A közrend (ordre public, public policy) jogintézményének elsődleges alkalmazási területe a nemzetközi magánjog. A közrendi klauzula, lehetővé teszi, hogy a nemzetközi magánjog általános szabályai szerint, vagyis a kollíziós kapcsolás segítségével megtalált külföldi anyagi jog alkalmazását mellőzze a bíró. Egy kivételes eszközről van tehát szó, amely kizárólag akkor kerülhet "bevetésre", ha a külföldi anyagi jog alkalmazása veszélybe sodorná az eljáró fórum jogrendszerének alapvető intézményeit, értékeit. Ebben a mozzanatban nem a külföldi normával szembeni értékítélet fogalmazódik meg, nem a külföldi normát általában utasítja el a jogalkalmazó. E jogintézmény alkalmazására kizárólag akkor kerülhet sor, ha a tényálláson keresztül megvalósul a belföldi jogrendszerhez való kapcsolódás (Inlandsbeziehung). Ez a korlátozás szükségszerű velejárója a közrendi klauzula kivételes jellegének. Ahogyan azt Konstantin Simitis[1] szemléletesen példázza, a német jogrendszerhez való kötődés akkor valósul meg, ha pl. a tényállás cselekménye Németországban játszódik, vagy a védelemben részesíteni kívánt jogalany német állampolgár. Természetesen a belföldi kapcsolat korlátait nem lehet ennyire szűkkörűen megvonni, az minden esetben önálló vizsgálatot igényel, ahogyan a közrendi klauzula alkalmazása is mindig külön mérlegelés tárgyát képezi. Jellegéből fakadóan, a jogalkotó nem határozhatja meg előre alkalmazási körét, kizárólag az eljáró fórum döntheti el mely esetekben veszélyeztetett a belföldi jogrend a külföldi norma előírásai által. Amennyiben ezt megvalósulni látja, de csak ebben az esetben visszautasíthatja alkalmazását nemzeti jogrendjének alapvető értékei védelmében. Láthatjuk tehát, hogy a közrendi klauzula működtetésének előfeltétele a több jogrendszerhez kötődő tényálláselemek megléte. Felismerésében, és az adott tényállásra való adaptálásban azonban a bíró játszik döntő szerepet.
A magyar jogi gondolkodás is elsősorban a nemzetközi magánjog tartományán belül tartja elképzelhetőnek a közrend megnyilvánulását, védelmi funkciójának kiteljesedését. De mi a helyzet a bírói gyakorlattattal? A nyilvánosság számára hozzáférhető döntéseket áttekintve, érdekes megállapításra juthat a kutakodó. A magyar joggyakorlat elsősorban nem a nemzetközi magánjogi jogviszonyok vitás kérdéseinek eldöntésére alkalmazza a közrend jogintézményét, hanem a tisztán belföldi elemeket tartalmazókra. A közzétett ítéletek, szinte kivétel nélkül, a kereskedelmi-gazdasági viszonyokkal összefüggésben felmerülő speciális vitarendezési mód: a belföldi választottbírósági ítéletekkel szemben kezdeményezett érvénytelenítési eljárásban születtek. A választottbírósági eljárás egyik sajátossága az egyfokúság, vagyis a jogorvoslat igénybevételének hiánya, ennek okán, pedig felértékelődik az
- 437/438 -
érvénytelenítési eljárás. Érvénytelenítési kereset benyújtására mindig azon állam "rendes" bírósága előtt van lehetőség, amelynek a területén a választottbírósági ítélet született. Az érvényteleníttetni kívánt választottbírósági ítéletek tehát belföldiek. Sajátosságuk pedig azáltal csak fokozódik, ha a tényállásban sem fordul elő külföldi elem. A jogalkotó a magyar közrendbe ütközést az érvénytelenítési okok körében helyezte el. Így fordulhat elő, hogy a Legfelsőbb Bíróság által kialakított gyakorlatban a belföldön született választottbírósági ítéletek érvénytelenítése kapcsán vizsgálhatja a jogalkalmazó a magyar közrendbe ütközés lehetőségét. A döntések indokolásánál a magyar közrend sérelmének megállapításánál, terjedelmének meghatározásánál viszont a nemzetközi magánjogi definícióból indul ki.[2] Általánosságban hivatkozik a magyar nemzetközi kollíziós magánjogi szakirodalomban használt közrendi klauzula fogalmára, vagyis arra a korlátozó eszközre, amely a külföldi jog alkalmazását hivatott megakadályozni, miközben az adott vitás ügy kapcsán fel sem merülhet a külföldi jog alkalmazása. Az ellentmondás több síkon megfogalmazódik: egyrészt elmélet és joggyakorlat között, de jelen van jogalkalmazáson belül is (a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata a belföldi közrend köré összpontosul, ennek összetevőit határozza meg, de nemzetközi magánjogi alapon).
Ez a talányos ellentmondás szolgáltatta az inspirációt az alábbi kísérlethez: a belföldi közrendnek a magyar magánjogban való jelenlétének a felkutatásához.
A magyar állapot vázolása előtt fontos megismerni a belső közrend (ordre public interne, domestic public policy) fogalmát, eredetét. Jogtörténeti tény, hogy a belső közrend francia és az angol jogban alakult ki, majd honosodott meg más jogrendszerekben is. Ezért a második részben röviden vázoljuk a jogintézmény e két jogrendszerben betöltött helyét.
1. Minden jogrendszerben van a jogügyleteknek egy abszolút negatív korlátja: nem ütközhetnek törvényes előírásba. De a szerződéses szabadságnak törvényi előíráson túl, vannak más korlátai is, amelyek generálklauzulákban jutnak kifejeződésre: mint a német jogban a jó erkölcs (gute Sitten), a francia jogban a közrend (ordre public interne) és jóerkölcs (bonnes moeurs), az angol jogban a közrend (public policy) és jó erkölcs (good morals). Jelen tanulmány keretei között a közrend és a jó erkölcs közötti átfedésekkel, összefüggésekkel nem kívánunk foglalkozni.[3]
A jogirodalomban egy kérdésben teljes az összhang: a jogintézményt közrend elnevezés alatt első ízben a Code civil-ben nevesítette a jogalkotó. A közrend (ordre public) egy teljesen új, a jogirodalomban addig ismeretlen fogalom, a francia történelem forradalmi pillanatának az eredménye. A forradalom szellemisége egy új magánjogi kódexben kristályosodott ki, magán viselve az új idők eszméinek jegyeit. A feudális jogintézmények helyét végérvényesen elfoglalta egy új polgári jog, amelynek alapja: az egyén és a tulajdon szabadságának eszménye. Ebben a jogszabályi közegben a szerződési szabadság érvényesülésének egyetlen akadálya van: a közrend. A francia forradalom utáni liberális korszellem ezt a korlátozást, még nemkívánatos rendbontásként értékelte.[4] A XX. században bekövetkezett változások, a kényszerítő normák, és velük egyidejűleg a belső közrend váratlan előretörését eredményezték, szemben a jó erkölcsbe ütközéssel, amely továbbra is elsődlegesen a nemi erkölcs védelmének mezsgyéjén maradt. (A jó erkölcsbe ütközés, mint a szerződési szabadság korlátja, továbbra sem jellemző.) A jogi egyenlőség posztulátuma, ami a magánautonómia hátterében áll, a gazdasági egyenlőtlenséget nem csökkentette, ebből szükségszerűen nőtt ki az állam beavatkozási kötelezettsége. A szociális, gazdasági áramlatok a klasszikus értelemben felfogott szerződés széthullásához vezettek (éclatement du contract). A szerződés tartalmát egyre inkább a kényszerítő előírások határozzák meg. A francia kötelmi jog a szerződéskötési szabadság korlátozásának számos válfaját ismeri, (lásd. engedélyezési kötelezettség alá eső szerződések, a szerződő fél megválasztásának korlátozása, szerződéskötési kötelezettség, stb.) amelyek közül tematikailag minket csak a közrendi korlátozások érintenek, ezért szelektíven ezzel az okkal foglalkozunk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
