Ritka pillanat, amikor egy korszak, és talán egy civilizáció, szellemtörténeti szempontból meghatározó, azonban egymás tanaival alapvetően egyet nem értő személyiségei valódi párbeszédet folytathatnak. Talán Hume és Kant munkásságának kölcsönhatásai érzékeltethetik, hogy milyen hatással lehet egy ilyen dialógus a tudomány és így a nyugati civilizáció belső fejlődésére. A Kantot "dogmatikus szendergéséből felébresztő"[2] Hume kauzalitás-kritikája központi szerepet játszott a Tiszta Ész Kritikájának megszületésében,[3] a Kritika pedig új perspektívákat tárt fel az európai filozófiai gondolkodás számára és egyben a szellemtörténeti értelemben vett modernitás, a metafizika utáni korszak nyitányát jelentette. A modernség nem létezhetne Kant illetve Hume munkássága hiányában, egymásrahatásuk örökre egybeforrott a modernitás kezdeteivel.
A globalizáció folyamatának érzékelhető szélsőségei, az információs társadalom kialakulása, a Gutenberg-galaxis fokozatos térvesztése, az internet pszeudo-valóságának kifejlődése, a média egyre növekvő befolyása, illetve a politika általános és világméretű erkölcsi válsága mind-mind egy új, a modernitással ugyan több elemében összekapcsolódó, de attól sok vonatkozásában különböző szellemtörténeti korszak kezdetét jelzik napjainkban. Az ismeretlen jövő előre nem látható veszélyei és problémái fokozott erővel vetik fel a különböző törésvonalak mentén polarizálódó "szellemi elit" párbeszédének szükségességét. Ezt az igényt ismerte fel korunk két meghatározó gondol-
- 171/172 -
kodója, Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger, és ennek jegyében vitatták meg napjaink politikai társadalmának alapproblémáját, a szabadelvű társadalom erkölcsi alapjait. Ebben a beszélgetésben - amit semmi esetre sem nevezhetünk vitának -Habermas alapvetően a klasszikus politikai liberalizmus alapfeltevéseit felhasználva vizsgálta a kérdést,[4] míg Ratzinger bíboros a katolikus álláspontot képviselte.
Habermas szerint korunk legfontosabb kérdése, Ernst-Wolfgang Böckenförde felvetései alapján az, hogy a szabadelvű, szekularizált államnak szüksége van-e olyan erkölcsi alapokra, amelyeket önmaga már nem képes a világnézeti semlegesség alapállásából kiindulva megteremteni és garantálni. Szükséges-e, hogy a modern állam mögött bármilyen erkölcsi legitimáció álljon? Habermas válasza erre a kérdésre alapvetően tagadó, mivel véleménye szerint a demokratikus eljárásnak legalitást legitimitássá formáló természete és a pozitív jogrenden alapuló alkotmányosság, amit Habermas értelmezése szerint "egyesítő kötelékként", az alkotmány helyes értelmezéséről szóló folyamatos párbeszédként kell értelmezni, képes minden olyan "érvényességi hiány" és legitimációs probléma kezelésére, ami más, a liberálistól eltérő megközelítések szerint csak az erkölcsiséggel lenne csak áthidalható. Nincs tehát a szekularizált demokratikus alkotmányos állam természetében semmilyen olyan immanens probléma, ami a rendszer önstabilizációját veszélyeztetheti. Azonban, mutat rá Habermas, napjainkban ez a helyzet már korántsem ennyire egyértelmű. A globalizált és ezért nem demokratizált - mivel a demokrácia jelensége korunkban még alapvetően csak állami keretek között és nem a hagyományos állami kereteket fellazító és meghaladó kontextusban értelmezhető - világgazdaság fokozatos kialakulásával a sikerorientált piaci szemlélet egyre jelentősebb szerepet kap a társadalmi életben, ami az állampolgári szolidaritás lemorzsolódásához és a nyilvános, azaz a nyilvánosság intézményei által gyakorolt legitimáció kényszerének csökkenéséhez vezet. Ezzel a folyamattal párhuzamosan fokozatosan visszaszorul a demokratikus vélemény- és akaratképzés szerepe, a nemzetközi közösség szétforgácsolódása pedig tovább növeli a polgárok politikai érdektelenségét. Habermas szerint napjaink válsághelyzete leginkább a weimari köztársaság dekadenciába hajló, Carl Schmitt, Leo Strauss és Martin Heidegger nevével fémjelzett, hangulatára emlékeztet. Kiemelkedő fontosságú és talán napjaink politika-elméletének legjelentősebb kérdése ezért, hogy a szekularizált államiság jelenlegi válságában kaphat-e valamilyen szerepet a vallás anélkül, hogy veszélyeztetné a modernitás államelméletének vívmányait.
Habermas nézetei szerint a vallásban mint jelenségben olyan jelentős igazságpotenciál rejlik, amely legnagyobb részében az egyén egzisztenciális és a közösség általános válsághelyzetei iránti fogékonyságot rejti magában. Ez az etikai jellegű tartalom a filozófia története során fokozatosan szekularizálódott és így beépült a tisztán a racionalizmuson alapuló szekularizált államiság elméletébe. Napjaink demokratikus alkotmányos államának mélyrétegében így elválaszthatatlanul jelen van a racionalitás és a tételes vallási tartalmak szekularizált formája. Emiatt, Habermas véleménye szerint helyesebb napjainkban "posztszekuláris társadalomról" beszélni és a szekularizációt az észnek és a vallásnak a modernség keretei között lezajló, kölcsönös tanulási folya-
- 172/173 -
mataként megközelíteni. Éppen ezért "az államhatalom világnézeti semlegessége [...] összeegyeztethetetlen valamely szekuláris világszemlélet politikai szempontból való általánossá tételével"[5] fogalmazza meg konklúzióját Habermas, és e megállapításával egyértelműen szembeszáll egyes neoliberális irányzatok közhelyeivel.
Ratzinger bíboros alapvetően egyetért Habermas-sal a napjaink válsághelyzetére vonatkozó diagnózisban. Szerinte e krízis három különböző okra vezethető vissza: a különféle gazdasági, politikai és kulturális hatalmak egyre erősödő kölcsönhatására, az ember kezében lévő, a létrehozásra és rombolásra irányuló hatalom eddig elképzelhetetlen koncentrációjára és az etikai bizonyosságok nagy mértékű széttöredezésére. E válságjelekhez járul még az is, hogy a modernitás korában mindenhatónak tartott tudomány képtelen ethoszt, azaz - Ratzinger értelmezése szerint - etikai tudatot teremteni.
Ratzinger abban is egyetért Habermas-sal, akinek elméletében központi szerepet kap a legalitás és az alkotmányosság hangsúlyozásán keresztül a jog jelensége, hogy a jog szerepe elsőrendű napjaink társadalmában, szerinte a rendezett és a jog szolgálatában álló hatalom az erőszak valódi ellenpólusa. Azonban, ha a jogról beszélünk, akkor mindig rá kell kérdezni annak etikai alapjaira is, ugyanis ez az etikai megalapozás teszi lehetővé, hogy a jog az igazság hordozójává és ne a hatalmat birtoklók kiváltságává váljon. Véleménye szerint a demokratikus akaratképzésben szükségszerűen jelenlévő delegálás, valamint a többségi döntés intézménye nem képes teljes mértékben megteremteni ezt az etikai jellegű hátteret. A demokratikus mechanizmus önmagában tehát nem elegendő a jog etikai megalapozásához és így az államiság legitimációjához - mint, ahogy azt Habermas állítja - vélekedik Ratzinger. Különösen azért kell a jog etikai vonatkozásait átgondolni, mert az akár erkölcsi alapon is igazolást kereső terrorizmus valamint az ész produktumaival összeforró atombomba és klónozási technikák a hatalom eddig ismeretlen arculatát fedték fel és így új, ismeretlen kihívásokat állítottak a jog és a politika elé. Ezért a legfontosabb kérdés az, hogy találunk-e olyan hatékony erkölcsi evidenciákat, amelyek képesek a világtársadalom féktelen erői által támasztott kihívásoknak megfelelni. A természetjog eszméje Ratzinger vélekedése szerint e feladatra már nem alkalmas, mivel az alapjául szolgáló természet eszméjét az evolúció elmélete darabokra törte. A természetjog legjelentősebb modern vetületét, az emberi jogok rendszerét az emberi kötelességekkel és az ember határairól szóló tanítással lehetne kiegészíteni és így az emberiség talán pontosabban tudatára ébredhetne napjaink világában betöltött szerepének.
Az előbbiekben említett, és az új kihívások kezeléséhez szükséges hatékony etikai evidenciákat két irányból lehet megközelíteni, érvel Ratzinger. Elsőként fel kell ismernie az emberiségnek, hogy az észnek is vannak patologikus tünetei, az ész hübrisze az atombombához és az ember termékként való előállításához vezetett. Ezért az észnek is meg kell hallgatni a vallás szavát ugyanúgy, ahogy a vallásnak is újra meg újra meg kell tisztulni az ész isteni fényénél. Másfelől el kell azt ismerni, hogy a Nyugat két nagy kultúrája, a keresztény hit és a szekuláris racionalitás - bármenynyire is nagy hatással voltak és vannak a világ kultúráira - nem egyetemes jellegűek. Ezért a többi kultúrkörre is figyelmet kell fordítani - az iszlámot, a hinduizmust és a buddhizmust illetve a különféle törzsi kultúrákat említi -, és be kell vonni őket "egy
- 173/174 -
olyan többszólamú kölcsönösség kísérletébe, amelyben megnyitják magukat a hit és ész lényegi kölcsönviszonya iránt."[6] Ennek az interkulturális párbeszédnek következményeként az emberiség e zavaros korban talán újra megtalálhatja azokat a lényeges értékeket és normákat, amelyek, mivel minden ember közös lényegét alkotják, valóban képesek "összetartani a világot."
Az előbbiekben rendkívül tömören ismertetett párbeszéd egyelőre még felmérhetetlen hatású az európai és az egyetemes civilizáció szempontjából. A két mértékadó gondolkodó, bár egy lényeges ponton - a jog etikai megalapozását tekintve - nem ért egyet, olyan konklúziókat fogalmaz meg, amelyek akár forradalminak is tekinthetők. Az, hogy Habermas elismerte a vallásos értékek szerepét a modern államiság megalapozásában, és vallási igazságpotenciáloknak az össztársadalmi diszkusszióba történő bekapcsolására biztat, mérföldkő lehet Európa szekuláris kultúrájának szemszögéből. Ezzel párhuzamosan Ratzinger bíboros interkulturális párbeszédre biztató állásfoglalása az egész emberiségben közös etikai vonatkozások felfedezése érdekében új távlatokat nyithat a keresztény gondolkodás számára. A legfontosabb e vitában azonban mégis az, hogy a két gondolkodó olyan megoldásokat javasol korunk aggodalmakra okot adó jelenségeinek megszelídítésére, amelyek a két európai kultúra - keresztény hit és szekuláris racionalitás - valódi, bár eltérő mértékű, szintézisén alapulnak. Ez pedig a két kultúrkör között fennálló, vélt vagy valós ellentétek csökkentéséhez járulhat hozzá, és így talán segíthet Európa egykor még létezett, közös szellemi örökségének újrafelfedezésében.■
JEGYZETEK
[1] Elhangzott a Bajor Katolikus Akadémia 2004. január 19-i "esti beszélgetésén", magyarul: J. Habermas - J. Ratzinger: Ami megelőzi a politikát. A szabadelvű társadalom erkölcsi alapjairól. (ford. Himfy József) Mérleg 2004/1. 71-90.
[2] Bertrand Russel: A nyugati filozófia története. Budapest: Göncöl Kiadó, 1994. 581.
[3] Vö.: Alexander Bernát: A Tiszta Ész Kritikájáról. In Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981. 643-654.
[4] J. Habermas - J. Ratzinger i. m. 73.
[5] J. Habermas - J. Ratzinger i. m. 81. és köv.
[6] J. Habermas - J. Ratzinger i. m. 90.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd
Visszaugrás
