A kortárs jogelmélet sok szép problémájáról hallhatott tartalmas és mély elemzéseket az, aki ott volt múlt év őszén az MTA-n rendezett nyilvános védésen. Az opponensek és átfogó művén keresztül a cím várományosa: Szigeti Péter, egyaránt belementek szakmailag oly nehéz ügyek tárgyalásába, melyekből a recenzes most ízelítőt adhat.
Sajó András akadémikus a vállalt feladat érdekességét abban látta, hogy Szigeti megkísérli a jog jogfilozófiai-jogelméleti sajátosságait és az alkotmánytani-politkaelméleti gondolkodásban meghonosodott jogállamiság fogalmat kapcsolatba hozni. Vajon az a tétel, miszerint "a jog önszabályozásra, de nem önfejlődésre képes objektiváció" összhangba hozható-e a jogállam normatív elképzelésével, vagy ennek a normatív elképzelésnek a tartalmi, részben vagy látszólag a jog önszabályozó természetét erősítő elemeivel? Hogyan viszonyul Szigeti megközelítése egy alternatív, radikális ideológia-kritikai állásponthoz, miszerint a jogállamot uralmi technikának kell tekinteni, melynek érvényessége kétségkívül egy elit hatalom megőrzésének módja, de szóhasználattól eltekintve épp úgy működik, mint a teokráciák, amelyek a szent szövegek védelme nevében őrködtek a status quo helyett? Vagy nem jobb magyarázó erejű-e az a jogállam-értelmezés, mely a jogállamban a hatalmi elit sajátos kommunikációs rendszerét látja, amely arra épül, hogy mindent, ami kiindulópontjának nem felel meg, zavarnak és zajnak tekint? Másfelől, igaz-e a jogállamiság mélypozitivizmusa? Nem inkább egy hígmoralizálás vagyis egy rejtett etikai választássor semlegesítése következik be?
A disszertáns hangsúlyozta, örült, hogy Sajó András elismerte a vállalt feladat érdekességét, azt hogy a jog jogelméletileg elemzett tulajdonságait, kategoriális felépítettségét megvizsgálva, ennek eredményét viszonyította a jogállamisághoz. Ezen az úton a majd kétszáz éves kontinentális irodalomban, ezideig, mások nem jártak. Opponense számára azonban nem volt meggyőző sem a modális kategóriákra építő megalapozás, annak tisztázása, hogy hol nem lehet (forradalmi helyzetben; rendkívüli állapot esetén) és hol nincs jogállam (mert megsértik normatív kritériumait a kormányzásban), sem pedig a végeredmény (érvényességi területe és szintézis). Szigeti szerint éppen e kiindulópontok hiányában állnak elő azok a kényszermoralizálással elfedett mélypozitivizmusok - az ilyesmik bírálatában csak egyetérthetünk, mondotta - melyek a legalitás-legitimitás, államiság-társadalmiság természetének és érvényességi területeinek felmutatása nélkül fecsegnek a jogállamról. Ekkor előáll az "I. Károlyt le akarták fejezni, a per smonca" helyzet, de nem áll elő akkor, ha a legitimitásváltás összefüggésében elemzik, hogy egy büntetőjogi, meglehetősen rugalmas fogalom, a hazaárulás tényállásának formális folytonossága ellenére hogyan változik a védett jogtárgy: az abszolutista vagy a parlamenti szuverenitásra épülő haza a legitim-e. A jelentésváltozás jogdogmatikailag megragadott fordulatán áll vagy bukik a dolog, mutatis mutandis: ami nem volt 1649-ben (ti. jogállam), az megvalósulhatott máshol és másutt. Legitimitásváltás és legalitás viszonya felfogásában a társadalmiság alapzatán végbemenő mozgás. Ezért - ezúttal kategóriaelemzés nélkül kifejezve a helyzetet - ahol lehetséges és van Zétényi-Takács, ott a történelmet ültetik a büntetőjogi vádlottak padjára (Jellinek). Ahol saját abszolút - ilyen vagy olyan világnézetük, moráljuk - legitimitását teszik a versengő legitimitás igények közötti állampolgári választások helyére, ott ezt a hígmorált öltöztetik át mélypozitivizmussá. Ahol a jogrend lehetővé teszi a rendőri szervek számára, hogy védelmi célból - időbeli korlát és ügyészi jóváhagyás nélkül - előzetesen letartóztassanak embereket, ahol kormányzati aktusokkal koncentrációs táborokba zárhatnak olyan személyeket, akiknek mentalitása, vallása vagy faja nem tetszik az adott kormányzatnak, s az elzártakat kényszermunkára kényszeríthetik - ott nincs jogállam. Ahol viszont jogállam van, ott nem mondhatják erre - mint Kelsen mondá "Tiszta jogtanában" (1934), hogy: "Tisztesség ne essék, ha az ilyen intézkedések morális nézőpontból energikusan el is ítélhetőek, az államok jogrendjében mindazonáltal az ilyesmit nem lehet szokatlannak tekinteni." Ma ezt az etatizmust ne vegyük megszokottnak, folytatta, mint ezt a két világháború közötti időszakban tették, s ebben az emberi jogokat nem vallásként és nem is a nem létező örök emberi természet valaminő antropológiai adottságaként kell megalapozni, hanem történelmileg felmerült, korhoz és társadalomhoz kötött, relatív természetjogként, amely intézményesített módon, magasabb mérceként szűrheti ki a jogrend alkotmányellenes aktusait, különösen ha az absztrakt és konkrét normakontrollt egyaránt gyakorolják.
- 369/371 -
Szerinte megoldásai alapján könnyen kritizálhatóvá váltak ezek a törekvések, akkor is, ha nem alkalmazott ideológiai-kritikai feldolgozást. Szigeti elismerte, hogy jogvédelmi eszközöket sem csak emberi jogi alapon lehet működtetni, és azt is, hogy sok a hígmoralizálás és a mélypozitivizmus a jogállamiság irodalomban, - de nem az ő munkájában. Ahol pedig társadalmi alapzatán vetik fel a jogállamiságot, ott a tényekkel összhangban elismerhetik a forradalmi vagy éppen retrográd természetjogot is. Csak éppen amikor az erőviszonyok ezt lehetővé teszik vagy éppen kikényszerítik, akkor elesik a jogállam lehetősége.
Rámutatott, hogy ő az első és második generációs emberi jogok egységének elvi álláspontján áll, viszont opponense elutasítja az emberi jogokat, mint olyan hipotézist, amelyre nincs szüksége. (Fundamentum interjú 1998/3) "Ezek után igen meglepő volna, ha egyetértésre juthatnánk abban a kérdésben, hogy a jogállamiság formális és a normák és aktusok hierarchiájában meglévő kontrollja mellett, melyek lehetnek azok a materiális jogállam kritériumok, melyeket az emberi jogok fejlődése hozott magával, s melynek elismerése alapján működhet a jogszabályok kontrollját éppen az alapjogok felől alkotmányosnak vagy alkotmányellenesnek minősítő grémium. En principe: alkotmányosságra szorítja a jogalkotó államhatalmat, kormányzatot."
Hasonlóan éles polémia zajlott akörül, hogy kialakítható-e egy általános jogállam-fogalom? Nem inkább sajátos elituralmak versengő apológiái küzdenek? A mai napig eltérően eldöntött kérdések maradtak, hogy eljárhat-e törvény felhatalmazása nélkül a végrehajtó hatalom, van-e eredeti jogalkotó hatalma. Sajó példaként a Youngstown-t Amerikában és az 1958-as francia alkotmány 34. és 37. §-át hozta fel. Továbbá megkérdezte, hogyan illeszthető az önszabályozó rendszer kategóriájában a végrehajtó hatalomnak adott norma-alkotási felhatalmazás, amit népképviseleti okokból olyan jogállami próféta, mint Locke átkozott ki? A delegációt a modern jogállami törvényhozók és alkotmánybírák egészen nagyvonalúan kezelik. Kétségtelen, a végrehajtó szervek jogírása is megfelel a jogi formáknak. Azonban hol lelhető fel a nem formai értelemben vett - és jogállami kritériumoknak megfelelő - önszabályozás ott, ahol egymáshoz csak érintőlegesen kapcsolódó áramkörök generálnak jeleket?
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
