E magyar állam- és jogtörténet témájú kutatás közjogtörténetünk alakulását kívánja feltárni 1222-től az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezésig. Aktualitását mi sem bizonyítja jobban, hogy 2017-ben éppen 330 éve, hogy a magyar rendek elfogadták a Habsburgok fiági örökösödésének törvénybe iktatását, illetve szintén ebben az évben volt az osztrák-magyar kiegyezés 150. évfordulója.
"Először is tisztázni kell: történeti vagy történelmi alkotmány? Jó néhányan - köztük felkészült jogászok is - szinonimaként használják e két fogalmat, pedig egyáltalán nem azok. A történeti alkotmány az adott ország történelmi fejlődése során folyamatosan jön létre, és nem csupán az alkotmányjog szabályait, hanem "a jogi intézménytörténet releváns forrásait" is [33/2012. (VII. 17.) AB határozat] magába foglalja. A történeti alkotmány dinamikus fogalom, szemben a történelmivel, amelyet szokás ősi alkotmánynak is nevezni."[1]
Ebből kifolyólag a történeti alkotmány részeként kezelendő az Aranybulla és megerősítései, megújításai, a koronaeszme, a Szent Korona-tan, az 1505-ös rákosi végzés, az 1687. évi 2. és 3. törvénycikkek, a Pragmatica Sanctio, az 1790. évi 10. és 12. törvénycikkek, 1848-as áprilisi törvények közjogi vonatkozásai, illetve a kiegyezési törvény.
Jelen korunk szintén nagy hangsúlyt fektet a történeti alkotmány értelmezésére, hiszen hatályos Alaptörvényünk is tartalmaz rá vonatkozó hivatkozásokat. Az Alaptörvény kimondja, hogy a történeti alkotmány vívmányaival együtt értelmezendő, s az Alkotmánybíróság a bírói függetlenség elvét vívmánynak nyilvánította, így egyértelmű, hogy a kutatás napjainkban is relevanciával bír.
A magyar középkor két meghatározó "jogi dokumentuma", II. András 1222. évi aranybullája és I. Lajos 1351. évi törvénye. Ez a két dekrétum szolgáltatta az alapokat a renddé szerveződött nemesség jogrendszerének egységesüléséhez, egyben a rendi hatalomgyakorlás kiépüléséhez. Ugyanakkor az Aranybulla tényleges hatását csak az 1351. évi megerősítést követően fejtette ki.
Az 1222. esztendei Aranybulla kiadását azok az előkelők eszközölték ki a királynál, akik kiszorultak a hatalomgyakorlásból a király közvetlen környezetébe tartozókkal szemben. A király akaratát jutatta érvényre még akkor is, ha ez részint nem jelentett mást, mint önkorlátozást. Ugyanilyennek kell tekinteni az 1231. esztendei úgynevezett "bullamegújítást", amit gyakorta tévesen bulla-megerősítésnek is neveznek.[2]
Az Aranybulla tulajdonképpen nem más, mint egy aranypecsétes királyi oklevél, amiben a király a szervienseket jogokkal bíró osztálynak ismerte el, mely jogokat a nagyurak és az uralkodó sem sérthetett meg. E jogok a következők:
- Szent István napján a király vagy a nádor panasznapot tart, minden szerviens szabadon járulhat elébe.
- Királyi szervienst bírói ítélet nélkül nem lehet letartóztatni.
- A szerviensek birtokai adómentesek, a király nem száll meg náluk (ami hatalmas teher), e birtokokat a szerviens bárkire hagyhatja, végrendelet híján oldalágra száll, s csak aztán a királyra. Eddig ugyanis férfi utód híján azonnal visszaszállt a királyra.
- 53/54 -
- A szerviens csak belföldön köteles hadakozni, külföldön nem, illetve csak a haza védelmére vezetett háborúban.
- Külföldi személynek a király birtokot nem adományoz, a tanács hozzájárulása nélkül méltóságra sem emel.
- Ellenállási záradék (ius resistendi): ha a király nem tartja be a rendelkezéseket, először a nádor próbálja rendezni a panaszos ügyet az uralkodóval. Sikeres közbenjárás híján a püspökök és érsekek, jobbágyurak (azaz a hatalmasságok), és a nemesek a hűtlenség vétke nélkül ellenállhatnak és ellentmondhatnak. "episcopi et alii joubagiones ac nobiles regni" (1222:31.tc.).[3]
Mindezek ellenére az aranybulla ténylegesen nem fejtette ki hatását, csak a XIV. századtól kezdtek rá hivatkozni, s az 1351-es megerősítésével vált a rendi alkotmány alapjává. Tulajdonképpen a szerviensek számára az egységes jogállás néhány alapvető ismérvét sorolta fel az Aranybulla.
1231-ben a király saját akaratát jutatta érvényre még akkor is, ha ez részint nem jelentett mást, mint önkorlátozást. Az 1231-es "bullamegújítást" II. András egyházi nyomásra adta ki, lényegében megismételte az 1222-es Aranybulla tartalmát, de kimaradtak belőle az egyházat sértő rendelkezések. Viszont ekkor már az egyházfők joga volt meghallgatni a fehérvári törvénynapon a panaszokat, és ők voltak jogosultak indokoltság esetén a nádor leváltását kérni a királytól. Továbbá az ellenállási jog helyett az egyházi kiközösítéssel való fenyegetés került be a dokumentumba. Az 1231- es "megújítás" is feledésbe merült.[4] Az 1232-es kehidai oklevél pedig tulajdonképpen a szerviensek bíráskodási jogának megszerzését rögzítette.
1267-ben IV. Béla és fia István király, az elhúzódó polgárháborút követően, annak lezárása és a békekötés jeléül közös dekrétumot adott ki "a nemeseknek nevezett királyi szolgák" kérésére a bárók hozzájárulásával.[5] Az egyes rendelkezések élén szereplő "statuimus" (elrendeltük), "volumus"(akarjuk), "concessimus" (megengedtük), "ordinavimus" (elrendeltük) is azt egyértelműsíti, hogy a király és fia közösen ismerték el a nemesi életviszonyokat rendező szabályokat. Ugyanakkor a két király akaratnyilatkozata magában hordozta már a királyi tanács akaratát is. Ebből látszik, hogy ekkor már a tanács szerepe lényegi lett a jogalkotásban, de a rendelkezések alapja még mindig a királyi akarat. Azaz a tételes jog forrása még mindig maga az uralkodó, de a tanács azzal, hogy beleegyezésével erősítette a királyi elhatározást, jogalkotási tényezővé vált a király mellett.[6] Az 1267-es levél tíz cikken keresztül ismétli az Aranybulla lényegét, anélkül, hogy hivatkozna rá. Elismerte a vármegyéket, ellenállási záradék helyett szintén egyházi kiközösítést vezetett be. Ez a dokumentum is feledésbe merült.[7]
Az 1267. évi dekrétum lényege tehát, hogy a király a bárók beleegyezésével adta azt ki, azaz tulajdonképpen már nem csak a király joga volt a jogalkotás, megvalósult az együttes hatalomgyakorlás egyik formája. Fontos megjegyeznünk még, hogy a nobiles és a királyi szerviensi réteg összeolvad. Az összeolvadás következtében a szerviensek már nemesi minőségben küldték követeiket az országgyűlésbe.
III. András - miután megkoronázták - fogadalmat tett, miszerint az ország nemeseinek a szent királyi elődöktől nyert kiváltságait megerősíti. Az egyház egy bizonyos nemesi rétegre támaszkodva ki tudta kényszeríteni egy rendi kormányzati struktúra szabályainak uralkodó általi elfogadását, így megfékezte a bárók hatalmi túlterjeszkedését és helyet biztosított a királyi tanácsban a nemeseknek is (1290:7.,8., 9., 25.tc.). Formálisan továbbra is a király adta ki döntéseit, valamint a királyi tanács mellett a fehérvári törvénynapokon megjelenő nemességnek csupán a bárók tetteinek számonkérésére volt hatalma.[8]
- 54/55 -
1351 novemberében Nagy Lajos országgyűlést hívott össze, ahol megerősítette az Aranybullát, kivéve a szabad rendelkezési jogról szóló 4. cikket, illetve újabb rendelkezéseket is beiktatott. A "hatályon kívül helyezett" 4. cikk elismerte a királyi szerviens szabad rendelkezési jogát. E jog kiiktatásával vezette be Nagy Lajos az úgynevezett ősiséget: az öröklött (tehát ősi) nemesi birtokok öröklődésének szabályozását Magyarországon. Nagy Lajos 1351-es törvénye eltörölte a szabad végrendelkezést, és kimondta, hogy az öröklött birtok automatikusan az egyenes vagy oldalági férfi utódra száll. Ha a család fiúágon kihalt, akkor a birtok visszaszállt a királyra (háramlási jog). Nagy Lajos törvénye - amely 1848-ig érvényben maradt - védte a nemesi birtokot a bárókkal szemben, s a háramlási jogon keresztül növelte a király jövedelmeit.[9]
1351-es megerősítését követően az 1222-es dekrétum új életet kezdett, mert a két nemesi réteg (nobiles és szerviens) egybe olvadt.
II. András 1222. évi dekrétumának a szervienseket érintő rendelkezései közül a 4. artikulus érdemel különös figyelmet: "Si quis serviens sine filio decesserit, quartam partem possessionis filia obtineat, de residuo, sicut ipse volverit, disponat. Et si morte preventus disponere non potuerit, propinqui sui, qui eum magis contingunt, obtineant. Et si nullum penitus generationem habuerit, rex obtinebit". Az 1351. évi átírás alapján a tudomány művelői, valamint a rendelkezést az 1351. évi átvétel alkalmával értelmezők is arra a következtetésre jutottak, hogy a szerviens lemenő örökös hiányában halála estére szabadon, a rokonok jogára tekintet nélkül rendelkezhetett. Csakhogy itt nem erről volt valójában szó, hanem pusztán arról, hogy szerviens, mint szabad tulajdonos rendelkezhet tulajdonával. A királyi szolgák tehát nem valami új öröklési rend bevezetését várták II. Andrástól, csak azt akarták elérni, hogy ismerje el a király rájuk nézve is az előkelők tulajdonosi rendelkezési jogát.[10]
I. Lajos 1351. évi dekrétuma a magyar nemes sorsa szempontjából meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Azzal, hogy a király átírta abba II. András 1222. évi dekrétumát, a szerviensek és a nobiles számára biztosított kedvezmények és rögzített jogok nemesi jogokként összegződtek. A feledésbe merült Aranybulla 1351-től vált további dekrétumok átvételeknek köszönhetően a nemesi jogok hordozójává, és szolgált alapul a Tripartitum-ban megfogalmazott négy nemesi alapjognak: nemest rendes törvényszéki eljárásban lehet csak elmarasztalni, egyedül a törvényesen megkoronázott király hatalma alatt áll, birtokait szabadon és adómentesen élvezheti, aminek fejében az ország katonai védelmére köteles, valamint nemes társaival együtt élhet az ellenállás jogával, ha a király megsérti a nemesi szabadságokat.[11] Tehát az Aranybulla 1351-től a nemesség alapjait foglalta magában, s innentől kezdődően hivatkozhatunk rá, mint történeti alkotmányi tényezőre.
1384-ben Mária királynő is összehívta az országgyűlést és megerősítette az Aranybullát, valamint az 1351-es rendelkezést.[12] 1514-ben Werbőczy bizonyította Hármaskönyvében a nemesség egyenlőségét alapvető szabadságaiban és jogaiban a bárókkal és a főpapokkal. Ezért a tanulmány által a későbbiekben tárgyalt Szent Korona-tan legfontosabb és első eleme az una eademque libertas, az egy és ugyanazon szabadság, vagyis hogy csak egyféle szabadság (nemesség) létezik a főpapok, bárók és nemesek tekintetében, tehát ezek mind egy törvényen és szokáson élnek, eljárásjoguk is azonos.[13] Werbőczy törekvése tehát nem az volt, hogy közjogi elméletet dolgozzon ki, hanem a nemesség egyenlőségét kívánta bizonyítani a bárókkal és a főpapokkal szemben, de mégis egy olyan eszmét hívott életre, amely meghatározta uralkodóink hatalmát és közjogtörténetünk alakulását a következő majd kétszáz évre.[14]
Összességében tehát az Aranybulla jelentőségét és hatását két szempontból közelíthetjük meg: földtulajdoni és alkotmányjogi (alkotmánytörténeti) szempontból. A földtulajdon volt minden, a hatalom és a nemesi család
- 55/56 -
alapja, míg alkotmánytörténetileg a nemesség összeolvadását tartalmazza a dokumentum.
Az ősiség lényegében konzerválni tudta a magyar birtokrendszert, így az uralkodó belpolitikai stabilitást teremtett. Az ősiség bevezetése megvédte a nemesség birtokait a bárói réteggel szemben, azaz a báróknak nem volt lehetőségük a nemesi birtokok beolvasztásával saját területeik növelésére. Ez egyébként hosszú távon az uralkodó földbirtokait növelte, hiszen ha nem volt a nemesnek férfi örököse, akkor az ősi birtok visszaháramlott a királyra. Az 1351-es rendelkezésnek azonban megvoltak a maga hátrányai is. Egészen 1848-ig hatályban maradt, amivel erősen hátráltatta a gazdasági és társadalmi átalakulást, a kapitalizmus és polgárosodás legfőbb akadályává vált. Tulajdonképpen Nagy Lajos e rendelkezése váltotta ki végső soron Széchenyi István: Hitel című művének megírását, ami a probléma feloldásával foglalkozott. Végül az 1848. évi áprilisi törvények XV. törvénycikke eltörölte az ősiséget, a szabadságharc bukását követően pedig egy 1852. évi császári pátens is rendelkezett a megszűntetéséről.[15]
Az Aranybulla közjogi fejlődését illetően az alábbi sarkalatos pontok mutatkoznak: 1222-ben II. András kiadta az Aranybullát, amiben lefektette a szerviensek számára az egységes jogállás néhány alapvető ismérvét. Az 1232-es kehidai oklevél biztosította a szerviensek számára a bíráskodási jog megszerzését. A IV. Béla és István ifjabb király által közösen kiadott 1267-es dekrétumban a nobiles és a királyi szerviens réteg összeolvadt, ezzel kialakult egy viszonylag nagy, egységes jogállású nemesi réteg. Az 1351-es bulla-megerősítéssel és az ősiség kimondásával a XIV. századtól kezdve tekintünk úgy az Aranybullára, mint történeti alkotmányi tényezőre. 1514-ben pedig Werbőczy kimondta a nemesség jogegyenlőségét.
Az Árpád-ház 1301-es kihalását követően Károly Róbert kerekedett felül és foglalta el a magyar trónt, háromszor koronáztatva meg magát, mire minden legitimitási kritériumnak eleget tett, azaz az esztergomi érsek, Székesfehérvárott, a Szent Koronával koronázta királlyá.
Károly Róbert többször is említi okleveleiben, hogy ő meghívás, elismerés, választás útján lett magyar királlyá. Királyi hatalmához, koronájához való viszonya nemcsak uralmának kiépítésében játszik fontos szerepet, hanem a koronaeszme kifejlődésében is. Károly Róbert tudatosan nevezte szentnek koronáját, ezzel kifejezésre juttatva, hogy uralma a koronának a pápától nyert szentsége révén is kikezdhetetlen. Bár a korona sokáig még nem is válik el a királytól, a koronaeszme kialakulásával kezdetét veszi az önállósulásig vezető út.[16]
1505-ben nem tartottak országgyűlést, hanem Rákos mezején gyűltek össze a rendek, ahol a Rákosi végzéssel kijelentették, hogy konföderáció jön létre a köznemesség, a főpapság és a bárói rétegek között, akik együttesen választanak saját keblükből királyt, ha II. Ulászló örökös nélkül hal el.[17] A végzés szerint: "Az ország rémséges szétrongyollása és csúfságos pusztulásra jutása fő okát az idegen királyokban találják, a kik a szittya nép erkölcseit nem tanulták meg, és magánügyeikkel foglalkozva, örömestebb nyugalomra mint fegyverforgatásra adták magokat, s igy az ország melléktartományait és végvárait egymás után elvesztették." - Vagyis a rendek nem voltak megelégedve az idegen házból jött királyok uralkodásával, nem irányították elég gondosan az országot. "Nehogy tehát, ha a jelenleg uralkodó király fiörökös nélkül múlnék ki e világból, valamelyik idegen fejdelem az országot erőszakosan bitorolja, és örökös szolgaságra vesse: határozzák, hogy valahányszor az ország királyától megfosztatik, és fiörökösei, a kikre törvényhez és
- 56/57 -
szokáshoz képest az ország száll, nem maradnak, idegent királlyá nem választanak; csak ilyetén tisztre alkalmas és képes magyart fogadnak el uruk- és királyuknak". (1505. október 12.)[18] - Tehát II. Ulászló magszakadása esetén a rendek csak magyar uralkodót választanak meg maguk közül.
Ezzel egyezményesen megvalósult a nemzeti királyválasztás. A döntést azért hívják helyesen végzésnek, mert az királyi hozzájárulás nélkül és nem az országgyűlésen született, amit egyébként is csak a király hívhatna össze. A Rákosi végzés további kikötése volt még, hogy ha valaki idegen országból trónkövetelőt hoz vagy segít, illetve nem kel fel ellene, akkor elveszíti nemességét és jobbágyi rangra süllyed. A rendek közti megegyezés további fontos jellemzője, hogy a korabeli jog szerint, ha a felek szabad akaratukból szerződtek, azt nem lehet megváltoztatni, ebből következik, hogy az országgyűlés sem helyezheti hatályon kívül a Rákosi végzést. Ez kicsit nyersebben megfogalmazva nagyjából annyit jelentett, hogy a királynak semmi köze az ő döntésükhöz, mert bár ő ül a magyar trónon, de az nem az övé.[19]
A rendek felemelkedésével a király és a Szent Korona személye szétválik, s az utóbbi lesz a magyar állam személyiségének megtestesítője. A XIII-XIV. században a király koronázás által nyeri el méltóságát, majd a hatalom megoszlásakor alakul ki a sacra corona önálló hatalma. A XV. századra a korona lesz minden birtokjogok forrása is, a ius regium, azaz a nemesi földbirtokok háramlással visszaszállnak a Szent Koronára. Ez azt jelenti, hogy a korona az államterület birtokosa is. A rendi befolyás kiteljesedésével a rendek a királlyal közösen gyakorolták az országgyűlésben a korona jogait, ez a két rendszer összekapcsolódásához vezetett, az organikus államelmélet és a koronaeszme összeolvadásából született meg a Szent Koronába foglalt magyar államfogalom, a Szent Korona-tan.[20]
A tan tételei tehát:
1) A magyar állami főhatalom a Szent Koronáé, és csak a korona által a királyé. A király a nemesítés, illetve adományozás jogát, továbbá a kormányzás, a bíráskodás, és a törvényalkotás hatalmát a Szent Korona útján gyakorolja.
2) A főhatalom átruházás révén jutott a Szent Koronára, következésképpen a királyra, vagyis főhatalom gyakorlásának végső oka a nemzet akarata.
3) A magyar állami főhatalom megosztott a törvényhozói hatalom gyakorlásában, minthogy a király a törvényhozói hatalmat a nemzet, a nemesség megkérdezésével gyakorolja.
4) Minden nemes tagja a Szent Koronának, de a király tesz nemessé, a nemesség egyeteme pedig királlyá, vagyis a király és a nemesség között kölcsönös kapcsolat áll fenn a magyar állam keretében.
A lényegi megállapítás tehát, aminek kifejezésére Werbőczy törekedett, az, hogy minden nemes a Szent Korona tagja, s ezzel kapcsolatban mutatott rá a Szent Korona jelentőségére. A szerző a Hármaskönyvvel és a Szent Korona-tan kialakításával a következő kétszáz évre egy hatalmi fegyvert kívánt adni a nemesség kezébe az egyenlő szabadság elvén, az idegen Habsburg uralkodókkal szemben, s biztosította ez által, hogy a nemesség és az ország addig tartsa meg viszonylagos, végül már csak elvi függetlenségét, ameddig csak lehetséges.
A törököt egyedül képtelenek voltak legyőzni a magyarok, ezért osztrák segítségre szorult az ország, ami több Habsburg uralkodó magyar királlyá koronázásával járt. Ez 160 év alatt odáig vezetett, hogy a Szent Korona-tan a koronázást leszámítva érvényét veszítette és megvalósult a Habsburgok örökös királysága. I. Józsefnél az 1687. évi II. és III. törvénycikkek hatására törvényesült Magyarország trónján a Habsburg örökös királyság, így a nemzeti királyválasztói jog, valamint a Szent Koronatan végleg, teljesen eltűnik és csak árnyéka köszön vissza a Pragmatica Sanctio végső megoldásai közt.[21]
- 57/58 -
Nem egész két évszázad alatt a Habsburg örökösödés jogát, de még a nőági örökösödést is rákényszerítették az osztrák uralkodók a magyarokra, kihasználva azok kiszolgáltatott helyzetét. 1711-ben I. József örökös nélkül halt meg, ezért az 1687. évi III. 3. tc. értelmében a Habsburg ház spanyol ágának férfi tagja örökölte az örökös tartományokat Magyarország örökletes trónjával együtt. Emiatt a spanyol III. Károly volt a trón jogosultja, de azt az örökösödési háború miatt csak 1712-ben tudta elfoglalni.[22]
Bár 1707-ben, az ónodi országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, az alkotmányjogilag érvénytelennek minősült a Szent Korona-tan értelmében.[23] Ezt követően a béke rendezésére is szolgáló szathmári pacificatio közjogi alapot szolgáltatott a Pragmatica Sanctio magyar változatának kialakításához. A Rákóczi szabadságharc alatt az ország mindinkább elgyengült, míg a Habsburg birodalom a francia vereségek folytán erősödött, így felmerült a kompromisszum gondolata: Károlyi Sándor (Rákóczi tábornoka) és Pálffy Miklós megkötötték 1711-ben a szatmári egyezséget, mely a rendi alkotmányt és a Habsburgház örökösödési jogát ismét helyreállította. Ez abban merült ki, hogy III. Károly letette az esküt megkoronázásakor az "alkotmányra" és az 1715-ös országgyűlésen megígérte, hogy Magyarországot csak és kizárólag a magyar állam törvényei szerint fogja kormányozni.[24]
III. Károlynak nem született fiú gyermeke, de trónját szerette volna megőrizni lányának, Mária Teréziának. 1703-ban örökösödési szerződést módosított a Habsburg-házon belül (úgynevezett házszabályok), törvényessé tette a nőági örökösödést, melyet Pragmatica Sanctio formájában hirdet ki. 1712-ben elfogadtatta a horvát-szlavón rendekkel, majd 1722-ben Erdéllyel. 1722. június 27-én végül a magyar rendek is elfogadták, 1723-tól hatályba lépett, amiért cserébe a rendi jogok tiszteletben tartását kérte a nemesség, valamint azt, hogy a Szent Korona országai "oszthatatlanul és elválaszthatatlanul - invisibiliter ac inseparabiliter" a birodalom részét képezzék, azok mindenkor együttesen kormányoztassanak. Ez azt jelentette, hogy arra az esetre is lemondtak a magyar rendek a királyválasztói jogról, hogy ha a Habsburg-ház osztrák és spanyol fiága is kihal és a nőági öröklése kerülne sor.[25] Ezen kívül Lipót, hogy a rendeket végérvényesen megnyerje magának, megerősítette a Hármaskönyv idézés nélküli elfogást tiltó rendelkezését, a nemesi adómentességet, s felemelte a vármegyék szerepét a jobbágyokkal szemben az 1723. évi 5. tc-ben.[26]
A Pragmatica Sanctio az elválaszthatatlanság mellett még egy fontos alkotmányjogi tényezőt rögzített: a Magyar Szent Korona országai, Magyarország, Erdély és Horvátország együttesen, a Habsburg Birodalmon belül egy egységes különálló részként kezeltetnek, melyben az örökösödési szabályok is megegyeznek, vagyis a Pragmatica Sancito mégsem csak egy egyszerű házszabály, mely kiterjesztettet, valamint nem csak Mária Terézia trónöröklését biztosította, hanem közjogi alapot is szolgáltatott a későbbi 1867-es ki-egyezéshez.[27]
A Pragmatica Sanctio szerint, ha III. Károly férfi örökös nélkül hal meg, akkor elsőként III. Károly nőága, majd I. József nőága, végül I. Lipót nőága örököl; a nőágon belül elsőként a férfiak, aztán a nők, s majd a többi, soron következő ág. A határozatnak személyi feltételei is voltak, az uralkodó személye csak osztrák főherceg, római katolikus keresztény és törvényes házasságból született lehet. Ha mindezen feltételeknek egyetlen Habsburg sem tud megfelelni, akkor visszaszáll a királyválasztás joga a magyar rendekre. Összességében a Habsburg Birodalom érdekei érvényre jutnak, mert nem volt más megoldás, és a török még mindig ott volt a keleti határainkon.[28]
A Pragmatica Sanctio a közjogi rendszerben oly jelentőséggel bír, hogy ezen alapultak az 1791, 1848, 1867. évi alapvető törvények.[29] Nemzetközi viszonyokban Európa szintű ellenszenvet váltott ki a rendelkezés, mert az így Ausztria és Magyarország között létrejött jogi helyzet a monarchiát annyira megerősítette, hogy az a nagyhatalmak részéről rosszallást, félelmet váltott ki.[30] Magyarország Ausztrián keresztül a mohácsi vészt követő időszak
- 58/59 -
után először ismét nagyhatalmi értéket képviselt, így a Pragmatica Sanctio hatalmi jelentősége nemzetközi viszonylatokban is elismerendő. A Pragmatica Sanctio azon felül, hogy a Habsburgok öröklési rendjét rögzítette, magában foglalta és előrevetítette a majdani közös ügyeket: a hadügyet, a külügyet és az ezeket fedező pénzügyet, valamint tárgyalta a magyar király koronázásának körülményeit.[31]
A magyarok az 1790/91. évi 10. és 12. törvénycikkekhez ragaszkodtak még. A 10. törvénycikk az 1848-as áprilisi törvények egyik alapja volt, lényege, hogy Magyarországot saját törvényei és szokásjoga szerint kormányozzák, a király, mint magyar király uralkodjon az országban. A 12. törvénycikk az 1848-as áprilisi törvények másik alapját képezte, kimondta, hogy a törvényhozás az országgyűlés és a király közös feladata, továbbá elvetette a pátensekkel, mint császári önkényuralmi eszközökkel való kormányzást.[32]
A XIX. század eleji magyar reformkor és az európai forradalmak tavasza megteremtette az 1848-as alkotmányreformot a Magyar Királyságban. Az áprilisi törvényeket 1848. április 11-én szentesítette az uralkodó. Lényegében a teljes rendi alkotmányt felszámolták és helyébe népképviseleten alapuló parlamentáris királyság, azaz alkotmányos monarchia lépett. A történeti alkotmány szempontjából relevánsabb törvénycikkek a következők:
3. tc.: A király a végrehajtó hatalmat a független magyar minisztérium által gyakorolja, rendelkezései csakis miniszteri ellenjegyzéssel érvényesek. Az első felelős magyar kormány egy miniszterelnökből és nyolc miniszterből állt. A miniszterek eljárásukért felelősek, törvény szabályozta a felelősségre vonás módját is.
4. tc.: Az országgyűlést évente Pesten kell tartani, a képviselőket 3 hónapra választják. A király az országgyűlést elnapolhatja, feloszlathatja, de három hónapon belül össze kell ülnie az újnak.
5. tc.: A választójog alapja vagyoni cenzus.
8. tc.: Megszűnik a nemesi adómentesség, kimondják a közterhek egyenlő és arányos viselését.
9. tc.: Eltörlik az úrbériséget, a robotot, a kilencedet, a kötelező ajándékot; a földesurak kártalanításáról az állam gondoskodik egy későbbi időpontban. Megszűnik az úriszék.
13. tc.: A papi tized kártalanítás nélkül eltöröltetik.
15. tc.: "Az ősiség teljes tökéletességgel eltöröltetik". A telkes jobbágy földje tulajdonosa lesz, a polgári jogegyenlőség megvalósul.[33]
A forradalom és szabadságharc, valamint a megtorlás és az átmenet időszakát követően az osztrák és a magyar fél ismét a közeledés jeleit mutatta, főleg a nemzetközi helyzetre tekintettel. Az osztrákok egyetértettek a Pragmatica Sanctio alapulvételével, de az 1791. évi törvénycikkeket elutasították, helyettük az 1860. október 20-án kiadott októberi diplomát és az 1861. február 26-i februári pátenst preferálták.
Ferenc József 1860 októberében diplomát, föderatív jellegű alkotmányt hirdetett ki népeinek. Az októberi diploma értelmében Magyarországon az 1848 előtti jogrendszert és államberendezkedést kívánták visszaállítani, ami hatalmas visszalépést jelentett volna az 1848-as áprilisi törvényekhez képest.[34] A diploma nemcsak elvi szinten volt elfogadhatatlan Magyarország számára, hanem ebben az időben ténylegesen elfogadott uralkodója, illetve országgyűlése sem volt az országnak, így nem volt ki elfogadja a diplomát.
A februári pátens még szigorúbb rendelkezéseket tartalmazott: a magyar országgyűlésre tartományi gyűlésként tekintett, ami képviselőket delegálhatott a birodalmi gyűlésbe. A birodalmi gyűlés 343 követéből 85 fő, azaz mindössze 25% lett volna magyar küldött. A rendelkezést a magyar nemesség példátlan megaláztatásnak nevezte, hiszen az ezer éves Magyar Királyságot csupán egy tartományként kezelte, és politikai súlyát mindössze a birodalom egynegyed részének aposztrofálta.
- 59/60 -
Ez azt jelentette volna, hogy Magyarország is csak tartományi szinten érvényesült volna a birodalmon belül, vagyis jelentőségéhez képest csekély súllyal rendelkezett volna, így a rendek a februári pátenst, mint alkotmánytervezetet is elutasították.[35] Válaszul Ferenc József 1861 augusztusában feloszlatta az országgyűlést és rendeleti kormányzást vezetett be, ez volt a provizórium időszaka.
A császár úgy gondolta, hogy Magyarországon idővel megtörik, megszűnik az ellenállás, és nem sokára egy a birodalomnak kedvező, Ausztria érdekeit előnyben részesítő államberendezkedés fog megvalósulni. A nemzetközi helyzet, legfőképp Poroszország megerősödése, majd a poroszoktól elszenvedett vereség és területveszteség arra sarkallta az uralkodót, hogy nyisson, közeledjen a magyarok felé, valamilyen megoldást keresve, amivel megerősítheti birodalmát. Ferenc József felismerte, hogy stabil belviszonyok nélkül nem tudja felvenni a versenyt Európa nagyhatalmaival.
A magyar nemesség is felismerte a helyzetben rejlő lehetőséget. Az enyhülést és a közeledés kezdetét jelentő lépést Deák Ferenc tette meg 1865. évi húsvéti cikkével, amiben jelezte, hogy a birodalomnak fenn kell maradnia és ennek megfelelően kell alakítani a közös törvényeket.[36]
Deák megnevezte az egyetlen, mindkét fél által elismert, az új, közös kezdetet jelentő dokumentumot, a Pragmatica Sanctio-t. A haza bölcse a Pragmatica Sanctio céljaként az egységes birodalmat jelölte meg és osztrák-magyar alaptörvényként tekintett a dokumentumra, amiből a sikeres megállapodáshoz le kellett vezetni, hogy Magyarország alkotmányos és törvényes önállósága nem ellenkezik Ausztriáéval, továbbá, hogy "minden, az összbirodalmi érdekeket érintő kérdés megoldásában a tárgyalások előzetes feltétele az ország független és önálló állami létének jogfolytonosság alapján való elismerése".[37]
Kifejezésre juttatta, hogy az egységes birodalom fennmaradásához elengedhetetlen megegyezni a közösen kezelendő ügyekben, úgymint külügy, hadügy és a fedezésükre rendelt közös pénzügy. Végső soron Deák egy a perszonáluniónál erősebb kapcsolatot vázolt, ahol a két birodalomfél egyenlő és közös alkotmány keretében működik, amit a közös uralkodó személye és a közös védelem tart leginkább össze.[38]
Az osztrák-magyar kiegyezéssel megvalósult a perszonáluniónál tágabb, dualista birodalom.[39]
1867. május 29-én az országgyűlés elfogadta a kiegyezési "törvénycsomagot", ami Ferenc József koronázásakor, 1867. június 8-án lépett érvénybe, ténylegesen pedig július 28-án szentesítette az uralkodó.[40]
A kiegyezés közjogi alapját tehát a Pragmatica Sanctio alkotta, ami kimondta Ausztria és Magyarország uralkodójának azonosságát, és azt, hogy a két ország "oszthatatlanul és elválaszthatatlanul - invisibiliter ac inseparabiliter" össze van kapcsolva, egymásnak kölcsönös védelemmel tartoznak. Ebből következett, hogy Ausztriának és Magyarországnak együttesen kellett biztosítania a haderőt, a diplomáciát és mindezek anyagi hátterét. A közös ügyek nem működhettek közös szervek nélkül: közös hadügy-, külügy- és pénzügyminisztérium, valamint a nemzeti parlamentek delegációi, amik 60-60 fős küldöttségből álltak és főként a közös költségvetést tárgyalták. A közös ügyeken felül megkülönböztettek még "közös egyetértésben tárgyalandó ügyeket" is, mint az államadósság, a vámközösség, az adó, vasút-, posta- ügyek.[41]
Maga a kiegyezés tehát egy négy jogszabályból álló törvénycsomag volt, mely a következő törvényekből tevődött össze:
1867. évi 12. törvénycikk a magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekű viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról;[42]
1867. évi 14. törvénycikk azon arányról, mely szerint a magyar korona országai az 1867. évi 12. törvénycikkben a Pragmatica Sanctio folytán közöseknek ismert államügyek terheit ezentúl viselik;[43]
1867. évi 15. törvénycikk az államadósságok után a magyar korona országai által vállalandó évi járulékról;[44] és
1867. évi 16. törvénycikk a magyar korona országai és Ő Felsége többi királyságai és or-
- 60/61 -
szágai közt kötött vám- és kereskedelmi szövetségről.[45]
1867 jelentősége főképpen abban áll, hogy nem egyenes folytatása 1848-nak, hanem kölcsönös engedmények alapján létrejött alkotás, továbbá a Monarchia is megerősítette ezzel európai nagyhatalmi státuszát.
Magyarország hatályos Alaptörvénye a Nemzeti hitvallásban rögzíti, hogy "Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét."[46] Valamint Alapvetés: R) cikk (3) "Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni".[47] Az Alkotmánybíróság sokáig próbálta értelmezni, hogy ez vajon pontosan mit is jelenthet, illetve az értelmezés ma is tart. De annyi már biztos - és ezt az Alkotmánybíróság is kimondta -, hogy nem önmagában a történeti alkotmánnyal, hanem annak vívmányaival összhangban kell az Alaptörvény rendelkezéseit értelmezni. Azt, hogy mi tekinthető vívmánynak, magának az Alkotmánybíróságnak kell majd esetről esetre eldöntenie, mivel a vívmányok mibenlétét az Alaptörvény nem határozta meg.[48]
A XIX. században végbement polgári átalakulást konstituáló törvények a történeti alkotmány részét képezik. E törvények teremtették meg azt a szilárd jogintézményi alapot, amelyre a modern jogállam épül.[49]
A bírák függetlenségével kapcsolatban két törvénycikkről is kimondta az Alkotmánybíróság, hogy vívmány: 1869. évi 4. és az 1871. évi 9. törvénycikkek. Mind a kettő a bírák függetlenségét tárgyalta különböző aspektusokból, pl. elmozdíthatatlanság, nyugdíjazás, stb.
A bírói függetlenség elve, ennek elemeivel együtt, minden kétséget kizáróan vívmány. Az Alkotmánybíróság ezért megállapítja, hogy a bírói függetlenség és az ebből eredő elmozdíthatatlanság elve nemcsak az Alaptörvény tételes szabálya, hanem a történeti alkotmány vívmányai közé is tartozik. Így olyan értelmezési alapelv az Alaptörvény előírása alapján, amely mindenkire kötelező, és amelyet az Alaptörvény más szabályai lehetséges tartalmának feltárásakor alkalmazni kell.[50]
Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy 1222 és 1867 között egy hullámzó államfejlődést láthatunk, aminek hullámhegyeit és hullámvölgyeit a történelem alakította ki.
A koronaeszme idején a XIV. században a magyar király teljhatalommal bír, majd a XVI. század elejéig folyamatosan erősödő rendekkel, nemességgel szembesül, akik hatalmi tényezővé nőtték ki magukat. A XVII. század végén a Habsburg ház örökösödési joga Magyarország trónján visszaveti a nemesi jogokat, ezzel mintegy a nemesi alkotmányt, amit anno Werbőczy is megfogalmazott a Hármaskönyvben. A XVIII. század változást hoz, a Pragmatica Sanctio, majd a század végén II. Lipót megerősíti a nemesi jogokat. Az 1848-as törvények viszont már nem a rendi monarchiát emelik magasabb szintekre, hanem épp ellenkezőleg, polgári átalakulást és népképviseleten alapuló parlamentáris királyságot hoznak magukkal, ami viszont nem tartott sokáig. 1849 és 1867 között hol közeledett, hol eltávolodott egymástól az osztrák és a magyar fél, majd végül 1867-ben közös megegyezéssel jött létre az alkotmányos Osztrák-Magyar Monarchia, mint történeti alkotmányunk talán legfontosabb fordulópontja.
2011. évi Alaptörvényünket történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni; ezen összhang első eredményeként a bírói függetlenség elvét az Alkotmánybíróság vívmányként deklarálta. ■
JEGYZETEK
[1] Sereg András: Történeti Alkotmány. http://www.jogiforum.hu/hirek/30202 (2018. június 24.).
[2] Béli Gábor: Árpádkori törvényeink. JURA 2000. 1-2. sz. 38. o.; Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, Budapest 1995. 47. o.
[3] Degré Alajos: Magyar alkotmány- és jogtörténet (szerk. Béli Gábor). Publikon Kiadó, Pécs 2009. 63-65. o.
[4] Degré: i.m. 65-66. o.
- 61/62 -
[5] Degré: i.m. 66. o.
[6] Béli: Árpádkori törvényeink... i.m. 39. o.
[7] Degré: i.m. 66. o.
[8] Béli: Árpádkori törvényeink. i.m. 39. o.
[9] Tarján M. Tamás: 1351. december 11. Nagy Lajos király kihirdeti az ősiség törvényét. In: Rubicon, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1351_december_11_nagy_lajos_kiraly_kihirdeti_az_osiseg_torvenyet/ (2018. 06. 24.).
[10] Gábor Béli: Die Basisinstitut des Privatrechts. In: Gábor Máthé (Herausg.): Die Entwicklung der Verfassung und des Rechts in Ungarn. Dialóg Campus Kiadó, Budapest 2017. 179. o.
[11] Béli: Die Basisinstitut. i.m. 180. o.
[12] Szalay József - Baróti Lajos: A magyar nemzet története I-IV. kötet. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarNemzetTortenete-a-magyar-nemzet-tortenete-9A23/szalaybaroti-a-magyar-nemzet-tortenete-9A24/magyarorszag-a-vegyes-hazakbol-szarmazott-kiralyok-koraban-8F7/i-az-anjouk-kora-8FF/4-iv-maria-13821387-ii-vagy-kis-karoly-13851386-AD9/ (2018. 06.23.).
[13] Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet. Osiris Kiadó, Budapest 2000. 102. o.
[14] Biró Zsófia: Az út az örökös királyságig. In: (Drinóczi Tímea szerk.): Studia Iuvenium Iurisperitorum 9. PTE ÁJK, Pécs 2018. 32. o.; http://sii.ajk.pte.hu/files/studia-iuvenum-iurisperitorum-9-2018.pdf (2018. 06. 20.)
[15] Tarján: i.m.
[16] Biró: i.m. 16-17. o.
[17] Mezey Barna: A magyar állam- és jogtörténet forrásai. Osiris Kiadó, Budapest 1998. 37. o.
[18] Fraknói Vilmos: Magyarország a mohácsi vész előtt a pápai követek jelentései alapján. Szent István Társulat, Budapest 1884. 6. o.
[19] Engel Pál - Kristó Gyula - Kubinyi András: Magyarország története 1301-1526. Osiris Kiadó, Budapest 1998. 351-352. o.
[20] Biró: i.m. 29-30. o.
[21] Béli Gábor: A Négyeskönyv 1573. évi interpolált változata és közjogi megoldásai. In: (Máthé Gábor szerk.): Quadripartitum kézirat azonosítása - NK Iv. 1573. NKE, Budapest 2015. 333. o.; Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet V. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest 1936. 367. o.; Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története. Akadémiai Kiadó, Budapest 1987[2]. 98-100. o.; Bálint Ernő: A királyi trón betöltésének módja Magyarországon. Budapest 1912. 11. o.
[22] Bartoniek: i.m. 153. o.
[23] Molnár Kálmán: A Szent Korona-tan kifejlődése és mai jelentősége. Pécs 1927. 10. o.
[24] Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Dick Manó kiadása, Budapest 1917. 147, 150. o.
[25] Bartoniek: i.m. 101. o.
[26] Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet VI. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest 1936. 97. o.
[27] Gonda Imre - Niederhauser Emil: A Habsburgok. Gondolat Kiadó, Budapest 1987. 111. o.
[28] Dr. Ferdinandy Gejza - Dr. Schiller Bódog: A Pragmatica Sanctio és a Házi törvények. Budapest 1903. 4-8. o.; Horváth Lajos: Az 1722/23 I. II., III. Törvényczikkek által elfogadott pragmatica Sanctio lényege és annak helyzete a magyar közjogban. Budapest 1898. 30. o.
[29] Horváth: i.m. 83. o.
[30] Horváth: i.m. 87. o.
[31] Gergely András: Az 1867-es kiegyezés. In: Rubicon, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/az_1867_es_kiegyezes (2018.06.19.)
[32] 1790/91. évi X. törvénycikk Magyarország és a hozzákapcsolt részek függetlenségéről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=79000010.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D25 (2018.06.23.); 1790/91. évi XII. törvénycikk a törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=79000012.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D25 (2018.06.23.)
[33] Degré: i.m. 293-295. o.
[34] Gergely: i.m.
[35] Harmat Árpád Péter: A kiegyezés és előzményei, a neoabszolutizmus kora (1850-1867). http://tortenelemcikkek.hu/node/127 (2018. 06. 24.)
[36] Gergely: i.m.
[37] Máthé Gábor: Deák Ferenc közjogi dogmatikai remeke. In: (Máthé Gábor - Menyhárd Attila - Mezey Barna szerk.): A kettős monarchia. ELTE ÁJK, Budapest 2018. 47. o.
[38] Gergely: i.m.; Máthé: i.m. 53. o.
[39] Gergely: i.m.
[40] Tóth-Péter Veronika: Az 1867-ig vezető út: koronázás és kiegyezés Esztergom vármegyében. In: Archívum: Magyar Nemzeti Levéltár: XX. századi történeti források. http://www.archivnet.hu/az-1867-ig-vezeto-ut-koronazas-es-kiegyezes-esztergom-varmegyeben (2018.06.25.); A törvénykezést kezdetben némileg akadályozta az úgynevezett uralkodói biztosítékok elfogadása, de ezt követően tovább folytatódhatott a munka.
[41] Harmat: i.m.
[42] 1867. évi 12. törvénycikk: https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=86700012.TV&targetdate=&printTitle=1867.+ %C3%A9vi+XII.+t%C3%B6rv%C3%A9nycikk&referer=1000ev (2018. 06.26.)
[43] 1867. évi 14. törvénycikk: https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=86700014.TV&targetdate=&printTitle=1867.+ %C3%A9vi+XIV.+t%C3%B6rv%C3%A9nycikk&referer=1000ev (2018. 06.26.)
[44] 1867. évi 15. törvénycikk: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=86700015.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D27 (2018. 06.26.)
[45] 1867. évi 16. törvénycikk: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=86700016.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D27 (2018. 06.26.)
[46] Magyarország Alaptörvénye: Nemzeti Hitvallás.
[47] Magyarország Alaptörvénye: Alapvetés R) cikk (3).
[48] Vörös Imre: A történeti alkotmány az Alkotmánybíróság gyakorlatában. Közjogi Szemle 2016. 4. sz. 49. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz, PTE ÁJK, Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
