A polgári perjogi kodifikációról szóló 1267/2013. (V. 17.) Korm. határozat alapján megkezdődött egy új polgári perrendtartás kidolgozása. Jelen tanulmány az érvényesíteni kívánt jog által relevánssá vált (tett) tények valós volta bíróság előtti igazolásának, azaz a perbeli bizonyításnak lényegi aspektusait vizsgálja abból a szempontból, az új eljárási törvény változtasson-e avagy nem a hatályos szabályokon.
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 5. sz. Ajánlása kimondta, a bíró tiszteletben kell tartsa a felek eljárási jogait és perbeli egyenlőségét, hivatalból kizárólag az ügy azon vonatkozásaiban járhat el, amelyek nem a felek rendelkezése alatt állnak.
Az Alkotmánybíróság 9/1992. (I. 30.) AB határozatában rámutatott, a perrendtartás nem az objektív igazság kiderítését garantálja, azt alárendeli a jogbiztonság elvét kifejező jogerő intézményének, az 1/1994. (I. 7.) AB határozat pedig kimondta, az egyén állammal szembeni önrendelkezési joga részeként szabadon dönt arról, az igény állapotába jutott alanyi jogait bíróság előtt érvényesíti-e vagy sem. Ennek eljárásjogi aspektusa magában foglalja azt a jogosultságot is, hogy perbe vitt anyagi és eljárásjog jogaival is szabadon rendelkezik.
Mindezek a megváltozott politikai, társadalmi és gazdasági környezettel együtt indukálták a Pp. VI. novelláját, amelynek az indokolásban leszögezett célja volt a korábbi szemléletben fogant eljárásjog átalakításával a tárgyalási (peranyag-szolgáltatási) és a rendelkezési elv kiteljesítése és annak világossá tétele, a bíróság feladata nem a felek saját érdekeinek érvényesítése a felek helyett és akaratuk vagy nemtörődömségük ellenében, hanem a felek egyéni érdekérvényesítési lehetőségének biztosítása egy hatékony, semleges perrendben. A bírósághoz forduló fél immár nem engedi át rendelkezési jogát a bíróságnak, eljárási jogaival való rendelkezési szabadsága korlátja pedig a másik felet megillető és azonos súllyal figyelembe veendő eljárási igazságosság.
A VIII. novella ezen elveket tovább erősítve törölte a bíróság feladatai közül az igazság kiderítését, ehelyett az eljárás igazságosságának biztosítását írta elő. A jogvitarendezés akkor igazságos, ha egy személy részére az abban való bármilyen pozícióban való részvétel azonosan vállalható, így pl. alperesként helyzetét nem látja kedvezőtlenebbnek, mint felperesként a bíróság esetleges segédkezését élvezve. A novella indokolásában a jogalkotó kiemelte, hogy az ügy urai a felek, ők határozzák meg az eljárás tárgyát.
Az eljárás tárgya a kereset tárgya, az pedig az érvényesíteni kívánt jog. A per jogi terjedelmét a fél önrendelkezési joga alapján jelöli ki jogállításával, az ellenérdekű fél annak tagadásával generálja a jogvitát, a bíróság feladata pedig a jogvita eldöntése. A tárgyalási elv a felekre bízza a peranyag szolgáltatását - elismerve ahhoz való jogukat is, hogy azt nem szolgáltatják -, s nincs már arra törvényi lehetőség, hogy a hatalom pl. a bíróságokon keresztül hozzásegítse az állampolgárt a szerinte őt megillető joghoz a másik fél rovására.
Mindez nem a bíró passzivitásba kényszerítését jelenti, ellenkezőleg. Az 5. sz. Ajánlás szerint rendes körülmények között a pert legfeljebb két tárgyaláson be kell fejezni, halasztásra csak kivételesen kerülhet sor, a bírónak pedig ügyelnie kell arra, hogy minden cselekményt időben elvégezzenek. A felek rendelkezési joga nem kizárja, hanem átalakítja a bírói aktivitást, nemcsak a perelhúzás megakadályozásában helyezi középpontba, hanem azzal is, hogy ő az, aki az érvényesíteni kívánt jog (az absztrakt normahipotézis) által relevánssá vált, ekként bizonyítandó tényekről megfelelő tájékoztatást ad és a bizonyítás menetét, a per kereteit megtartja, majd az érvényesíteni kívánt, de vitatott jog és a szolgáltatott peranyag alapján eldönti a jogvitát. A bírói aktivitás ugyanakkor csak addig fokozható, míg a rendelkezési és tárgyalási elvekkel szembe nem kerül.
Az önrendelkezés alkotmányos alapjogának perjogi vetületeként mondta ki alapelvi éllel a jogalkotó a VIII. Pp. novellában, hogy a bíróság a felek által előterjesztett jognyilatkozatokhoz kötve van. A kereset tárgyára nézve tett nyilatkozat eljárási jognyilatkozat, az érvényesíteni kívántként megjelölt joghoz (közkeletűen a kereset jogcíméhez, mely ebben az értelemben nem az anyagi jogi iusta causa) tehát a bíróság kötött, miként ahhoz is, ennek alapján a fél mit kér (a kereset tartalma).
A VI. Pp. novella és a rendszerváltás előtti (szocialista) Pp. 1. és 3. §-a alapján a (szocialista) bíróság a polgári perben is az objektív igazságot, a peres felek valódi jogait és egymáshoz való viszonyát tartozott felderíteni, kioktatási kötelezettsége kiterjedt az anyagi jog körébe tartozó kérdésekre is, s a bíróság feladatává tette annak minősítését, hogy a felperes által érvényesített igény milyen jogalapon kerülhet kielégítésre, miután a bíróság az anyagi jogot hivatalból alkalmazza, amennyiben pedig azt állapította meg, a kereset által elérni kívánt cél más címen érhető el, erről tájékoztatnia kellett a felet. Szorosan kapcsolódott ehhez a 146. § (3) bekezdésének rendelkezése, melynek alapján figyelmeztetnie kellett a felperest, hogy nem meríti ki az őt megillető jogokat. A bíróság hivatalból köteles volt bizonyítást felvenni a 164. § (2) bekezdése és 165. §-a alapján, a hatalom totalitárius volta pedig figyelmen kívül hagyandónak rendelte a jog elismerését, ha úgy ítélte meg, ellentétes a fél érdekével. Ezen jogelvek a Pp. 215. §-ához kapcsolódó ítélkezési gyakorlatban teljesedtek ki: a
- 699/700 -
215. § szerinti korlátozást az összeg (mennyiség) vonatkozásában tekintette feltétlennek, vagyis nem ítélt meg többet, mint amire a kereset irányul, a jogalap (jogcím) vonatkozásában azonban nem tekintette irányadónak a korlátozást, ha a követelést támasztó fél által előadott tények valónak bizonyulnak és ezek a kereseti követelést megalapozzák, akkor a jogcím helytelen megnevezése miatt a keresetet elutasítani nem lehetett. Erre figyelemmel a bíróságok, ha a felperes javára követelést láttak fennállani, azt a kereseti összegen belül megítélni voltak kötelesek, bár a felperes egyáltalán nem jelölt meg jogcímet, vagy más, esetleg helytelen jogcímet jelölt meg. A szocialista perrend koherens szabályai között a jogcímnek nem volt jelentősége tehát: a bíró kioktatta a felperest a helyes jogcímre, megmondta, kit kell perelni és mire, majd hivatalból bizonyított, s jó eséllyel saját jogcímét saját bizonyítása alapján megítélte. A felek perbeli magatartása ehhez igazodott: féloldalas, elnagyolt keresetlevél bőségesen elegendő volt a per megindításához, jogi érveket nem kellett előadni sem felperesi, sem alperesi oldalon. Mindennek adekvát következménye volt a jogcímhez kötöttség tagadása.
A jogalkotó azonban a korábbiakban taglalt okokból a VI. és a VIII. Pp. novellával hatályon kívül helyezte (a Pp. 215. § kivételével) az összes jogszabályt, melyre a jogcímhez kötöttség tagadása alapozódott. Tekintettel arra a jogszabályi-ideológiai környezetre és annak eltűnésére, melyben a 215. § korábbi értelmezése és gyakorlata kialakult, nyilvánvaló az is, hogy a törvényhely jelenleg a hatályos szabályozás (a Novellák) és döntően a rendelkezési jog primátusa alapján értelmezendő: a bíróság nem csak a kereset tartalmán, de tárgyán sem terjeszkedhet túl. A hatályos jog szerint a bíróság a jogcímhez kötött.[1]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
