Jelen írás a jogtudomány és a retorika, e két mindmáig elválaszthatatlanul összefonódó terület kapcsolatának sajátos alakulását kívánja vizsgálni a római köztársaság utolsó évtizedeinek egy érdekes és válságos helyzetében Marcus Tullius Ciceró - talán minden idők legnagyobb szónoka - által L. L. Murena védelmében elmondott beszéde - egy az archaikus római jog egy jogintézményére és a római gondolkodásban a jog és a vallás szoros összekapcsolódására is fényt vető paragrafusának elemzése - kapcsán.
A tanulmány felépítése a következő: 1. A Pro Murena történeti háttere. 2. S. Sulpicius Rufus, a cicerói kor legjelentősebb jogtudósának élete és munkássága. 3. A jogtudomány helye a Corpus Ciceronianumban, összevetve annak a Pro Murenában vázolt képével. 4. A Pro Murena 26. paragrafusának jogtörténeti vonatkozásai: A manum conserere mint a legis actio sacramento in rem sarkalatos eleme. A verbalitás mint a római szakrális jog talpköve, bemutatva a fatum fogalmának és egy sajátos prodigium értelmezés példáján.
1. Kr.e. 63-ban a 62-es évre Lucius Licinius Murenát és Decimus Iunius Silanust választották meg consulnak, rajtuk kívül azonban még Lucius Sergius Catilina és Servius Sulpicius Rufus, korának legkiválóbb jogtudósa pályázott e tisztségre. M. Porcius Cato a választás előtt nyilvánosan esküt tett, hogy sógorát, Silanust kivéve bárki nyerje is meg a választást, ambitus miatt vádat fog emelni ellene,[1] amely - a későbbiekben beváltott - fenyegetés elsősorban az összeesküvést szító Catilina ellen irányult, ám a Silanusszal együtt megválasztott Murenát szintén érintette; a vesztes Sulpicius pedig már a választás előtt, a kampány során elkezdett bizonyítékokat gyűjteni riválisainak törvénybe ütköző üzérkedéseire vonatkozóan.[2] Rómában egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy a megválasztott magistratust ambitusszal vádolták; 66-ban mindkét consul designatust, P. Cornelius Sullát és P. Antonius Paetust is elítélték, 54-ben pedig a négy pályázó egyike sem kerülhette el az ambitus miatti eljárást.[3] A consul designatus elítélése természetesen nem csekély mértékben megingathatta a res publica stabilitását.[4] Azt viszont, hogy a Sulpicius és Cato által emelt vád messze túllépte a res publica számára magában rejtett veszélynek szokásos mértékét, a 63-as év eseményei indokolták. A Pro Murena elhangzásának időpontja 63 novemberére datálható, tehát a római köztársaság egyik legválságosabb időszakára. Ezek alapján megkísérelhetjük a Pro Murenát időben elhelyezni.[5] Catilina cinkostársait még nem vették őrizetbe,[6] és Cato még nem kezdte meg néptribunusi működését,[7] mint erre Cicero is utal.[8] Ugyanakkor terminus post quemként jelölhető meg Catilinának Rómából való távozása,[9] ugyanis erről a beszéd már mint megtörtént esemény ad
- 470/471 -
számot.[10] Cicero továbbá hangot ad azon óhajának, hogy Antonius fegyveresen lépjen fel Catilina ellen; erre a parancs Catilina távozása után néhány nappal született meg.[11] Ezek alapján a beszéd elhangzását 63 novemberének utolsó napjaira tehetjük.[12]
A perben négy vádlóval (Servius Sulpicius Rufus, M. Porcius Cato, az ifjabb S. Sulpicius Rufus és egy bizonyos közelebbről nem ismert C. Postumius) és három védővel találkozunk (Q. Hortensius Hortalus, M. Licinius Crassus és Cicero), az eljárás Murena felmentésével zárult.[13]
2. Servius Sulpicius Rufus patríciusi nemzetségből származott ugyan, ám családja nem játszott fontos szerepet a római közéletben.[14] Nagyapja nem jutott jelentős posztra a cursus honorumban, apja pedig lovagrendi volt.[15] Ifjúként Ciceróhoz hasonló tanulmányokat folytatott, Rhodoson tanult retorikát, majd pedig onnan visszatérvén az ékesszólás felől a iurisprudentia felé fordult, ugyanis - amint Cicero mondja - inkább akart a második mesterségben (tudniillik a iurisprudentiában) első lenni, semmint az elsőben (tudniillik az ékesszólásban) második.[16] A quaestori tisztet Ostiában látta el, feltehetően 75-ben,[17] majd 65-ben praetor lett, és a quaestio peculatus elnöke.[18] Mindkét tisztséget Murenával azonos esztendőben töltötte be.[19] Praetorsága után nem fogadott el provinciát, hanem Rómában maradt és továbbra is iuris consultusként tevékenykedett.[20]
Amint tudjuk 63-ban a választásokon vereséget szenvedett. Mely okokra lehet ezt visszavezetni? Servius Sulpicius nem rendelkezett a megfelelő társadalmi háttérrel és kapcsolatrendszerrel; Cicero jegyzi meg a szónoki tevékenység kapcsán, hogy e képesség segítségével gyakorta nem nemesi származású férfiak is elnyerték a consuli méltóságot, mivel igen jelentős befolyásra, felettébb erős baráti kapcsolatokra és nagy támogatottságra tettek szert.[21] A "homines non nobiles" kitétellel Cicero saját pályafutására is utal, amely noha nem volt példátlan, ám felettébb ritkának mondható, hiszen a köztársaság utolsó három századának hatszáz consula között csak tizenöt homo novus volt található.[22]
A gratia, a római közélet sine qua nonja volt, amivel a politikusnak feltétlenül rendelkeznie kellett hívei és a nép körében,[23] valamint nélkülözhetetlen volt egy-egy tisztség megszerzésénél is.[24] Noha a gratia elnyerésének eszközeit ma olykor a korrupció körébe sorolnánk,[25] Cicero is világos különbséget tett a gratia és a vesztegetés között.[26] Ezen erős társadalmi összefonódás nélkül a római jog számos intézménye, így például a mandatum, a negotiorum gestio, a comodatum stb. működésképtelenné vált volna,[27] és ha a gratia és az amicitia nem kötötte volna össze a vezető római köröket, úgy a birodalom kormányzásához jóval nagyobb közigazgatási apparátusra lett volna szükség.[28] Cicero említi, hogy a iurisprudentiában ezek közül (gratia, amicitia, studium) semmi sem lelhető fel.[29] Mennyiben tekinthető e kijelentés Cicero saját véleményének, s mennyiben e konkrét politikai helyzet szülte szükségszerűségnek? Cicero a De officiisben a következő gondolatokat fogalmazza meg: Cic. Off. 2.65. Quae autem opera, non largitione beneficia dantur, haec tum in universam rem publicam tum in singulos cives conferuntur. Nam in iure cavere, Consilio
- 471/472 -
iuvare atque hoc scientiae genere prodesse quam plurimis vehementer et ad opes augendas pertinet et gratiam. Itaque cum multa praeclara maiorum, tum quod optime constituti iuris civilis summo semper in honore fuit cognitio atque interpretatio, quam quidem ante hanc confusionem temporum in possessione sua principes retinerunt, nunc ut honores, ut omnes dignitatis gradus, sic huius scientiae splendor deletus est, idque eo indignius, quod eo tempore hoc contingit, cum is esset, qui omnes superiores, quibus honore par esset, scientia facile vicisset. Haec igitur opera grata multis et ad beneficiis obstringendos homines accomodata. - Azon jótétemények, amelyek nem ajándékozás, hanem teljesítmény révén keletkeznek, hol az egész állam, hol az egyes polgárok javaira fordíttatnak. Ugyanis a törvény előtt formulákkal támogatást nyújtani, tanáccsal segíteni és ilyesfajta tudással a lehető legtöbb embernek hatékonyan javára lenni, ez a gazdagság és a tekintély növelésére szolgál. Ezért volt tehát az ősök számos intézménye mellett ez felettébb ragyogó, s értelmezése mindig nagy tiszteletnek örvendett. Ennek a (jelen) kornak az összezavarodásáig a vezető férfiak birtokában voltak, most azonban, miként a dicsőség és minden méltóság, ezen tudás fényessége is kialudt, ami annál inkább méltatlan, mivel oly időben következett be, amikor élt egy férfiú, aki elődeit, akikkel dicsőségét tekintve egyenlő volt, tudásra nézve könnyedén felülmúlta. Ezen tevékenység tehát sokak számára kedves és alkalmas arra, hogy az embereket jótéteményekkel lekötelezzük vele. A beneficentia és a liberalitas (miként a Pro Murenában említett gratia, amicitia és studium)[30] nem pusztán etikai kategória, hanem a közéleti érvényesülés eszköze is.[31] Erre hajdan megfelelő eszköz volt a iurisprudentia művelése, ezt az állam első emberei tartották birtokukban, ám a zavaros jelenkorban veszített fényéből. A kor nagy jogtudósa alatt Servius Sulpicius Rufus értendő, vele kezdődik el a lovagrend beáramlása a iurisprudentia területére. Azon kijelentést tehát, miszerint a iurisprudentia nem nyújt megfelelő hátteret a közszerepléshez, csupán az adott politikai helyzet diktálta, nem pedig Cicero saját meggyőződése. Hasonlóképpen azon megállapítás, hogy a jogtudománytól semmiképpen sem vezet biztos út a consulatushoz,[32] is csak részben helytálló. A res publica 63-ban már valóban nem azon időket élte, amikor a jogtudósok gyakorta jutottak volna el a cursus honorum csúcsára, ugyanakkor 95-ig tizennyolc jogászról tudunk, akik consuli hivatalt viseltek (Appius Claudius Caecus és Cornelius Scipio Nasica kétszer is), az így kapott húsz consultatus 201-95 közé esett.[33] 95 után a legközelebbi év, amelyikben a consuli tisztet jogtudós töltötte be az 51-es volt, maga a jogtudós pedig Servius Sulpicius Rufus.[34]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
