A felperesek házastársak, a második gyermekük 1994. január 27-én született az alperes kórház szülészeti osztályán. A magzat megszületése után az alperes orvosai észlelték, hogy az I. r. felperes végbélnyílásába terjedően mintegy 1,5 cm hosszan a végbél nyálkahártyája berepedt és a végbél külső záró izomzatának felületi rostjai is sérültek. A sérülést elvarrták. Az I. r. felperest az újszülöttel együtt 1994. február 1-jén hazabocsátották.
1994. március 21-én az I. r. felperest újra felvették az alperes szülészeti osztályra, mert a hüvely felől már korábban székletürítést észlelt. A vizsgálatok alapján megállapították, hogy a hüvelybemenet belső szélétől sipoly járat halad a végbél külső harmadához. A gáton is észleltek egy gennyel telt üreget, amely a végbéllel összeköttetésben volt. Az alperes sebészeti osztályán az 1994. április 13-án elvégzett műtéttel a sipolyt megszüntették, de az I. r. felperesnél széklettartási nehézség következett be. Emiatt jelentkezett az egyik orvosi egyetem sebészeti osztályán 1994 októberében, amikor megállapították a végbél záró izomzatának direkt károsodását és az idegellátás károsodását. Emiatt 1995. január 19-én műtétet végeztek, amelynek során a hüvely és a végbél közötti falat megerősítették, de a széklet visszatartási képesség - bár javult - továbbra is problémát okozott, majd abban 1996-ban romlás következett be és az állapot 1998-ban tovább romlott.
Az I. r. felperest 1999. március 1-jétől 20-ig az említett sebészeti osztályon kezelték, amelynek során széklet-visszatartási képességét javító műtétet végeztek és a vékonybelet a hasfalon vezették ki. Ezt 1999. július 9-én megszüntették és azóta a széklet a végbélnyíláson át távozik. A műtét eredményeként az I. r. felperes széklet-visszatartási képtelensége javult ugyan, de teljesen nem szűnt meg, mert a híg székletet és a szeleket nem tudja tartani. Állapotrosszabbodása esetén újabb műtét elvégzése jöhet szóba. Az I. r. felperes munkaképessége 67%-ban csökkent. Maradandó egészségkárosodása pszichés megbetegedést is okozott.
A felperesek keresetükben vagyoni és nem vagyoni káraik megtérítésére kérték az alperes kötelezését, arra hivatkozással, hogy az alperes orvosai a szülést nem vezették szakszerűen, mert nem volt megfelelő a gátmetszés és a gátvédelem, emiatt negyedfokú hüvely-gátrepedés következett be, továbbá a kialakult sérülést sem látták el szakszerűen. Többszörös sipoly alakult ki a végbél, a hüvely és a gát között. Emiatt a sipoly kiirtása vált szükségessé, ennek során további roncsolódást szenvedtek a végbél záróizom és az izmokat ellátó idegek. Ez okozta a széklet-visszatartási képtelenséget, amely a 30 éves I. r. felperes életét súlyosan megnehezíti.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Tagadta, hogy a szülést gondatlanul vezették volna. Előadta, hogy a magzat fejének megszületése előtt gátmetszést végeztek, a fej megszületése közben nem következett be gátrepedés, az a vállak hirtelen megszületésekor jött létre, de ezt a gátvédelem sem tudta megakadályozni. A negyedfokú gátrepedés a szülés kockázatának körébe esik, a sérülést észlelték és szakszerűen ellátták. A sipoly kialakulása szövődmény, a széklet-visszatartási probléma pedig nem a gátsérüléssel áll okozati összefüggésben, hanem a sipolyműtét szövődménye, amely a gondosan elvégzett műtét ellenére alakult ki. Később az alperes arra is hivatkozott, hogy az I. r. felperes magatartása miatt nem tudta ellátni a szülésznő a gátvédelmet.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperest az I. r. felperes részére 2 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és ennek kamata, továbbá 2 335 244 forint vagyoni kártérítés és kamata, továbbá 2000. június 1. napjától évente emelkedő összegű járadék megfizetésére, a II. r. felperes részére 2000. június 1. napjától kezdődően nem vagyoni kártérítésként évente emelkedő összegű járadék megfizetésére kötelezte. Ítéletének indokolása szerint a rendelkezésre álló bizonyítékok - közöttük az orvosszakértői vélemények és felülvélemény - mérlegelése alapján azt állapította meg, hogy az I. r. felperes negyedfokú hüvely-gátrepedése azért következett be, mert a magzat vállainak megszületésekor nem volt gátvédelem, holott ezt a szakma szabályai is előírják. A szülés levezetése tehát kellő gondosság nélkül történt, az alperes orvosai megsértették az 1972. évi II. törvény (Eü. tv.) 43. § (2) bekezdésében foglalt legnagyobb gondosság és körültekintés követelményét. A kártérítési felelősség alóli kimentésre nem alkalmas az alperesnek az a védekezése, hogy az I. r. felperes magatartása miatt nem tudta ellátni a szülésznő a gátvédelmet. Ezt a szülést vezető szakorvos tanúvallomásán kívül egyéb bizonyíték nem támasztja alá, a szülészeti kórlapon erre utaló feljegyzés nincs. A szülészeti dokumentáció hiányossága miatt a szakértői testület a felülvéleményben sem tudta megállapítani, hogy a szülés levezetése kellő gondossággal történt-e, a dokumentáció hiányossága azonban az alperes terhére értékelendő. A gátvédelem elmaradása az alperesnek felróható és emiatt következett be a szülési sérülés. Ennek ellátása sem volt megfelelő, ezért megállapítható, hogy a széklet-visszatartási zavar kialakulása helytelen szülésvezetésre és a sérülés nem megfelelő ellátásra vezethető vissza. Az I. r. felperes egészségkárosodását tehát az alperes alkalmazottainak felróható magatartása okozta, ezért az alperest a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján kártérítési felelősség terheli.
A felperesek nem vagyoni kárigényének jogalapját az elsőfokú bíróság megállapította, és kifejtette, hogy az I. r. felperes 30 éves korában szenvedett súlyos, egész további életére kiható egészségkárosodást. Munkaképességének 67%-át elveszítette, széklet-visszatartási zavara jelenleg is fennáll és csak szigorú diétával, székletfogó gyógyszer szedésével tudja a székletét tartani. Az állapota kizárja, hogy nehéz fizikai munkakörben és zárt közösségben munkát vállaljon. Egészségkárosodása az életvitelét jelentős mértékben befolyásolja, és hátrányos hatással van a házasságára, családi életére is, szexuális élete súlyosan és nagymértékben megnehezült. E körülmények mérlegelésével állapította meg az elsőfokú bíróság a nem vagyoni kárpótlás mértékét.
Az elsőfokú bíróság a II. r. felperes nem vagyoni kárigénye körében kifejtette, hogy az I. r. felperes egészségkárosodása folytán megváltozott a II. r. felperes élete is, a házastársi kapcsolatuk megnehezült, a szexuális kapcsolatot az I. r. felperes betegsége lényegesen, hátrányosan megváltoztatta. Mindez a II. r. felperes részére is alapot ad a nem vagyoni kárpótlás megítélésére. Az ő esetében azonban a kérelemtől eltérően nem egyösszegben, hanem havi járadék formájában látta megállapíthatónak a nem vagyoni kárpótlást, mert az a fennálló házasságától elválaszthatatlan. Részben helyt adott tovább a bíróság a felperesek vagyoni kárigényének is, amely az egészségügyi kiadásokból, többletköltségekből és keresetveszteségből tevődött össze.
Az ítélet ellen a felperesek és az alperes is fellebbezett. A felperesek a nem vagyoni kárigény körében a keresetüknek megfelelő összeg megítélését, a II. r. felperes javára a járadék helyett egyösszegű térítést igényeltek.
Az alperes fellebbezésében az ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását, kártérítési felelősségének megállapítása esetén az I. r. felperes javára megítélt nem vagyoni kártérítés mérséklését és a II. r. felperes nem vagyoni kártérítési igényének elutasítását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a felperesek fellebbezését részben alaposnak, az alperes fellebbezését azonban alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
A felperesek keresete az I. r. felperes szülésével és az azt követő kezelések, műtétek során bekövetkezett orvosi mulasztásokkal kapcsolatos kár megtérítése iránt indult, ezért e kártérítési perben irányadó anyagi jogi felelősségi szabályok - a Ptk. 339. §-ának (1) és 348. §-ának (1) bekezdésében foglaltak - határozzák meg, hogy mely tények tekintetében kit terhel a bizonyítási kötelezettség.
Az I. r. felperes szülését vezető és a további kezeléseket, műtéteket elvégző orvosok az alperesek alkalmazottjaként látták el feladatukat, ezért ha munkaviszonyukkal összefüggésben kárt okoztak, a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése alapján jogszabály eltérő rendelkezése hiányában a károsulttal szemben a munkáltatójuk a felelős. Felelőssége akkor állapítható meg, ha a kárt okozó alkalmazott olyan magatartást tanúsít, amelyért - e rendelkezés hiányában - az adott esetre irányadó anyagi-jogi szabályok alapján maga tartozna felelősséggel.
A Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése szerint, aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A kártérítési felelősségnek ebből az általános szabályából következik, hogy a károsultnak kell bizonyítania: a másik fél jogellenes magatartásával okozati összefüggésben következett be a károsodása. E bizonyítás sikere esetén a károkozó csak akkor mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy magatartása nem volt felróható.
A felpereseknek tehát a perben azt kellett bizonyítaniuk, hogy a szülés levezetése során a szükséges gátvédelem elmaradása miatt következett be a szülési sérülés - gátrepedés -, ennek ellátása nem volt megfelelő és az I. r. felperes széklet-visszatartási zavarának kialakulásához és egészségkárosodásához vezetett.
A gátvédelem elmaradása a rendelkezésre álló bizonyítékokból egyértelműen megállapítható. Az alperes szülész orvosa a magzat fejének megszületése előtt elvégezte ugyan a gátmetszést, a fej megszületésekor a metszett seb nem repedt tovább, de a vállak kigördülése előtt kellő gátvédelem nem történt, és ez okozta a gát repedését. A gátmetszés elvégzése szükséges, de önmagában nem elegendő és az orvostól elvárható legnagyobb gondosság szerint a további gátvédelem akkor is követelmény, ha azt a szakma szabályai nem írják elő.
A gátrepedés lehet a szülés kockázata, ha az a leggondosabb orvosi eljárás ellenére mégis bekövetkezik. Az adott esetben azonban nem erről van szó. A szülést levezető orvos tanúvallomásából önmagában megállapítható a helytelen szülésvezetés, mert a gátvédelem elmaradása nem függhet a szülő nő magatartásától. Az ő aktív közreműködésére szükség lehet, de a szülés utolsó stádiumában már nem lehet az ő terhére értékelni, ha az orvos valamely szükséges teendők nem tud ellátni. Mindamellett, hogy az I. r. felperes magatartására - lábával eltolta a szülésznőt - az említett tanúvallomáson kívül egyéb bizonyíték nincs, ennek a ténynek a bizonyítása sem lenne alkalmas az alperes kártérítési felelősség alóli mentesülésére. A Legfelsőbb Bíróság ezért szükségtelennek tartotta az alperesnek a fő szülésznő meghallgatására irányuló bizonyítási indítványának teljesítését. A szülést - minden mozzanatával - úgy kell levezetni, hogy az Eü. tv. 43. §-ának (2) bekezdésében írt az orvostól elvárható legnagyobb gondosság és körültekintés követelményei szerint a szülésnél közreműködő orvos és segítői az intézkedéseket el tudják látni.[1] Az adott esetben ez maradt el és ez a mulasztás okozta a negyedfokú hüvely-gátrepedést. Ennek ellátása - a peradatokkal alátámasztott megnyugtató szakmai választ adó orvosszakértői felülvélemény szerint - sem volt megfelelő. A szülész orvos a végbél sérülését észrevette és szakorvost hívott annak ellátásához. Ekkor az alperes orvosai a súlyos gátrepedés később kialakult következményeit jól elvégzett beavatkozással még elháríthatták volna, e körben azonban az orvosi dokumentáció nagymértékben hiányos. A műtét (a sérülés elvarrása) eredménye azonban ismert, az I. r. felperes a kórházból való hazabocsátását követően székletürítést észlelt a hüvelyéből és az újabb vizsgálat tárta fel a sipoly kialakulását. Ennek megszüntetését célozta az 1994. április 13-án elvégzett műtét, amelynek következtében viszont széklet-visszatartási zavara keletkezett. A szülési sérülés nem szakszerű ellátására utal az orvosszakértői felülvélemény szerint az egyetem sebészeti klinikáján végzett gátrekonstrukciós műtétnél leírt anatómiai viszonyok észlelése is.
Az elsőfokú bíróság tehát a rendelkezésre álló bizonyítékok mérlegelésével megállapított tényállásból helyesen következtetett arra, hogy az I. r. felperes egészségkárosodását az alperes orvosainak felróható magatartása okozta, az alperes kártérítési felelőssége tehát fennáll.
Az I. r. felperes egészségkárosodásával sérült a testi épséghez, egészséghez fűződő személyiségi joga (Ptk. 76. §), a II. r. felperesnek pedig a Ptk. 76. §-ában csak példálózóan felsorolt, de ott meg nem említett, az ítélkezési gyakorlat szerint azonban személyhez fűződő jogként elismert egészséges családban éléshez való joga.
E személyiségi jogok megsértése a Ptk. 84. §-a (1) bekezdésének e) pontjából következően alapot ad a Ptk. 355. §-ának (4) bekezdése szerinti nem vagyoni kárpótlásra.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján helyesen vizsgálta azokat a szempontokat, amelyek a nem vagyoni kárpótlás mértékénél irányadó, de a Legfelsőbb Bíróság úgy látta, hogy az I. r. felperes esetében a jogsértés hátrányos következményei a fiatalkorban elszenvedett fizikai, pszichikai elváltozások véglegessége és súlyossága magasabb összegű, 2 500 000 forintban meghatározott nem vagyoni kárpótlás megítélését indokolja. Ugyanakkor az I. r. felperes által követelt 4 000 000 forint nem áll arányban a jogsértés súlyával, a káresemény időpontjában irányadó ár- és értékviszonyokkal és a hasonló sérülések folytán érvényesített kárigények következtében kialakult ítélkezési gyakorlattal.
A II. r. felperes esetében azonban nem a harmonikus házasságban éléshez való jog sérülése, hanem a korábban kifejtettek szerint az egészséges családban való éléshez fűződő jog sérelme alapozza meg a nem vagyoni kárpótlást és a II. r. felperes maga is erre alapította kárigényét; az ő kárigénye tehát a már bekövetkezett jogsértéshez tapad. Az elsőfokú bíróság e körben helytelenül ítélt meg a házasság fennállásához fűződően járadék formájában nem vagyoni kárpótlást.
A Legfelsőbb Bíróság a II. r. felperes esetében a jogsértés súlyára és annak hátrányos következményeire figyelemmel 1 000 000 forint összegű nem vagyoni kártérítés megítélését látta indokoltnak. Az ezt meghaladó követelés azonban alaptalan.
A vagyoni károk körében az elsőfokú bíróság érdemi döntése helyes annak összegszerűségét az alperes maga sem vitatta.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét a kifejtettek szerint részben megváltoztatta (Legf. Bír. Pf. III. 25. 735/2000. szám).
A jogerős közbenső ítéletben a bíróság megállapította az alperes kártérítő felelősségét, a felperesek 1994. augusztus 31-én fejlődési rendellenességgel született gyermeke vonatkozásában felmerült kárukkal kapcsolatban.
A megállapított tényállás szerint az I. r. felperes a terhességéről 1994. február 15-én szerzett tudomást. Az 1994. áprilisában elvégzett AFP vizsgálatok és a májusi ultrahang vizsgálat nem megnyugtató eredményei alapján a kezelőorvos az I. r. felperest az alperes klinikájára utalta be, ahol az ugyanezen a napon elvégzett ultrahang vizsgálat alapján 10 nap elteltével a gerinc alsó szakaszának kontrollját javasolták. Az ultrahang lelet kisfokú jobboldali agykamra tágulatra is utalt. Az 1994. május 16-i genetikai tanácsadáson készült orvosi lap az ultrahanglelet megállapításain kívül tartalmazza azt is, hogy magzatvíz vizsgálatra került sor. Az invazív magzati beavatkozás elvégzése érdekében az I. r. felperes aláírta a "kérelem és beleegyező nyilatkozat" elnevezésű iratot, amely többek között tartalmazta, hogy a vizsgálatra a magzat Down-y-VZR betegségének 10%-os kockázata miatt van szükség, és dr. N. L. felvilágosítást adott a szóban forgó betegség súlyosságáról, várható kimeneteléről és a beavatkozás veszélyeiről. 1994. május 26-án az I. r. felperes ismét megjelent a genetikai tanácsadáson, ahol közölték vele a magzatvíz vizsgálat eredményét. E szerint az AFP-érték magas, a neutrál vörös vizsgálat negatív volt és kromoszóma eltérést nem találtak. Az ezen a napon készült ultrahang lelet azt rögzítette, hogy a magzati fejlődési rendellenességre utaló jel nem látható, épp a koponya és a gerinc. Ezt követően több ultrahang-vizsgálatot végeztek, majd 1994. augusztus 31-én vetették fel a szülés megindításának szükségességét, a vízfejűség és a nyitott gerinc rendellenesség diagnosztizálása alapján. A megindított szüléssel megszületett 2800 gramm súlyú, élő, érett leánymagzat, majd az újszülött a súlyos károsodásai folytán 1994. november 27-én meghalt.
A felperesek a vagyoni és nem vagyoni káruk megtérítésére irányuló keresetüket arra alapították, hogy az alperes orvosai nem tájékoztatták az I. r. felperest arról, hogy a magzatnál rendkívül súlyos rendellenesség van, ennélfogva az I. r. felperes a terhesség-megszakításról nem dönthetett.
Az alperes jogi álláspontja az elsőfokú eljárásban, valamint a fellebbezésében is az volt, hogy az orvosok az I. r. felperes ellátása során felróható magatartást nem tanúsítottak, az I. r. felperest állapotáról megfelelően tájékoztatták. Miután a terhesség 24. hetéig nem merült fel olyan adat, amelynek alapján a fejlődési rendellenesség gyanúja az 50%-ot meghaladta volna, ezért az akkor hatályos jogszabályi rendelkezések alapján az I. r. felperes nem is kérhette volna a terhessége megszakítását.
A jogerős közbenső ítélet indokolása szerint az ügy elbírálására irányadó korábban hatályban volt az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény (Eü. tv.) 45. §-ának (1) bekezdésében előírt tájékoztatási kötelezettségének[2] az alperes nem tett eleget, mert nem tájékoztatta az I. r. felperest arról, hogy a magzat fejlődési rendellenességének gyanúja nem zárható ki. Az orvosnak a megfelelő tájékoztatást akkor is meg kell adnia a terhes nő részére, ha a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény (MGtv.) 6. §-ának (3) bekezdésében előírt 50%-os magzati ártalom nem valószínűsíthető, ennek hiányában ugyanis elzárják a terhes nőt attól az eljárástól, amelyben a szakmai felülvizsgálatra is lehetőség van, és ennek következtében az alperes kártérítő felelőssége a bekövetkezett kárért fennáll [Ptk. 339. § (1), 348. § (1) bekezdés].
A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel a kártérítés iránti kereset elutasítása érdekében. Nyomatékosan hivatkozott arra, hogy az I. r. felperes aláírta azt a nyilatkozatot, amely a betegségek 10%-os kockázatát tartalmazta. A nyilatkozat szerint az I. r. felperes a betegségek súlyosságáról és kimeneteléről dr. N. L.-től megfelelő felvilágosítást is kapott. Az I. r. felperes rendelkezett minden olyan információval, amelynek alapján dönthetett a terhességmegszakítás kérdésében és miután már a kezelőorvosa is a magzati károsodás gyanúja miatt küldte az alpereshez, így tudnia kellett ennek fennállásáról. Utalt továbbá arra, hogy az orvosnak nem kell a terhes nőt a terhességmegszakításra rábeszélnie.
A felperesek felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős közbenső ítélet hatályban tartására irányult. Azzal érveltek, hogy az 1994. május 16-i tájékoztatás nem a betegség súlyosságára és várható kimenetelére, hanem arra vonatkozott, hogy a magzat gerincét nem tudták egyértelműen megítélni. A magzatvíz vétellel kapcsolatos beleegyező nyilatkozat e beavatkozás veszélyeire utal, a magzati betegség súlyosságáról és várható kimeneteléről nem volt szó. Ha az alperes orvosai tájékoztatták volna az I. r. felperest arról a velőcső záródási rendellenességről, amelyről már tudtak, a terhességmegszakítás kezdeményezésére is sor kerülhetett volna. Ennek hiányában okozói voltak az élettel összeegyeztethetetlen gyermek megszületésének, illetőleg az ezzel összefüggő kár bekövetkezésének.
Az alperes felülvizsgálati kérelmét a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
A felülvizsgálati kérelem alapján a Legfelsőbb Bíróságnak azt kellett elbírálnia, hogy a jogerős közbenső ítélet iratellenesen, illetőleg jogszabálysértően állapította-e meg, hogy az alperes a tájékoztatási kötelezettségét megszegte. A jogerős közbenső ítélet helytállóan utal az MGtv. 6. §-ának (3) bekezdésére, amely szerint legkésőbb a terhesség 24. hetében még lehetőség van a terhesség megszakítására, ha a magzat genetikai, teratológiai ártalmának a valószínűsége két szakorvos egybehangzó véleménye alapján az 50%-ot eléri. Véleményeltérés, illetve a terhességmegszakítást nem javasló orvosi vélemény esetén az állapotos nőnek lehetősége van szakmai felülvizsgálatot kérni [MGtv. 12. § (3) bekezdés], amely lehetőségéről őt tájékoztatni kell (3/1992. XII. 23.) MN 1. §-a, valamint a rendelet 4. számú melléklet E. adatlap 7. pontja). A magzati élet védelméről szóló törvény és végrehajtási rendelete szerint az állapotos nőt a terhességmegszakítás elvi lehetőségének, valamint a szakmai felülvizsgálat kérésének a lehetőségéről tájékoztatni kell, hiszen csak ekkor tud élni a számára a jogszabályban biztosított joggal. A tájékoztatási kötelezettség tehát a terhességmegszakítás kérdésében elfoglalt nemleges orvosi álláspont esetén is fennáll. Az orvos tájékoztatási kötelezettsége ugyanis szélesebb körű mint a magzati ártalom valószínűségének megítélése. Mindezek folytán helytállóan állapította meg a másodfokú bíróság az ítélete indokolásában, hogy az alperes orvosait annak ellenére terhelte a tájékoztatási kötelezettség, hogy az ártalom valószínűségét nem minősítették 50%-ot elérő mértékűnek.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra hivatkozott, hogy az I. r. felperes megkapta a döntés lehetőségéhez szükséges tájékoztatást, és ezt arra alapította, hogy a "kérelem és beleegyező nyilatkozat" aláírásával az I. r. felperes tudomásul vette azt a tájékoztatást, hogy milyen magzati fejlődési rendellenesség 10%-os kockázata áll fenn; ismerte tehát az ártalom gyanúját, tudta, hogy milyen vizsgálatokat és milyen okból végeznek el rajta. Az alperes kártérítő felelőssége szempontjából azonban nem ennek a tájékoztatásnak van jogi jelentősége, hanem az ezt követően elvégzett vizsgálatok eredményének ismeretében, de még a terhesség 24. hetének betöltése előtt adott tájékoztatásnak. Ezért az 1994. május 26-án az ultrahang-vizsgálatot követő genetikai tanácsadáson az alperes kezelőorvosa által adott tájékoztatásnak van az ügyben döntő jelentősége. Ekkor az I. r. felperest tájékoztatták az újabb vizsgálatok eredményéről, amelyek kétségtelenül gyengítették ugyan a fejlődési rendellenesség gyanúját, azonban az I. r. felperesnek a tájékoztatás alapján gondolnia sem kellett a terhességmegszakítás lehetőségére. Az alperes maga írja felülvizsgálati kérelme 3. oldalán, hogy az I. r. felperest csak arról tájékoztatták, hogy a vizsgálatok eredményei a korábbi gyanút nem támasztották alá. Dr. N. L. tanúvallomásában pedig úgy fogalmazott, hogy "fel sem merült az I. r. felperesnél a terhesség megszakításának a kérése". Az I. r. felperes részére adott tájékoztatás nem felelt meg nemcsak a magzat - utóbb megállapíthatóvá vált - valóságos állapotának, de még az akkor diagnosztizált tényleges helyzetnek sem, mert a magzatvíz változatlanul kórosan magas AFP értéke és az ultrahang diagnosztika ismert hibalehetősége folytán továbbra sem lehetett kizárni a fejlődési rendellenesség gyanúját. Ez a ki nem zárt gyanú, diagnosztikai bizonytalanság pedig indokolta volna a terhességmegszakítás lehetőségének a felvetését.
Az Eü. tv. 45. §-ának (1) bekezdése szerinti megfelelő tájékoztatás tehát az adott helyzetben annak az egyértelmű és közérthető közlése lett volna, hogy a fejlődési rendellenesség gyanúja továbbra sem zárható ki. A tájékoztatásnak lehetősége szerint ki kellett volna terjednie a fejlődési rendellenesség valószínűségének felismerhető mértékére is, mert az állapotos nő csak ennek ismeretében lehet tényleges döntési helyzetben. Az ETT IB felülvéleménye szerint a május 16-i és május 26-i vizsgálati eredmények ismeretében a magzat genetikai teratológiai ártalma kevesebb, mint 50%-ban volt valószínűsíthető, amely megállapításból azonban az is következik, hogy az egyáltalán nem volt kizárható.
A kifejtettekre tekintettel téves az alperes orvosainak az az álláspontja, hogy a terhességmegszakítás lehetőségéről csak akkor indokolt az állapotos nő tájékoztatása, ha az orvosilag is javasolt. A kárfelelősség alóli kimentésre alkalmas megfelelő tájékoztatás megtörténtéhez az alperesnek azt kellett volna bizonyítania a perben, hogy 1994. május 26-án tájékoztatta az I. r. felperest a terhességmegszakítás lehetőségéről vagy legalábbis arról, hogy a fejlődési rendellenesség gyanúja továbbra sem kizárt. Ezt az alperes nem tudta bizonyítania a perben, mert az I. r. felperes előadásával szemben a genetikai tanácsadást végző orvosok tanúvallomásai erre nem voltak alkalmas. Mindezek alapján jogszabálysértés nélkül állapította meg a másodfokú bíróság, hogy az alperes nem tett eleget megfelelően a tájékoztatási kötelezettségének, mert nem tájékoztatta az I. r. felperest a fejlődési rendellenesség kizártságának hiányáról, a terhességmegszakítás elvi lehetőségéről és a szakmai felülvizsgálat kérésének a lehetőségéről, noha ez a tájékoztatási kötelezettsége a fejlődési rendellenesség valószínűségének 50% alatti mértéke esetén is fennáll. Az alperes jogellenes magatartása pedig okozati összefüggésben áll a kár bekövetkezésével, mert az alperes megfelelő tájékoztatásának elmulasztása folytán az I. r. felperes nem volt abban a helyzetben, hogy megfontolhassa a terhességmegszakítása kérésének a lehetőségét, illetve, hogy a nemleges orvosi javaslat szakmai felülvizsgálatát kérhesse, ezért meg kellett szülnie a szülés utáni élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség folytán életképtelen magzatát.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. X. 20. 378/2002. szám). ■
ALKALMAZOTT, FONTOSABB JOGSZABÁLYOK
Ptk. 339. § (1) Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
Ptk. 348. § (1) Ha az alkalmazott munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, jogszabály eltérő rendelkezése hiányában a károsulttal szemben a munkáltató felelős.
1972. évi II. törvény (Eü. tv.) 43. § (2) Az orvosnak a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel kell megtennie mindazokat az intézkedéseket, amelyek a betegségek megelőzéséhez, a beteg életének megmentéséhez, gyógyulásához, munkaképességének helyreállításához szükségesek. Az orvos az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógykezelni.
1972. évi II. törvény (Eü. tv.) 45. § (1) Az orvosnak az általa kezelt beteget, illetőleg hozzátartozóját vagy - ha a beteg gyógykezelése érdekében szükséges - gondozóját a betegségről és a beteg állapotáról megfelelő módon tájékoztatni kell.
JEGYZETEK
1 Az 1972. évi II. törvény 43. és 45. §-át az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 246. § (1) bekezdésének a) pontja hatályon kívül helyezte, de a határozatban kifejtett jogelvek az új törvény rendelkezései alapján is irányadók. Az 1997. évi CLIV. törvény 7. §-ának (3) bekezdése szerint minden beteget - az ellátás igénybevételének jogcímére tekintet nélkül - az ellátásban részt vevőktől elvárható legnagyobb gondossággal, valamint a szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek betartásával kell ellátni.
2 Ld. az 1 lábjegyzetet.
Lábjegyzetek:
[1] Az 1972. évi II. törvény 43. és 45. §-át az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 246. § (1) bekezdésének a) pontja hatályon kívül helyezte, de a határozatban kifejtett jogelvek az új törvény rendelkezései alapján is irányadók. Az 1997. évi CLIV. törvény 7. §-ának (3) bekezdése szerint minden beteget - az ellátás igénybevételének jogcímére tekintet nélkül - az ellátásban részt vevőktől elvárható legnagyobb gondossággal, valamint a szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek betartásával kell ellátni.
[2] Ld. az 1 lábjegyzetet.
Visszaugrás
