Dr. Dudás Ferenc: Ma (éppen) ki az ügyeletes, (avagy miért ne legyünk önmagunk előretolt helyőrsége)? (Jegyző, 2017/2., 49-50. o.)

Mint szokták mondani: A téma mindig a munkahelyi közösségek belső bugyraiban és a hivatali folyosókon hever. Ezúttal egy mindennapi létezési technikával foglalkozunk. Egy valóságos szituáció-kinccsel, amelyet érdemes elsajátítani. Vagy legalábbis megfontolni.

Arra keressük a választ, hogy miért nem nyerő mindig a kör közepén állni? Vagy olyként is fogalmazhatunk, hogy miért ne legyünk buzgómócsingok? Erre egyébként a debreceni diákszleng azt mondja, hogy fontoskodó személy. De lehet kotnyeles, púsposkodó, vagy akár stréber is. A sárbogárdi diáknyelv ennél kissé megengedőbb, az ilyen egyént túlságosan törekvő, törtető tanulónak titulálja. A nyírbátori diákszleng pedig akarnokként jellemzi az e körbe tartozókat.

Hiszen, aki bármilyen szervezetben vagy közösségben dolgozik, az mindig találkozik olyan kollégával, aki éppen vagy mindig ügyeletes. Valahol, valamikor, valamiben. Ha nem lenne ügyeletes, akkor minimum, de leginkább bezzeg! Ők azok, akiknek "az ügyeletes vagyok..." tábla harsányan mindig kint lóg a hátán. Olyan is van, akinek a nyakában. Egyszerűen lehetetlen őket nem észrevenni, hiszen ők a valakik, az akárkik, vagy a "tuggyukik". Az éppen és folyton ügyeletesek. Akkor is, ha nincs is ügy. Sebaj, ők majd kreálnak, sőt ha kell, legyártanak. A magánszorgalmú szolgálatban lévők és a legek, akik mindig, mindenben, mindenhol túltengnek. Ha kell, ha nem. Soha nem jó a formaidőzítésük, illetve az ütemérzékük. Már ami az éppen elég fogalmát és helyzetét, illetve helyi értékét jelenti. Azok is ők, akik az aktivitást, a dinamikus jelenlétet és a közösségi színfoltot (helyi folklórt) eszementen összekeverik az indokolatlanul szükségtelen túl-pluszos kilengéssel. S itt már meg is áll a józan ész és a gravitáció.

Ők azok is, akik ezt élvezik. És persze szinte soha nem veszik észre. Leginkább persze magukat. Ők azok, akik rátelepszenek közösségek, események hangulatára, s úgy gondolják, hogy állandóan maradandó lenyomat nélkül nem lennének (lehetnének) hasznos tagjai az univerzumnak. Pedig ha kollégaként azt szeretnénk, hogy a többiek által is elfogadottak és közkedveltek legyünk, akkor a közigazgatási (de bármilyen) munkahelyen se akarjunk mindig kiragyogni a tömegből.

Mert a kérdés itt mindig az, hogy láthatatlan légió legyünk-e, lásd alant:

Vagy önmagunk előretolt helyőrsége, lásd lent:

A tapasztalatok azt mutatják, hogy ne legyünk önmagunk előretolt helyőrsége.

Különösen az alábbi esetekben:

• ne lebzseljünk folyton, okkal, ok, illetve nyakló nélkül a főnök előszobájában, mert a titkársági levegő Anatole France-l mondva: akár meg is árthat és fogságban tart;

• ne bólogassunk, és ne helyeseljünk ösztönösen észrevétlenül feltűnően az értekezleten a főnök minden gondolatára. S főleg ne végszavazzunk, mivel ha valami, akkor mindez egészen bizonyosan kivágja a biztosítékot mindenki másnál, akiket kollégának hívnak;

• értekezleten, konzultáción, work-shopon, of site meetingen, egyéb főnök részvételével lezajló eseményen ne akarjunk mindenáron kitűnni ki-

- 49/50 -

robbanóan nagy lelkesedésünkkel és aktivitásunkkal. Azért, mert orvos, illetve gyógyszerész megkérdezése nélkül is garantált lesz az a bizonyos (köz)utálat - nem éppen szerény - személyünk iránt;

• ne legyünk kezdeményezői főnöki név- és születésnapok erőltetett megünneplésének, kapitányi hobby, vagy gyűjtőszenvedély szintén nyakló nélküli népszerűsítésének. S hogy miért? Azért, mivel ezzel könnyen a főnök kedvence vagy ügyeletes lihence cím elnyerésére kandidálunk. S ha megnyertük, akkor onnan már kevéssé van egykönnyen visszaút a Való Világba;

• ne legyünk ügyeletes, megbízás nélküli hírvivők és hírhozók. S még inkább valaminek a keverői, folytonos mixelői. Ha így teszünk, akkor nem kerülünk messze: az örökre elástuk magunkat kollégáink előtt megnevezésű méltatlan, illetve szintén ügyeletes címtől, ahonnan igen nehéz lesz nyerni, vagy visszatalálni a normalitás világába.

Az előzőek tükrében persze indokoltan merül fel a kérdés, hogy akkor mikor (és mivel) érdemes kiragyogni a tömegből, főleg, ha közigazgatási (hivatali) munkahelyről van szó?

Akkor és csakis akkor legyünk láthatóak (illetve ragyogjunk ki a tömegből), amikor:

• senki nem számít rá, s annak értelme, jelentősége, üzenete és súlya van;

• mások véleményéhez építően tudunk csatlakozni, s azt ráadásul előremutatóan tudjuk erősíteni;