"A modern demokrácia végeredményben a polgár,
a műgonddal alkotó ember életformájának
győzelmét is jelenti a magát hatalmi helyzetekben kiélő,
reprezentáló arisztokratikus ember felett."
(Bibó István)
A "polgár" szó tartalma az elmúlt hét évszázad társadalmi változásainak következtében szinte teljesen megváltozott.
A polgárság/polgáriasság a gyakorlatban fejlődött ki. Csupán a 15. század végén jelennek meg az e fogalommal kapcsolatos írásbeli reflexiók. Humanista körökben megpróbálták a polgár pozícióját definiálni és az olasz gondolkodókat követve, egykori római szerzőkre hivatkoztak. "Civis olyan személy lehetett, aki felelősnek érezte magát a respublica sorsáért, a közösség érdekét messze az egyéni érdek fölé helyezte." - írja Joost Kloek és Karin Tilmans szerzőpáros "Burger/Polgár" című munkájában.[1] Polgárként leginkább vagyonos személyek jöhettek számításba. A polgármester
- 163/164 -
szívesen hasonlította magát össze a római konzullal, míg a városi vezetőség szenátusnak (senaat) nevezte magát. A kívánt morális elemek azonban nem jelentették azt, hogy a városi vezetőség önzetlenül tett eleget polgári kötelezettségeinek. Az irodalom már ekkor figyelmeztetett a pénz, a vagyon és a hatalom okozta veszélyekre.
Mit jelentett pontosan városi polgárnak lenni, azt Kloek és Tilmans, már az imént említett könyvük "Amszterdam a 17. században" című fejezetében dolgozta fel. Amszterdam - nagy vonalakban - a többi holland város számára modellként állhat. Hollandia 17. százada, szinte minden munkában, mint tipikusan kálvinista és polgári század kerül bemutatásra. Fenti szerzők szerint ez a tipizálás helytelen, mivel a lakosságnak csak kisebbik aránya volt kálvinista és polgár. A 17. és a 18. században, mintegy 200 ezer lakosa volt Amszterdamnak. Polgár lehetett valaki: születés, vásárlás, ajándékozás és házasság révén. Számlálás eredményeképpen kiderült, hogy az amszterdamiaknak mintegy 25%-a volt polgár és ez a polgárság messze nem volt homogén: a gazdagok (születés és vásárlás réven) szinte magától értetődően polgárok lehettek, de a középosztálybeliek, iparosok sőt a szegények is szerezhettek polgári jogokat illetve kötelezettségeket. A nők, mint polgárok egyenjogúak voltak a férfiakkal. Tehát a "polgár" nem csupán a festményeken látható előkelő ruhákba öltözött egyén volt.
A városi polgár megkülönböztette magát a paraszttól, az idegentől, a nemestől, de nem volt automatikusan azonosítható a városlakóval. A "burger" (polgár) vagy "poorter" (azaz: városfalon belül lakó), ahogy a polgárokat a középkori Hollandiában nevezték, olyan városlakó volt, aki polgári jogait megszerezvén aktív tagja lett a szervezett (politikai) városi közösségnek.
A polgársághoz nemcsak a városi elit (patríciusok, gazdag családok, a politikai élet "nagyjai") tartozott, hanem a kézműves/iparos osztály is. A "polgár" szó jogi fogalom volt, polgári jogokat és kötelezettségeket jelentett. De emellett a polgári összetartozás fogalmát is kifejezte.
A "polgár/polgáriasság" fogalmak megszületése a városok kialakulásának illetve fejlődésének köszönthető. Város nélkül nincs polgár és polgár nélkül nincs város.
Európa szinte egyetlen területe sem volt annyira városias, mint a holland Köztársaság a 16. és a 17. században. Ezen nem is lehet csodálkozni,
- 164/165 -
hiszen Haarlem például már 1245-ben városi jogot kapott II. Vilmos gróf, római katolikus királytól. A haarlemi privilégiumok sokban hasonlítanak ‘s Hertogenbosch és Leuven (ez utóbbi ma Belgium egyik városa) városoknak már régebben adományozott jogaira. Abszolút monarchia hiányában a hatalom nem egy uralkodó, hanem a városok és a tartományok kezében volt Hollandiában. A legtöbb hatalommal Holland tartomány[2] és e tartomány városai, elsősorban Amszterdam és Haarlem, rendelkeztek. 1600-ban a Köztársaság népességének a fele ebben a tartományban lakott. Amszterdam volt akkortájt a leggyorsabban növekvő város. Holland tartomány fedezte a Köztársaság katonai kiadásainak kb. 69%-át.
A holland Köztársaság városai a spanyol Habsburgok ellen folytatott Nyolcvanéves Háború (1568-1648) ellenére, hihetetlen gyorsasággal fejlődtek, sőt Amszterdam legalább 100 évre a világkereskedelem központja lett. Mely tényezőknek volt mindez köszönhető?
Egy kis nép, a katolikus spanyol Habsburgok ellen folytatott függetlenségi és vallásháborújában, bátor összefogással felülkerekedett az akkori világuralkodókon. 1588-ban megszületett északon a Hét Egyesült Németalföldi Tartomány Köztársasága".[3] A hatalom a kálvinisták kezében volt. Ez az időszak a holland történelem legragyogóbb periódusa, a kálvinista holland köztársasági állam létrejötte. A függetlenség kivívása a hollandoknak rengeteg önbizalmat adott.
A Köztársaság anyagi növekedését elősegítette a teljes piaci szabadság (laissez-faire), a vállalkozói szabadság, a jó közbiztonság és megbízható politikai valamint gazdasági intézmények. Az egymásba vetett bizalom és az egymás iránt érzett felelősség szimbólumai egy virágzó társadalomnak. "A Köztársaság komoly gazdasági eredményei nem kis részben a bizalomnak, nem utolsósorban az önbizalomnak köszönhetőek, hiszen a bizalom illetve az önbizalom egy embert, illetve egy nemzetet képessé tesz a kon-
- 165/166 -
kurencia kihívásainak megválaszolására. A polgárok között, a polgárok és a hatóságok között - s fordítva is - kölcsönös bizalom volt."[4]
A szociális értelemben vett gyengébbekről való gondoskodás már évszázadokkal ezelőtt ismert jelenség volt Hollandiában. Már ekkor léteztek olyan intézmények, amelyek a rászorultakat befogadták és gondozták.. A régensek úgy vélték, hogy csak az éhező nép lázad fel. Ezért, valamint keresztényi együttérzésből karitatív szervezeteket, szegényházakat, árvaházakat, férfi és női idősotthonokat állítottak fel, amelyek közül egyesek még ma is működnek. Ez nem volt mindennapos jelenség az akkori Európában. "A holland karakter egyik alapvető vonása: dilemma a gazdagság és az erkölcs között."[5]
Kiemelkedő szerepe volt a gazdasági siker elérésében a Köztársaság földrajzi fekvésének is. Ez tette lehetővé, hogy a holland kereskedők a kereskedelem központját a Földközi-tenger térségéből áthelyezzék az Atlanti-óceán és az Északi-tenger vidékére.
A városok fejlődésének szempontjából nagy jelentőséggel bírt az adott város polgárainak egymással való összetartása/összefogása, szemben a "nem-polgárral", más városok polgáraival és a földesúrral.[6]
Nem elhanyagolható faktor, hogy a Köztársaság városaiban a különb-ségeket félretéve java részt az egység szelleme, az összetartozás érzése uralkodott mind a családokban, mind a szomszédságokban, mind a kézműves céhekben, mind a polgárőrségekben (schutterij), mind az egyházközösségekben és a "rederijkerskamer"-ekben (rederijkerskamer - irodalomtörténeti fogalom, retorikai-kamarát jelent). Említett intézmények a városi lakosok életébe strukturáltságot vittek. Ezekhez a kisebb közösségekhez való tartozás révén a lakosságban kifejlődött a város dolgai iránti nagyobb érdeklődés és az elkötelezettség érzése. Létrejött például egy haarlemi polgári öntudat. A városi identitás kialakulásában különösen jelentős szerepük volt a schutterij-eknek és a rederijkerskamer-eknek. Ezek magukon viselték saját közösségük és városuk képviseletét sugárzó jellemvonásokat. Mind szavakban mind tettekben azonosultak városukkal, ahogy ezt Dorren könyvéből is kitűnik, amikor Haarlemet bemutatja. A schutter-ek fegyver- rel, míg a rederijker-ek szavakkal tették ezt. Ha nyugtalanság volt a városban, a
- 166/167 -
schutter-eknek pozíciót kellett választaniuk. "A »rederijkerskamer«-ek késő középkori gyökereikkel, a városi kultúra büszkeségei voltak" -- írja Dorren. Ezek a retorikai kamarák a városi öntudatot felvonulásokkal és városi ünnepélyekkel is erősítették. Különösen jelentős volt a szerepük, amikor 1580-ban és 1583-ban Willem van Oranje (azaz: Orániai Vilmos)[7] Haarlembe látogatott.
A városi hatóságok is ösztönözték a lakosságban az összetartozás érzésének megerősödését. A haarlemi polgármesterek például sokszor próbálták a vitatkozó polgárokat kibékíteni. Emellett a haarlemi városi vezetőség tekintélyes anyagi segítséggel is igyekezett az egység jelentőségét hangsúlyozni és Haarlem dicsérete gyakran volt központi témájuk. "Erre a városra a lakosság csak büszke lehet" -- mondták, "hiszen a polgárok szorgalmas és becsületes munkájának köszönhetően vált a város olyanná, amilyen" -- olvashatjuk Dorren munkájában.
Jellemző volt továbbá a Köztársaságra a tolerancia, a másság elfogadása. Minden magatartást megtűrtek, amíg az jó volt az üzletnek. Amszterdam és a többi nyitott holland kereskedőváros, számos idegen kultúra találkozóhelye, nem engedhette meg magának, hogy eltérő kultúrabelieket üldözzön. Mint igen jó kereskedők, a hollandok tudták, hogy a vallási és politikai felfogásbeli szabadság előnyükre szolgál.
Szükség is volt toleranciájára a Köztársaságban, hiszen a lakosság nagyobbik hányada katolikus volt. Nem véletlenül írja Zahn,[8] hogy a spanyolok elleni függetlenségi háborút nem nyerhették volna meg a németalföldiek, ha a katolikusok és a protestánsok kibékíthetetlenül gyűlölték volna egymást". Továbbá megértést kellett tanúsítaniuk az északiaknak a délről érkezett menekültekkel szemben is. Ugyanis a katolikus spanyolok 1585-ben bevették a tizenhatodik századi Európa gazdasági központját, Antwerpent, így a protestánsok északra menekültek. Tőkével, ipari felszereléssel, tudással és intelligenciával bíró déli protestáns emigránsok (brabantiak, flandriaiak) tízezrei özönlöttek a holland Köztársaságba, főleg Amszterdamba és Haarlembe. Következésképpen a Köztársaság lakóit megosztotta a vallás.
Miután az államvallás református lett, vezető poziciót csak kálvinisták tölthettek be. De a különböző protestáns felekezetek és a zsidó felekezet is nyilvánosan tevékenykedhettek. Még a katolikusokat is megtűrték (akik
- 167/168 -
ebben az időben a lakosság valamivel több, mint a felét tették ki), jóllehet azzal a feltétellel, hogy feltűnésmentesen gyakorolják hitüket.
A holland Köztársaság világhatalom lett a tizenhetedik században az élet majdnem minden területén. Mintha a kultúra, a tudomány, a gazdasági fejlődés mind itt horgonyoztak volna le az "Arany Évszázad"-ban. A világ javai és java emberei szinte mind a Köztársaságba jöttek. Ezt elősegítette az az oktatási infrastruktúra is, amely idegen diákok ezreinek kiképzését tette lehetővé németalföldi egyetemeken, amelyeken több ezer magyar diák is tanult a tizenhatodik és a tizenhetedik században. A főleg erdélyi diákok (peregrinusok), a református erdélyi fejedelmek és a holland Köztársaság támogatásával mentek Németalföldre, elsősorban teológiát tanulni, de többen elmélyedtek más tudományágakban is. A magyar peregrinusok kedvenc egyeteme, az azóta már megszűnt frízföldi egyetem volt Franekerben, de szívesen tanultak Leidenben, Harderwijkben és Utrechtben is. Németalföldön tanult Apáczai Csere János, a magyar neveléstörténet legnagyobb alakja és (Misz) Tótfalusi Kis Miklós, európai hírű nyomdász és tipográfus. Tótfalusi saját költségén nyitott nyomdát Amszterdamban, ahol 1685-ben kinyomtatta a Károli Biblia teljes szövegét magyar nyelven.
Mind a mai holland politikusok, mind az átlag hollandok egyre gyakrabban keresik az ország jelenlegi állapota és a Köztársaság Arany Évszázada közötti hasonlóságokat.
Miért? Azért, mert a mai Hollandia részben ugyanazon problémákkal (menekültek áradata, multikulturális együttélés nehézségei) küszködik, mint a holland Köztársaság "Arany Évszázad"-ának Amszterdam-ja, Haarlem-e és más nagy városa. A menekültek megélhetésének biztosításával kapcsolatos nehézségek, továbbá a lakosság vallási és nemzetiségi szempontból való megosztottsága ellenére, Amszterdam, Haarlem és a Köztársaság többi nagy városának élete egyre virágzóbb fejlődésnek indult.
Tehát Gabrielle Dorren történész, idén nyáron megjelent, e dolgozatban már többször idézett könyve, sokkal aktuálisabb nem is lehetett volna. A huszonegyedik századi Hollandia talán legnagyobb kihívása: hogyan teremtsen életképes városi és egyéb közösségeket ott, ahol a lakosság létszámát a hirtelen érkezett sok bevándorló alaposan megduzzasztotta, és a
- 168/169 -
nemzetiségi, valamint vallási szempontból igen tarka menekültek tömege erősen heterogénné alakította az együttélést.[9]
Gabrielle Dorren, arra a kérdésre, hogy miként sikerült például a korán modernné vált Haarlem városának a tizenhetedik században, az említett megosztottság ellenére rendkívül életképes, virágzó közösséget létrehozni, úgy próbál választ adni, hogy bepillantást enged az olvasónak a tizenhetedik századbeli haarlemi lakók mindennapi életébe, hétköznapjaiba.
A haarlemi polgárokra is jellemző összetartozás szellemét, levéltári kutatások során feltárt, egyedi esetek bemutatásával érzékelteti. Leírja például egy Dirk nevű pék történetét, aki 13 évig inas volt Amszterdamban, majd 7 évig Haarlemben. Dirk szeretett volna »mesteri« címet kapni, de ezt a pék-céh nem engedélyezte, mondván: nem lakott az inas elég sokáig Haarlemben. Dirk fellebbezést nyújtott be a városi vezetőséghez, mint »poorter« (azaz: polgár). Indoklásában hangsúlyozta, hogy mindig eleget tett polgárőrségi kötelezettségeinek. A magisztratus úgy döntött, hogy Dirk mester lehet.
Ezt az eset több dolgot világít meg. Többek között azt, hogy a céhek a városi munkapiacot védelmezték az "idegenek"-kel, nem haarlemi munkaerővel szemben. De azt is megmutatja, hogy a városi hatóság nagy jelentőséget tulajdonított a polgári "hűség"-nek, hiszen Dirk eleget tett városőri polgári kötelezettségének. Tehát a városhoz való hűség, a közösség szolgálata, a közösséghez tartozók közötti összetartás szelleme mindennél fontosabb volt.
A haarlemi pék élete egyes mozzanatainak elmesélésén keresztül sokat árul el Dorren a tizenhetedik századi Haarlem polgárainak személyes életéről is. Akárcsak Dirk, az inasok gyakran laktak mestereiknél. Dirk, mesterének halála után nagy támasza volt a mester özvegyének. Később össze is házasodtak, ami persze történhetett szerelemből, de mindeneset-
- 169/170 -
re mindenki nyert az ügyön: Dirk nyeresége lakás és üzlet volt, valamint az, hogy könnyebben kapta meg a mesteri címet, míg az özvegy társat, anyagi támaszt és "apát" kapott elárvult gyerekeinek második házassága révén.
Dorren nagyon sok szimpátiával ír a tizenhetedik századi Haarlem-ről, mint a harmonikus városi együttélés mintaképéről. Persze a másként gondolkodók iránti türelem a mindennapi életben valamint a viták révén kompromisszumot kereső kultúra nemcsak Haarlemre volt jellemző. Az egész tizenhetedik századi holland együttélés talán legalapvetőbb ismérvei voltak ezek. Mindennek ellenére természetesen sem Haarlem, sem a Köztársaság egyéb városai nem voltak a mai értelemben vett szabad, demokratikus együttélések.
A Holland Királyságban (1815-1830 ) minden lakó polgár lett, nem csupán egy város polgára, hanem egy nemzet polgára is: "staatsburger". Tehát megjelenik egy fontos, új fogalom-pár: polgár-állampolgár. "A fogalom tartalmi változásával egyidejűleg a polgár szó egyben társadalmi réteget is jelentett, vagyis szociológiai és kulturális értelmet kapott".[10] A tényleges politikai befolyás természetesen csak egy kisebb elit kezében volt.
Tehát a Holland Királyság lakói nemzeti értelemben (in nationale betekenis) polgárok lettek, de nem mindenki tartozott a polgári osztályhoz/réteghez (burgerstand). A polgár, szorosabb értelemben megkülönböztette magát a nemességtől és az alsóbb osztályoktól. A polgári osztályon belül is nagyfokú eltérés volt gazdagság és tekintély vonatkozásában a polgárok között.
A "polgár" jelzőnek ebben az időben pozitív tartalma volt. Annyit jelentett, mint: nem túl gazdag, nem túl feltűnő, nem túl befolyásos. Tehát egy "mindennapi" (gewoon) ember. A polgár jellemzésére leginkább a következő három minősítést használták: művelt, illedelmes/tisztességes és előkelő/kifinomult. A groningeni történészek egyike, más szavakkal, de lényegében ugyanígy jellemzi a polgárt: "'olyan személy, aki bizonyos színtű iskolázottsággal, alapvető konvencionális ismeretekkel és ízléssel, de leginkább számos hagyományos viselkedési és érintkezési forma ismeretével
- 170/171 -
rendelkezik".[11] De talán a neves holland történész, kultúrfilozófus Johan Huizinga[12] fogalmazta meg legpontosabban a klasszikus polgári értékrend lényegét: "tradiciókból eredő értékek megtartása, ragaszkodás az etikai életvezetéshez, tartásmorál, vonzódás a hagyomány teremtette biztonsághoz".[13]
A polgári századnak nevezett tizenkilencedik század teljesen rányomta bélyegét a holland együtélésre a huszadik század közepéig. 1840 és 1880 között volt talán a legerősebb a polgárságnak a holland társadalomra gyakorolt kulturális és politikai befolyása. A polgári réteget úgy tekintették, mint az egészséges társadalom számára szükséges középréteget, amely a gazdagok és a szegények között a társadalom gerincét képezte. A polgárság persze megoszlott "nagy polgárok"-ra, akik leginkább vagyonos kereskedők voltak és igen közel álltak a nemesekhez valamint "kis polgárok"-ra. Ez utóbbiak száma folyvást nőtt és szerepük egyre nagyobb lett a jövőben.
Valahol a tizenkilencedik század végén a polgár szó fogalma negatív tartalmúvá kezdett válni. Remieg Aerts groningeni történész szerint[14] e fogalmat három oldalról érte támadás. Mind a három oldal az emancipációs mozgalomban találja gyökerét, mely mozgalom képviselői nem fogadták el a liberalis, öntudatos, városi nagypolgárság értékrendjét. Elsősorban a szorgalmas, keményen dolgozó középosztály és a parasztság szállt szembe a liberális nagypolgárság domináns szerepével. Az egyre aktívabban fellépő szocialisták sem szimpatizáltak a nagypolgársággal. Végül az avangard művészek emelték fel szavukat a polgári realista művészettel szemben. Az avangard művészek persze soha nem jelentettek igazi veszélyt a nagypolgárság számára, hiszen az ő kenyerüket ették, továbbá az egy kicsit is haladó nagypolgár a tehetséges, de "csóró" művészt "érdekes"-nek találta. Mindezzel egyidőben a nagypolgár mindjobban lenézte a kispolgárt, mely utóbbi szó tartalma egyre inkább szűklátókörűséget, középszerűséget, túlzott derékséget és jámborságot jelentett.
- 171/172 -
Mindez nem vezetett a kispolgárság szerepének megszünéséhez a holland társadalomban. Ellenkezőleg, a kispolgárok száma gyarapodott és ennek köszönhetően a kispolgári kultúra a holland kultúra és identitás talán legjellemzőbb sajátossaga lett. Szinte mindenki (kis)polgári lett: a középosztály, a hivatalnokok és a munkásság is kezdett elpolgáriasodni, sőt, részben még a királyi család is: Beatrix királynő, testvérei és gyerekeik polgári nevelésben részesültek: nyilvános középiskolákba jártak és állami egyetemeken végeztek. "A holland nép egysége polgári karakterében rejlik. Akár magasra jutunk, akár alacsony sorban maradunk, mi hollandok mindannyian polgárok vagyunk. A polgári életfelfogás a társadalom minden néposztályához eljutott".[15]
A második világháború utáni években is a szerény, keményen dolgozó, házias polgár lett a holland együttélés gerince.
A múlt század 60-as éveiben egész Európában, így Hollandiában is mélyraható gazdasági és szociális változások történtek, valamint egy kulturális forradalom zajlott le. Ez a "földrengés" szinte elsöpörte az addig stabil értékeket, mint például hazaszeretetet, családhoz való kötődést, valamely egyházköszéghez való tartozást. Az ekkor bekövetkezett progressziv demokratizálódás igen nagy mértékben nyomja rá bélyegét a mai holland társadalomra is. Bár negyven évvel ezelőtt a társadalom nemcsak Hollandiában, hanem több más eruópai országban is forrongott, de itt minden sokkal radikálisabban történt, akár a női emancipációról, akár az egyes kisebbségek (például a homoszexuálisok) egyenlő jogaiért folytatott harcról, akár a kábítószerfogyasztásról volt szó.
Hosszú ideig Hollandiában is következtetni lehetett például az öltözködésből az égyén társadalmi poziciójára. Az 1960-as évektől fogva ez is megváltozott. A modern nő és férfi, aki energikusnak és flottnak akar látszani, farmernadrágot hord, hiszen a farmer a hatalmat kezében tartó generáció szimbóluma.
Mindezen változások következtében a "polgár" szó új tartalmat kapott. Az addig pozitív fogalom, ezután a társadalom széles köreiben, szinte "csúfszó"-nak számított. Olyasmit sejtetett, mint: szorongás, fan-
- 172/173 -
tázia nélküliség, szűk látókörűség. Így kevesen kívánták magukat "polgár"-nak nevezni.
Mintha a huszonegyedik százaban a polgár szó ismét divatba jönne. Bár hangsúlyozni kell, hogy amennyiben a modern holland magát polgárnak nevezi, azt méltatlankodó hangon teszi, miközben azt mondja: "nekem, mint polgárnak, jogom van erre és arra...". Zokon veszi a hatóságoktól, hogy azok bizonyos dolgokat nem, vagy nem elég jól szabályoztak számára, cserben hagyták őt, mint polgárt. Ugyanez a holland persze elfelejti, hogy nem is olyan régen azért szidalmazta a hatóságokat, amiért azok nem felnőtt emberként kezelték őt, az élet dolgainak túlszabályozásával szinte "agyondédelgették".
Visszatér-e Hollandiába a hagyományos polgári szellem, polgári gondolkodásmód, mint a holland identitás szinte leglényegesebb alkotó eleme?
A mai holland politika szeretné, ha a tradicionális holland polgári kultúra visszaállna. Ha ismét a szerény, keményen dolgozó, udvarias, az érintkezési formákat tisztelő, házias, családszerető polgár lenne az együttélés fundamentuma.
Vajon realizálható-e ez a vágy ?
Ha betekintünk a holland lakásokba, ha szemügyre vesszük az egyforma, jól gereblyézett holland előkerteket, akkor sok olyan homogenitást találunk, ami a tradicionális holland polgári stilus megmaradására utal.[16]
Viszont joggal merülnek fel bennünk kétségek, ha az 1980-as években készült interjúsorozat keretében megkérdezett néhány amszterdami lakos válaszát meghallgatjuk. Egyesek szerint: "Az a mindent bele, ugorjunk neki, építsünk" régi polgári érzés már nem létezik. Mások azt mondták, hogy "korábban tudtam, mit miért csinálok, ma viszont újra és újra rákérdezek." A megkérdezett fiatalok egy része úgy nyilatkozott: "Szerintem megvan mindenem. Még egy új autót szeretnék. Rossz lehet azoknak, akiknek rosszul megy. De engem mégiscsak az érdekel, hogy nekem jól megy-e?"
Olyan, kerékpárjaikkal munkába siető amszterdami átlag lakosokat kérdezett meg az újságíró, akik e várost működtették, akik munkája és szorgalma nélkül nem teremthetődött volna meg az ország gazdasági jóléte.
- 173/174 -
Az 1960-as és 1970-es évekbeli béremeléseknek köszönhetően viszonylag jólétben éltek. "De miközben saját életüket állandó vonalak mentén rendezgették, egyre kétségbeesettebben érzékelték, hogy világukból elveszett a megszokott rend. Látták, hogy a gondoskodó állam felkarolja "léhűtő szomszédjaikat", nekik viszont nem biztosít másik lakást. Már nem érezték otthon magukat a zömmel jövevények lakta régi városrészekben. Kézzelfogható valóság lett számukra a kábítószer és a bűnözés.
A megkérdezettek zöme lelakott panelházakban lakott, ahol a lépcsőház kopott volt, de saját kis lakásaikat biztonságos apró palotákká alakították, ahová nem hatolt be a külvilág."[17]
Az "új" hollandok, akik megkapták a holland állampolgárságot és a született hollandok új generációi vajon képesek lesznek-e a jövőben arra, hogy a hagyományos értelemben vett polgári elvárásoknak megfelelően viselkedjenek, vagyis: tradíciók hordozói és országuk védelmezői legyenek valamint megfeleljenek annak a hollandokról évszázadok óta kialakult képnek, mint polgári szolidaritás, tolerancia, nyíltság.
A vita teljes hévvel folyik erről a kérdésről. Vagyis arról, hogy mennyire életképes a jelenlegi multikulturális (holland) együttélés; visszatér-e egy olyan civil society, amelyben a polgárok tisztességesen viselkednek. Sokak szerint egy ilyen, kívánt együttélés kulcsa az, hogy a polgárok ismét egyéni felelősségtudattal rendelkezzenek.
Az európai nagy városoknak, így Hollandia nagy városainak is legnagyobb kihívása a huszonegyedik században az emigráció létrehozta multikulturális társadalom számos problémájának a megoldása. Hogyan lehet a legkülönbözőbb kultúrával, vallással, etnikummal rendelkező, nem európai vendégmunkásokat, menekülteket, bevándorlókat az adott európai ország kultúrájába integrálni.
Ahogy e dolgozatban már utaltam rá, a mai Hollandiának sok olyan jellegű gondja van, amellyel a Köztársaságnak is meg kellett küzdenie a tizenhetedik században. Ezt a küzdelmet akkor sikerrel vívták meg a hollandok. Annak ellenére, hogy 1620 körül Amszterdam lakosainak száma negyven éven belül háromszorosára emelkedett, az idegenek gyorsan beilleszkedtek az akkori holland együttélésbe. Persze a tizenhetedik században a jövevények, amint erről az előző oldalokon már ugyancsak szó esett, rendelkeztek azzal a szaktudással, amelyre a Köztársaságnak akkor szüksége volt.
- 174/175 -
Most, mintegy négy évszázaddal később, más a helyzet. A mintegy 800.000 Hollandiában élő muzulmánt, akik nagy része Marokkó és Törökország elmaradt falvaiból érkezett ide, nem lehet az Aranykorban Hollandiába emigrált idegenekkel összehaszonlítani.
Különbözik-e a holland polgár más európai országok polgáraitól?
Sok vonatkozásban a holland átlag polgár olyan, mint a környező országok átlagpolgárai: multikulturális, individualista, jómódú, nem vallásos, képzett, a politika kevésbé érdekli, demokratikusan gondolkodik, kedveli az »igazságot«. Az Európai Unió országainak lakosai fenti sajátosságokat illetően nagyon hasonlítanak egymásra és ez a hasonlatosság az évek során valószínűleg csak erősebb lesz. Országokként vannak persze kisebb-nagyobb különbségek, amelyek az egyes országok nem azonos történelmi múltjával és másfajta kultúrájával magyarázhatók. Ezek az eltérések természetesen nem elhanyagolhatók, mivel nagy mértékben meghatározzák egy adott ország lakóinak identitását. Tehát az európai polgárok közötti hasonlatosságok nem jelentik azt, hogy most hirtelen eltűnik mindenütt a nemzeti identitás s helyet ad az európainak. Valószínűleg az európai identitás, mint rész identitás fog tovább fejlődni, de az egyes országok polgárainak érzelmeit továbbra is a helyi települési, regionális és nemzeti identitás befolyásolja majd. Ezt jól lehet látni például a nemzetközi sportversenyeken, ahol a hollandok nemzeti színű és narancssárga ruhákba öltöznek. Az előbbi az államhoz való kötődést jelképezi, míg a narancssárga szín (a holland királyi család színe) a nemzethez, a (holland) néphez való ragaszkodást jelzi.
Elgondolkozva a 7. pontban felvetetteken, Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozásának küszöbén joggal merűlhet fel bennünk a kérdés: különbözik-e a magyar (és a többi közép-európai polgár) Nyugat-Európa polgáraitól?
Korábban a polgári osztály Magyarországon is az "ütköző" szerepét töltötte be az átlag/mindenapi ember és a hatalom hordozói között. De a fasizmus és a kommunizmus a rövid életű magyar polgárságot tönkretette.
- 175/176 -
A magyar állampolgár csak akkor fogja magát jól érezni "az európai polgárok közösségében", ha ismét kialakul egy polgári öntudattal bíró polgári réteg. Hogyan történénik mindez? Nehéz erre választ adni. Hiszen a francia, a holland s a többi nyugateurópai ország polgárságának megeszületése több évszázad munkájába került. A közép- és kelet-európai diktatúrák csupán tizennégy éve tüntek el. Az egyén és a hatalom, az állampolgár és a politika között fennálló tulzott távolságot nem lehet olyan gyorsan eltüntetni.
"Közép-Európa állampolgárainak zömét joggal nyugtalanítja az a gondolat, hogy hamarosan bekerülve a "Nagy Európába", másodrangú polgárok lesznek. Hiszen nem olyan "szókimondóak", mint nyugat-európai társaik, továbbá kevésbé ismerik az Unió "játékszabályait", stb. Egyesek vígasztalásként azt mondják, hogy a jelenlegi uniós tagállamok polgárainak elég nagy hányada, manapság hallgatabbá vált. Ez talán arra utal, hogy hiányzik belőlük az Unióban való bizalom, mivel a brüsszeli bürokrácia kiszolgáltatottjainak érzik magukat. Tehát az Európai Unió nem kis kihívás előtt áll."[18]■
- 176 -
JEGYZETEK
[1] KLOEK, J.-TILMANS, K: Burger. University Press, Amsterdam, 2002.
[2] Nem hollandok gyakran összetévesztik Holland tartományt az egész országgal. Ugyanis, tekintettel e tartomány jelentőségére, a közhasználatban neve az egész államalakulatra kiterjedt. Ha a hollandok az egész országról beszélnek, Nederland-ot mondanak, amibe mind a 12 mai tartományt beleértik.
[3] A Köztársasághoz tartozó tartományok voltak: Holland, Zeeland, Utrecht, Gelderland, Overijsel, Friesland és Groningen. A Köztársaság alkotmányaként az Utrechti Unió szerződése (1579) szolgált. A tartományok közötti laza együttműködésben az egyes tartományok megtarthatták önállóságuk nagy részét, azaz törvényeiket és privilégiumaikat. Csupán a külpolitika és a honvédelem lett közös. Tehát nem volt erős központi hatalom, aminek következtében a hatalom decentralizálásának Hollandiában komoly hagyományai vannak.
[4] PEYREFITTE, A.: Du miracle en économie. Het Financieele Dagblad, 1996.
[5] SCHAMA, S.: Overvloed en onbehagen - De Nederladse cultuur in de Goueden Eeuw. Contact, Amszterdam, 1988.
[6] Ezen polgári összefogás fontosságát mindenki számára érthető módon világítja meg DORREN, G.: Eenheid en verscheidenheid; de burgers van Haarlem in de Gouden Eeuw. Prometeus, 2002.
[7] Orániai Vilmos herceg (1533-1584) a holland királyi ház alapítója, a németalföldiek spanyolok elleni függetlenségi harcának vezére
[8] ZAHN, E.: Regenten, rebellen, en reformatoren. Contact, Amszterdam, 1989.
[9] A mai Hollandia Európa legsűrűbben lakott és legszínesebb kultúrájú országa. A lakosság több, mint 10%-a (Amszterdamban manapság 50%-a) külföldről került az országba, vagyis "allochtoon", ami a hétköznapi nyelvhasználatban annyit jelent, hogy nem Európából, Amerikából vagy Kanadából érkezett. Az "allochtoon" lakosság magas száma sok problémát okoz a holland társadalomnak, annak ellenére, hogy Hollandia évszázadok óta befogadó ország. A baj abból adódik, hogy amíg korábban a bevándorlók tudással és jó anyagi háttérrel rendelkeztek, addig a mai újonnan letelepült - leginkább török és marokkói - behívott vendégmunkások szegény és képzettség nélküli emberek. Az "allochtoonok" száma folyamatosan növekszik mind a születésekből, mind a családegyesítésből kifolyólag. Ezenkívül egyre több a menekültek száma.
[10] GELDER, R. van: Ieder zijn eigen kruidenrekje. NRC Handelsblad, 2002. julius 5.
[11] GELDER: i. m.
[12] Johán Huizinga 1872-ben született Groningenben. A groningeni egyetemen holland nyelvet és irodalmat tanul. Néhány évig a haarlemi polgári gimnázium (Hollandia legrégibb, ma is működő, gimnáziuma) tanára. Ezekben az években tervezte Haarlem város középkori jogi szövegforrásainak a kiadását. Később kinevezik Groningenben a holland és az egyetemes történelem professzorának. 1915-ben Leidenben az egyetemes történelem professzora. 1945 februárjában halt meg.
[13] GERA J.: Huizinga a rejtőzködő. Balassi, Budapest, 1999.
[14] GELDER: i. m.
[15] Vö.: GERA: i. m.
[16] Az megint más kérdés, hogy a holland nem nevezi ezt az életstílust polgárinak, hanem "gezellig"-nak/hangulatosnak mondja. Mindez persze a lényegen nem változtat.
[17] MAK, G.: Amszterdam - egy város életrajza (fordította: Bérczes Tibor). Atlas, Budapest, 1994.
[18] POSTMA, R.: De gewelddadige twintigste eeuw ligt in Oost-Europa nog vers in ieders geheugen. NRC Handelsblad. 2002 . december 22.
Lábjegyzetek:
[1] Ballenduxné Bogyai Mária, Kutató, ELTE Egyetemes Állam- és Jogtörténeti Tanszék, Budapest, E-mail: ballendux@planet.nl
Visszaugrás
