Dobrocsi Szilvia[1]: A büntetőeljárás egyszerűsítésének határai (MJ, 2023/2., 79-82. o.)

Kedves Kollégák!

Nagyon köszönöm a lehetőséget arra, hogy az Erdei Árpád Professzor úr, Tanár úr emlékére rendezett ülésen felszólalhatok.

Egy személyes visszaemlékezéssel kezdem, ha megengedik.

Erdei Árpád professzor úrral, Tanár úrral én 2000. szeptember 14-én találkoztam először. Ezen a kora őszi szerdai napon került sor a Károli jogi karán az első jogász évfolyam legelső Büntetőeljárási jog előadásának megtartására. Tanár úr bejött az előadóterembe, öltöny, csokornyakkendő, a rá jellemző szigorú arcberendezés, azt sem tudtuk, hová legyünk zavarunkban és ijedtségünkben. Az első órán a büntetőeljárás alapjairól, alapvető fogalmairól volt szó. Tanár úr, mint később is nagyon gyakran, lejött a katedráról és a terem két szélén, a padsorok mellett sétálva beszélt, mesélt a büntetőeljárás elméletének alapvető kérdéseiről. Majd egy általa megfelelőnek vélt pillanatban kérdést szegezett a hallgatósághoz. Kérdezett és várt. Ezt gyakran csinálta így. Annyi lehajtott fejet és lesütött tekintetet soha nem láttam azelőtt, és talán azóta sem, mint a Be. előadásokon. Pedig nem voltak nehezek a kérdések, és nem is szakmai, mint inkább észszerű választ várt rájuk és gondolkodásra ösztönzött velük. A jó válasznak örült, a rossz válaszra szelíden azt mondta: "Ugyan, badarság!" és megadta a megfelelő magyarázatot.

Ezen az első órán egyszer csak visszament a katedrára, megállt az ablak felőli részén és elgondolkodva ránk nézett: "Tudják maguk, mi az a macskalépcső?" Hát nem, persze, hogy nem tudtuk. Erre kimutatott az ablakon, át a szűk utca túlfelén lévő ház tetejére és azt mondta: "Hát az ott." Sejtelmünk sem volt, mire gondol. Azt mondta: "Ott, a tető szélén, a cserepek mellett, a tűzfal tetején a tetőt lezáró, lépcsőzetes téglasor, az a macskalépcső. Ott sétál a macska." "És tudják, mi köze van ennek a büntetőeljáráshoz?" Nem tudtuk, persze, hogy nem. "Hát az, hogy a macskalépcső pontosan olyan, mint a büntetőeljárás menete. Egymásra épülnek a téglák, így készült a lépcső, és így vezeti egyre magasabbra a macskát. Szabályos, egyenes. Kezdődik valahol, halad előre, majd egy adott ponton véget ér." Pont, mint a büntetőeljárás.

Azóta is gyakran eszembe jut, hogy lehetett Tanár úr ilyen szerencsés, hogy bement egy idegen épület idegen termébe, első alkalommal, kinézett az ablakon, és a szomszéd tetőn ott volt a macskalépcső. Lehet, hogy előre tudta, hogy ott van, lehet, hogy akkor látta meg és kapva kapott az alkalmon, hogy beépítse az előadásába, nem tudom.

De az biztos, hogy a macskalépcsőre azóta is emlékszik mindenki. Én mindennap, amikor kinézek a Károli jogi kara bármely termének ablakán, látom ezt a téglasort és Tanár úrra gondolok. Az a macskalépcső sokak számára akkor, ott egybeforrt a büntetőeljárás alapvető elméleti tételeivel, a büntetőeljárás menetének megjelenítésével, és persze Tanár úr személyével.

A büntetőeljárás menetéről Tanár úr mindig azt mondta, hogy megvan annak a maga rendje. A büntetőeljárás a büntetőjogi felelősségre vonás megfelelően szabályozott folyamata[1]. A büntetőeljárás szakaszai, az azokban folytatott eljárási cselekmények egymásra épülnek, egymást támogatják, és együttesen viszik előre a büntetőeljárást.

Az alapelvekről azt vallotta, hogy azok olyan alapvető elvi tételek, amelyek meghatározzák a büntetőeljárás kereteit, lefolytatását, menetét[2]. Nem vitatta azonban azt sem, hogy ezek a keretek időnként változhatnak, eltolódhatnak, hiszen a büntetőeljárás szabályozásának reagálnia kell a társadalmi igényekre és változásokra.

Úgy gondolom, hogy a büntetőeljárás gyorsítása és egyszerűsítése olyan igény, amely jogosan merül fel a társadalom, a jogalkotó és a jogalkalmazók oldalán. A kérdés inkább az, hogy meddig mehet el a jogalkotó az eljárás modernizálása, gyorsítása terén, hol vannak azok a határok, amelyek megálljt parancsolnak a korszerűsítési terveknek. Véleményem szerint a gyorsítási és egyszerűsítési ötletek jobbára a gyakorlat, majd a jogalkotás oldalán jelentkeznek, a büntetőeljárás elmélete pedig igyekszik lépést tartani ezekkel a változásokkal, vizsgálva, elemezve azokat. A büntetőeljárás elméleti művelői pedig hol kritikai megjegyzésekkel illetik az új szabályokat azok inkoherens rendelkezései, bizonytalan megfogalmazásai, a hagyományos megoldásoktól indokolatlanul elrugaszkodott elképzelései miatt, hol pedig támogatják a módosításokat, üdvözölve azok hozzájárulását a büntetőeljárás fejlődéséhez. Mostanában talán ezen utóbbi megjegyzésekből olvashatunk kevesebbet. De akárhogy is van, az elmélet dolga meghatározni a modernizációs törekvések határait, emlékeztetve a jogalkotót és a jogalkalmazókat azokra a minimum követelményekre, amelyeket semmilyen egyszerűsítési és gyorsítási igény sem hághat át.

Az alapelvek és a büntetőeljárást körülvevő garanciák fontosságát hangsúlyozták a bűnügyi tudományok nagyjai is. Finkey Ferenc, Balogh Jenő, Angyal Pál mind foglalkoztak a vegyes rendszerű büntetőeljárást meghatározó alapelvek vizsgálatával, vállalkozva azok felsorolására is. Így tettek a XX. század második felének neves büntetőeljárási jog professzorai, Móra Mihály, Király Tibor és maga Erdei Árpád is számos alkalommal. Vizsgálták a büntetőeljárás alapelveinek fogalmát, megkísérelték meghatározni azok listáját és esetleges rangsorát, a rendszeralkotó és a vezérelvek fogalmát, az alapelvek és más elvek viszonyát. Egyetértettek abban, hogy az alapelvek adják a büntetőeljárás áthághatatlan kereteit, ezért eltekinteni tőlük nem lehet. Megállapították, hogy az alapelvek listája igen hosszú, egyesek szerint ez az alapelvek értékének csökkenéséhez

- 79/80 -

vezet, míg mások úgy vélték, szükségszerű minden alapelv nevesítése, sőt, újabbak befogadása is ahhoz, hogy a büntetőeljárás megfelelő keretek között működhessen.[3]

A modernizáció legfőbb - és gyakran nem szükségtelen - korlátját meglátásom szerint a büntetőeljárás hagyományos alapelvei és legfontosabb elvi tételei jelentik. Kétségtelen azonban, hogy a hagyományos alapelvek egy része, bármilyen fontosnak ítéljük is, a büntetőeljárás szabályozásának változásai folytán veszíthet erejéből. Erdei Árpád a dolgozataiban rendszeresen kiemelt több olyan alapértéket, amelynek tekintélyét az utóbbi évtizedek jogalkotása igencsak megtépázta. Ide tartozik például a közvetlenség elve és az anyagi igazság követelménye[4]. Egyértelmű az is, hogy a jogalkotó által folyamatosan elismert egyes értékek épp az alkalmazásukra törekvő társadalmi környezet miatt kerülnek nehéz helyzetbe, amikor olyan, korábban elképzelhetetlen körülmények között alkalmazzák őket, amelyekben az alapelv érvényesítése inkább visszaélésszerű jogalkotásnak tűnik. Ez történik például a nyilvánosság elvével akkor, amikor a nagy nyilvánosság érdeklődését felkeltő tárgyalások eseményeit nem csupán a hagyományos értelemben vett nyilvánosság, hanem a sajtó tudósításainak köszönhetően akár a világsajtó és a világ közvéleménye is megismerheti és követheti.[5]

Az alapelvekkel kapcsolatos legfontosabb kérdés véleményem szerint az, hogy melyek azok a hagyományos, a büntetőeljárást régóta meghatározó, rendszeralkotó alapelvek, amelyek nem tűrnek kivételt, és amelyek semmilyen más igény érvényesítése érdekében sem korlátozhatók. Hogy mik azok a keretek, amelyek között az egyszerűsítés és gyorsítás megvalósítható.

A hazai büntetőeljárás szabályozását áttekintve megfigyelhető, hogy bizonyos aktuális érdekek érvényesítése, rosszabb esetben kiszolgálása érdekében a jogalkotó az elmúlt száz évben rendre hajlandó volt eltekinteni egyes alapelvek megfelelő érvényesítésétől. Ez a tendencia a hatályos törvényben is megjelenik.

A büntetőeljárás egyszerűsítésének és gyorsításának gondolata és igénye természetesen nem ördögtől való. A szakirodalomban uralkodó általános álláspont szerint a büntetőeljárásokhoz kapcsolódó költségek csökkentése, a bírósági ügyteher enyhítése, és különösen a büntetőeljárás észszerű időn belül való elbírálására vonatkozó, hazai jogszabályokban és nemzetközi dokumentumokban is meghatározott követelménye valóban indokolják a büntetőeljárás szabályainak egyszerűsítését.[6] Az észszerű időn belül való elbírálás kötelezettsége megjelenik az Alaptörvényben, az Emberi Jogok Európai Egyezményében; az Alkotmánybíróság álláspontja szerint pedig alkotmányos követelmény az állami büntető igény megfelelő időn belüli érvényesítése és elbírálása[7]. Az Alkotmánybíróság arra is rámutatott, hogy "a büntetőeljárás késedelme jelentősen megnehezíti a bűncselekmény elkövetésének és az elkövető kilétének bizonyítását, kedvezőtlen hatással van a sértett jogaira és érdekeire, továbbá arra a nemkívánatos következményre vezet, hogy időben igen távolra kerül egymástól a bűncselekmény elkövetése és a büntetés megállapítása"[8]. Kétségtelen továbbá, hogy a terhelt joga az eljárás mielőbbi befejezéséhez is méltánylást érdemel. Mindezekkel vitába szállni nem lehet.

És valójában nem is kell.

Az európai országok büntetőeljárást egyszerűsítő és gyorsító jogalkotására nagy hatással van az Európai Tanács Miniszteri Bizottságának R. (87) 18. számú Ajánlása[9], amely az európai országok figyelmébe ajánlja a büntetőeljárás gyorsításának és egyszerűsítésének lehetőségeit. Az egyszerűsítést két módon, a büntetőeljárás hagyományos menetének egyszerűsítésével, vagy a büntetőeljárásról való eltereléssel látja megvalósíthatónak.

Hazai büntetőeljárásunk szabályozásában mindkét esetkörre bőven volt példa az elmúlt évtizedek kodifikációs munkálatai során. A büntetőeljárásban megjelenő új jogintézmények mindegyikét megvizsgálták a büntetőeljárás művelői, némelyiket feloldozva, másokat fenntartásokkal elfogadva, és olyan elgondolások is felütötték a fejüket, amelyek újra meg újra az érdeklődés előterébe kerülnek azért, mert a büntetőeljárás hagyományos szabályozásának határait feszegetik, sőt, időnként meg is sértik azt.

Ahogy említettem, a büntetőeljárás gyorsítására egyrészt az eljárás lerövidítésével, a hagyományos eljárás egyes elemeinek, szakaszainak háttérbe szorításával vállalkozhat a jogalkotó. Törvényszerű azonban, hogy ilyen esetben a büntetőeljárás lefolytatásához kapcsolódó alapelvek egy része, valamint a terhelt jogainak némelyike - akár a bírósági tárgyaláshoz való jog, akár a terhelt bizonyításhoz kapcsolódó jogainak köre - csorbát szenved vagy egyenesen ellehetetlenül.

A magyar büntetőeljárási jog jó ideje ismeri az eljárás egyszerűsítésére szolgáló, jellemzően konszenzuális külön eljárásokat. A büntetőeljárás gyorsítására és egyszerűsítésére szolgáló külön eljárások egy része az Alkotmánybíróságot is megjárta. A testület a korábban említett határozatában foglalkozott a tárgyalás mellőzésével (amit ma büntetővégzésnek hívnak). A szabályozás szerint a bíróság írásban, a terhelt meghallgatása, tárgyalás tartása nélkül hozza meg határozatát, ami több alapelvet is sérthet: a terhelt tárgyaláshoz való jogát, a közvetlenség elvét, a szóbeliség elvét, sajátos jogorvoslati lehetőség érvényesül (nincs fellebbezés), és a terhelti beismerés körülményeit sem vizsgálja a bíróság. Ezzel együtt az Alkotmánybíróság elsősorban a tárgyalás tartásának lehetőségében látta a terhelti jogok érvényesülésének garan-

- 80/81 -

ciáját és a hagyományostól eltérő eljárásrend ellenére, minden előnyének és hátrányának mérlegelésével megfelelőnek tartotta a szabályozást.[10]

Döntést hozott a testület a távollévő terhelt elleni eljárás szabályaival kapcsolatban is. Megállapította, hogy "ahhoz, hogy az eljárás tisztességes minősége megmaradjon, továbbá a védelem jogának szükségképpeni - a büntető igény érvényesítésének alkotmányos kötelezettsége által indokolt - korlátozása pedig arányos legyen, a terhelt távollétében történő eljárás szabályaiban a kivételesség és az átmenetiség követelményeinek kell érvényesülniük"[11], vagyis ezen elvárások mentén tartható jogszerűnek a büntetőeljárás hagyományos kereteitől való eltérés. Határozatában, amelynek előadó bírója Erdei Árpád volt, az AB nem találta megfelelőnek ezen külön eljárás szabályait a terhelt jogainak garantálásával összefüggésben, ezért a rendelkezések egy részét megsemmisítette. A későbbi törvényi szabályozás már az AB által megfogalmazott követelmények szerint alakult.

A korábbi lemondás a tárgyalásról és a bíróság elé állítás külön eljárások számos speciális szabálya sérti a terhelt jogait, ezzel együtt olyan előnyöket biztosíthat számára, és olyan időbeli nyereséggel járhat, amelyek kiegyenlíthetik az esetlegesen elszenvedett sérelmeket. A hatályos Be. ezeket a külön eljárásokat részben újrafogalmazta, részben új köntösbe öltöztette, de a lényeg nem változott: kényes egyensúlyt kell találni és tartani a gyorsításra szolgáló rendelkezések és a büntetőeljárás minimális követelményeinek megvalósulását biztosító alapelvek érvényesülése között.[12]

Van jó néhány olyan rendelkezése a hatályos büntetőeljárási törvénynek, amely a büntetőeljárás dogmatikai kérdéseit, elméleti megfontolásait tekintve problémákat vet fel. Nem vitatom azt, hogy ezen kérdések elsősorban a büntetőeljárási jog elméletének művelői számára izgalmasak vagy felkavaróak, mégis úgy gondolom, hogy továbbra sem mehetünk el mellettük szó nélkül. Azt mondom, továbbra sem, ugyanis ezek nem újkeletű felvetések, többen kifejezték aggályaikat e megoldások kapcsán korábban is, mégis vissza-visszatérően felvetődik a kérdés, hogy hol vannak a büntetőeljárás gyorsításának határai. Példálózó jelleggel, csupán három kérdéskört említek.

Az első a materiális és a formális igazság igényének összeütközése és ezzel összefüggésben a közvetlenség elvének eróziója az új törvényben. A hazai szakirodalomból kiderül, hogy az anyagi igazság megállapításának követelménye régóta alapelvi jelentőségű szabály a magyar büntetőeljárási törvényekben. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre több kivételt fogalmaznak meg az eljárási törvények a materiális igazság kiderítésének kötelezettsége alól. Az igazság kiderítése és a közvetlenség elve kapcsolatáról szólva Erdei Árpád kifejtette, hogy bizonyítékok közvetlen vizsgálata önmagában nem az anyagi igazság kiderítésének biztosítéka, hiszen a bíróság elé tárt bizonyítékok megszemlélésével ugyanúgy hozzájárul a formális igazság megállapításához. A lényeges kérdés a közvetlenség elvének érvényesítésével lefolytatott bizonyítás minősége, tartalma.[13]

A hatályos törvény sajnos igen sok kivételt enged a közvetlenség elve alól, amely által a materiális igazság kiderítésének esélye gyakran jelentősen csökken, formális, sőt, sok esetben a felek által közösen meghatározott konszenzusos igazság szintjére süllyesztve a büntetőeljárásban megállapított tényállás valódiságát. Például a vádemelést megelőző egyezségkötés, vagy a mértékes indítvány előkészítő ülésen történő elfogadása esetén a bíróság bizonyítási lehetősége megszűnik (kötelezettsége nem is volt). Véleményem szerint azonban a büntetőeljárás nem indulhat el abba az irányba, amelyben az eljárás egyszerűsítése és gyorsabb befejezése érdekében megelégszik a felek által meghatározott, valósnak elismert tények bírósági jóváhagyásával, ezzel mintegy aláírói pozícióba süllyesztve az egyébként az igazságszolgáltatás letéteményeseként működő bírót. Eljárási kérdések mellett ez a jogszolgáltatás és az igazságszolgáltatás konfliktusát is jelentheti, felvetve a kérdést, hogy a valódi igazság kiderítése nélkül hogyan érhető el a büntetőeljárás célja, a bűncselekménnyel okozott társadalmi konfliktus feloldása.[14] A hatályos Be. továbbra is a vegyes eljárás jegyeit viseli magán, de a jogalkotó kimondott célja az, hogy a bírósági eljárást még inkább akkuzatórius irányba tolja el, amelyet az egyszerűsítési lehetőségek is támogatnak.

A második kiemelt elméleti kérdés éppen ehhez kapcsolódik: a bíróság igazságszolgáltatási monopóliumához, a bűnösség megállapításának jogához és a jogkövetkezmények alkalmazásához. Ezek az aggályok az ügyész diszkrecionális jogkörébe tartozó egyszerűsítési és gyorsítási megoldásokat, elsősorban az opportunitás köntösében megjelenő lehetőségeket érintik. Erdei Árpád sokat foglalkozott a legalitás és az opportunitás kérdéskörével, ezek egymással való kapcsolatával. Elfogadta azt, hogy az opportunitás szükségszerű része a büntetőeljárásnak és megbarátkozott a szankcionáló ügyész gondolatával is.[15]

E körben azt emelem ki, hogy az opportunitás, továbbá a nem feltétlenül ennek fogalmi körébe eső más célszerűségi és elterelési megoldások a bűnösség megállapításával kapcsolatban továbbra is aggályokat ébresztenek. A Be.-ben 2006 óta jelen lévő és töretlen népszerűségnek örvendő közvetítői eljárás és az új törvényben újraszabályozott, jelenleg feltételes ügyészi felfüggesztésnek hívott jogintézmények sajátos megoldások a bírói út elkerülésére, és egy közös jellemzőben biztosan osztoznak: mindkét esetben úgy vállal jogkövetkezményt a terhelt, hogy bűnösségéről bíróság előtti

- 81/82 -

bizonyítás nem történik és arról nem is születik bírósági határozat. A terhelttel szembeni szankció alkalmazása az ügyész kezébe kerül, noha a funkciómegosztás - egyébként elsősorban a bírósági eljárásban érvényesülő - szabályai szerint ez nem az ő dolga és jogosultsága lenne. Az ártatlanság vélelmének szerepe is megkérdőjeleződik ezekben az esetekben: a terhelt úgy vállal és szenved joghátrányt, hogy bűnösségét bíróság jogerős határozata nem állapítja meg, sőt, azzal bíróság egyáltalán nem is foglalkozik.[16]

A harmadik követelmény, amellyel foglalkozom, amelynek jelenlegi szabályozását nem tudom szó nélkül hagyni, a nyilvánosság elve.

A nyilvánosság követelménye a büntetőeljárásban elsősorban a bírósági tárgyalás kapcsán merül fel, hiszen a vádemelést megelőző szakasz csupán ügyfélnyilvános. A bírósági tárgyalóterem ajtaja azonban - fő szabály szerint - minden érdeklődő előtt nyitva áll.

A nyilvánosság elve a büntetőeljárásunk egyik legrégebbi és legmegbecsültebb alapelve. Valamennyi magyar büntetőeljárási szabályozásunk tartalmazta, a Bűnvádi perrendtartástól kezdve a szocialista eljárási kódexeken át az 1998. évi XIX. törvényig, és természetesen nem hiányozhat a hatályos szabályozásból sem.

A nyilvánosság elve ugyanis nem egyszerű alapelv, hanem a megfelelő, tisztességes igazságszolgáltatás egyik garanciája.[17] A nyilvánosság elvének érvényesítése védi a terheltet, óvja a bíróság önkényétől, és védi a bíróságot is, óvja az önkényes ítélkezés vádjától. A lényege persze nem az, hogy a társadalom tagjai valóban jelen vannak az egyes tárgyalásokon, hanem az, hogy jelen lehetnének, megvalósítva ezzel az említett garanciális funkciót.

A büntetőeljárás szabályozásának hazai történetét áttekintve megállapítható, hogy a jogalkotó mindig rendelkezett a nyilvánosság kizárásának lehetőségeiről is, azokról az okokról, amelyek fennállása esetén a bíróság zárt tárgyalást tarthat. Ezen okok köre a hatályos törvényünkben bővebb, mint korábban.

A jogalkotó ugyanakkor minden időben kellően fontosnak ítélte a nyilvánosság elvét ahhoz, hogy annak indokolatlan, így jogellenes korlátozása ellen kellő szigorral lépjen fel: a nyilvánosság ok nélküli kizárása a Bp. óta szinte folyamatosan abszolút eljárási hibának, feltétlen hatályon kívül helyezési oknak minősült. Így rendelkezett róla az 1998. évi XIX. törvény eredeti szövege is, majd a törvény hatályba lépésekor ez a rendelkezés általános megrökönyödésre kikerült belőle - a jogalkotó végül 2006-ban visszaillesztette e szabályt a törvénybe, helyre billentve a rendet. A jogalkotói indokolás szerint a nyilvánosság ok nélküli kizárása, mint feltétlen eljárási szabálysértés miatti hatályon kívül helyezés "a magyar büntető perjog több mint egy évszázados megoldás[a]".[18]

Ezt a gyakorlatot törte meg a hatályos törvény, amelyben a nyilvánosság ok nélküli kizárása - minden különösebb jogalkotói indokolás nélkül - csupán relatív eljárási hibának minősül. Ez azt jelenti, hogy a másodfokú bíróság mérlegelési jogkörén múlik annak megállapítása, hogy ez az eljárási hiba lényeges hatással volt-e az eljárás lefolytatására, a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, illetve az intézkedés alkalmazására. Ha igen, hatályon kívül helyező végzést hoz, ha nem, csupán megállapítja a hiba tényét.

Úgy gondolom csekély az esély arra, hogy a nyilvánosság ok nélküli kizárása tényleges hatással legyen a felsoroltak bármelyikére is, ezért azt várom, hogy nem lesz gyakori hatályon kívül helyezési ok. Ez azonban szomorúsággal tölt el, hiszen a szabályozással a jogalkotó elértékteleníti a nyilvánosság elvét, amely ezzel elveszíti a garanciális jellegéhez fűződő hagyományos erejét is.

A szabályozás annak fényében is érdekes, hogy a Be. jogalkotói indokolása szerint a tárgyalásra jellemző alaki formaságok - több más követelmény mellett a tárgyalás nyilvánossága is - az igazságszolgáltatás törvényességének biztosítékai. Az eljárási hibák szabályozásából azonban úgy tűnik, hogy vagy az igazságszolgáltatás törvényességének saját maga által meghatározott követelményét nem becsüli eléggé a jogalkotó, vagy a hangzatos megfogalmazás mellett sem tulajdonít a továbbiakban különös jelentőséget a nyilvánosság követelményének.

Elfogadom, ha a felvetett aggályok a jogalkotó és a jogalkalmazók számára csekély relevanciával rendelkeznek, hiszen elméleti jellegű kérdésekről van szó. Ezzel együtt mégiscsak fontosak, hiszen ha az elmélet sem foglalkozik velük, ha nem fejezzük ki aggodalmunkat a büntetőeljárás hagyományos értékeinek eróziója, lassú elsorvadása miatt, akkor mi állja gátját a túlzó modernizációs törekvéseknek?

A gyorsításra és egyszerűsítésre irányuló erőfeszítések támogatása mellett a büntetőeljárás elméleti művelőinek feladata az, hogy utat mutassanak a jogalkotónak a büntetőeljárás alapértékeinek útvesztőjében annak érdekében, hogy büntetőeljárásunk modern, hatékony, de mégis biztos alapokon álló folyamat legyen.

Erdei Árpád erre vonatkozó szavaival zárom soraimat:

"Belátom, hogy az összefüggéseket megvilágító és az ellentmondásokat feloldó tanok kikristályosodásához több időre lehet szükség, mint amennyit a száguldó jogalkotás a fontolva haladó tudománynak enged, a kimondásuk idejére már elavulttá váló tantételek pedig nem sok elismerést szereznek kidolgozóiknak. Az eljárásjog tudományának története viszont arra figyelmeztet, hogy a tanok sokszor maradandóbb értékeket képviselnek, mint az őket figyelmen kívül hagyó jogalkotás termékei. Amennyiben az eljárásjog tudományának művelésére hivatottak erről megfeledkeznek és megelégszenek a jogalkotás pillanatnyi jelenségeinek egyszerű leírásával, bizonyosak lehetnek benne, hogy sem az elvek konfliktusában, sem az egyéb rendelkezések értékelésében nem szolgálhatnak lámpásul az eligazodást keresőnek."[19] ■

JEGYZETEK

[1] Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Osiris Kiadó. Budapest, 2008 18. oldal.

[2] Erdei Árpád: Tanok és tévtanok a büntetőeljárásjog tudományában. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest, 2011. 125. oldal.

[3] Vö. Erdei i. m. 127-141. oldal.

[4] Erdei i. m. 219. oldal.

[5] Erdei i. m. 227. oldal.

[6] Kiss Anna: A büntetőeljárás hatékonysága és gyorsításának lehetőségei. https://jogaszvilag.hu/szakma/a-buntetoeljaras-hatekonysaga-es-gyorsitasanak-lehetosegei/

[7] 14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004, 241., 254.

[8] Uo.

[9] http://www.europatanacs.hu/pdf/CmRec(87)18.pdf.

[10] 14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004, 241., 254.

[11] Uo.

[12] Vö. Tarr Ágnes: A büntetőeljárás egyszerűsítésének alkotmányjogi kérdései, különös tekintettel az úgynevezett külön eljárásokra. Collectio iuridica Universitatis Debreceniensis. 5 (2005), 227-254. oldal.

[13] Erdei i. m. 213. oldal.

[14] Bettina Zsiros: The Relation between Truth and Justice in Criminal Proceedings. https://ujbtk.hu/bettina-zsiros-the-relation-between-truth-and-justice-in-criminal-proceedings/

[15] Erdei i. m. 188. oldal.

[16] Az ártatlanság vélelmének értelmezésével kapcsolatban lásd a 26/1999. (IX. 8.) AB határozatot, amelynek előadó bírója Erdei Árpád volt.

[17] Király i. m. 449. oldal.

[18] Lásd a 2006. évi LI. törvény jogalkotói indokolását.

[19] Erdei i. m. 216. oldal.