A büntetőeljárásban a bizonyítási eljárás során a múltban történt események rekonstruálására kerül sor a történeti tényállás megállapítása érdekében. A büntetőeljárás központi része a bírósági tárgyalás. A megalapozott tényállás feltárása körében a bíró észszerű meggyőződését kialakító bizonyítási eszközök között a vallomásnak, mint személyi bizonyítéknak, kiemelt jelentőség tulajdonítható. A közvetlenség elve teszi sok esetben lehetővé az eljáró bíróság számára például a vádlott elmeállapotában fennálló, a büntetőeljárást és a büntetést is alapvetően befolyásoló beszámítási képesség korlátozottságának észlelését, mely információ tolmács közvetítése esetén az eltérő nyelvi adottságok okán, a mögé bújva elveszhet.
A tárgyaláson a vádlott kihallgatása során a közvetlenség elvének segítségével ellenőrizhető, hogy a terhelt korábbi kihallgatásai során a nyomozó előtt tett vallomásai mennyire elfogadhatóak. A közvetlenül észlelt nyelvi kifejezésmódból következtetést lehet levonni arra, hogy az eljárás nyelvét érti-e, milyen a nyelvi kifejezőkészsége, és megértette-e a feltett kérdéseket tolmács igénybevétele nélkül, a válaszait meg tudta-e fogalmazni. A bíró így nem csak azt ellenőrzi, hogy a korábbi vallomást szabadon és önként tette-e meg, hanem annak tudatosságát is.[1]
A személyi bizonyíték beszerzése, majd pedig értékelése kiemelt figyelmet kíván az eljáró bíróságtól, jellegéből adódóan ugyanis könnyen tévútra terelheti a bizonyítás folyamatát. A kihallgatás során, annak folyamata felett a bíróság megfelelő felügyeletet köteles gyakorolni a bizonyíték törvényes megszerzésének garantálása céljából. Ennek megfelelően a kihallgatást talán leginkább befolyásoló kérdésfeltevések folyamatát - azok módját, tartalmát, indokoltságát - szükséges megfelelő kontroll alatt tartani. A tanács elnöke köteles gondoskodni arról, hogy a kérdezés módja a kihallgatott emberi méltóságát ne sértse, a kérdés ne legyen befolyásolásra alkalmas, a választ ne foglalja magában, az ügyre tartozzon, illetékes személy tegye fel, a tárgyalás tekintélyét ne sértse, ne irányuljon ismételten ugyanarra a tényre. Mindezek elmulasztása esetén a beszerzett személyi bizonyíték az eljárási törvény alapján nem használható fel bizonyítékként az eljárás során.[2]
A közvetlenség elv, mint eljárásjogi elv értelmében a bíróság lehetőleg személyes észleletei alapján, közvetlenül megvizsgált, eredeti bizonyítási forrásokra alapozza ügydöntő határozatát. A közvetlenség elvének igen lényeges eleme a kontradiktórius eljárás követelménye, mely értelmében a bizonyítékok megvizsgálására a vád és a védelem közreműködésével, a vád bírálatában és védelem jelenlétében kerüljön sor. Kétségtelenül a megalapozott tényállás feltárását szolgálja az, ha a vallomást tevő személytől, az általa elmondottak alapján, arra közvetlenül reagálva lehetősége nyílik az eljárási szereplőknek az elmondottak teljes körű tisztázására. Különös jelentősége lehet a tisztázó kérdésfeltevéseknek figyelemmel a vallomást tevő szóhasználatára, előadásában felismerhető zavar esetleges észlelhetőségére. Mindezek szükségességének megítélésére a személyi bizonyíték beszerzésének folyamatában nem kizárólag a bíróságnak nyílik jogosultsága, hanem eljárási céljuk mind teljesebb érvényesítésében bízva a vád, illetve a védelem képviselőjének is. Mindemellett a célravezető kérdezés művészete ismeretének birtokában lévő különböző eljárási szerepek képviselői saját eljárási feladataik ellátását egymás kérdéseinek, azokra történő válaszadás megengedhetőségének vagy éppen megtagadhatóságának felismerésével szolgálják és látják el teljeskörűen.
A kommunikációs befolyásolás leghatásosabb eszköze a megfelelő kérdéstípus, kérdezéstechnika alkalmazása.[3] Egyes kérdések alkalmasak arra, hogy befolyásolják mind a későbbi emlékezetet, mind ennek alapján a válaszadást. A kihallgatás során a múltban történt események rekonstruálására, a kihallgatott által látottak, észleltek felelevenítésével azok előadására kerül sor. A kérdezés során ezen emlékezési folyamat elősegítése megengedett, viszont rávezető jellegű, a feleletet magában foglaló, szuggesztiónak minősülő kérdések nem tehetők fel az eljárás során. Szuggesztív hatással bírhatnak többek között a feltételező kérdések, a várakozó (elváró) kérdések, de szuggesztív hatással járhatnak a kérdő hangsúllyal tett megállapító kijelentések is. Feltételező kérdés esetén úgy kerül megfogalmazásra a megismerni kívánt körülmény iránti igény, hogy
- 27/28 -
közben annak megállapítását feltételező másik körülmény bizonyosként kerül megfogalmazásra. (Használhatatlanná vált-e a kaput záró lakat?) Az elváró kérdés előkészít egy meghatározott választ, mely több esetben a valósággal ellentétes nyilatkozat megtételéhez vezet. Ezen nem megengedett kérdéstípusok előfordulásának felismerése a gyakorlatban nehéz, több értékelő szempont figyelembevétele indokolt. Meglehetősen nehéz olyan kérdést feltenni, mellyel a kérdező nem sejteti véleményét. Különféle kérdéstípus alkalmazásakor, különféle fogalmazásmód esetén különféle válaszok várhatók. Egyes kérdezéstechnikák tehát másodlagosan az irányítás és a vezetés funkcióját is betöltik. Más vélemény szerint viszont a kérdezés ezen másodlagos funkciója valamennyi kérdezésre igaz, függetlenül annak tartalmától és nyelvtani szerkezetétől. Lempp álláspontja szerint a kérdés implicit módon mindig feltevést és feltételezést tartalmaz, melyek fölött a résztvevők nem mindig rendelkezhetnek szabad akaratuk szerint.[4] A kihallgatást érintő garanciális jellegű eljárási szabályok érvényesülésük esetén alapvetően a befolyásolás megelőzését szolgálják. A befolyásolás akár az objektív igazság megállapítását is veszélyeztetheti. [5]
Meglehetősen nehéz gyakorlati elvárás a kérdés megfelelő megszövegezése. A kihallgatást végző megfelelő ismeretek birtokában köteles lenni a kérdezési technikával, a különböző kérdéstípusok különböző hatásait illetően.[6] Kérdéstípusok végtelen sorával találkozhatunk szakirodalmi munkásságokban: terelő kérdések, tesztkérdések, fogós kérdések, ellenőrző kérdések, következtetésre irányuló kérdések, és a megkezdett lánc még hosszasan fűzhető.
A bírósági tolmácsolás a különböző nyelvet beszélő eljárási szereplők között a tisztességes eljárásnak megfelelően lehetővé teszi a kommunikáció megteremtését és folytatását, vagyis személyi bizonyítékok beszerezhetőségét. A büntetőjogi szankció kiszabását megelőzően a személyi bizonyítékok beszerzése, majd annak értékelhetősége, a megalapozott tényállás lehetőség szerinti feltárása különböző nyelvet beszélő eljárási szereplők esetében a tolmács megfelelő eljárásának függvénye.
"Alapvetően a büntetőügy terheltjével való bánásmód jellemzi leginkább az emberi jogok általános állapotát egy társadalomban, mivel a büntetőperben a kollektív és az egyéni érdekek közvetlenül ütköznek."[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
