A liberalizmus és a környezetvédelmi politika viszonya igen sokarcú problematika, amely egyaránt jelentkezik a politikaelméletben és a politikai gyakorlatban. Elméletileg a liberalizmus ma nagyon sokféle irányzatot és értelmezést foglal magában, aminek következtében a liberális politikaelméletek válasza az ökológiai kihívásra széles skálán helyezkedik el. A klasszikusnak tekintett "manchesteri" liberalizmus ma már nem dívik, de a neoliberális elméletekben kétségtelenül megállapítható a piacorientált fókusz jelenléte, és ezzel szemben a szociális-kommunitarista irányzatoké. Amennyiben a liberális elmélet a piaci mechanizmuson túlmutató társadalmi integrációs elveket vezet be, pl. az igazságosság elméletét, esetleg kontraktualista megfogalmazásban, vagy különféle etikai alapelveket állapít meg a piaci mechanizmustól függetlenül, akkor különböző mértékben, de érzékennyé válik az ökológiai és a szociális kihívásokra. A modern liberális politikaelmélet sokarcú, amelynek vannak liberális ökolo-gizmust tartalmazó irányzatai és olyan kompromisszumos megoldásai is, amelyek a piaci mechanizmusok érvényesülését valamilyen módon koordinálni kívánják, többek között a természeti erőforrások, a fenntarthatóság szempontjaival, és mereven ökológiaellenes nézetek is azonosíthatók a liberalizmus palettáján. A liberális ökologizmus kisebbségi vélemény, akár az ökológiaellenesség, míg a mainstream a kompromisszumos megközelítésmód, amely ötvözi a liberalizmus hagyományait és a fenntartható fejlődés szempontjait.
Reálpolitikai háttérrel és hatással tulajdonképpen ez a mainstream rendelkezik, és itt állapítható meg termékeny kölcsönhatás a liberális kormányzati politikák, pártprogramok és politikaelmélet között. A két szélső: az ökoliberális és a liberalizmus kontra ökológia pozíciókból az előbbi mindig is kisebbségi vélemény volt a politikában, az utóbbi viszont a XX. századi liberális politikát jellemezte, amely jó ideig átengedte a kezdeményezést az ökológia terén a zöld, a szocialista vagy a konzervatív-populista irányzatoknak, azonban a XX. század végére "behozni" kényszerült, és be is hozta azokat. A liberalizmus fejlődését általában a kezdetektől fogva jellemzi a készség és képesség a vele vitatkozó
- 313/314 -
irányzatokból való megújulásra; gondoljunk csak a szocializmushoz avagy a nacionalizmushoz való viszonyra, amelyből a szociális liberalizmus és a nemzeti liberalizmus irányzatai jöttek létre. Így történik ez a politikai ökológiával is, amelyet a liberális elmélet a XX. század második felében először ignorál majd új fundamentalizmusként elutasít, ezt követően azonban a jóléti állam rendszerének analógjaként a nemzeti és nemzetközi környezetpolitikát is beemeli szemléleti spektrumába, ill. megkísérli kialakítani a liberális környezet-politikai mechanizmust, amely bizonyos értelemben dominánssá válik a globális ökopolitikában, ill. a vezető OECD-országokban. Az igazságos mechanizmus a szennyezések csökkentésére, a gazdaság környezeti jogainak és kötelességeinek modern rendszere elsődlegesen liberális elveken alapul. Ez nem jelenti azt, hogy éppenséggel liberális politikai pártok vagy liberális pártok vezette kormányok hozták volna létre ezeket a mechanizmusokat. A liberális politikaelmélet hatása indirekt, a modern társadalmak más mechanizmusaihoz hasonlóan az alapelvek kialakítására szorítkozik, és implementálását nem elsősorban a liberális pártok, hanem széles politikai koalíciók hajtják végre, amelyekben különféle politikai irányzatok találhatók meg, és lehet, hogy nincs is közöttük liberális párt.
A liberalizmus politikaelméletének alapelvi jelenléte és a liberális pártpolitika tehát ezen a területen is nagymértékben elválnak egymástól: míg a modern társadalmak liberális elveken épülnek fel, a pártpolitikában a liberálisok többnyire szerény pozíciókat birtokolnak. A környezetpolitikának a liberalizmusban gyökerező alapelvei széles politikai konszenzust élveznek, és nem is szokás azokat csak a liberalizmussal összefüggésben tárgyalni. A liberális pártprogramok nem minden esetben forrásai azoknak, ill. nem mindig tesznek kialakításukhoz kreatív hozzájárulást. Miként arra már a XIX. században több elemző felhívta a figyelmet, a liberális elvek korábbi csoportjait sem minden esetben és mindenütt a liberális irányzatok képviselték következetesen a politikában. Sőt, ha E. T. Marshall híres sémája alapján az emancipáció, a jogkiterjedés folyamatait, szakaszait koncentrikus körökkel szemléltetjük, ahol a belső a civil jogegyenlőség, a következő a politikai jogoké, majd a szociális és utána környezeti jogok következnek, mint a "Citizenship" új minőségi és mennyiségi attribútumai, akkor ennek a folyamatnak a liberális politikai irányzatok több szakaszban is éppen az ellenzői közé tartoztak, holott a jogkiterjesztés programja a liberalizmus alapelveiből következik.
A. O. Hirschman "reakció retorikája" néven ismert tézise épp azt mutatja be, hogyan lépnek fel a különféle politikai irányzatok ezzel az emancipációs dinamikával szemben a "reakció retorikájával" amely a jogkiterjesztést káros és felesleges folyamatnak tekinti, míg velük szemben áll a "progresszió retorikája" pozíció. A két pozíció ugyanakkor ma nem azonosítható a konzervatív és a liberális politikaelméletekkel, mint a XVIII-XIX. század fordulóján. Ezt kö-
- 314/315 -
vetően a pozíciók folyamatosan cserélődnek a tartalmilag is gazdagodó irányzatok között, így pl. a szociális jogok vonatkozásában a konzervatívok progresszív, a liberálisok sokáig reakciós álláspontot foglaltak el. Hasonló szerepcserék zajlanak az ökológiai emancipáció területén: míg a környezeti problematika felismerésében és implementálásában a zöld és a szocialista irányzatok domináltak, addig a liberálisok jó ideig a "reakció retorikáját", a növekedés- és piacpárti konszenzust védelmezték az ökológiával szemben, míg meg nem jelenik az ökológiai, fenntartható piacgazdasági koncepciók kompromisszuma. Nem lehet egyébként általában "az" ökológai problematikáról beszélni, hiszen az konkrét ágazati politikai konfliktusokban (pl. az atompolitika, energiapolitika, fogyasztóvédelem, természetvédelem konkrét kérdéseiben) jelenik meg, ahol a pártoknak ki kell alakítaniuk koncepcióikat a politikai döntések és programok létrehozása érdekében.
A konkrét párt profilja így elvi koncepciók és ágazati, regionális, avagy globális és európai politikai döntések sokaságából rajzolódik ki, és nehéz elvi politizálást keresni a konkrétumok sokaságában. A "reakció retorikája" - amely elvi síkon a XX. század hatvanas-hetvenes éveiben jellemezte a liberális pártokat - a nyolcvanas-kilencvenes években elhalványult, és a globális, európai, ill. a zöldek sikereit mutató belpolitikai színtéren a liberális pozíció lassan és észrevétlenül kompromisszumos irányba tolódott, ahogyan az Marshall és Hirschman teorémáinak kombinálása révén a többi korszakos jogkiterjesztés kompromisszumos végrehajtása során már megmutatkozott. Ökoliberális irányzatok csak kisebbségi csoportokként jöttek létre, míg a liberális pártpolitikai spektrum mainstreamje egészében elfogadja az ökológiai szempontrendszer beépítését a modern piacgazdaságba, amelyet azonban aktívan többnyire zöld és szocialista pártok hajtanak végre. A mai politika gyakorlatában nem sokat különbözik egy liberális koalíciós partnert tartalmazó, vagy anélkül kormányzó kormány környezetpolitikája, hiszen ezen a területen inkább az a döntő, hogy az adott állam milyen nemzetközi környezeti rezsimek milyen magatartású tagja, vagy pl. EU-tagként erős környezeti profilú, avagy gyengébb profilú állam, és ezen a pozíción láthatóan nem sokat változtat a liberális párt jelenléte avagy távolléte a kormányzástól.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
