Gyermekkorom kedves szaka volt a ref. elemi iskolában töltött hárem és fél esztendő. Itt szedtem magamba az első ismereteket, fogalmakat a világról, a vallásról, a hazáról, a természetről és az emberekről. Szerencsém volt, hogy abban az időben (1875-1878) a pataki református népiskolának egy kitűnő, alapos képzettségű s a gyermekeket őszintén szerető tanítója volt, a már akkor öregnek nevezhető Gérecz Károly. 1875. szeptember elsején mentem fel a református templom mellett levő régi épületbe, a szerény berendezésű, alacsony terembe, helyesebben nagy szobába, az első tanintézetembe. Nem félelemmel, sőt örömmel mentem. Büszke voltam arra, hogy olvasni és írni már elég jól tudtam, így sejtettem, hogy nem lesz nehéz az első esztendő.
Gérecz bácsi mindjárt különös figyelemmel fogadott (ő is az apám tanítványa volt). Szünet alatt körülsétálta velem a tágas udvart, megmagyarázta tennivalóimat. Arra is jól emlékszem, hogy séta közben penecilusával keresztbe vágta ketté az érett bercenci szilvákat, engemet is megkínálva egy-kettővel. Tőle igazán játék és öröm volt tanulni.
Ő erősítette meg lelkemben a már nagyanyám által belém plántált vallásosságot és hazafiasságot. Minden reggel zsoltárénekléssel kezdtük az órákat. Minden zsoltárt és dicséretet könyv nélkül meg kellett tanulnunk. Ma is tudom - ha nem is kivétel nélkül mindeniket, de a legtöbbet, persze főként a régieket. Énekelni, dalolni, verseket szavalni szinte versenyezve igyekeztünk valamennyien. Ma is megható emlékképeim az ő figyelmessége, mellyel az én árva voltomat mindig eszében tartotta.
Egy alkalommal rám következett a sor, hogy a br. Eötvös József: "A megfagyott gyermek" című románcát szavaljam. Az első versszak el is ment baj nélkül, de a másodiknál (Egy árva gyermek andalg ott) bizony elpityeredtem. Erre Gérecz bácsi megölelt, - hagyd abba Macskám, tudom, hogy neked nehéz ezt szavalni, de légy nyugodt, az árváknak a jó Isten az édesapjuk.
Mint vérbeli függetlenségi párti ember, elég élesen eszünkbe véste a "bécsi kamarilla" magyarfaló s a Habsburgok alkotmányellenes tetteit. Annál fényesebben ecsetelte a Rákócziak hazaszeretetét és alkotmányhűségét. Így már kis gyermek koromban tisztában voltam a pataki szellemmel.
Gérecz bácsinak egy másik nagy érdeme is volt ezeken kívül. Egész csapat derék gyermekkel szaporította a magyarság létszámát. Károly nevű fia kitűnő tanár lett. Kálmán, az én osztálytársam és Géza jeles hivatalnokok. Kedves emlékem van a lányok tanítójáról, a félkezű Csécsi bácsiról is. 48-as honvéd volt, ott vesztette el fél karját, melyet állítólag a komótjuk felső fiókjában tartottak. Különös érdeme volt, kitűnő tanítása mellett az is, hogy az összes elemista gyermekeknek, a fiúknak is, kihúzta a csikófogainkat. A sikeres operáció végén még ő ajándékozta meg a pácienst egy tollszárral vagy tollheggyel.
A vallásosságot és egy háziasságot tovább ápolta és növelte bennem a pataki református egyház akkori nagynevű kántora, a kedves emlékű Ivánka Sámuel, aki egyszersmind a főiskola ének- és zenetanára is volt. Mint édesatyám, úgy én is már kisgyermek koromban el nem mulasztottam volna egy vasárnapot, hogy templomba ne menjek. De mint iskolásgyerek, hétköznap is, ha csak lehetett, ott voltam a karzaton, hogy az éneklésre kitűzött zsoltárok, dicséretek számát én rakhassam ki a gyönyörű nagy templom óriás hosszú négy karzatán. Ezt, valamint a kaszás csillagokig járó szoprán hangomat hamar észrevette a nagy kántor s maga mellé ültetett az orgona ülőpadjára. Ő remek bariton hangján vitte az éneket, én egy, ha nem két oktávával fejlebb fújtam hozzá a nagyszerű dallamokat. Ivánka bácsinak oly erős hangja volt, hogy a közhit szerint a nagy templomunknak hatalmas félköríves boltozata az ő hangjától hasadozott össze, úgyhogy pár évtized múlva át kellett alakítani a mennyezetet. Kiváló énekügyi író is volt. Óramutató című műve nagy figyelmet keltett. Zongorázni is Ivánka bácsi tanított meg. A tandíjat azonban mindig visszaadta nekem. Édesapád jó barátom volt, tartsd meg a pénzt, rátok fér, ez volt a köszönete.
Elemi iskolás társaim nagy része egyszerű földmíves vagy iparos szülők gyermeke volt (az "úri" gyerekek az állami tanítóképezde mintaiskolájába jártak). Én barátságos viszonyban voltam ezekkel az egyszerű iskolatársaimmal s igen sokkal később, felnőtt korunkban is megtartottam az összeköttetést. Így Bartus Józsival, aki postásunk lett, Réz Ferivel, Iván Józsival. Legjobb barátom és játszótársam volt közülük Kántor Lajos, akinek szülei (apja bányamunkás volt) közelünkben, a "Bábagödör" szélén lakván, úgyszólván mindennap feljött hozzánk nyáron a nagy eperfánkon csemegézni. Vele játszottam legkedvesebb játékomat, a tanítócskát. Képzelt gyerek alakokkal osztályokat alkottunk, azokról névsort vezettünk, feleltettük és osztályoztuk őket. jeleseket írva be a jól felelőknek, szekundokat a rossz tanulóknak. Még kis gimnazista korunkban is gyakoroltuk ezt a kedvenc játékunkat, ami csakugyan lelki adottságunkból folyt s szinte Isten ujja volt rajtunk. Kántor Lajos tanító lett Karcsán a Bodrogközön s mint nős ember összes gyermekeinek keresztapjául hívott meg. Meglátogattam őket Karcsán, ahol takarékos és élelmes életmódjuk mellett - feleségével együtt - nagy családjukat szépen kinevelték. Egyébként kedves játékunk volt még a házépítés és a kövezetburko-
- 631/632 -
lás. Akkoriban kövezték Patak egyes utcáit, kétségbeejtő otromba macskád-kövekkel, ezt utánoztuk mi is kis kiadásban. Otthon a hosszú udvarunkban, magam építgettem sokszor kis minta házacskákat. Ú gy látszik lett volna kedvem az építészmérnökséghez is. A tanárgyerekek közül egyedül Mitrovics Gyula járt rövid időre a ref. népiskolába. Vele tanár korunkban kötöttünk meleg barátságot, ami annál szorosabbá lett, mert egyidőben kezdtünk udvarolgatni szívünk bálványának s ez hozott össze bennünket már kezdő tanár korunkban Sárospatakon, majd mint fiatal házasokat is feleségeinkkel együtt. Ő aztán debreceni egyetemi tanár lett s legkiválóbb aestheticai íróink egyike. Mint nyugdíjasok kerültünk újból össze Budapesten.
Még egy nagy élményemet kell feljegyeznem gyermekkoromból. 1875-76-ban történt a főiskola régi rozzant épületeinek lebontása és az új, gyönyörű épületének felépítése. Miután a mi házunk szomszédja volt a kollégiumnak - bár köztünk és a kollégium között régebben még három kis ház lapult meg, amiket azonban lebontottak s helyükön kertet alakítottak - könnyű volt látnom és szemlélnem a hosszú bontási, majd az építési munkálatokat.
Egy kedves emlékkép is él lelkemben a régi főiskolai épületek egyikéről. Gondolom, hogy az ún. Trója nevű ócska széles épületben, mely keresztben állott a mai iskolaudvaron, volt egy kis tornyocskában az iskola csengetyűje, mellyel a tanórákat jelentették a diákseregnek. Pali bátyám, aki nagyobb fiú korában gyakran helyettesítette a pedellust, az úgynevezett bajulust (sokáig egy Szálka Ferenc - diáknyelven Pecek - nevű ügyefogyott ember viselte ezt a tisztséget), egyszer felvitt magával a kis toronyba s megmutatta, hogy kell csengetni. (Pali gyakran felment a városi nagytemplom tornyába is harangozni!). Így én is elmondhatom, hogy még voltam a főiskolánk legrégibb ősi épületében.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
