A jogászi hivatás jogesetekhez kötött, s ez a sajátosság leginkább a bírák tevékenysége kapcsán mutatkozik meg. A bírói döntéshozatal vizsgálata klasszikus jogelméleti témának számít. A tanulmány egy olyan fogalompár mentén világítja meg a folyamatot, melynek segítségével egyensúly teremthető a jogalkalmazás elmélete és valósága között: a könnyű és nehéz eset dilemmájáról van szó. A problémakört először eszmetörténeti közegben szemléltetjük, így keresve a fogalmi alapvetés lehetséges elemeit, majd pedig egy kifejezetten nehéz eset-fókuszú tipológia vázlatát kidolgozva, a kúriai büntető joggyakorlatban felmerült esetek segítségével bizonyítjuk az eset-kérdés gyakorlati relevanciáját.
The legal profession is linked to legal cases, and this phenomenon manifests itself most evidently in the work of judges. Studying the process of judicial decision-making is a classic topic in legal theory. The study illuminates the process through a pair of concepts which help to sinke a balance between the theory and the reality of the application of law; this is the so-called dilemma of easy and difficult cases. The problem will be illustrated first in the context of the history of ideas, searching for the possible elements of a conceptual framework, and then the practical relevance of the dilemma will be demonstrated by developing a sketch of typology that focuses particularly on difficult cases, using cases from the criminal law practice of the Curia of Hungary.
"(...) minden esetben van valami rendkívüli ".[1] - írja kissé dramatizáló hangnemben Horváth Barna. E mottó igen sokat sejtető, így pedig többféle üzenetet hordozhat. Jelen tanulmány mottójaként azt a fontos útravalót igyekszik megerősíteni, hogy a bírói döntéshozatal vizsgálata klasszikus jogelméleti problémának számít, s meglehetősen élénk a diskurzus a döntéshozatal könnyű eset-nehéz eset szempontjából való elemzése kapcsán. A horváthi idézet által is hangsúlyozható, hogy a könnyű és nehéz esetekről való gondolkodás során tekintettel kell lenni arra, hogy egyik sem létezik a másik nélkül, s egyiket sem szerencsés túl- vagy alábecsülni. Az eset-probléma a bíráskodás sajátos velejárója, mely révén megmutatkozik, hogy a bírói jogalkalmazás komplex tudást kíván, s a bíráskodás által válik elevenné az ars iudicandi. Régi tapasztalat, hogy a könnyű eset-nehéz eset dualizmus disputára hívja a jogtudomány és a joggyakorlat művelőit; véleménye, álláspontja egészen biztosan mindenkinek van és lehet erről a problémáról. Tulajdonképpen a fogalmi keretek kijelölése során is megfontolandó utalni erre a diszkusszióra, ahogyan Jeremy Waldron is teszi, amikor így ír: "Könnyű esetek azok az esetek, amelyekben nincs vita arról, hogy mit mond a törvény, vagy hogyan kell alkalmazni egy adott tényállásra. A nehéz esetek olyanok, amelyekben vita van arról, hogy mit mond a jogszabály, és a bíróságoknak dönteniük kell, hogyan oldják meg."[2] A jelzett két probléma, a könnyű eset és a nehéz eset elsősorban a jogelméleti és jogdogmatikai vizsgálódások tekintetében releváns igazán, de nyilvánvalóan az ítélkező bíró is tapasztalhatja őket. Dworkin életműve méltán nevezhető nehéz eset fókuszpontúnak, s egyben kiváló bizonyítéka annak, hogy a nehéz esetek jelen vannak a bírói joggyakorlatban; ő maga szívesen tesztelte elméletét felsőbírósági döntéseken. Azt vallotta, hogy minden bírói döntés egy darabka jogfilozófia is egyben - ez akkor is így van, ha az elméleti alapok el vannak rejtve a szövegben. Dworkin e gondolata világos útmutatást jelent: a jogelméletet az ítélkezés általános részeként kell felfogni, s a jogelmélet a jogi döntések láthatatlan előszavaként határozható meg;[3] e tanulmány szempontrendszere is azonosul a dworkini tétellel. Akár a római jogászok casus normalis terminusából, akár a problémakör legjelentősebb képviselőinek, Hartnak és Dworkinnak az elméletéből indulunk ki, egy biztos: a könnyű eset olyan döntési szituációt takar, melynél a jogalkalmazó számára a biztos fogódzót az adott esetre vonatkozó írott szabály világos, egyértelmű tartalma jelenti. A megoldás itt így magában a jogban keresendő, kizárólag a vitathatatlanul artikulált ius területén. Ez még önmagában persze nem elegendő, hiszen fontos az is, hogy az életbeli tényállás és a szabály által megragadott elemek olyan mértékben feleljenek meg egymásnak, hogy a bíró nemes egyszerűséggel "ráhúzza" a szabályt az esetre. Ennyiben tehát a könnyű eset tisztán szabályalapú döntésnek is nevezhető.
Nem így áll a helyzet a nehéz eset során, amikor a kanonikus formára hozott szabályok nem a hagyományos módon játszanak szerepet a döntés meghozatalában. Számos jogvita lehet a bizonyítéka annak, hogy nem lehetséges minden egyes felmerülő jogi kérdést az írott szabályok alapján eldönteni. Az a kérdés pedig, hogy konkrétan mi tesz egy esetet
- 531/532 -
nehéz esetté, több oldalról is megközelíthető; a problémáról értekező szerzők is többféle forrását tárják fel a nehézségnek. Jelen ponton elmondható, hogy a nehézség nemcsak a jogból magából adódhat, hanem jogon kívüli tényezőkből is. Másrészt az is releváns összefüggés, hogy a nehéz jelző kifejezi: vannak jogviták, melyek még a legfelkészültebb jogászokat is próbára teszik, olyannyira, hogy az elméletalkotásra igen érzékeny tudósok is különböző módon oldják meg - mert hogy többféle, egymással ellentétes kimenete is lehet egy nehéz esetnek.[4] Ha pedig általános vízválasztó falat akarunk felhúzni a könnyű és nehéz esetek közé, jó szempontként jelentkeznek az alábbi sajátosságok is: ha a hozzáértő és felkészült jogászok nagy többsége egyetért a megoldásban, az könnyű eset lesz; ha a konklúzió meglehetősen gyorsan előáll, úgy ekkor is könnyű esetről van szó - már amennyiben a magabiztosság és a bizonyosság is adott a gyors megoldás mellett.[5]
Jelen tanulmány tehát e különös jogdogmatikai, ám gyakorlati aspektussal is bíró fogalompár jogelméleti szempontú vizsgálatára törekszik. A könnyű eset-nehéz eset-dilemmát először eszmetörténeti közegben szemléltetjük, így keresve a fogalmi alapvetés lehetséges elemeit, majd pedig egy kifejezetten nehéz eset-fókuszú tipológia vázlatát kidolgozva, a hazai legfőbb bírói fórum, a Kúria büntetőjogi gyakorlatában felmerült esetek segítségével bizonyítjuk az eset-kérdés gyakorlati relevanciáját. A tanulmány perspektíváját alapvetően az analitikus vizsgálatok körvonalazzák, de a téma megkívánja (lévén, hogy az elmélet és a gyakorlat mezsgyéjén található), hogy a történeti, valamint a fogalomelemző-logikai és a dogmatikai módszer mellett a nehéz eset-kérdést felsőbírósági jogeseteken keresztül teszteljük (ahogyan Dworkin is tette).
Álláspontunk szerint a könnyű eset-nehéz eset probléma mögött három klasszikusnak mondható teoretikus áll: Leibniz, Hart és Dworkin. Fontos már most hangsúlyozni, hogy Leibniz kicsit kilóg a klasszikus teoretikusok sorából; a filozófus-jogász a természetjog képviselője volt, s az adott történelmi kort is e beállítódás jellemezte. Ez a kötődés jónéhány speciális következményt von maga után, többek között azt, hogy Leibniz a bírói döntések logikai oldalát hangsúlyozza. Tudjuk, hogy a modern jogi gondolkodás első képviselője volt ő, egy olyan éra zsenije, amikor is a jog eszméje a matematika volt, s ehhez ő maga is szigorúan ragaszkodott. Így a leibnizi nehéz eset-elmélet egy árnyalattal talán kevésbé tradicionális, mint Hart és Dworkin koncepciója, de egyáltalán nem elhanyagolható, s az említett kitételt szem előtt tartva igenis helye van az esetprobléma klasszikus kánonjában. E három hagyományos interpretációt kiválóan magyarázzák és kiegészítik a nemzetközi szakirodalom további szerzői (pl. Marmor, MacCormick, Schauer, Waldron), illetve a téma "hazai triumvirátusa" (Szabó, Bencze, Paksy).
Leibniz számára a könnyű esetek nem is voltak igazán érdekesek, ugyanis úgy vélte, a rutin esetekben nincsen jogalkalmazási nehézség; Leibniz azt vallotta, hogy az adott történelmi kornak megfelelően, vagyis a matematika és logika eszményéhez hűen ezek az esetek világosan, szabály alapon eldönthetők - de egyébként, legfőbb tételének értelmében, minden eset eldönthető ex mero iure.[6] Fontos látni azt, hogy Leibniznél a jog fogalma nem csupán az állami jogalkotó hatalom által alkotott pozitív jogot jelentette, hanem a természetjogi elveket is. Hartnál a szabályok mint általános magatartási előírások alkotják a jogrendszert, s a könnyű esetek mindenképpen megoldhatók ezek révén, hiszen a szabály által alkalmazott általános kifejezések értelmét feltárja a bíró, s a való élet tényeit pedig akadály nélkül besorolja a szabály által alkalmazott általános osztályozó fogalmak alá. A könnyű esetek tulajdonképpen szükségszerűek, hiszen ha nem léteznének, akkor nem lehetnének az általános kifejezések a közlés eszközei. Dworkin könnyű esetfelfogását, hasonlóan Leibnizhez, leginkább nehéz eset-fogalmából lehet megfejteni,[7] de egy korai írásában figyelmet szentelt a "tankönyvi eseteknek" is, melyeket, mint írja, a jogi szillogizmus segít megoldani, s ezeket az eseteket kifejezetten a szabályok által lehet megválaszolni.[8] MacCormick konkrétan megnevez bizonyos könnyű esettípusokat (birtokjogi és biztosítási jogi jogviták), de a modern jogállami keretek között nem mindig látja az éles határt az egyértelmű, világos és a nehéz esetek között. A nehéz esetek nála az értelmezés és az igazolás viszonyrendszere tisztázása mentén oldhatók meg. Annyi viszont bizonyos, hogy mindkét esettípust a jog azon elemeiből lehet megoldani, melyek a jogállamban rendelkezésre állnak, s amely jogelemek a jogi szillogizmusban felhasználhatók (vagyis: a szabályok és precedensek). Hazai szerzőink álláspontjai azért
- 532/533 -
fontosak, mert a kontinentális jogrendszer jogfogalmai mentén szólnak az eset-problémáról. Szabó, Bencze és Paksy gyakorlatilag ugyanazt érti szabályon: kanonizált formára hozott jogalkotói rendelkezés, mely értelemszerűen normatív erővel bír, s adott esetben az elvek is ölthetnek normatív formát. Ennek megfelelően az mondható, hogy a könnyű eset az, amelynél nincs kétely a ténykérdés és a jogkérdés kapcsán, hiszen a szabály tökéletesen ráillik az esetre. Egyetértenek abban, hogy a könnyű esetekben történő szabályalkalmazás nem is nevezhető tulajdonképpen döntési szituációnak, a bíró csupán levezeti a konklúziót a szabályból és a tényekből.
A könnyű eseteknél sokkal több szellemi kihívást rejtenek magukban a nehéz esetek. Leibniz szemében a jog fogalomtudomány volt, a latin nyelv pedig végtelen változatosságot nyújtott a leírásához, magyarázatához. Így tehát a gondolkodás is gyakorlatilag fogalmakkal végzett műveleteket jelent. Ahogyan Varga Csaba írja: "Olyan szekvencia, amely bizonyos latin formulákra egyértelműen visszavezethető."[9] Törekedett egy egyetemes nyelv kidolgozására, s hitt abban, hogy a kombinatorika alkalmazásával minden lehetséges ítélet kifejezhető. Ehhez köthető a leibnizi ítéletgép gondolata is, amelynek lényegét abban látta, hogy az összes előfordulható ítélet megfogalmazását mintegy gépesítenék, s a feltalálás nem az ember, hanem a gép munkája lenne. A gépnek csupán annyit kell tennie, hogy az alanyhoz az összes szóba jöhető, vagyis igaz ítélethez vezető állítmányt, adott állítmányhoz pedig az összes igaz ítélethez vezető alanyt megtalálja.[10] Ehhez mérten értsük tehát a leibnizi nehéz eset megoldását is: bízott benne, hogy a nehéz esetek is ex mero jure megoldhatók, akárcsak a könnyűek. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a jogviták megoldása során a bíró nem csupán az írott jogra hagyatkozik (tehát a szó szoros értelemben vett szabályokra), hanem a természetjogra is - így viszont, ahogyan néhány Leibniz-szakértő mondja, meglehetősen széles döntési jogköre van a bírónak. Az állami jogalkotás végső soron Isten akaratából történik - ez ugyanis a hagyományos természetjogi beállítódás. A természetjog pont ott nyújt segítséget, ahol az írott jog kudarcot vall, sőt, amennyiben az írott jog ellentétes a természetjoggal, ez utóbbi lerontja a pozitív jogot.[11] A legfontosabb természetjogias elv, ami óriási támaszt nyújt a nehéz esetek megoldásában, a természetes észszerűség elve, amely kapcsolódik is a matematikához, a logikához, hiszen a képletek megoldásához is észszerűségre van szükség, tehát a természetjog magában hordozza a logikát.[12] A természetjog nem utolsósorban egységesíti a jogalkalmazást s magát a jogot is azzal, hogy minden eset megoldásánál ott van, a nehéz esetekben pedig valóban működésbe lép, s megoldást kínál minden interpretív problémára.
Hart jogkoncepciója a nehéz eset megoldásakor sem nyúlik túl a szabályokon, olyan értelemben, hogy - mint a pozitivizmus képviselője - nem ajánlja fel a bírónak a természetjog vagy éppen az elvek bázisát, hanem úgy fogalmaz: a nehéz eset kapcsán, a szabályalkalmazás során nem egyértelmű az általános kifejezések jelentéstartalma. A jognak egyébként velejárója a határozatlanság, erre vezette ki nyitott szövedék-tételét is (vagyis: a szabályok nyelvi és teleológiai szempontból nyitottak). S bármi is történjék, a szabály magjának és a holdudvarának konfliktusát, mely a nehéz esetben jelentkezik, nem lehet megszüntetni. A nehéz eset megoldásához egy eszközt biztosít Hart a bírók számára, méghozzá a diszkréció gyakorlását: a "(...) diszkrecionális felhatalmazottság birtokában a bíró hivatott eloszlatni a homályt, és meghozni azt a döntést, amit a törvényhozó nem tudott vagy nem akart előre kimondani".[13] Persze a diszkréció nem jelenti új jog alkotását, hiszen Hart, mint Leibniz is, tart attól, nehogy önkényességbe csapjon át. Az önkényességnek azonban gátat szab a döntés igazolásának kötelezettsége. Vannak, akik tévesen a bírói mérlegelést úgy értik, mint ami normahiány okán kerül előtérbe, ez azonban nem így van. Szerencsésebb úgy fogalmazni Hartra is hivatkozva, hogy a diszkréciót hagyományosan a nehéz esetekhez lehet kötni, s nem létezik diszkréció szabályok nélkül: "(...) a szabályalapú döntéshozatal egyéniesítésének igénye teszi szükségessé, hogy a jogalkalmazó 'ráigazíthassa' a szabály konfekció-öltönyét az eset egyedi alkatára".[14]
Dworkin nehéz eset-felfogása többet mond Harténál és Leibnizénél is;[15] ő volt az első, aki a nehéz eset problémáját egy átfogó politikaelmélet részévé tette, s úgy gondolt arra, mint ami egyben a politikai moralitás problémája is. Ez mindenképpen fontos nézőpont, mert kiemeli a kérdéskört a hagyományosnak mondható jogdogmatikai vagy normatani közegből. Normatani oldalról nézve pedig azért vagyunk hálásak Dworkinnak, mert (bár nem elsőként, de) felhívta a figyelmet az elvekre, s így egy olyan diskurzus vette kezdetét, ami máig tart: hogyan határozzuk meg az elvek pozícióját, funkcióját a szabályokhoz képest, s mi az ún. helyi értéke az elveknek és a szabályoknak a kontinentális és az angolszász jogrendszerben.[16]
- 533/534 -
A dworkini nehéz esettel bizonyos tekintetben rokonnak véljük MacCormick állásfoglalását, hiszen ő is elhelyezte az eset-kérdést a jogállam közegében. MacCormick leírása azért is nagyon komoly teljesítmény, mert igen részletesen elemzi az igazolási kötelezettséget, melyet nem csupán a könnyű eseteknél kell elvégezni a dedukciós művelet során, hanem még nagyobb szerepet kap a nehéz eseteknél. A joguralom persze mindig igényli a szillogizmust, a nehéz esetnél is, hiszen átlátható módszer: megmutatja, hogy a bíró milyen szabályt alkalmaz az esetre és hogyan. A jogállamiság nagy hangsúlyt fektet a nyilvánosság elvének érvényesülésére is, így pedig az (elsőrendű és másodrendű) igazolási tevékenység eredménye sem marad rejtve.[17]
A hazai szerzőknek egyetértése van abban, hogy vannak jogalkalmazói nehézségek, melyek a jogvagy éppen a ténykérdések kapcsán összpontosulnak, de mindhárom említett hazai szerző (Szabó, Bencze, Paksy) rámutat egy igen érzékeny területre, az erkölcsi nehézségre is - ennél a nehéz eset-variánsnál a szabályok nem biztos, hogy elfogadható választ sugallanak, s a bíró lelkiismerete mást mond, mint a jogalkotó, így a bíró nem tud a törvény szája lenni.[18]
Az elméletek révén nagyjából úgy körvonalazható a könnyű eset és a nehéz eset fogalma közötti határ, hogy megnézzük, van-e "szabály", ami eldöntené az esetet; amennyiben van és világos az esettel való kapcsolata, akkor könnyű esettel van dolga a bírónak. Természetesen ez a kérdés sokkal komplexebb, mint amilyennek első látásra tűnik, ugyanis egyáltalán nem mindegy, ki és mit ért "szabályon".[19] Az esetproblémát tárgyaló "triumvirátus" munkásságának vizsgálata során bebizonyosodik, hogy mindhárman egzakt szabályfogalommal éltek (Leibniz: ius humanum, a természetjog és az ex mero jure tétel; Hart: szabály mint általános magatartásminta; Dworkin: szabály, ami "mindent vagy semmit alapon" működik s bivalens értékelését látja el a jogi helyzeteknek). Ezek a kanonikus formára hozott szabályok világosan megválaszolják a könnyű eset által felvetett kérdést, de nem adnak egyértelmű felvilágosítást a nehéz eset megoldásához; szerzőink elméletei is ott ágaznak el, ahol elérkeznek a nehéz esetekhez, hiszen mindannyian valamelyest másként látják orvosolhatónak az ilyen ügyeket. A kérdés közös nevezője megtalálásának szándéka tehát egy klasszikus, állandóan újratermelődő kérdéshez vezet vissza: mi a jog? Szembeötlő, hogy Leibniz, Hart és Dworkin munkásságának is központi kérdése volt ez, s így arra lehet következtetni, hogy a könnyű eset-nehéz eset distinkció azért figyelemreméltó jogelméleti vállalkozás, mert a jog alapvető természetével kapcsolatos kérdésfeltevéshez vezeti vissza a kutatót.
Fontos tisztázni, hogy az esetek besorolása a könnyű vagy a nehéz kategóriába sem feltétlenül kizárólagos; egyetérthetünk Jerome Frankkel abban, hogy minden jogász számára más eset lesz a nehéz eset. Sőt, szociológiai perspektívát is bevonva a gondolatmenetbe, azt lehet mondani: az eljárás résztvevői (pl. a bíró és az érintett felek) is élénken közreműködnek abban, hogy mely eset válik könnyűvé vagy éppen nehézzé.[20]
A bírói jogalkalmazás folyamata a gyakorlat felől tény- és jogkérdésekben való döntésként jellemezhető. Ezért logikus, ha a döntés nehézségeit kategorizálva az alábbi, főként Dworkin, Szabó és Paksy álláspontjával szimpatizáló, de megfontolva minden további releváns szerző elméletét (Leibniz, Hart, MacCormick, Schauer, Waldron, Marmor, Bencze), az alábbi következtetésre jutunk. A nehézségnek három fő forrása létezik (melyekből további alkategóriák is kibonthatók): a tényállás megállapíthatóságának (magának a bizonyításnak) a nehézsége; az alkalmazandó jog megállapíthatóságának (értelmezésének) a nehézsége; illetve a döntés erkölcsi helyessége vagy helytelensége mint nehézséget jelentő faktor. Mivel nem lehet minden fő forrásba tartozó alkategóriát hiánytalanul elemezni, így arra törekszünk, hogy példák segítségével a releváns aspektusokat írjuk le.
A bírói döntéshozatalt tárgyalva általában nehézséget szokott jelenteni a ténykérdés és a jogkérdés körvonalazása; a bizonyítékok mérlegelése kapcsán felmerülő problémák a ténykérdés, míg a megállapított tényállás minősítése a jogkérdés körébe tartozik.[21] A bíró elé kerülő ügynek a jogi oldalát az alkalmazandó normában határozzuk meg - ez az a jogalkotói rendelkezés, amelyet a bírónak folyamatosan az eset tényeire kell vonatkoztatnia, s mely mindeközben számos nehézség forrása lehet. Kétségkívül e nehézségi
- 534/535 -
körbe tartoznak Dworkin "kedvenc jogesetei"[22] is, melyek révén kimutatta, hogy a nehéz eset ott jelentkezik, ahol az ítélkezésben nem a pozitív jogot tudja alkalmazni a bíró, hanem azon túli normákat, normatív rendelkezéseket - Dworkin szerint ennek ékes példái az elvek. Dworkinnak tehát sikerült határozottan ráirányítani arra a figyelmet, hogy a bírói jogalkalmazás nem csupán a jogalkotó által megalkotott, kész normákból való "válogatást" és azok mechanikus alkalmazását jelenti, hanem kérdéses lehet, miként áll elő a ius in causa positum. A jog megállapítása[23] igen komplex kérdés, hiszen itt olyan megválaszolandó feladatok várják a bírót, mint a norma tételezése (ez elsősorban persze jogalkotói feladat, s a jogalkotónak is számos dogmatikai eszközre szüksége van a fogalmak, a rendszer és a módszerek tisztázása miatt), a norma értelmezése, a normatív következtetés és végezetül a norma alkalmazása.[24] E feladatok során a bíró a következő nehézség-helyzetekkel állhat szemben: elvre alapozott döntés kérdése, döntés normahiány esetén, vagy éppen a jogértelmezés kapcsán jelentkező dilemma - jelen ponton ez utóbbi helyzetre hozunk gyakorlati példát.
Az alkalmazandó jog megállapításának sarkalatos pontja az értelmezésben jelentkezik, ahol rengeteg irányba ágazhatnak el a problémák. Dworkin láncregény-példája jól érzékelteti az értelmezés vonatkozásában igen fontos elvárásokat.[25] Indokolt kérdés lehet persze, hogy miért van szükség értelmezésre? A jogalkotó a típusalkotás igen absztrakt szintjén mozog, következésképpen a megalkotott jogszabályszövegek nyitottak - ennek pedig (tudjuk jól Hartnak köszönhetően) végső soron az az oka, hogy a szöveg a természetes nyelvet használja, s a nyelvnek eleve meglévő tulajdonsága ez a határozatlanság. Igen ideális lenne az a helyzet, ha létezne az értelmezésnek egy rendje, melyet lépésről-lépésre betartva mindig el lehetne jutni az egyetlen helyes válaszhoz - ez azonban csak ábránd, a valóság az, hogy mivel a jogalkalmazás módszerei is igen összetettek a sok-sok részfolyamat miatt, s a jogviták bonyolultsága is szintúgy, így nem lehet arra építeni, hogy a jogértelmezésben ún. fix lépések megtartása mindig eredményre vezessen.[26] Tény, hogy az értelmezés szükségszerű velejárója a jogalkalmazás folyamatának,[27] s mindig az egyedi eset sajátosságai határozzák meg, hogy miféle értelmezési módszereket kell a bírónak latba vetnie.
A nehéz eset kiváló példájának mutatkozik egy olyan eset, amikor is a bíróságnak a következő kérdésben kellett állást foglalnia: vajon a hűtlen kezelés törvényi tényállása tükröződött-e egy különös elkövetési magatartás formájában? A régi Btk. értelmében az követ el hűtlen kezelést, akit idegen vagyon kezelésével bíztak meg, és ebből folyó kötelességének megszegésével vagyoni hátrányt okoz.[28] A konkrét jogeset kapcsán kérdésként merült fel, hogy egy testületi döntéshozó szervben az igen szavazat leadása vajon kimeríti-e a jogalkotó által körülírt elkövetési magatartást? A szóban forgó ügyben a vádlottak egy önkormányzat képviselő testületének tagjai voltak. A történeti tényállás fontos előzményének tekinthető, hogy az önkormányzat megalkotta a tulajdonában lévő lakások és nem lakás céljára szolgáló helyiségek elidegenítésének feltételeiről szóló rendeletet (ún. lakásrendelet). Ezen ingatlanokra elidegenítési szerződés csak kijelölés útján volt köthető, s a rendelet értelmében a képviselő testület dönt arról, hogy a bentlakó bérlőknek vagy harmadik személyeknek kell megvásárlásra felajánlani az ingatlant, s ha nem a bérlőknek kell a képviselő testület döntése alapján értékesíteni az épületet, a bérleti joggal terhelt lakás csak olyan feltétel előírásával jelölhető ki elidegenítésre, hogy a megállapodásnak a tulajdonjog átszállására vonatkozó része akkor léphet hatályba, ha a bérlő bérleti jogviszonya megszűnik. Továbbá az önkormányzat ún. vagyonrendelete a műemlék épületeket az önkormányzat korlátozottan forgalomképes törzsvagyonának vagyontárgyai körébe sorolta, következésképpen a korlátozottan forgalomképes ingatlanok elidegenítéséről 30 millió forint összegű értékhatár felett a képviselő testület jogosult dönteni.[29]
Egy műemlék épület tulajdonát többen is meg kívánták szerezni, az önkormányzat pedig tárgyalásokat folytatott az érdeklődőkkel. A II. rendű vádlott közreműködésével azonban sikerült elérni, hogy csak az egyik ajánlatot tevő társaság vételi ajánlatát továbbítsák a képviselő testület felé, mivel kizárólag ezzel a társasággal kívántak szerződni. A versenytárgyalást tehát jogszerűtlen módon mellőzték, s az egész eljárás ellentmondott a lakásrendelet és a vagyonrendelet előírásainak. Így történhetett meg, hogy a képviselő testület 13 igen, 6 nem és 1 tartózkodó szavazat mellett elfogadta, hogy mellőzik a versenytárgyalás tartását. Az események
- 535/536 -
révén tehát az ajánlattevő és az önkormányzat megkötötték az adásvételi szerződést a szóban forgó műemlék ingatlanra, a vételár kifizetése megtörtént, s a társaság tulajdonjoga pedig bekerült az ingatlannyilvántartásba. Mindez viszont azt jelentette, hogy ezen adásvételi szerződéssel hatalmas vagyoni hátrányt okoztak az önkormányzat sérelmére (az ingatlan tényleges beköltözhető forgalmi értéke és a vételár között igen nagy különbözet állt fenn).[30]
Ezen történeti tényállás kapcsán kellett a bíróságnak állást foglalnia abban a kérdésben, hogy a képviselő testület magatartása megvalósítja-e a hűtlen kezelés bűntettét. A Kúria rámutatott: kétségtelen, hogy az igen szavazat leadása magatartás, s mint ilyen, kérdéses, hogy büntetőjogilag kell-e értékelni? Az esetben fontos tisztázni azt, hogy egy képviselőnek a képviselő testületben elfoglalt helye és a gazdálkodás során kifejtett képviselői tevékenysége megalapozhatja a büntetőjogi felelősség vizsgálatát, ha a leadott szavazatával beláthatóan olyan döntés meghozatalához járul hozzá, amely valamely bűncselekmény törvényi tényállásának ismérveit valósítja meg. Eldöntendő kérdés tehát, hogy egy testületi döntés előkészítése, meghozatala (tehát maga a szavazás) és végrehajtása során a hűtlen kezelés szempontjából mely magatartás az, amely az adott törvényi tényállásba való belépést jelent? A Kúria úgy látta, hogy "(...) a vagyonelidegenítésről való testületi döntésben, igen szavazattal résztvevő terhelt(ek) esetében a hűtlen kezelés megvalósulása szempontjából a törvényi tényállásba lépés kezdetét, az elkövetési magatartás (kötelességszegés) megkezdését a határozatról történő szavazás pillanata, a szavazat leadása jelenti. (...) Ha a testületi döntést végrehajtják - amelynek érvényességi, ekként közvetlen okozati előzménye (akarati feltétele) a képviselői szavazat -, a vagyoni hátrány bekövetkezésével a cselekmény befejezetté válik, és az okfolyamatban igenlő szavazás révén való közreműködés egyéni bűnfelelősség megállapításához vezethet (...)."[31] Az érvelést alátámasztja és megerősíti egy korábbi bírói döntés is, mely hangsúlyozta, hogy a testületi szervek a döntéseiket mindig természetes személy tagjainak közreműködésével tudják meghozni, következésképpen testületi döntés nem születhet a tagok szavazata nélkül. A tagok felelősséggel tartoznak leadott szavazataikért, s a felelősség nem oldódik fel a testületi döntésben sem. Mindez azt is jelenti, hogy a testületi tagok felelőssége nem csupán polgári jogilag értelmezhető, hanem büntetőjogilag is, amennyiben a döntés meghozatala során tanúsított magatartásukkal a Btk.-ban meghatározott valamely bűncselekmény törvényi tényállását valósítják meg - így van ez tehát például a hűtlen kezelés tényállásának esetében.[32]
A ténymegállapítás, melynek a bizonyítási szakaszban van helye s melyet kognitív folyamatként határozhatunk meg, azt a célt szolgálja, hogy a bíróság rekonstruálja a történteket, s az így létrejött, precíz történeti tényálláshoz keressen törvényi tényállást. Mit tekintünk ténynek? A valóság olyan körülményeit, melyek jogi relevanciával bírnak - a bírói jogalkalmazás szemszögéből a relevancia a kulcsszó, tehát a releváns tényeket szokás olyan esettényekként megjelölni, melyek a történésből kiválasztódnak. A ténymegállapítás azért vet fel számos nehézséget, mert az átfogó valóság, amelyben a jogeset megtörténik, végbemegy, sokkal szélesebb a tényfogalomnál. A valóság ugyanis magában foglalja a lehetőségeket (ezek lehetnek absztraktak, sporadikusak, vagy konkrétak), az interperszonális és társadalmi viszonyokat s a fakticitásokat. Ez a valóság pedig mindig nyitott a jövőre, nem befejezett, illetve mozgó és dinamikus. A társadalmi valóság önreproduktív képződmény, ahová a cselekvő szubjektumok is "belecsöppennek", s ők maguk sem láthatják a végtelen oksági összefüggéseket. Természetesen az esetlegességek és az alkalomszerűség nem szűrhetők ki e rendszerből.[33] Ilyen környezet tehát az, melyben az esetek formálódnak, s ebből a környezetből kell a bírónak kiválasztania, megállapítania az eset tényeit. Hogy megértsük, mennyiben más ez az esethalmaz a társadalmi valóságban végbemenő formájától, legjobb, ha a neokantianizmus tényfogalmát használjuk fel a célra. Az újkanti tényfogalom szűkebbre szabott, mint a valóság fogalma: térbeli, időbeli és okozatos tényekről beszélnek az újkantianizmus képviselői. Az ilyen tény tehát "(...) befejezett, zárt, szükségképpen a posteriori jellegű és a létezők dologszerűségét sugallja".[34] Tények tehát a tér- és időbeli, okozatos összefüggések nyomán keletkező események, körülmények, állapotok, amelyeket érzékszerveink útján fogunk fel, tapasztalunk, vagy pedig ilyeneket fogalmilag-gondolatilag vezetünk le - s mint utaltunk rá, a jog tényfogalma ennél szűkebb. A bíró számára releváns tényállás a jog instrumentális valósága.[35]
A történésből tényhalmaz lesz, s e tényhalmazból formálja a bíró az esetet. A normatív relevancia lesz a formáló erő, mely irányt és határt is kijelöl, szelektál az események láncfolyamatában. Nem elég azonban az, hogy a tények differenciálatlan halmaza álljon a jogalkalmazó előtt, mert a tényállás csakis "(...) kellő tények kellő elrendezéséből adódik".[36]
Az elrendezés során a bíró az alábbi cselekményeket végzi: érzékelő jelleggel szembesül velük, választ közülük és megnevezi a választottat, majd pedig hozzákapcsolja az értelmezést. Az egész folyamatban a nyelv közvetít, méghozzá a jogi
- 536/537 -
szaknyelv, mely végső soron a természetes nyelv eszközkészletét használja, s mint ilyen, eleve rengeteg kérdést vethet fel. A nyelvnek tárgyiasító hatása van: saját homogén közegén keresztül újraalkot, "(...) részben pedig a beszélőnek a saját nyelvi aktusához való viszonyát is alakítja".[37] A ténymegállapítás kihívásai az alábbi eset segítségével demonstrálhatók. Az eset révén megmutatkozik a tény- és jogkérdések sajátos dinamizmusa a jogalkalmazásban, vagyis az, hogy a kettő igen szorosan összefügg, hiszen a jogkérdés "első olvasatban" ténykérdésként jelentkezik - s elég jelentős problémát okoz, ha a tények zavara miatt nem lehet a megfelelő jogkérdéseket megfogalmazni, így pedig akadályokkal kikövezett a minden részproblémát elvarró konklúzióhoz vezető út, s egyúttal problémássá válik az adott ügyben elérni azt, hogy az egyedi döntés a jog természetével kapcsolatos kérdésekhez ("mi a jog a konkrét esetben?") kapcsolódjon.
Az elsőfokú ítélet a vádlott terhére erős felindulásban elkövetett emberölést állapított meg, amely vád alól a másodfokú bíróság felmentette (mondván: jogos védelmi helyzetben volt) - így került az ügy harmadfokra, a Kúriához (s mint látni fogjuk, az eltérő minősítést a tények eltérő értékelése okozta). A Legfőbb Ügyészség arra hivatkozott másodfellebbezésében, hogy a másodfokú bíróság a bűnösség szempontjából lényeges vallomásrészeket figyelmen kívül hagyott, ami alapvetően téves tényállás megállapítását eredményezte. A Be. előírja, hogy a harmadfokú eljárás reformációs jogkörének korlátja az, hogy a harmadfokon eljáró bíróság nem vehet fel bizonyítást,[38] így javítást eszközölni kifejezetten csak az első-, illetve a másodfokú bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalma alapján lehetséges. Az első és másodfokon megállapított tényállás akkor eltérő, ha olyan lényeges elemben van eltérés, amely az ügy megítélését megfordíthatja; így következett be tehát az, hogy az egyik ítélet szerint a cselekmény bűncselekmény volt, a másik szerint viszont nem. A másodfokú bíróság ugyan végzett ténybeli korrekciós tevékenységet, de az nem volt teljes körű, részben önmagának is ellentmondott s a megalapozatlannak tartott tényállásrészek helyébe ugyancsak megalapozatlan részeket helyezett. A Kúria így arra következtetett, hogy a másodfokú bíróság által megállapított tényállás a javítás szándéka ellenére szintén megalapozatlan lett. Amit a Kúria az eljárásjogi szabályok által adott keretek között megtehetett, az az volt, hogy a javítást az első-és másodfokú bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalma alapján végezze el.[39]
A Kúria döntésében levezette, hogy miként körvonalazható az elsőfokú bíróság, illetve a másodfokú bíróság által megállapított tényállás, a Legfőbb Ügyészség hogyan látta a tényállást, valamint, hogy a vádlott által tett egyetlen vallomás miként festi le a tényeket. A legfőbb bírói fórum megállapította, hogy az elkövetési magatartás kapcsán lényegesen eltérnek ezek a tényállások. "Az ügy lényegét érintő és jelentősen eltérő ténymegállapítás az, hogy:
- a sértett egy vágást és egy szúrást követően összeesett, földre került és a többi szúrás már e helyzetben történt (ügyészi indítvány);
- a sértett egy vágást követően meghátrált, majd utána szurkálta tovább a vádlott, amely többszöri szurkálást követően rogyott térdre a sértett (elsőfokú ítélet);
- a sértett a vádlotti szúrások jelentős részének elszenvedését követően rogyott térdre (másodfokú ítélet)."[40]
A harmadfokú eljárás során a nehézség abban is látszódott, hogy hiába voltak világosak a Kúria számára az ellentmondások, azok érdemi kiküszöbölését maga nem oldhatta fel, hiszen nem állapíthat meg egy harmadik tényállást, mivel a harmadfokú bíróságok reformációs jogköre ezt nem tartalmazza - ha tehát ilyen körülmények állnak fenn, akkor a kasszáció jogköre jöhet számításba. Következésképpen a harmadfokú bíróság a bizonyítás és az eltérő tényállás megállapításának kizártsága miatt a jogkövetkeztetések helyességének vizsgálatát már nem teheti meg. Rámutatott azonban azokra a kérdésekre, amelyek megválaszolást igényelnek a későbbiekben, s a válaszok megtalálása így kiküszöbölheti a döntés részleges megalapozatlanságát. A Kúria tehát a fenti okfejtés alapján hatályon kívül helyezte a másodfokú bíróság ítéletét, mivel az olyan megalapozatlansági hibában szenvedett, amely a harmadfok által nem küszöbölhető ki. Utalt rá továbbá: nyilvánvaló az, hogy a bizonyítás tisztázásának szüksége már az elsőfokú eljárás során is jelen volt, de az ügyben jelentkező részbeni megalapozatlanság miatt a probléma a másodfokú eljárásban orvosolható, emiatt nem indokolt az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése.[41] Az eset tehát a ténykérdések nehézségének érdekes példája; nem csupán azért, mert a tény- és jogkérdések dualizmusának-dinamizmusának remek illusztrációja, hanem azért is, mert általa kimutatható volt, hogy a ténymegállapítás nehézsége milyen megoldásra vezeti a bírói tanácsot egy harmadfokú eljárásban.
A jogesetek megoldása erkölcsi igazolásának nehézsége az egyik legbonyolultabb s egyben leginkább vitatható kérdés. Nem létezik minden lehetséges verziót kimerítő egységes magyarázata a nehéz eset erkölcsi típusának.[42] Az oka annak, hogy
- 537/538 -
e kérdéskör rengeteg vitát vált ki, abban az egyszerű tényezőben keresendő, hogy a jog és erkölcs közös tőről fakadnak, s felvetődik a klasszikus kérdés: mi a jog és az erkölcs viszonya, kell-e, lehet-e, hogy a jog erkölcsi értékeket közvetítsen, vagy tökéletesen el kell szeparálni egymástól ezt a két területet?[43] A kérdés gyakorta előkerül a "mi a jog" probléma kapcsán is, hiszen lényeges, hogy az erkölcsöt vajon a jog alá rendeljük, vagy fölébe? Vitathatatlan, hogy e kétféle társadalmi normatípus rendelkezik egy közös tartománnyal, mert mindkettő a közösségi együttélés produktuma, s ennek leginkább szembetűnő bizonyítéka az, hogy a jogi kötelezettségek és az erkölcs előírásai sokszor ugyanazt kívánják (lásd pl. a segítségnyújtás esetét). A vita máig megválaszolatlan, nincsen örök érvényűnek tekinthető, s mindenki által elfogadott álláspont.[44] Szabó is kiemeli, hogy a jogesetekben jelentkező nehézség gyakran erkölcsi eredetű, s ilyenkor a jogeset megoldásához "(...) a premisszák közé (erkölcsi) értéktételeket is fel kell venni, azaz a döntés értékítéletet is tartalmaz. Az ilyen esetek megítélésében szerephez jutó értékeket a nyitottság (azaz az esetek előre meghatározhatatlan körére való alkalmazhatóság) jellemzi."[45] Vannak kutatások, melyek pontosan a bírói ítéletek erkölcsi töltetére kíváncsiak, de ezen kutatások közös tapasztalata nem szokott sok releváns megállapítást felmutatni. Általában leszögezhető, hogy az erkölcs különféle alfogalmait említik csak a bíróságok, leggyakoribb a jóerkölccsel vagy a közerkölccsel való azonosítása a fogalomnak. Leginkább akkor merül fel az erkölcs kérdése, ha a nemi élet szabadságával kapcsolatos esetet bírál el egy bíróság. Francois Rigaux belga jogtudós, bíró szerint az erkölcsi aspektust tartalmazó ügyek közös tapasztalata az, hogy a bíróságok erkölcsfogalma sokszor mint retorikai eszköz kerül alkalmazásra az indokolásban.[46]
E sajátosságok összegzése után a hazai joggyakorlatból igyekszünk olyan jogesetet felmutatni, amelyben az ügy erkölcsi aspektusa hangsúlyt kapott. A nemi erkölcs ellen irányuló bűncselekmények helyett az erkölcsi aspektusú eseteknek egy másik releváns csoportja köréből választunk minta-esetet, méghozzá a technológiai kihívások és az orvostudomány által életre hívott problémák csokrából. A joggyakorlatot tekintve az látható, hogy a különféle új technológiák által biztosított lehetőségek s azon belül is az orvostudományban elérhető új megoldások miatt egyre gyakoribb, hogy az ún. egészségügyi bűncselekmények kapcsán is felhívják a bíróságok az erkölcs dilemmáját. Mindez azzal magyarázható, hogy az orvostudományban végbement a diagnózisok és terápiák határainak kiszélesítése, így pedig olyan mezsgyéhez érkezett az orvoslás, ahol rengeteg erkölcsi konfliktus helye kitapintható. Ezen a helyen a beavatkozások etikai megítélése vitatott, következésképpen az is kérdéses, hogy a jog mint szabályozó erő vajon felléphet-e a megoldások kidolgozásának reményében, s ha igen, milyen határok között?[47]
Ezt a problémát jól árnyalhatjuk egy közelmúltban hozott határozattal. A szóban forgó cselekmények védett jogi tárgyát az egészségügyi beavatkozások és az orvostudományi kutatások rendje képezték. Az ügy I. rendű, III. rendű és IV. rendű vádlottja megismerkedtek egymással, szakmai érdeklődésük és érdekeik egy irányba mutattak. A III. rendű vádlott érdeklődött az őssejtekkel kapcsolatos orvosi kutatások iránt, így együttműködést alakított ki az I. rendű terhelt irányítása alatt működő céggel; ennek eredményeképpen közös vállalkozást alapítottak az őssejtkutatás és őssejtekkel való kezelés céljából. Csatlakozott hozzájuk II. rendű vádlott, aki kutatóorvosi tapasztalatát és szakértelmét fektette be a cégbe, a III. rendű vádlott helyszínt biztosított a kezelésekhez, illetve szintén csatlakozott V. rendű vádlott mint biológus. Céljuk az volt, hogy kutatásokat folytassanak bevizsgált őssejtek előállítása, tárolása és terápiás célú felhasználása érdekében. Az ÁNTSZ felhívta a figyelmüket arra, hogy az Egészségügyi Tudományos Tanács Tudományos és Kutatásetikai Bizottság szakmai etikai véleményének hiányában klinikai "in vivo" alkalmazást nem engedélyezhet számukra. A III. rendű terhelt több kórházzal és rendelőintézettel megállapodásokat kötött művi terhességmegszakításból származó embriók kutatási célból történő átadására, s 6-8 hetes embriókért a cég ellenértéket is fizetett. Az eltávolított embriókat a beavatkozást követően rögtön a céghez szállították, ahol az V. rendű vádlott feldolgozta őket, úgy, hogy őssejt-szuszpenziókat állított elő belőlük. Kevesebb, mint két év alatt kb. 150 embrionális őssejtet tartalmazó biotechnológiai készítményt állítottak elő
- 538/539 -
abból a célból, hogy azokkal kezeléseket végezzenek. A hivatalosan "kutatás" néven felajánlott őssejtkezelés kapcsán a páciensek előtt a cég elhallgatta, hogy a kezelésért ellenértéket nem kérhetne, s nem is volt meg a szükséges felelősségbiztosítás sem. A kezelések folyamata nem volt megfelelően dokumentálva, a szükséges előzetes és utólagos orvosi vizsgálatok rendre elmaradtak. A II., V. és III. rendű terheltek szándékegységben több személy szervezetébe embrionális őssejt-szuszpenziókat juttattak szemgolyó mögé vagy máshova beadott injekció, illetve infúzió formájában. A problémát nyilvánvalóan az jelentette, hogy a cégnek őssejtkészítmények, graftok pácienseken való alkalmazására nem volt meg az engedélye. A Kúria a határozatában több ponton is hivatkozott az eset erkölcsi aspektusára: "Nem kétséges, hogy ma már az emberen végzett kísérletek egyre nagyobb méreteket öltenek, egyre nagyobb kockázattal járnak, ezért azok nem tisztán etikai kérdéseket vetnek fel, hanem differenciált (...) jogi szabályozást igényelnek. (...) az emberen végzett orvosi kísérletek elfogadhatóságának morális -közösség általi elvárás szerinti - előfeltétele, hogy a kutatás az emberek érdekében és javában történjen, továbbá, hogy a kutatásban rejlő veszélyeknek arányban kell állniuk az elérhető előnyökkel. (...) az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására való tekintettel történő védelme elsődleges biztosítéka, ha minden egészségügyi beavatkozás, beleértve a kutatást is, a vonatkozó szakmai előírások és kötelezettségek tiszteletben tartásával végzik. A kutatásban résztvevő alanyok védelme, az egészségügyi beavatkozással érintett személy (...) önrendelkezési joga is csak ennek keretei között értelmezhető."[48]
Mindez azt jelenti tehát, hogy a legalitás, vagyis a jog inkább a tényállásig terjeszkedik, ami nem más, mint a valóság jogi metódusok (bizonyítás) által végzett leképezése. A moralitás, az erkölcs pedig mindig túlmegy ezen a bizonyos tényálláson, hiszen az erkölcsi ítélkezés jellemzően mindig mélyebbről merít.[49] Ám a modern kor kihívásai azt igénylik, hogy az erkölcsi szempontok és argumentumok nagyobb teret kapjanak a bírói érvelésben, így ezáltal bővül a világnak azon terrénuma, melynek szabályozására a jog és az erkölcs is igényt tart. Általánosságban az mondható: a jogi, normatív tényállások jelölik ki az erkölcsi mozgatórugók jogi értékelésének határait, relevanciáját, vonják be vagy zárják ki azokat. A lelkiismeret, az érzület, a helyes és jó cselekvés önmagában viszont - normatív beszámíthatóságra vonatkozás nélkül - nem lehetnek jogalkalmazói problémák.
Vajon meggyőzően tud-e érvelni a jogelmélet amellett, hogy léteznek könnyű és nehéz esetek? Megbizonyosodhattunk arról, hogy az eset-probléma létezése több (legfőképpen jogelméleti fókuszú) nézőpontból is alátámasztható, és számos jogeset is azt példázta, hogy a nehéz eset nagyon is kézzelfogható. Nyilván mindig lesznek szkeptikusok a témával kapcsolatban, de világos, hogy a könnyű és a nehéz megkülönböztetés alkalmazása nem csupán holmi banális jelzőkkel való címkézés, hanem komoly jogdogmatikai háttérrel rendelkező dilemmák leírása. Kétség sem férhet hozzá: a jogdogmatika történetének főbb állomásai a nehéz eset-teoréma állomásai egyben. Az ókortól kezdődően számos jogeset példázza, hogy a bírói döntéshozatal sokszor egyáltalán nem mechanikusan járható út, hiszen számos akadállyal lehet kikövezett. Némely paradigmatikus jogesetek örökifjúak, mert hosszú évek óta újra és újra foglalkozunk velük és megkíséreljük megoldásuk újabb, helyesebb olvasatának kidolgozását. A paradigmatikus eset, illetve az eszményi bíró keresése is újratermelődő kérdések - ez pedig megerősíti, hogy a bírói jogalkalmazás, azon belül is az eset-probléma körüli jogelméleti polémia sosem nyugszik el. A jogászi, kiváltképpen a bírói hivatás pontosan a nehéz esetek miatt igazán differenciált gondolkodást igényel, ez pedig kifejezetten a jogdogmatikából meríthető. Amikor ezt a szellemi jellegű elvárást a jogalkalmazás gyakorlatán keresztül teszteljük, akkor is érezhető: a bírói döntéshozatal igen koncentráltan igényli a gondolkodást, az ítélőerőt. A könnyű eset-nehéz eset-problematika pedig éppen ezt a követelményt tekinti vizsgálódásai programjának, amikor az eldöntendő esetek között disztingvál. A jogi gondolkodás számára elsősorban tehát nem az a lényeges, hogy egy ügy a jogági besorolást tekintve hová tartozik, hanem hogy milyen is az eset természete - könnyű vagy nehéz. De, mint ahogyan a tanulmány mottójaként választott idézet is megerősíti: minden esetben (tehát mind a rutin, mind pedig a nehéz esetekben) van valami rendkívüli.
[1] Bencze Mátyás: "Nincs füst, ahol nincsen tűz." Az ártatlanság vélelmének érvényesülése a magyar büntetőbíróságok gyakorlatában, Gondolat Kiadó, Budapest, 2016.
[2] Bencze Mátyás: A bírói mérlegelésre vonatkozó szabályok értelmezésének sajátosságai, Jogesetek Magyarázata, 2011/2, 82-89.
[3] Ben-Menahem, Hanina: Leibniz on Hard Cases, Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie / Archives for Philosophy of Law and Social Philosophy, Vol. 79, No. 2, 1993, 198-215.
[4] Bix, Brian H. : A Dictionary of Legal Theory, Oxford University Press, 2009.
[5] Dworkin, Ronald: A szabályok modellje (ford.: Ződi Zsolt), In: Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések (szerk.: Szabadfalvi József), Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996, 17-56.
- 539/540 -
[6] Dworkin, Ronald: Judicial Discretion, The Journal of Philosophy, Vol. 60, No. 21, 1963, 624-638.
[7] Dworkin, Ronald: Law's Empire, Harvard University Press, Cambridge, 1986.
[8] Feteris, Eveline T.: Fundamentals of Legal Argumentation. A Survey of Theories on the Justification of Judicial Decisions, Springer, Berlin, 2017.
[9] Filó Mihály: Radbruch naivitása - Herbert L. A. Hart a visszaható hatály tilalmáról. In: Herbert L. A. Hart jogtudománya kritikai kontextusban (szerk.: Cs. Kiss Lajos), ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014, 413-427.
[10] Frank, Jerome: Law and the Modern Mind, Stevens and Sons, London, 1949.
[11] Hart, Herbert L. A.: A jog fogalma (ford.: Takács Péter), Osiris Kiadó, Budapest, 1995.
[12] Hart, Herbert L. A.: Jog, szabadság, erkölcs (ford.: Krokovay Zsolt), Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
[13] Hart, Herbert L. A.: Positivism and the Separation of Law and Morals, Harvard Law Review, Vol. 71, No. 4, 1958, 593-629.
[14] Horváth Barna: A géniusz pere. Szókratész -Johanna, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő-Gödöllő, 2003.
[15] Horváth Barna: A jogelmélet vázlata, Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2004.
[16] Horváth Barna: Az erkölcsi norma természete, Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2005.
[17] Kovács Gábor: Az egészségügyi beavatkozás és kutatás rendje elleni bűncselekmények, valamint az egészségügyi önrendelkezési jog megsértése, Universitas-Győr Nonprofit Kft., Győr, 2015.
[18] Könczöl Miklós: Nehézségek és nehéz esetek. Szánalom az érvelésben, In: Annak, hogy tud-e valaki, a tanítani tudás a jele. Tanítványok írásai a 65 éves Takács Péter tiszteletére (szerk.: Cserne Péter-Jakab András-Paksy Máté-Szerletics Antal-Tattay Szilárd), Gondolat Kiadó, Budapest, 2020, 137-151.
[19] Leibniz, Gottfried Wilhelm: Disputatio inauguralis de casibus perplexis in jure, In: Leibniz: Logico-Philosophical Puzzles in the Law. Philosophical Questions and Perplexing Cases in the Law (szerk.: Artosi, Alberto-Pieri, Bernardo-Sartor, Giovanni), Springer, Berlin, 2013, 133-150.
[20] MacCormick, Neil: Rhetoric and the Rule of Law. A Theory of Legal Reasoning, Oxford University Press, Oxford, 2005.
[21] Paksy Máté: A jog barokk birodalma. A jogtudomány helye Leibniz életművében, Különbség, 2017/1, 247-281.
[22] Paksy Máté: A jogászi értelem egysége -hangjai sokféleségében: Értekezések a modern jogászi gondolkodásról, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2019.
[23] Pődör Lea: Szabályok és elvek, könnyű eset és nehéz eset - Néhány releváns normatani kiegészítés egy jogalkalmazási problémához, In: Ordo et connexio idearum: Ünnepi tanulmányok Takács Péter 65. születésnapjára (szerk.: Szigeti Péter), Gondolat Kiadó, Budapest-Győr, 2020, 216-233.
[24] Rigaux, Francois: Az erkölcs funkciója a bírói érvelésben, In: Ratio iuris. Szövegek a természetjogi gondolkodás tanulmányozásához (szerk. : Tattay Szilárd-Paksy Máté), Pázmány Press, Budapest, 2014, 211-239.
[25] Schauer, Frederick: The Jurisprudence of Reasons, Michigan Law Review, Vol. 85, No. 5-6, 1987, 847-870.
[26] Szabó Miklós: Ars iuris. A jogdogmatika alapjai, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2005.
[27] Szabó Miklós: Rendszeres jogelmélet, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2015.
[28] Szigeti Péter: Módszerdualizmus-monizmus: A jogászi gondolkodásmód és a lételmélet viszonyáról Horváth Barna dialektikus neokantianizmusa kapcsán, Állam- és Jogtudomány, 2016/2, 65-77.
[29] Takács Péter: Államelmélet a XIX-XX. században - Georg Jellinek elmélete, Pro Publico Bono Online, 2011/2.
[30] Tattay Szilárd: Nincs igazság? -Normalogikai apóriák, Állam- és Jogtudomány, 2018/2, 73-96.
[31] Tóth J. Zoltán: A dogmatikai, a logikai és a jogirodalom értelmezés a magyar felsőbírósági gyakorlatban, MTA Law Working Papers, 2015/17. https://jog.tk.mta.hu/en/mtalwp/a-dogmatikai-a-logikai-es-a-jogirodalmi-ertelmezes-a-magyar-felsobirosagi-gyakorlatban?download=pdf (2022. július 16-i letöltés).
[32] Varga Csaba: A bírói ténymegállapítási folyamat természete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2001.
[33] Varga Csaba: A jogi gondolkodás paradigmái, Szent István Társulat, Budapest, 2006.
[34] Varga Csaba: Politikum és logikum a jogban. A jog társadalomelmélete felé, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987.
[35] Waldron, Jeremy: The Law, Routledge, London-New York, 1990.
[1] 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről.
[2] 2017. évi XC. törvény a büntetőeljárásról.
[1] Kúria Bhar.III.481/2021/10.
[2] Kúria Bfv.III.500/2019/8.
[3] Kúria Bfv.III.589/2019/12.
[4] BH 2005.43. ■
JEGYZETEK
[1] Horváth Barna: A géniusz pere. Szókratész -Johanna, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő-Gödöllő, 2003, 7.
[2] Waldron, Jeremy: The Law, Routledge, London-New York, 1990, 139. (Az idézetben szereplő kiemelések a tanulmány szerzőjétől - P. L. - származnak.)
[3] Dworkin, Ronald: Law's Empire, Harvard university Press, Cambridge, 1986, 90.
[4] Erre a helyzetre utalt Jerome Frank is, amikor azt írta: Minden hozzáértő jogász bármelyik esős vasárnap délután száz meg száz olyan viszonylag egyszerű jogi kérdésről készíthetne listákat, amelyek egyértelmű megválaszolására aligha vállalkozna bármely más hozzáértő jogász." Frank, Jerome: Law and the Modern Mind, Stevens and Sons, London, 1949, 5.
[5] Bix, Brian H.: A Dictionary of Legal Theory, Oxford university Press, 2009, 81 -82.
[6] Leibniz, Gottfried Wilhelm: Disputatio inauguralis de casibus perplexis in jure, In: Leibniz: Logico-Philosophical Puzzles in the Law. Philosophical Questions and Perplexing Cases in the Law (szerk.: Artosi, Alberto-Pieri, Bernardo-sartor, Giovanni), Springer, Berlin, 2013, 133-150.
[7] Egyetérthetünk Schauerrel, aki a Taking Rights Seriouslyről készített recenziójában azt írja: azért nehéz kibontani Dworkin könnyű eset-nehéz eset fogalmát, mert igazából nem ad kielégítő meghatározást, ezért nem konkrét az sem, hogy miért is problematizálható a distinkció. Schauer, Frederick: The Jurisprudence of Reasons, Michigan Law Review, Vol. 85, No. 5-6, 1987, 847-870, 859, 38. lj.
[8] Dworkin, Ronald: Judicial Discretion, The Journal of Philosophy, Vol. 60, No. 21, 1963, 624638, 622-626.
[9] Varga Csaba: A jogi gondolkodás paradigmái, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 135.
[10] Varga Csaba: Politikum és logikum a jogban. A jog társadalomelmélete felé, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987, 41.
[11] Ben-Menahem, Hanina: Leibniz on Hard Cases, Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie / Archives for Philosophy of Law and Social Philosophy, Vol. 79, No. 2, 1993, 198-215, 209-214.
[12] Lásd bővebben Paksy Máté: A jog barokk birodalma. A jogtudomány helye Leibniz életművében, Különbség, 2017/1, 247-281.
[13] Hart, Herbert L. A.: A jog fogalma (ford. : Takács Péter), Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 155.
[14] Szabó Miklós: Rendszeres jogelmélet, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2015, 132.
[15] Bár annak hiányosságaként értékelhető, hogy a nehéz eseteket főként a polgárjogi jogvitákban lokalizálta.
[16] Lásd Dworkin, Ronald: A szabályok modellje (ford.: Ződi Zsolt), In: Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések (szerk.: Szabadfalvi József), Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996, 17-56.
[17] MacCormick, Neil: Rhetoric and the Rule of Law. A Theory of Legal Reasoning, Oxford University Press, Oxford, 2005, 195-197.; Feteris, Eveline T.: Fundamentals of Legal Argumentation. A Survey of Theories on the Justification of Judicial Decisions, Springer, Berlin, 2017, 96.
[18] Szabó Miklós: Ars iuris. A jogdogmatika alapjai, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2005, 51-52.; Bencze Mátyás: "Nincs füst, ahol nincsen tűz." Az ártatlanság vélelmének érvényesülése a magyar büntetőbíróságok gyakorlatában, Gondolat Kiadó, Budapest, 2016, 58.; Paksy Máté: A jogászi értelem egysége - hangjai sokféleségében: Értekezések a modern jogászi gondolkodásról. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2019, 43-44.
[19] Az eset-problémának a normatannal, azon belül is a jog fogalmával való kapcsolatáról lásd Pődör Lea: Szabályok és elvek, könnyű eset és nehéz eset -Néhány releváns normatani kiegészítés egy jogalkalmazási problémához, In: Ordo et connexio idearum: Ünnepi tanulmányok Takács Péter 65. születésnapjára (szerk.: Szigeti Péter), Gondolat Kiadó, Budapest-Győr, 2020, 216-233.
[20] Ez az álláspont Bencze Mátyás nézeteivel cseng össze.
[21] Bencze Mátyás: A bírói mérlegelésre vonatkozó szabályok értelmezésének sajátosságai, Jogesetek Magyarázata, 2011/2, 82-89, 82.
[22] Henningsen v. Bloomfield Motors, Inc., 32 N.J. 358, 161 A.2d 69 (N.J. 1960); Riggs v. Palmer 115 N.Y. 506, 22 N.E. 188 (1889).
[23] A norma megállapítása kapcsán fontos lehet megjegyezni néhány gondolatot a normapropozícióról, ami a mondat közlésre szánt gondolati tartalma. (Lásd Tattay Szilárd: Nincs igazság? - Normalogikai apóriák, Állam- és Jogtudomány, 2018/2, 73-96, 76.) A jogdogmatikát az alábbi normapropozíciók érdeklik: jogi fogalmak, a nem-jogszabályi normatételezések, tényállások leírása és jogi minősítéseik sémái, valamint elvek, melyek léte a normaszövegből kikövetkeztethető, ám a tételes normában nem szerepelnek. Szabó [2005] i. m. 153-154.
[24] Uo. 150.
[25] Dworkin [1986] i. m. 65-66, 228-229.
[26] Szabó [2005] i. m. 173.
[27] Tóth J. Zoltán kiváló tanulmánya jó példája annak, miként folyamodnak a magyar bíróságok a dogmatikai, a logikai és a jogirodalmi értelmezéshez. Lásd Tóth J. Zoltán: A dogmatikai, a logikai és a jogirodalom értelmezés a magyar felsőbírósági gyakorlatban, MTA Law Working Papers, 2015/17. https://jog.tk.mta.hu/en/mtalwp/a-dogmatikai-a-logikai-es-a-jogirodalmi-ertelmezes-a-magyar-felsobirosagi-gyakorlatban?download=pdf (2022. július 16-i letöltés).
[28] 1978. évi IV. törvény a büntető törvénykönyvről, 319. § (1) bekezdés.
[29] Kúria Bfv.III.500/2019/8. [3]-[5] és [7]-[8].
[31] Kúria Bfv.III.500/2019/8. [62] és [64].
[32] Lásd az érvelés kibontását: BH 2005.43.
[33] Szigeti Péter: Módszerdualizmus-monizmus: A jogászi gondolkodásmód és a lételmélet viszonyáról Horváth Barna dialektikus neokantianizmusa kapcsán, Állam- és Jogtudomány, 2016/2, 65-77, 74-75.
[34] Uo. 74.
[35] Horváth Barna: A jogelmélet vázlata, Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2004, 146, 208. §
[36] Varga Csaba: A bírói ténymegállapítási folyamat természete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2001, 70.
[37] Uo. 74.
[38] 2017. évi XC. törvény a büntetőeljárásról 619. § (2) bekezdés.
[39] Kúria Bhar.III.481/2021/10.
[40] Uo. [84] bekezdés.
[41] Uo. [100]-[101] bekezdés.
[42] Ennek kiváló példája a legújabb hazai szakirodalomban Könczöl Miklós megközelítése, aki egy tanulmányában a döntések igazolásának érveléselméleti aspektusát veszi górcső alá, s azt a kérdést járja körül, hogy vajon az eset erkölcsi nehézségéből adódik-e, hogy az ügy az ún. nehéz eset kategóriájába tartozik. Könczöl Miklós: Nehézségek és nehéz esetek. Szánalom az érvelésben, In: Annak, hogy tud-e valaki, a tanítani tudás a jele. Tanítványok írásai a 65 éves Takács Péter tiszteletére (szerk.: Cserne Péter-Jakab András-Paksy Máté-Szerletics Antal-Tattay Szilárd), Gondolat Kiadó, Budapest, 2020, 137-151.
[43] Az egyik sokat hangoztatott álláspont Georg Jellinektől származik, aki a jogot erkölcsi minimumként definiálta: a jognak van egyfajta erkölcsi tartalma, vagyis magában kell foglalnia az erkölcsi rendszer követelményeinek minimumát. A jellineki nézetet egyfajta arany középútnak lehet mondani, mert mérsékelni kívánta a két véglet közötti feszültséget. Takács Péter: Államelmélet a XIX-XX. században - Georg Jellinek elmélete, Pro Publico Bono Online, 2011/2, 2.
[44] Rengeteg híres vitát lehet említeni, amely a jog vs. erkölcs témához kapcsolható; a leghíresebb talán a Radbruch-Hart-Fuller kapcsán kibontakozó disputa. Ehhez lásd főként Filó Mihály: Radbruch naivitása - Herbert L. A. Hart a visszaható hatály tilalmáról, In: Herbert L. A. Hart jogtudománya kritikai kontextusban (szerk.: Cs. Kiss Lajos), ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014, 413-427.; Hart, Herbert L. A.: Positivism and the Separation of Law and Morals, Harvard Law Review, Vol. 71, No. 4, 1958, 593-629.; Hart, Herbert L. A.: Jog, szabadság, erkölcs (ford.: Krokovay Zsolt), Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
[45] Szabó [2005] i. m. 52.
[46] Rigaux, Francois: Az erkölcs funkciója a bírói érvelésben, In: Ratio iuris. Szövegek a természetjogi gondolkodás tanulmányozásához (szerk.: Tattay Szilárd-Paksy Máté), Pázmány Press, Budapest, 2014, 211-239, 233-234.
[47] Vö. Kovács Gábor: Az egészségügyi beavatkozás és kutatás rendje elleni bűncselekmények, valamint az egészségügyi önrendelkezési jog megsértése, Universitas-Győr Nonprofit Kft., Győr, 2015, 1719.
[48] Kúria Bfv.III.589/2019/12. [16], [21] és [69].
[49] Horváth Barna: Az erkölcsi norma természete, Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2005, 141.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző LL.M, PhD, egyetemi adjunktus, Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kar; főtanácsadó, Kúria. Az írás a szerző álláspontját tartalmazza és az nem értelmezhető a Kúria állásfoglalásaként.
Visszaugrás
