A fejlett jogrendszerekben az örökösök körét, valamint az örökölt vagyonnak az arra jogosultak közti eloszlását elsősorban az örökhagyó végakarata határozza meg. Így van ez hazánkban is. A törvény csupán kivételes esetekben avatkozik bele a halál bekövetkeztével végbemenő vagyoneltolódásokba. Ilyen eset, ha az örökhagyó örökösnevezési jogával egyáltalán nem élt, ilyenkor ugyanis a törvény szerinti öröklési rend lesz az irányadó. További előfordulási körök közé tartozik még az a helyzet, ha az örökhagyó által meghatározott öröklési viszonyok teljesülésével maradt még olyan vagyon, amelyről az örökhagyó nem rendelkezett, ilyen esetben a fennmaradó vagyon tekintetében szintén a törvényes öröklési rend az irányadó.[1] Speciális érvényesülése a törvényes öröklésnek a kötelesrész jogintézménye, amely szerint "kötelesrész illeti meg az örökhagyó leszármazóját, házastársát és szülőjét, ha az öröklés megnyílásakor az örökhagyó törvényes örököse vagy végintézkedés hiányában az lenne."[2] Érdekes kérdés lehet az, hogy vajon az államnak, illetve a jogalkotónak van-e joga az örökhagyó végintézkedési szabadságát ilyen szinten korlátozni, hisz ennek a "beavatkozásnak" lehetnek alkotmányjogi, és emberi jogi vonulatai is,[3] ugyanakkor e tanulmány célja egy másik "probléma" bemutatása, elemzése. A fentiek értelmében szokás emlegetni a törvényes öröklés szubszidiárius jellegét, hiszen amennyiben létezik végakarat úgy aszerint kell eljárni és a törvényes öröklés csupán az egyéb fent említett esetekben alkalmazandó.[4]
A tanulmány célja a törvényes öröklés, azon belül a túlélő házastárs törvényes öröklésével kapcsolatos problematikus kérdések felvetése, valamint e kérdések megválaszolása. Véleményem szerint a jelenlegi szabályozások egy megoldhatatlan feladat elé állítják a közjegyzőket a hagyatéki eljárás során. Rövid jogtörténeti - ami római jogot, magyar jogtörténetet, azon belül is a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Polgári Törvénykönyv) elemzését tartalmazó - áttekintést követően a jelenleg is hatályban lévő Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Polgári Törvénykönyv), más szabályokkal[5] való összhangjának vizsgálatával, majd egy gyakorlati példa bemutatásával hívom fel a figyelmet a felfedezett problémára.
A római jog - hasonlóan a hatályos hazai szabályozáshoz - elsősorban a végrendelet szerinti öröklési jogi rendelkezéseket preferálta. Amennyiben született érvényes végrendelet, úgy a törvényes öröklésre csak akkor kerülhetett sor, ha a végrendeleti meghívás meghiúsult. Ugyanakkor már a római jog is ismerte a kötelesrész intézményét, mely szerint a legközelebbi rokonok szigorúan meghatározott köre jogosult volt a törvényes örökrésze bizonyos hányadára végrendelet ellenében is.[6] Hiba lenne azt gondolni, hogy az elhunyt családfő utáni házastársi törvényes öröklés újkeletű jogintézmény lenne. A XII. táblás törvény szerint három öröklési osztály létezett. Elsőként a szűkebb familia az ún. Suus-ok örökölnek, akik az örökhagyó halálával önjogúvá váltak. Suus-szá váltak azok, akik felett korábban az örökhagyó patria potestas-t gyakorolt. A Suus-ok szükségképpeni örökösök is voltak - az ő esetükben nem volt szükség elfogadó nyilatkozatra - akár saját akaratuk ellenére is a halál ténye által örökösök lettek. Azért használható, az "akaratuk ellenére" fordulat, mert ezek a személyek - praetor-i felmentés hiányában - felelőséggel tartoztak a hagyatéki tartozásokért saját akár jövőbeli vagyonukkal is.[7] E személyek az alábbiak: a manus alatti feleség, a fiúk, a leányok az elhalt vagy emancipált fiúknak a családban maradt gyermekei. A második osztály a legközelebbi agnát rokonokból állt, míg a harmadik az agnatus hiánya esetén a nemzetség. Látható tehát, hogy már a XII. táblás törvények idejében is beszélhetünk a feleség örökléséról. A jusztiniánuszi jogban a SC Tertullianum úgy rendelkezett, hogy a három gyermekes anya gyermekei után örökölhet, tehát itt is megjelent az anya öröklése. Az SC Orphitianum már a gyermekeket hívta meg anyjuk után.[8]
- 445/446 -
A magyar jogtörténet is elismerte a túlélő házastárs öröklési jogát a törvényes öröklés során. Már az Aranybullában is szerepelt a hitbér jogintézménye. A hitbér a törvényes feleség jutalma volt a házassági kötelesség teljesítéséért, amelyet még az elhunytak, elesettek, elítéltek özvegyeinek is biztosítani rendeltek. Számos törvény szabályozta a hitbér összegét és egyéb szempontjait.[9] További házastársi törvényes öröklési esetről lehet szólni a közszerzeménnyel kapcsolatban. Főszabály szerint nem minősült közszerzeménynek a nemes ember házassága alatt szerzett vagyona. Speciális rendelkezés volt, ha valamely birtokszerzés esetén a szerzők közt az asszony is szerepelt (szerzőként), mert ebben az esetben a férj halálának bekövetkezésekor a közszerzemény fele az özvegyé lett. Általános volt a városi polgárok és a jobbágyok vagyonjogi viszonyaiban a közszerzemény. A jobbágy, valamint a polgár özvegye a házasság alatt szerzett vagyon felét örökölte. E jogintézmény a feleség halála esetén is érvényben volt, tehát az asszony halálával a közszerzeményből a férj is örökölt. A feudális kor végén az özvegyet akár nemes, akár nem, a férj halála után a férfi vagyonának haszonélvezeti és használati joga illette meg, de később ezt egy gyermekrészre lehetett korlátozni. E szabály alól kivétel volt, ha a ház erődítménynek minősült, mert ebben az esetben a használati jog nem illette meg az asszonyt.[10]
A valamivel több mint hat éve 2014. március 15-én hatályba lépett Polgári Törvénykönyv előtt meglehetősen hosszú ideig a régi Polgári Törvénykönyv szabályai voltak az irányadók. A korábbi szabályozás az örökhagyó házastársának törvényes örökléséről az alábbiak szerint szólt: "Az örökhagyó házastársa, bejegyzett élettársa örökli mindannak a vagyonnak a haszonélvezetét, amelyet egyébként nem ő örököl (özvegyi jog)."[11] Ekkor tehát a túlélő házastárs az özvegyi jog alapján örökölt és a tulajdonba adott vagyonon túl, minden további hagyatéki vagyonra holtig tartó haszonélvezetet nyert. Véleményem szerint ez a jogalkotói megoldás meglehetősen előnyös volt az örökhagyó házastársának, ugyanakkor annál kevésbé vezethetett kielégítő megnyugvásra a többi örökös tekintetében. Valószínűsíthető, hogy a jogalkotó is erre az álláspontra jutott, ugyanis a Polgári Törvénykönyv revíziója során komoly változtatásokat eszközölt a törvényes öröklés szabályozásában, amelyek közt a túlélő házastárs holtig tartó haszonélvezeti jogának tárgykörét is szűkítette.
A jelenleg hatályos Polgári Törvénykönyv a törvényes öröklés megvalósulásakor elsősorban a lemenők öröklését preferálja az alábbiak szerint: "Törvényes örökös első sorban az örökhagyó gyermeke. Több gyermek fejenként egyenlő részben örököl. Az öröklésből kiesett gyermek vagy távolabbi leszármazó helyén egymás közt egyenlő részekben a kiesett gyermekei örökölnek."[12] A Polgári Törvénykönyv ugyanakkor megemlíti a túlélő házastársat is. "Az örökhagyó házastársát leszármazó örökös mellett megilleti a) a holtig tartó haszonélvezeti jog az örökhagyóval közösen lakott lakáson és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon; és b) egy gyermekrész a hagyaték többi részéből."[13] E bekezdés alapján tehát a túlélő házastársat holtig tartó haszonélvezet illeti meg az elhunyt házastárssal közösen lakott lakáson és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon. Valószínűsíthetőnek látszik, hogy a törvényhozó is túlságosan kiterjesztettnek tartotta a régi Polgári Törvénykönyv szerinti holtig tartó haszonélvezeti szabályozás tárgykörének terjedelmét, így szűkíteni igyekezett a haszonélvezeti jog mértékén a korábbi szabályozáshoz képest. Ugyanakkor nem állt meg ott, hogy a közösen lakott ingatlanra biztosítson haszonélvezeti jogot, hanem ezt tovább redukálta a közösen lakott lakásra és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyra.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
