Az újabb magyar irodalomban lassan - az elméleti és terminológiai félhomályban1 való sok évtizedes bolyongás után - újra uralkodóvá váló álláspont szerint a tulajdonátruházás esetén két, egymástól - legalábbis elméleti szinten - különböző jogügyletről van szó.2 A tulajdonátruházás jogcíméül szolgáló kötelmi - tipikus esetben adásvételi - szerződés csupán kötelmet keletkeztet a tulajdon átruházására. Az ilyen szerződéseket a régi magyar magánjogi terminológia - nyilvánvalóan német hatásra - "elkötelező" szerződéseknek nevezte. A dologi jogviszonyokban ezzel még semmilyen változás nem történik. A dologi jogváltozást, azaz a tulajdonátszállást a dologi ügylet avagy "véghezvivő" szerződés idézi elő. A dologi ügylet e nézet szerint az átadásban (tradíció), ingatlanok esetében pedig a bejegyzési engedély kiadásában, a jogszerző részéről történő elfogadásában, illetve az ingatlan-nyilvántartásba történő benyújtásában jelenik meg.3
Utalni kell arra, hogy a német4 és - ami kevésbé köztudott, de a magyarhoz igencsak hasonló törvényi alapok miatt nagyon fontos - az osztrák jog is a kötelmi és dologi jogügylet elválasztásából indul ki. Az ABGB a dolog feletti tulajdon átruházásához - éppúgy, mint a Ptk. - az alapul szolgáló szerződésen kívül (titulus) a dolog átadását, illetve ingatlanoknál a nyilvántartásba történő bejegyzést (modus) is megköveteli (ABGB 380, 424, 425, 426, 431 §§). Szemben az ABGB megalkotásakori nézettel5, mely szerint az átadás puszta reálaktus volna, a ma uralkodó álláspont szerint az osztrák jog is a Trennungsprinzip-re, azaz a kötelező és a rendelkező ügyletek elválasztásának elvére épül.6 Az, hogy a rendelkező ügylet az átadásban jelenik-e meg vagy attól elválasztva, az alapul szolgáló jogügylettel együtt, esetleg annak "dologi részeként", vitatott.7
A tulajdonjog átruházás útján történő megszerzésének ez a kétfázisúsága érdekes kérdéseket vet fel a tulajdonjog-fenntartás vonatkozásában is.
Nem lehet állítani, hogy az elmúlt évtizedek jogirodalma kiemelt helyen foglalkozott volna a tulajdonjog-fenntartással történő adásvétellel. Ez valószínűleg összefügg azzal, hogy a vagyoni forgalom a szocializmus évtizedei alatt erősen korlátozott volt, kevésbé igényelte azt a biztosítéki szerepet, amelyet a tulajdonjog fenntartása az eladó számára garantál.8 Ebből és a magánjogi dogmatika "elszíntelenedéséből"9 is fakad, hogy a tulajdonjog-fenntartással történő eladás jogi struktúrája, dogmatikai háttere a jogirodalomban még említés szintjén is alig jelenik meg.
E rövid tanulmányban egyetlen kérdést igyekszem végiggondolni: hogyan kapcsolódik a tulajdonjog-fenntartás a tulajdonátruházás fent említett kétfázisúságához és milyen következtetés adódik ebből?
A Ptk. 368. §-a igen szűkszavúan szól a tulajdonjog-fenntartásról: előír három konjunktív feltételt, amely mellett lehetőség van a kikötésére, szabályozza a rendelkezési jogot és a kárveszélyviselést.
Arra nézve, hogy a tulajdonjog-fenntartást a jogalkotó hogyan képzeli el, mire alapozza, kevés támpontot találunk a törvényben. Jól szemlélteti a dogmatikai bizonytalanságot Kisfaludi András és Bíró György felvetése, miszerint a Ptk. az említett szakasz (2) bekezdésével tulajdonképpen egy evidenciát szabályoz:10 hogyan rendelkezhetne a vevő a tulajdonjog-fenntartással megvásárolt dolog felett, ha az - éppen mert az eladó fenntartotta tulajdonjogát - nem az övé? Annyi azonban a törvényi szabályozás alapján bizonyos, hogy a tulajdonjog-fenntartással eladott dolog az átadás ellenére nem kerül a vevő tulajdonába: erre csupán a vételár megfizetésével kerül sor.
De hogyan oldható meg az, hogy az átadott dolog feletti tulajdon - a Ptk. 117. § (2) bekezdése ellenére - ne menjen át az (érvényes adásvételi szerződés alapján történő) átadással a vevőre? Álláspontom szerint az, hogy hatályos jogunk ismeri a tulajdonjog-fenntartás intézményét, az egyik döntő bizonyíték arra nézve, hogy a magyar jog az adásvételi szerződés mellett egy dologi ügyletet vagy legalábbis egy elméletileg elkülöníthető dologi megegyezést is megkövetel az átruházással történő tulajdonszerzéshez. Az elmúlt évtizedekben - inkább hallgatólagosan - képviselt nézet mellett ugyanis, amely szerint a tulajdonátszállás csupán a kötelmi szerződés és az átadás mint reálaktus alapján megtörténik11, nehezen fogható meg a tulajdonjog-fenntartás jogi konstrukciója. Az egyértelmű, hogy tulajdonjog-fenntartás esetén az eladott és átadott dolgon a tulajdon csak a vételárfizetés feltételével [Ptk. 228. § (1) bek.] megy át. A kérdés csupán az, hogy mire vonatkozik ez a felfüggesztő feltétel. Ha ugyanis a tulajdont az átadás mint reálaktus viszi át, akkor - tekintve, hogy dogmatikailag elképzelhetetlen, hogy egy reálaktus feltételes legyen - az alapul szolgáló adásvételi szerződés hatályának kellene feltétel alatt állnia. Ez azonban azért nem járható út, mert hiszen az alapul szolgáló adásvételi szerződés igenis hatályos kell, hogy legyen: az eladó ennek alapján követelheti a vételár megfizetését, a vevő pedig ennek alapján követelheti a dolog birtokba bocsátását, valamint a tulajdon átruházását. Természetesen, az adásvétel alapesetéhez képest, mikor a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás egyidejűleg esedékes, a tulajdonjog-fenntartással történő eladás nem azonnal teszi kötelezővé a vételárfizetést és a tulajdonátruházást, hanem csak egy későbbi időpontban. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a szerződés mint egész felfüggesztő feltétel alatt állna: a szerződés hatályos, csak bizonyos mértékig módosult a tulajdonjog-fenntartás mint jogi cél elérése érdekében.
Az a megoldás tehát, hogy a tulajdonjog-fenntartás jogintézményét úgy fogjuk fel, hogy a tulajdon a vételárfizetés feltételével száll át, a hagyományos titulus és modus acquirendi elve alapján igen nehezen képzelhető el. Márpedig álláspontom szerint a tulajdonjog-fenntartás semmi mást nem jelent, mint hogy az eladott és átadott dolgon a vevő - igaz csak később: a vételár megfizetésével - ipso iure tulajdont szerez. Más szóval a feltétel teljesítése kizárólag rajta múlik, az eladó ezt már saját egyoldalú cselekményével nem befolyásolhatja. Ezt nevezzük várományi jognak)2 Amennyiben mégis ragaszkodunk az ügyletegység elvéhez, úgy azt kell mondanunk, hogy ennek alapján a tulajdonjog fenntartás - ha ennek ismérveiként elfogadjuk a vételárfizetés feltételéhez kötött tulajdonátszállást és legfőképpen a vevő váro-mányi jogát - nem konstruálható meg.
A bevezetőben említettük, hogy a magyar magánjogtudomány az utóbbi években - meggyőződésem szerint alapvetően helyesen - visszatérni látszik a dologi jogügylet elvéhez. Amennyiben ez így van, akkor az ebből fakadó konzekvenciákat a tulajdonjogfenntartás konstrukciójával kapcsolatban is le kell vonni.
Amint láttuk, a tulajdonjog-fenntartással történő adásvétel elméleti következetességgel nem igazán illeszthető bele az ügyletegység elvébe. Amennyiben azonban a dologi jogügylet tanát elfogadjuk, akkor igen elegánsan megoldhatók a tulajdonjogfenntartás megkonstruálásával kapcsolatban felvetődött kérdések.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
