Mint ismeretes, a büntetőeljárási jog reformja iránti igény már az 1980-as években jelentkezett. A politikai rendszerváltozással 1989-ben a tényleges jogalkotás is megkezdődött és 1990-ben az igazságügy-miniszter bizottságot hozott létre a büntetőeljárási kodifikáció elveinek kidolgozására. A bizottság ezt a munkát elvégezte és a javaslatát a kormány határozattá emelte. Eszerint:
" 1) A büntetőeljárásban a jelenleginél jobban kell érvényesülnie a feladatok elkülönítése és ezen belül a funkciómegosztás elvének. Tisztán el keli határolni a rendőri, ügyészi és bírói teendőket.
2) Olyan eljárást kell kialakítani, amelyben - legalábbis az alaptípust tekintve érvényesül az a tétel, hogy a büntetőjogi felelősség kérdése a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával a tárgyaláson dől el, és amelyben a mainál erőteljesebben érvényre jut a kontradiktórius elv, ezen belül pedig a felek rendelkezési joga.
3) A társasbíráskodás elvét továbbra is fenn kell tartani, de a mai szabályozáshoz képest szélesíteni kell az egyesbíró jogkörét.
4) Az alapjogok védelmében a tárgyalást megelőző szakaszban is meg kell teremteni az egyes eljárási cselekményeknél a bírói közreműködést.
5) A jogorvoslati rendszert a négyszintű bírósági szervezet keretében úgy kell kialakítani, hogy biztosítani lehessen a kétfokú rendes jogorvoslat igénybevételének lehetőségét.
6) A büntetőeljárás során szélesíteni kell a sértett igényérvényesítési lehetőségeit és eljárási jogosítványait. Megfelelő korlátok között meg kell engedni, hogy a sértett pótmagánvádlóként járhasson el.
7) Az alaptípusnak tekinthető eljárás mellett - ahol a tárgyalás dominál - ki kell alakítani az egyszerűsített eljárásokat, amelyeknek megfelelő alkalmazása lehetőséget ad az ügyek differenciált elbírálására.
8) Az eljárási reform sikerének érdekében az igazságügyi szervezet jogi szabályozási területére eső problémákat (ülnöki rendszer, védő kirendelése) meg kell oldani."1
Ennek szellemében készült el az 1998. évi XIX. törvény tervezete, amelyet végül az Országgyűlés is elfogadott.
Az új jogszabály máig tartó vesszőfutása azonban már előbb elkezdődött.
Kiderült, hogy a "szakma" - vagyis a nyomozó hatóságok alkalmazottai, a bírói, ügyészi és ügyvédi kar tagjai - megszokták az alapjaiban 1955 óta kialakult rendszert és bár szokásszerűen kárhoztatják annak több vonását is, valójában nem szívesen térnének rá egy más eljárási rendre, hiszen az óhatatlanul bizonyos átrendeződést igényelne. Ez természetesen "szerzett jogok" feladásával, új kötelezettségek keletkezésével is járna, elkerülhetetlen lenne a már rutinná vált módszerek újragondolása stb. Ehhez - a jelek szerint - senkinek nem volt igazán kedve. Így a szóba került (ténylegesen többnyire nem is igazán új) megoldások már az előkészítés során is fokról-fokra engedtek a kormányhatározatban megfogalmazott követelményekből - kétségtelenül nem igazán kiérlelt - törvény kihirdetése és hatályba lépése között (és azóta is) az állandósult kodi-fíkációs nyomás keretében egyre újabb és újabb ötletek jelennek meg.
E javaslatok nagy részének közös vonása, hogy nem arra irányulnak: miként lehetne a kormányhatározatban megfogalmazott (és annak idején sok szempontból újszerűnek ható) polgári demokratikus jogállami elvek érvényesülését minél inkább kiteljesíteni. Ellenkezőleg: többnyire a kodifikáció során megbolygatott, évtizedeken át megszokott virtuális jogok, látszatgaranciák és statisztikai bűvészmutatványok fenntartása, sőt, visszaállítása jelentkezik, mint cél. Ezt az állítást szeretném a következőkben a szóbeszéd szerint küszöbön álló újabb Be.-novella állítólagos tartalmából merített néhány példával szemléltetni.
A kormányhatározat 2. pontja előírta: " Olyan eljárást kell kialakítani, amelyben - legalábbis az alaptípust tekintve - érvényesül az a tétel, hogy a büntetőjogi felelősség kérdése a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával a tárgyaláson dől el, és amelyben a mainál erőteljesebben érvényre jut a kontradiktórius elv, ezen belül pedig a felek rendelkezési joga. "
A közvetlenség - a tankönyvek szerint - azt jelenti, hogy a bíróság a bizonyító tényeket minden közbeiktatott agens nélkül maga érzékelje és a megismerés összes fokozatán át maga jusson a vitatott tény felől ahhoz az ismerethez, amelynek igazságát meggyőződéssel vallja.2
A korábbi magyar eljárási törvények hagyományosan szabályozták a közvetlenség elvét. "A bíróság ítéletét csakis a főtárgyaláson fennforgott bizonyítékokra alapíthatja "; "A bíróság ítéletét kizárólag a tárgyaláson megvizsgált bizonyítékokra alapíthatja. "3 A Be. ezekhez hasonló rendelkezést nem tartalmaz ugyan, de ez nem annak a jele, hogy a közvetlenség követelményével szakítani kívánt.4
A közvetlenség elvének tartalmát a jogtudomány elsősorban annak a tilalmában látja, hogy az eredeti bizonyítékokat származékos bizonyítékokkal helyettesítsék. Ezt teljesen ugyan nem lehet kizárni,5 de a közvetlenség jegyében a lehető legszűkebb körre kell szorítani. A közvetlenség elvének tartalmához tartozik továbbá az. hogy a ténymegállapításban közreműködő bírák valamennyien vegyenek személyesen részt a bizonyítékok vizsgálatában. s végül ide tartozik a tárgyalás folyamatossága és koncentráltsága.6
A közvetlenség elve. pontosabban a bizonyítékoknak és vizsgálatuknak a ténymegállapító részéről történő közvetlen észlelése ad optimális keretet a helyes ténymegállapításhoz.
Ebben nagy jelentőségű a kontradiktórius eljárásmód. Ez biztosítja ugyanis azt. hogy a közvetlen megismerési folyamatnak az elvileg ellentétes érdekű felek (bűnügyekben a vád és a védelem) egyenjogú résztvevői. akik saját különálló. sőt esetleg ellentétes szempontjaikat a tények valóságának - a bizonyítási okok valódiságának - vizsgálatánál egyaránt szóba hozhatják. igazuk kimutatására és/vagy az ellenérdekű fél érveinek cáfolatára szánt okfejtéseiket egyaránt előterjeszthetik.
A "közvetlenség" értelmezésében az utóbbi fél évszázad - a jogi szabályozás megváltoztatásával - nem jelentéktelen módosulásokat hozott.
Az okirati bizonyítás körében a Bvp. is engedett ugyan kivételt. de mégis eléggé szigorú korlátokat támasztott: "Iratoknak tartalma csak annyiban szolgálhat bizonyítékul, amennyiben azokat a 313. § szabályainak megtartásával a tárgyaláson felolvasták. ""
E rendelkezés megengedte - egyes hivatalos igazolások és szakértő nyilatkozatok mellett - a területenkívüliséget és személyes mentességet élvező. s lakásukon kihallgatandó tanúk.8 továbbá az olyan tanúkihallgatási jegyzőkönyvének felolvasását. aki "a tanúságtételt a főtárgyaláson törvényes jogosultság nélkül, a kényszerítő eszközök alkalmazása dacára megtagadta; vagy ha (a tanú - beszúrás tőlem. B. E.) meghalt, vagy beszámíthatatlan állapotba jutott és ki van zárva, hogy már a korábbi kihallgatásakor is beszámíthatatlan állapotban volt; továbbá, ha tartózkodóhelye nem tudható ki; végre, ha megjelenése nagy nehézséggel vagy aránytalan költséggel járna"9
A tettestárs vagy részes vallomásáról szóló jegyzőkönyvet akkor volt szabad felolvasni. ha a tettestársat vagy részest már elítélték és a tanúvallomási jegyzőkönyv felolvasásának egyéb. idézett feltételei fennálltak.10
A. terheltet a főtárgyaláson kizárólag a bíróság [a tanács elnöke. illetőleg az (egyes) bíró] kérdezhette; másnak még arra sem volt joga. hogy kérdést indítvá-nyozzon.11 "Ha a vádlottnak a főtárgyaláson és a megelőző eljárásban tett vallomásai lényegesen eltérők, az elnök erre öt figyelmezteti, az eltérés okát tőle megkérdezi és ebben az esetben, valamint akkor is, ha a vádlott egyáltalán nem nyilatkozik, az előbbi vallomásáról felvett jegyzőkönyvet egészben vagy részben felolvashatja vagy felolvastathatja. "12 A vádlott vallomási jegyzőkönyvének a 305. §-ban felsorolt eseteken kívüli felolvasása (mai terminológiával: relatív) semmisségi oknak minősült.13
A Bp. - a közvetlenség rovására - megengedte az olyan tanú nyomozás során tett vallomásának a felolvasását is, akinek a tárgyalási vallomása attól eltér; egyébként a Bvp. szabályait követte.14 Ezt az I. Be. is így tartotta fenn.15
A nyomozás során tett vallomásokról szóló jegyzőkönyveket a II. Be. nem különböztette meg az egyéb okiratoktól. s úgy rendelkezett. hogy "A tárgyaláson fel kell olvasni -a 83. § (3) bekezdésnek korlátai között
- azt a bizonyítási eszközül szolgáló okiratot vagy iratot, amelynek tartalmát a bíróság bizonyítékként értékeli. "16 A törvényjavaslathoz fűzött indokolás szerint a közvetlenség elvének sérelmét az jelentené. ha a hatóság ahelyett. hogy a vallomást (nyilatkozatot) maga észlelné. az okiratot használná fel bizonyítási eszközül; ha azonban a törvény ezt megengedi.17 nincs sérelem. A "vallomás (nyilatkozat) tartalmát rögzítő okirat"
- vagyis a nyomozás során felvett jegyzőkönyv - felhasználása kifejezett külön jogszabályi engedély nélkül lehetővé teendő azonban célszerűségi okból akkor. " ha a vallomást tevő már nem hallgatható ki, illetőleg a többször kihallgatott személy vallomásai között kell az ellentétet tisztázni".18
Ezek a rendelkezések érdemben nem változtak a Be.-ben.
Mivel minden nyomozati kihallgatási jegyzőkönyv19 "okirat". a nyomozás során tett minden olyan kijelentésnek. amely bizonyító tényül szolgálhatna és rögzítették. szerepelnie kell a tárgyalás anyagában. mert e nélkül az ügy - az ítéleti tényállás szempontjából - nincs felderítve.20
A bíró szemüvegén keresztül nézve így az a jó. ha a kihallgatott mindazt elmondja. amit a nyomozati kihallgatási jegyzőkönyve tartalmaz. A tárgyalást vezető bíró gondja. hogy a jegyzőkönyv teljes tartalma szerepeljen a "tárgyalás anyagában". s ezt biztosíthatja. ha - mint rendszerint - a kihallgatás során szoros orientációs alapnak tekinti a nyomozati jegyzőkönyvet.21 Ha ellentét mutatkozik a szóbeli és az írásbeli vallomás között. ennek okát tisztázni kell. A nyomozati vallomás javára ilyenkor könnyű kiutat enged a rutinszerű tanácselnöki kérdés: "Akkor még jobban emlékezett?", ha pedig valaki nagyon kardoskodik a tárgyalási változat mellett. ki kell oktatni. hogy ezzel (legalább implicite) a nyomozóról azt állítja: hamis jegyzőkönyvet készített és figyelmébe kell ajánlania hamis vád törvényes következményeit.22
Minthogy a nyomozó hatóságok vezetői - és többségükben alkalmazottai is - tanulnak krimináltaktikát és a tanultakat alkalmazzák gyakorlati munkájukban. a nyomozás során rendszerint részletes. aprólékos jegyzőkönyvek készülnek. Ezek általában azt is tartalmazzák. ami a vallomásban lényeges. s a vallomás hitelt érdemlőségének megítéléséhez szükségesnek tartott körülményeket is helyesen kezelik. Nem sűrűn lehet azt mondani. hogy a bíróság - vagy a tárgyalás más résztvevői - merőben új olyan dolgokkal álltak. vagy állhattak volna elő. amelyek a nyomozás anyagában nem szerepeltek.
Mit lehet azonban akkor várni. amikor a bűnügyi nyomozók többszáz órában tanultak krimináltaktikát. meg kihallgatási ismereteket.23 a jogi oktatásban pedig - ahol a leendő bírákat. ügyészeket és a védői feladatokat ellátó ügyvédeket képzik - a kriminalisztika jó esetben 2x30 órás tanfolyamon kerül előadásra?24 Ismétlem azonban: a krimináltaktikában nem a nyilvános. szóbeli. közvetlen és kontradiktórius kontinentális büntetőtárgyaláson. hanem a nyomozás (vizsgálat) keretében folytatandó kihallgatásra vonatkozó tudnivalókat összegzik.25
A Be. eredeti verziójáról csak az mondhatja. hogy az "angolszász keresztkérdezéses tárgyalást" kívánta meghonosítani. aki a büntetőeljárás kérdéseiben teljesen járatlan. Mégis egyfajta önkritikaként is felfogható az a csaknem maradéktalan elzárkózás. amellyel a bírói. ügyészi és ügyvédi kar a kezdeményezést fogadta. Ez - számomra legalábbis - arra mutatott. hogy az ügyészi és ügyvédi kar tagjai nem feltétlenül érzik magukat képesnek arra. hogy a tárgyaláson egy épkézláb vallomást kivegyenek egy vádlottból vagy egy tanúból. s a bírói kar tagjai sem éreznek szilárd talajt a lábuk alatt. ha az általuk elképzelttől eltérő gondolatmenet szerint kikerekedő vallomást kell intellektuálisan feldolgozni.26
A bizonyítékoknak a közvetlenség és a kontradik-tórius elv jegyében történő vizsgálata csak lehetőséget nyit arra. hogy valaki önálló megismerési folyamat révén személyesen szerezzen olyan ismereteket. amelyek igaz voltáról meg van győződve. A bizonyítandó tény és a bizonyító tény között a valódinak felismert bizonyítási ok által teremtett kapcsolat jelenti az objektív bizonyítottságot, a bizonyítási ok valódi volta felőli személyes meggyőződés pedig a bizonyosságot. Más azonban azt mondani. hogy "én belátom, hogy így van ", mint azt. hogy "nem látom, hogy tévedett volna, amikor ennek a gondolatmenetnek a végén azt gondolta, hogy így van, s ezért ezt én is elfogadom ". Az előbbihez önálló gondolatmenet kell. az utóbbihoz elegendő. ha valaki egy idegen gondolatmenetet elfogad hiánytalannak és kimerítőnek.
A nyomozás során felvett jegyzőkönyvekben bizonyító tényként szereplő kijelentések korlátlan felhasználásának megengedése - különösen. ha ez a bizonyító erő tisztázását célzó kérdésekre válaszul adott kijelentésekre is kiterjed - valójában a tárgyalást önálló megismerési folyamatból átváltoztatja a nyomozásbeli megismerési folyamat ellenőrzésévé. A tény igaz voltának kritériuma nem az lesz. hogy "a bíróság erről meggyőződött", hanem az. hogy "a nyomozás erről meggyőződött, ők pedig értenek hozzá".27
Ide tartozik az is. hogy önmagában a korábbi kijelentésnek a jegyzőkönyv alapján történő ismétlése vagy felolvasása nem lenne kifogásolható. ha a bizonyító tény érvényességi tartományát nem engedné a. törvény helytelenül megvonni. A jegyzőkönyv ugyanis közokirati bizonyító erővel csupán annyit igazol: a kérdéses személy a jegyzőkönyvben feltüntetett helyen és időben milyen kijelentést tett.28 Azt azonban önálló bizonyítás tárgyának kellene tekinteni. hogy akkor és ott igazat mondott-e. E nélkül - tehát. ha a jegyzőkönyv által bizonyítottan tett kijelentés a kijelentett tény valóságát is bizonyító ténynek tekinthető - előfordulhat. hogy a bíróság olyan (a nyomozás idejében tett és nyomozati jegyzőkönyvben szereplő) kijelentésre alapoz ténymegállapítást. amelynek a tárgyaláson csak az ellenkezője hangzott el. de amelyet a nyomozati jegyzőkönyv által igazoltnak vesz. bár az. akinek tulajdonítják. a kijelentés megtételét is tagadja.29
A jegyzőkönyvi nyilatkozatban szereplő kijelentés. mint bizonyító tény helyes értelmezéséhez a jogszabály módosításra sem lenne szükség; elegendő lenne a bizonyítás tanában alapvető jelentőségű fogalmak pontosabb és szigorúbb. fegyelmezettebb kezelése - ami. persze feltételezi e fogalmak ismeretét. Ez viszont megszerezhető.
A kormányhatározat 1. pontja előírta "A büntetőeljárásban a jelenleginél jobban kell érvényesülnie a feladatok elkülönítése és ezen belül a funkciómegosztás elvének. Tisztán el kell határolni a rendőri, ügyészi és bírói teendőket. " A bíró és az ügyész közötti funkciómegosztás a kontradiktórius tárgyalás egyik mellőzhetetlen előfeltétele.
A kontradiktórius tárgyalás természetesen aligha lehetséges anélkül. hogy a két szembenálló fél (bűnügyekben a vád és a védelem) jelen lenne. Mondható persze. hogy a védő jelenléte (sőt. léte az ügyben) nem mindig kötelező. Ha azonban nincs vádlott. védőnek kell - és jelen kell - lennie.30 A védelem - mint egyik "ügyfél" - tehát mindig személyesen is jelen van. Ám tudjuk. hogy hazánkban - talán az európai kultúrkörben egyedülálló módon - létezik ügyész nélküli büntetőtárgyalás. Az ötlet eredeti magyar találmány31 és az I. Bpn. 58. §-ban öntötték törvény formájába.
"A Javaslat azonban nem teszi minden esetben kötelezővé az ügyésznek a tárgyaláson való feltétlen részvételét, hanem ezt a személyes vádképviseleti kötelezettséget csupán olyan esetekre szorítja, amikor azt az ügyek szempontjai megkövetelik [58. § (2) bek.]. A Javaslat viszont kötelezővé teszi az ügyésznek a jelenlétét a tárgyaláson, ha részvételét a vádiratban maga jelentette be, vagy erre vonatkozóan a bíróság külön határozott. Mindezek csupán a járásbírósági eljárásra vonatkoznak; a megyei bíróság és a Legfelsőbb Bíróság előtti elsőfokú eljárás, már az eljáró bíróságjellegére tekintettel is eleve olyannak tekintendők, amelyen az ügyész részvételétől eltekinteni nem lehet, ezért az ügyésznek ebben az esetben a tárgyaláson való részvétele kötelező" - mondja az I. Bpn. javaslatához fűzött indokolás.32
Az indokolás úgy hangzik. mintha az ügyésznek a tárgyalásról való távolléte régóta magától értetődő lenne, s a rendelkezés ennek a távollétnek a kereteit ésszerűsítené, holott eddig a vádló - a közvádló (ügyész, vagy ügyészi megbízott) vagy a fő-, illetőleg a pótmagánvádló - tárgyalási jelenléte volt magától értetődő.33 Ezt a rendet a Bp. is fenntartotta.34 Az I. Bpn. 58. §-a ellenben átírta az eredeti jogszabályt és a "ha a vádat az ügyész képviseli" szavak helyére (gondolatjelek között) a "ha az ügyész részvétele a törvény szerint kötelező" kifejezést toldotta be. Beiktatta továbbá a 154/A §-t, amely az ügyész részvételét - mint az imént idézett indokolás utalt rá - a Legfelsőbb Bíróság és a megyei bíróság I. fokú tárgyalásán általában, a járásbíróság előtt viszont csak akkor követelte meg, ha
" a) az eljárás tárgya hivatali bűntett, tervgazdálkodás érdekeit sértő bűntett, üzemi balesettel kapcsolatos bűntett, feltéve, hogy az halált vagy súlyos testi sértést okozott, továbbá fiatalkorúak által elkövetett bűntett;
b) az ügyész a tárgyaláson való részvételét bejelentette;
c) a bíróság a tárgyaláson való részvételre kötelezte"35
Az új módi nem keltett sem a parlamentben, sem a szakirodalomban nagyobb feltűnést annak idején.
Az I. Be. az eredeti - és logikájában nehezen követhető - szabályozást némileg korrigálta. Erről az indokolás annyit mondott: "A Javaslat (18. §) sem teszi ugyan minden esetben kötelezővé az ügyésznek a tárgyaláson való részvételét, figyelemmel azonban arra, hogy az ügyésznek minél gyakoribb jelenléte kívánatos, ezért szélesíti azoknak az ügyeknek a körét, amelyekben az ügyész köteles a tárgyaláson részt venni."
Ismét félrevezető a szöveg; nem magyarázza meg, hogy miért ad egyáltalán lehetőséget az ügyész távollétében történő tárgyalásra, holott ez az igazi kérdés!
Az ügyész részvétele nélküli tárgyalást a II. Be. csak a helyi bíróság előtt és csak az ún. "vétségi" eljárásban engedte meg.36 Figyelemre méltó, hogy a törvény javaslatához fűzött indokolás ismét fordítva érvel: "Az eljárás törvényessége és hatékonysága szempontjából egyaránt fontos kérdés az ügyész részvétele az elsőfokú bíróság tárgyalásán. A Javaslat az ügyek jelentőségére és garanciális szempontokra figyelemmel határozza meg az ügyész tárgyalási részvételének körét. Önként adódik, hogy ha a Legfelsőbb Bíróság, illetve a megyei bíróság jár el első fokon, az ügy jelentősége az ügyész részvételét a tárgyaláson megkívánja. A járásbíróság és a katonai bíróság előtt akkor szükséges az ügyész részvétele, ha az ügyben a bűntetti eljárás szabályait alkalmazzák. A vétségi eljárásban tehát az ügyész tárgyalási részvvéte-le általában nem kötelező; ez következik ennek az eljárásnak az egyszerűsített jellegéből. " Ezután azzal foglalkozik az indokolás, hogy vannak mégis olyan körülmények (fogva lévő terhelt, sajátos jelentőség, bonyolultság), amelyek az ügyészt tárgyalási jelenlétre indíthatják, vagy a bíróságot arra késztethetik, hogy kivételesen kötelezze erre őt.37
Az ügyész távollétében tartható tárgyalás intézménye ma is él. Nem kis meglepetéssel tapasztalhatjuk, hogyan kezeli a Be. ezt a problémát.
A Be. 240. § (3) bekezdése főszabályként előírja: "Ha e törvény másként nem rendelkezik, a tárgyalás a jegyzőkönyvvezető, a vádlott, az ügyész és - ha a védő jelenléte a tárgyaláson kötelező - a védő nélkül nem tartható meg. " Azt sugallja, hogy a vádlott - és a védő - meg az ügyész jelenléte a "kontradiktórius" jelleget ismét helyreállítja a büntető tárgyaláson.
E lendületes kezdet után azonban a 241. § (1) bekezdése lehűti a várakozásokat. "Másként" rendelkezik: felsorolja azt az öt esetet, amikor az elsőfokú tárgyaláson az ügyésznek jelen kell lennie,38 s az indokolásban mindezt megismétli anélkül, hogy a megoldás helyessége mellett akár csak egyetlen érvet megpróbálna felhozni. E rendelkezések folytán a megyei bíróság elsőfokú tárgyalásain sem kötelező mindig az ügyész részvétele.39
Az ember hajlana arra a gondolatra, hogy az ügyész távollétében tartott elsőfokú, közvádas büntető tárgyalás - mint költségkímélő, bár az eljárásjogi alapelvekkel összhangban nem lévő megoldás40 - a "szocialista" büntető eljárási jog olyan magyar specifikuma, amelyet a jelek szerint az Európai Unióban " hungaricum "-ként kellene szerepeltetni.41
Az ilyen - szabálysértési tárgyalásra emlékeztető módon - intézett ügyek száma és aránya nem jelenték-telen.42
Az ügyész nélküli büntető tárgyalás nyilvánvalóan keresztezi a kontradiktórius elvet. Nem véletlen, hogy olyan külföldi látogatót, aki ezt az intézményt megértéssel szemlélte volna, az elmúlt évtizedekben nem láttam; nemzetközi szakmai tanácskozásokon rendszerint félreértésnek fogták fel, ha szó került róla.
Az elv keresztezése önmagában még nem is lenne feltétlenül baj.
A vádló távolléte olyan funkció ellátásában teremt hiátusta büntető tárgyaláson, amelynek mindig és feltétlenül realizálódnia kell. A vád ismertetése, bizonyítékainak bemutatása, a védelem bizonyítékainak megkérdőjelezése, a védelem érvelésében mutatkozó következetlenségek vagy hiányosságok felszínre hozatala nélkülözhetetlen tennivaló. Ezt valakinek mindenképpen el kell látnia. Erre - legalább is részben - a törvény a bírót ki is jelöli,43 holott az ügyészi meg a bírói szerep összeegyeztethetetlen.44
Az ügyészi funkció betöltése a bíró részéről sajátos módon nem a vádképviseleti tennivalók ellátásában kívánatos erély, hanem a bírói feladatkör betöltésében kötelező tárgyilagosság iránt ébreszt kételyt. Ez nem is véletlen: nem az ügyész hívja fel a bíró figyelmét a védelem érvelésében észlelhető inkonzisztenciára, eltérő nyomozati vallomásra, hanem azt a bíró ez idő szerint hivatalból észleli, s ez "köszön vissza" az ítéletben. Lehet tehát mondani (de nem lehet tagadni), hogy a bíró már a tárgyalás közben érzékeltette a véleményét. Hozzávéve a vitathatatlan erkölcsi kárhoz azt a többletköltséget, amit a vád feletti rendelkezésnek az ügyész tárgyalási távollétéből adódó bonyodalmai az elnapolások révén okoznak, kérdéses, hogy számszerűen nem igazolódna-e a régi bon mot: "az olcsó igazságszolgáltatás sokba kerül a társadalomnak".
A büntetőeljárási jog közismert és nevezetes alapelvei - a szóbeliség, a közvetlenség és a kontradiktórius (tárgyalási) eljárásmód - a 18. század végén, a nagy francia forradalom hullámán emelkedtek magasra, de, mint ezt később sokat hallhattuk, a gyakorlatban szárnyaszegetten érvényesültek. A szocializmus idején azt hirdették: most valóban kibontakozhatnak. Láthattuk, ez hogyan festett a gyakorlatban. A büntetőeljárási kodifikáció elveiről szóló kormányhatározat azt írta elő: jobban el kell határolni a rendőri, bírói és ügyészi teendőket; el kell érni, hogy a bűnösség kérdése a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával és a kon-tradiktórius elv erőteljesebb érvényesítésével a tárgyaláson dőljön el, s a négyszintű bírósági szervezet keretében biztosítani kell a kétfokú rendes jogorvoslat igénybevételének lehetőségét.
Mi lett ebből?
Kis híján jogos Horatiussal szólni: "Parturiunt montes, nascetur ridiculus mus".45
Ha arra gondolok, hogy Lukács Adolf már 1904-ben megjelent könyvében felvázolta, hogyan kellene a büntetőeljárást elvileg is helyesen felépíteni, azt kell mondanom: bizony az 1994-98-as kodifikáció anyagában többet lehetett volna értékesíteni a XIX. század végi kodifikációt övező vitákból és a XX. század első harmadának tapasztalataiból.
Meg lehetett volna tanulni, hogy a bizonyításnak a büntetőeljárási jog csak bizonyos kereteit szabja meg, a bizonyítás maga azonban nem a jog szabályaitól függően alakul. Mivel pedig a büntetőeljárásbeli megismerés a sajátosan felfogott logikai bizonyításra, és -mellette, kisegítőleg - a formális (processzuális) bizonyításra épül, ezt a kettőt ésszerű viszonyba kell szervezni az eljárásban. A "bizonyítás" nem okiratok előállítása és szortírozása, hanem ismeretek érvekké kovácsolása és érvek súlyának szakszerű értékelése. Ezért a kriminalisztikai ismereteket nem csak a rendőrségen és az ügyészségen, hanem a bíróságon és az ügyvédi karban sem lenne szabad valamiféle alacsonyabb rendű vagy nélkülözhető matériának tekinteni.
A XIX-XX. század fordulójának szakirodalmából meg lehetett volna tudni sok mindent a közvetlenség fontosságáról és bizonyításbeli jelentőségéről is. És talán arra is fel lehetett volna figyelni, hogy az 1951 utáni magyar büntető eljárási rendszer annyit kárhoztatott "inkvizitórius túlsúlya", amelynek folytán "az ügyek érdemben a nyomozás idején dőlnek el"46 arra vezethető vissza, hogy a Bp. felolvashatóvá minősített minden nyomozati jegyzőkönyvet, tág teret nyitva ezzel a közvetlenség megkerüléséhez.47
Ez máig sem változott.
A kérdéses rendelkezéshez a II. Be. 83. §-a kapcsán fűzött indokolás 2. pontja a célszerűségen túli érvet nem is próbált felhozni. A Be.-beli "ügyféli kihallgatás" sorsát figyelembe véve elképzelhető, milyen fogadtatásra találna egy olyan javaslat, hogy a nyomozási jegyzőkönyvek felolvasására a közvetlenség követelményét szigorú tiszteletben tartó Bvp.-beli szabályokat vezessük be. Egy írásban már meglévő vallomás elismétlésé-nek (felmondásának) maradéktalan voltát mindenki képes ellenőrizni, aki tud olvasni; egy kihallgatás helyes és szakszerű lebonyolításához azonban más ismeretek is szükségesek.
Sikerült jobban elhatárolni az ügyészi és a bírói funkciót?
Pirulva írom le: az igazi probléma az elmúlt fél évszázadban komoly formában szóba sem került.
Mint gyakorló beosztott ügyészt, nem foglalkoztatott az a kérdés, hogyan tárgyalhatnak bűnügyeket nélkülem. Mint ügyészségi vezető, egy túlterhelt és létszámhiánnyal küzdő szervezet napi gondjaival hadakoztam és ilyen szemszögből a "nem ügyészes" tárgyalások előnyösek voltak. Egyébként is: amikor büntető eljárási jogból szigorlatoztam, ez volt a tételes jog és ebben senki nem látott gondot. Most megtudtam, hogy ezt az I. Bpn. okán 1954-ben Magyarországon találták fel; nem a Szovjetunióból importáltuk, mert ott - illetőleg manapság az utódállamokban - ugyanolyan értetlenül szemlélik, mint az európai kultúrkör (és ezen belül: jogi kultúra) bármely más országában.
Ennek ismeretében csodálkozom, hogy az elmúlt fél évszázadban - a szakirodalom tanúsága szerint -ugyanúgy nem kísérelt meg egyetlen büntető eljárásjogi kodifikáció alkalmával sem soha, senki, semmiféle érdemi érvet találni e páratlan jogi megoldás igazolására, mint ahogy 1954-ben sem érveltek mellette bővebben. Akkor azonban ott volt az ügyészi "általános törvényességi felügyelet" akkori koncepciója (benne a "büntetőbíróság tevékenységének törvényessége feletti ügyészi felügyelet"-tel) amely viszont már az 1960-as években meghaladottá vált. A dolog mégis olyannyira megszokottá és magától értetődővé vált, hogy amikor 1997-ben a kodifikációs bizottságban Erdei Árpáddal szóba hoztuk: az ügyészségi fogalmazók számára bírósági tapasztalatszerzésre adna lehetőséget, ha a "nem ügyészes" ügyekben az ügyvédjelöltekhez hasonlóan -részt vehetnének tárgyalásokon, a gondolat merev ellenállásba ütközött. Azt mondták, jobb, ha senki nem képviseli a vádat. Nem elvi, hanem puszta praktikus megfontolás eredménye a Be. 241. § (2) bekezdésbeli szabály. A jelek szerint a mértékadó körök számára nem is annyira fontos az, hogy a büntető tárgyalások bő 1/3-a formailag sem kontradiktórius és ez a helyzet kétes pozícióba szorítja a bírót, megkérdőjelezi a bírói tárgyilagosságot, hogy magyarázatot igényeljenek rá. Pedig hol van már az "ügyészi felügyelet" 1953-54-es koncepciója.
Mindmáig vet még időről-időre hullámokat a "feljelentés-kiegészítés" intézményének hiánya. illetőleg az. hogy "bűncselekmény (egyszerű) gyanúja" elegendő a nyomozás megindításához. nem kell az "alapos" gyanú. Emiatt úgymond - a hatóságnak nincs módja a feljelentés esetleges olyan hézagait. hiányosságait tisztázni nyomozás nélkül. amelyek pedig könnyen és egyszerűen tisztázhatók lennének. hanem ilyenkor is nyomozást kell indítani. amit azután majd meg kell szüntetni. Ez egyrészt azzal jár. hogy a bűnüldözési statisztikában az "eredménytelen" nyomozások száma és aránya növekszik majd a korábbi időszak hasonló számaihoz képest. másrészt azzal. hogy a nyomozás megindításának ténye - ami a feljelentés 3 napon belüli elutasításának hiányából mindenki számára nyilvánvaló - a feljelentettet hátrányos megvilágításba helyező híresztelésekre adhat alapot. "Feljelentették"; "nyomozás indult ellene" - mondhatják pl. politikai ellenlábasai.
Az érvelés tetszetős. de téves.
Ha valamilyen mértékben valószínű. hogy bűncselekmény történt. a bűn üldözésére hivatott hatóság nem térhet az eset felett tétlenül napirendre. mondván. "valószínűbb az. hogy nem történt bűncselekmény. mint az ellenkezője." Utána kell néznie a történteknek - és ez maga a nyomozás. A magyar büntető eljárási jogban az "inquisitio generalis"-sal azonosítható hatósági ismeretszerzési törekvésekhez. a gyanítható. feltételezett cselekmény mibenlétének (ha úgy tetszik: a tárgyi tényálladéknak) a tisztázásához mindig is elegendő volt annak ki nem zárt lehetősége (tehát bizonyos -esetleg szerény mértékű valószínűsége). hogy bűncselekmény történt.48
Az "alapos" melléknevet a gyanú minőségi jelzőjeként az 1954. évi V. törvény vezette be. Az új fogalom éveken át semmiféle szakmai érdeklődést nem keltett. mígnem 1962 nyarán az I. Be.-ben megjelent a "feljelentés kiegészítése". Ehhez az intézményhez tudvalevően akkor lehetett folyamodni. ha a nyomozás elrendelése vagy megtagadása kérdésében nem lehetett megnyugtatóan állást foglalni a feljelentés alapján.49 vagyis valamilyen valószínűsége volt annak. hogy bűncselekmény történt. de a gyanú nem volt "alapos". Ugyanez a probléma kapcsolódott a "gyanúsítottal szembeni eljárás szabályai "-hoz50 is.
A nyomozó szervek általában nem szoktak légből kapott elképzelések alapján eljárást indítani. de a dolog természetéből adódik. hogy a bejelentések vagy a (bűnügyi) rendészeti hírszerzés. felderítés útján szerzett értesülések sokszor hézagosak. töredékesek. Nem utánuk járni is kockázatos. kötelességszegésnek tűnhet. az utánjárás pedig azok számára. akik ennek valamilyen megnyilvánulásáról értesülnek ("rendőrök érdeklődtek ...") könnyen lenne félreérthető. sőt félremagyarázható és vethetne valakire rossz fényt. Ezért az olyan formális eljárási cselekményeket megelőzően. amelyek ilyen következményt idéznek elő. a nyomozó hatóságok igyekeztek valami módon a gyanút megerősíteni.51 Ezt a célt szolgálta nálunk eredetileg az előzetes ellenőrzés,52 amit később megszüntettek.53 rövidesen engedélyezve helyette 3 napon belül további - hozzáférhető - adatok beszerzését.54
Az I. Be. előkészítése során - végeredményben a hozzáférhető szovjet szakirodalom és jogszabályok alapján - vetődött fel az a gondolat. hogy a gyanú "alapos" voltának megállapítása érdekében tájékozódási lehetőséget kellene teremteni az "előzetes ellenőrzés"-hez hasonló intézmény révén.55 Az elgondolást a jogalkotás elfogadta.
A jogintézmény az 1963-ban bevezetett Egységes Rendőrségi és Ügyészségi Statisztikai Rendszer (ERÜBS) nyomán egyre növekvő jelentőségre tett szert. minthogy a rendőrségi bűnügyi munka értékelésében a statisztikai mutatók mind nagyobb - és a javadalmazást is érintő - fontosságúakká váltak. Az 1970-es években különösen előtérbe került az ún. "nyomozáseredményességi index".56 s nem kellett sok idő annak felismeréséhez. hogy az index értéke a számlálónak - az "eredményes nyomozások" számának - a növelése útján (ez a nehezebb). vagy a nevezőnek - az "összes (elrendelt) nyomozások számá"-nak - a csökkentése útján javítható. Ez utóbbihoz jó eszköznek bizonyult a "feljelentés kiegészítése". amelynek sajátos gyakorlata alakult ki.
A rablás sértettjét. mint feljelentőt. pl. a panaszfelvétel során annak belátására lehetett "rávezetni". hogy az erőszak (akár eszméletvesztést okozó bántalmazás) céljáról nincs megbízható tudomása. s arról sincs. hogy értékei miként tűntek el; csak gondolja azt. hogy a bántalmazás előtt megvoltak. eszméletre térése után viszont már hiányoztak. Sokuk azt sem tudta biztosan. nem veszítette-e véletlenül el a pénztárcáját a bántalmazás kezdete előtt. vagy nem hagyta-e el valahogyan az értékeit akkor. amikor a bántalmazás folytán még kába - de már cselekvésre képes - állapotban volt. Az 1970-es évek elején vádat képviseltem egy olyan bűnügyben. amelyben számos rablás volt úgy vád tárgya. hogy a nyomozást eredetileg megtagadták. mert a sértett "elismerte" annak lehetőségét, hogy nem az - egyébként eltűnt - értékeinek elvétele érdekében ütötték le.
További lehetőséget nyitott az ellopott stb. dolgok értékére vonatkozó szaktanácsadói felvilágosítás. Ha pl. a tolvaj felderítése kilátástalannak látszott. szinte biztos. hogy a szaktanácsadó szerint az ellopott kerékpár értéke a szabálysértési értékhatár alatt volt (s ha váratlanul mégis megkerült a tolvaj és a lopott dolog. az értékelést még mindig felül lehetett vizsgálni).
A potenciális tanúktól való felvilágosítás-kérés (a szaktanácsadói felvilágosítás mellett. vagy azzal együtt) alapot adhatott továbbá a feljelentett tények (és ezen át a feljelentő szavahihetőségének) megkérdőjelezésére és a nyomozás megtagadására azon a címen. hogy a bűn-
cselekmény alapos gyanúja hiányzik [II. Be. 127. § (1) bekezdés a) pont II. fordulat]. Egy személyes jó ismerősöm - ügyész kollégám - 1945-46-ban datolyát evett, a magból pedig pálmát nevelt, amely a '70-es évek elejére kb. 3 méteresre nőtt. Ekkor kitette a lakása előtti zárt, fűtött folyosóra, ahonnan ellopták. Mikor emiatt feljelentést tett, megtagadták a nyomozást, mondván, hogy a szaktanácsadótól a nyomozó hatóság megtudta: Magyarországon egyáltalán nincs is datolyapálma; amit az emberek annak hisznek, az dracéna, s nem él 25 évig, nem nő 3 méter magasra (a feljelentő tehát valótlanságokat állított), az értéke pedig jóval a szabálysértési értékhatár alatt marad.
E tapasztalatok alapján a fővárosi főügyész úgy rendelkezett, hogy a feljelentő szavahihetőségének ellenőrzése a feljelentés kiegészítése keretében csak akkor engedhető meg, ha tényállításai természeti törvényszerűségekkel, köztudomású vagy hivatalosan ismert tényekkel avagy egymással ellentétesek; ha a hatóság hivatalos tudomása szerint cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt áll, vagy ha a feljelentéskor ittasság, kábító hatású anyag élvezete stb. folytán nyilvánvalóan cselekvőképtelen állapotban van, avagy elmeállapotának ép voltához egyébként nyomatékos kétség fér, illetőleg a hatóság által már korábbi ügyekből szerzett tapasztalatok szerint notórius alaptalan feljelentő.57
Mindez azonban csak a II. Be. idején - a bűnözés növekedésével és a nyomozás eredményességének romlásával párhuzamosan vált világossá.
A feljelentés-kiegészítés intézménye tehát egészében a nyomozó hatóság ismereteinek bővítésére szolgált a büntetőjog-ellenes tett lehetséges, sőt valószínű megtörténtét illetően. Ez egybeesik a nyomozás céljával. Módszerei is a nyomozás során alkalmazott módszerek közül kerültek ki. Eltörlése többletfeladatokkal nem járt, hiszen a kérdéses további ismereteket a feljelentés kiegészítése keretében is a nyomozó hatóságnak kellett megszereznie; azt pedig, hogy a ténylegesen végzett munka a statisztikai elszámolási rendszerben miként oszlik el különböző mért sokaságok között, az eljárásjogi rendszer felépítése szempontjából, csak az kívánja figyelembe venni, aki a statisztikai látszatnak is jelentőséget akar kölcsönözni.
Mindez azt igazolja, hogy haszna - ha egyáltalán lenne - semmiképpen nem lehet arányban azzal a kárral, amit a döntés elodázása, a nyomozás megkezdésében mutatkozó késlekedés és erkölcsi téren a bizonyosra vehető statisztikai kóklerkedés révén okoz majd.
A megszokásból eredő beletörődés ellenére vitathatónak tartom a nyomozási határidők és határidő-hosszabbítások rendszerét.
A Bvp. a nyomozással kapcsolatban mintegy természetesnek vette a haladéktalan és folyamatos foganatosítást és semmiféle határidőt nem írt elő - eltekintve attól, hogy letartóztatás esetén az iratokat az ügyészségre 48 óra alatt át kell tenni.58 A bírói vizsgálat már bonyolultabbnak mutatkozott, de a Bvp. itt is evidenciának tekintette, hogy a vizsgálatot a szükséges ismeretek összegyűjtéséig folyamatosan kell végezni. Határidőt tehát nem szabott, de előírta, hogy a vizsgálóbíró "köteles a vizsgálatok állásáról és menetéről, a fogva lévők ügyeinek és fogságuk tartamának kiemelésével, a vádtanácsnak e célra előre meghatározott ülésében havonként szóval jelentést tenni".59 A jelentés - a jogszabály alapján ítélve - a vizsgálóbíró munkáját felügyelő vádtanács tájékoztatására szolgált; a testületnek az egyes ügyekre vonatkozó döntési kötelezettségéről a törvény nem szól.
A Bp. sem hozott változást e tekintetben. Nem így az I. Bpn., amely előírta, hogy a nyomozást elrendelésétől számított 1 hónap alatt el kell végezni. "Kivételes esetben, ha ezt az ügy rendkívül bonyolult volta vagy elháríthatatlan akadály indokolja, a megyei ügyész60 a nyomozás tartamát egy hónappal meghosszabbíthatja. < ... > (3) A nyomozásnak két hónapon túl való meghosszabbítására a legfőbb ügyész adhat engedélyt. Ez a szabályozás maradt az I. Be. idején is azzal az eltéréssel, hogy a főügyész az eredeti 1 hónapos időtartamot két hónappal hosszabbíthatta meg és így a legfőbb ügyésznek csak a 3 hónapon túli hosszabbításokat kellett engedélyeznie62
Nem nehéz kitalálni, honnan erednek e szabályok. Az abban az időben hatályos szovjet-orosz Be, szerint az egyszerűbb ügyekben vizsgálat helyett végzett nyomozás az elrendelésétől, illetve megkezdésétől számított egy hónapig, a vizsgálat pedig két hónapig tarthatott/'1 s ha a vizsgálat befejezhetetlennek bizonyult az előírt idő alatt, a területi ügyész joga volt azt egy hónappal meghosszabbítani. További hosszabbítást csak a szövetségi köztársaság ügyésze adhatott.64 Az l. Bpn. előírásai ezt a rendszert tükrözik, s végül még a II. Be. is ezt tartotta fenn.
Az 1980-as évek vége fele a bűncselekmények - és ezzel az ügyek - száma növekedett, a hatóságok fuldokoltak az ügyekben, a nyomozások egyre hosszabb ideig tartottak. A nyomozási határidő meghosszabbítása kivételből szabállyá vált s ráadásul az ügyész nem mondhatta, hogy az ügy kinyomozása elveszítette az időszerűségét és már felesleges vele foglalkozni. Bármennyire húzódott is a nyomozás és elhúzódását az ügyész bármilyen indokolatlannak látta, további határidő-hosszabbítást kellett engedélyeznie.65
Végül az Igazságügyi Minisztérium is, az Országgyűlés jogi, igazgatási és igazságügyi bizottsága is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a nyomozási határidővel kapcsolatos ügyészi határozatokra vonatkozó előírások "idejét múlttá és kontraproduktívvá" váltak.66 Az 1987. évi IV. törvény meg is változtatta őket és a nyomozás időszerűségét a nyomozó hatósági vezetők feladatkörébe utalta. Ám 1989 őszére kiderült, hogy az ő kezükből kicsúszott a gyeplő (pontosabban szólva kézbe sem vették azt) a nyomozás időtartama mértéktelenül növekedett. Így a határidők ügyészi ellenőrzésének és hosszabbításának rendszerét visszaállították67 és azt a Be. is némi módosítással átvette.68
A legfőbb ügyész normatív utasítása szerint az ügyész nem hosszabbítja meg a nyomozás határidejét. ha az erre irányuló előterjesztés indokolatlan.69 Az "indokolatlan" szó az utasításban nyilvánvalóan azt jelenti. hogy további nyomozásra vagy nincs már szükség. vagy a még szükséges nyomozási cselekmények határidőre foganatosíthatók. tehát az ügy vagy adott állapotában vagy a még szükséges eljárás elvégzésével a nyitva álló határidőben törvényesen megszüntethető vagy befejezhető.70
A kinyomozatlan ügyben az ügyésznek engedélyeznie kell a további nyomozást. s ez nem intézkedés - mint a nyomozás elrendelése - hanem határozatot igénylő döntés.71 A határozatot közölni kell azzal "akire a rendelkezése vonatkozik. továbbá azzal is. akinek az eljárási jogait érinti".72 Jogorvoslatra - panaszra - az jogosult. "akire nézve az ügyész vagy a nyomozó hatóság határozata rendelkezést tartalmaz".73
Ez idő szerint mértékadónak tekinthető az "akire nézve" kifejezésnek az az értelmezése. hogy szélesebb kört jelent. mint az "akire", s ide értendők mindazok. "akire vonatkozóan" tartalmaz a határozat rendelkezést. Így a nyomozási határidőt meghosszabbító határozat esetén ide tartozik a gyanúsított is; neki - és a védőnek - kézbesíteni kell azt és panaszjoguk is van.74
Merész - bár nem feltétlenül téves - állítás. hogy a jogalkotó nem képes magát anyanyelvén helyesen kifejezni. vagy nem veszi észre. hogy az indokolásban szűkebb kört jelöl meg jogosítottként. mint a jogszabály szövegében75. Ezen túlmenően: a hiányos nyomozás "abbahagyására" - befejezésére vagy megszüntetésére - ami a gyanúsított aktuális jogi helyzetén valóban változtatna. a törvény nem ad lehetőséget. A nyomozási határidő meghosszabbítása tehát - ami a további nyomozást. így további bizonyítási eszközök léte és holléte felőli tájékozódást. sőt. ezek biztosítását és/vagy rögzítését teszi lehetővé a nyomozó hatóságnak - a gyanúsított jogi helyzetén sem nem változtat. sem nem odáz el törvényes változást. A szóban lévő álláspont ezért nézetem szerint csak a virtuális jogok és látszólagos garanciák számát (no meg a hatóságok postaköltségeit) növeli. anélkül. hogy tényleges értelme lenne. A jogszabály értelmezése tehát most is lehetőséget nyitna a kézbesítés mellőzésére és a panaszjog kizárására; a jelek szerint azonban nincs. aki a törvényt értelmezze. A jogalkalmazó a törvényhozástól várja. hogy gondolkozzon és a félreérthető helyzetet a törvény módosítása útján szüntesse meg.
Nem gondolom. persze. hogy mindennek a papírra vetésével változást idézek elő. Köztudott. hogy a bűnüldözés és a büntető igazságszolgáltatás nem tartozik a költségvetés kedvencei közé. Fontosnak tartom viszont. hogy ne merüljön feledésbe: a jelenleg hatályos megoldások fontos részei nem igazán helyesek. javítani kellene rajtuk. és nem követjük a demokratikus jogállamiság olyan hagyományos elveit. amelyeket pedig farizeus módra hirdetünk.
Aki a működő szervezetek gyakorlati gondjaival birkózik. aligha végez könyvtári kutatásokat azért. hogy nehézségei eddig nem is ismert forrására bukkanjon. Ha azonban ezeket más díjmentesen elébe tárja. nem kizárt. hogy nem gátolja a nehézségek megoldását - sőt. elképzelhető az is. hogy hajlandó tenni érte. ■
JEGYZETEK
1 2004/1994. (I. 17.) kormányhatározat.
2 Vö. DR Angyal Pál: A magyar büntetőeljárás jog tankönyve, Athenaeum irodalmi és nyomdaipari Rt.. Bp. 1915. I. köt. 289. oldal. dr. Móra Mi-hály-dr. Kocsis Mihály: A magyar büntető eljárási jog, Tankönyvkiadó. Bp. 1961. 113-114. oldal. Fenyvesi Csaba-Herke Csongor-Tremmel Flórián: Új magyar büntetőeljárás, (szerk.: Tremmel Flórián, a továbbiakban: pécsi tankönyv) 99. és köv. oldalak.
3 1896. évi XXXIII. törvény a bűnvádi perrendtartásról (a továbbiakban: Bvp.) 324. § (1) bekezdés. 1951. évi III. törvény a büntető perrendtartásról (a továbbiakban: Bp.) 177. §. Hasonlóan szólt a büntető eljárásról szóló 1962. évi 8. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: I. Be.) 223. §-a és az 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: II. Be.) 10. § (2) bekezdése is. amelyet "felpuhított" a "- ha e törvény eltérően nem rendelkezik -" szavak betoldásával az 1998. évi LXXXVIII. törvény. 1. §-a.
4 Ld. a 2002/1994. (I. 17.) kormányhatározat 2. pontját. valamint a Be. javaslatához fűzött Részletes indokolás 3. pontját.
5 Vö. Kertész Imre: A tárgyi bizonyítékok elmélete a büntetőeljárási jog és a kriminalisztika tudományában, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Bp.. 1972. 158. oldal. pécsi tankönyv 100. és köv. oldalak.
6 Pécsi tankönyv 101. és köv. oldalak. Itt szó esik arról. hogy az elvet a jogfejlődés során prakticista szempontoknak engedve meglehetős mostohán kezelték és kijátszásának "technikái" is kifejlődtek. sőt burjánzanak.
7 Bvp. 324. § (2) bekezdés.
8 Ez utóbbiak közé az uralkodóház tagjai és azok tartoztak. akik " aggkoruk, hosszú időre terjedő betegségük vagy testi, fogyatkozásuk miatt az idézésre meg nem jelenhetnek" - ld. Bvp. 201. § (1) bekezdés 1. és 2. pont.
9 Bvp. 313. § (3) bekezdés.
10 Bvp. 313. § (4) bekezdés.
11 Bvp. 304. § (6) bekezdés.
12 Bvp. 305. § (1) bekezdés; a nyomozati és vizsgálati jegyzőkönyvekre hasonlóan Bvp. 137. §.
13 Dr. Vargha Ferenc -dr. Angyal Pál- dr.Isadk Gyula: Bűnvádi perrendtartás - melléktörvényekkel, az újabb eljárási törvények részletes magyarázatával, rendeletekkel, joggyakorlattal, jegyzetekkel és utalásokkal, Grill Károly könyvkiadóvállalata, Bp. 1938. 273. o.
14 Bp. 165. § (2) bekezdés b) pont. A tettestárs és a bűnrészes, ha elkülönített ügyben szerepelt, tanúként volt kezelendő.
15 I. Be. 209. § (2) bekezdés b) pont.
16 II. Be. 203. § (1) bekezdés; A 83. § (3) bekezdés: " Vallomás (nyilatkozat) tartalmát rögzítő okirat csak e törvény rendelkezései szerint, a közvetlenség elvének sérelme nélkül használható fel a bizonyítás eszközeként. Felhasználható az okirat, ha a vallomást tevő nem hallgatható ki, vagy az okirat tartalma és a vallomás között ellentét van."
17 Mint pl. a vétségi nyomozásra vonatkozóan a 151. §, vagy a tárgyalás ismétlésének bizonyos eseteiben a 203. § (3) bekezdés, illetve az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése miatt megismételt tárgyalás eseteinek meghatározott körében a 233. § (1) bekezdése.
18 A II. Be. 83. §-ához fűzött indokolás 2. pontja
19 Sőt, furamód az arról szóló jelentés is - vö. Be. 301. § (2) bekezdés.
20 Vö. Büntetőeljárásjog - kommentár a gyakorlat számára, (szerkesztette és a hivatkozott részt írta dr. Berkes György), HVG-ORAC, 2003-2005. (a továbbiakban: Kommentár) II. köt., 874. oldal.
21 Ügyészi pályafutásom négy évtizede során nem egyszer olyan tanácselnöknél képviseltem vádat, akinek a tárgyalásra való felkészülése azt jelentette: gondosan kijegyzetelte, hogy egy-egy vádpontban érintett melyik vádlottnak a nyomozás során tett ide vonatkozó vallomásai, szembesítési nyilatkozatai milyen lapszámon, hol találhatók. A tárgyalási vallomást ezek szerint követte nyomon, az esetleges eltérő kifejezések használatát is nyomban szóvá tette és az összes nyomozati vallomást felolvasta (vagy legalább is "felolvasottnak nyilvánította"). Mindezt - állítólag - azért, mert egyszer egy ítéletét felderítetlennek minősítették és megalapozatlanság címén hatályon kívül helyezték egy eltérő nyomozati vallomás felolvasásának elmulasztása miatt.
22 Bár - mint gyakorlatból tudhatjuk - ez érdemben nem más, mint üres fenyegetőzés.
23 A Rendőrtiszti Főiskola nappali tagozatának bűnügyi szakán a kriminalisztika 350 órás tantárgy; ehhez kapcsolódik még a titkos információgyűjtés és adatszerzés kérdéseit 277 órában tárgyaló "bűnügyi szolgálati ismeretek" elnevezésű tantárgy.
24 A jogászok közül az ügyészek a szakmai továbbképzés keretében válhatnak intézményesen kriminalisztikai tanfolyamok hallgatóivá. A bírák és ügyvédek csak autodidakta módon, önképzés útján vagy önálló elhatározásból valamilyen jogi továbbképző intézet tanfolyamán tanulhatnak kriminalisztikát. Mindez esetleges.
25 Az angolszász ("adversary") eljárásban könyvtárnyi irodalom foglalkozik a (tárgyalási) kihallgatással, ezen belül az "examination-in-chief és a "cross-examination" során alkalmazandó módszerekkel és fogásokkal. Nálunk a tanúk bírósági kihallgatásának kérdéseivel Nagy Lajos monográfiája - Tanúkihallgatás a büntetőperben, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1966. - foglalkozott részletesen.
26 A "tárgyalás tervezhetősége" stb. csak ürügyként kezelhető, hiszen a kihallgatandó személyek száma is, a nyomozás során tett vallomásuk is ugyanúgy ismeretes, mint manapság, s nincs ok feltételezni, hogy az időigény lényegesen eltérően alakulna.
27 Ahogyan ezt Sztrogovicsnak a Lityeraturnaja Gazeta-ban közölt cikke [(Bírósági hiba), 1964. május 23-i szám)] nyomán kibontakozott vitában Filimonov ("A bíróság és a vizsgálat funkcióiról", 1964. augusztus 18.) ki is fejti. Ld. még Sztrogovics válaszát ugyanebben a számban (" Válasz az ügyésznek") címmel és Balogh János: Az igaság a büntetőeljárásban c. cikkét, Jogtudományi Közlöny 1965. évi 6. szám, 265. és köv. oldalak.
28 "A tanú által korábban - akár szóban, akár írásban, s esetleg eskü alatt - tett kijelentést a keresztkérdezést végső jogi képviselő a tanú elé tárhatja, hogy eskü alatt tett vallomásának igaz voltát próbára tegye. A kijelentésnek önmagában engedélyezhető bizonyítéknak kell lennie (ld. alább), de az nem bizonyítja azt a tényt, ami a tárgya." Ld.: Celia Hampton: Criminal Procedure and Evidence, Sweet & Maxwell, London, 1973, 179. old. Engedélyezhető bizonyítékok: a (tanúként vallomást tevő) vádlott korábbi kijelentései, beleértve nem alakszerű beismerő nyilatkozatait is, ha önkéntesen - akár hatósági embernek - tette, (uo. 386-387. old.), az elhaltaktól származó kijelentések (uo. 388. old.) és a másoktól származó kijelentések. Egy vallomást tevő tanú korábbi - akár egyező, akár eltérő - kijelentése általában "hearsay", s mint ilyen, nem használható a benne foglalt tény bizonyítására, csak a vallomás bizonyító erejének "megerősítésére az examination-in-chief, vagy támadására a cross-examination idején, vagy a tanú által vehető igénybe emlékezetének felfrissítésére. " (uo. 388. old.) Kivétel: R. v. Phillips, (1936) 26 Cr. App. R.17. (uo. 389.).
29 Kommentár, II. kötet 797. oldal (a szerző Kónya István).
30 A távollévő terhelt elleni eljárásról ld. Be. 530. § (1) bekezdés; kóros elmeállapotú terhelt esetén Be. 46. § b) pont; rendzavaró vádlott ügyében Be. 247. § (2) bekezdés.
31 A sok szemszögből közvetlen mintául szolgáló szovjet-orosz büntető eljárási jog szerint az elsőfokú bíróság tárgyalásán az állami vádló részvétele mindig kötelező volt; vö. a többször módosított 1922. május 25-i keletű szovjet-orosz Be. 268-270. cikkelyeit. A hivatkozások e jogszabályra itt és másutt is
kiadvány alapján történnek.
32 Ld.: Az Országgyűlés Irományai 1953-58, I. Melléklet a 8. sz. irományhoz, 56. oldal.
33 Még kihágási ügyekben is, ld. Bvp. 539. §.
35 Bp. 154/A § (2) bekezdés. A 10/1959. Legf. Ü. utasítás az ügyészt arra kötelezte, hogy vegyen részt a tárgyaláson, ha a terhelt előzetes letartóztatásban vagy ideiglenes biztonsági őrizetben van, továbbá, ha túlnyomó részt közvetett bizonyítékok állnak rendelkezésre, illetve ha kiemelkedő elvi jelentőségű vagy olyan kérdéseket kell eldönteni, amelyekben nincs kiforrott ítélkezés gyakorlat, s ha a vád képviseletét a magánvádlótól vette át.
36 II. Be. 19. § (2). A "vétségi" eljárás soha nem csak vétségek és nem is minden vétség esetén volt igénybe vehető. A vétségi tárgyaláson az ügyész jelenléte kötelező volt, ha a terhelt fogva volt, ha kényszergyógykezelésről kellett határozni, ha az ügyész a részvételét bejelentette vagy a bíróság részvételre kötelezte őt.
37 A törvényhozó tehát arra ismét nem hoz fel érveket, hogy miért nem kell az ügyésznek a tárgyaláson jelen lennie, hanem azt magyarázza, hogy miért lehet akkor is ott, ha ez nem kötelező.
38 "a) első fokon, ha a bűncselekményre a törvény ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel,
b) másodfokon, ha az ügyész részvétele az elsőfokú tárgyaláson kötelező volt,
c) a vádlottat fogva tartják.
d) a vádlott kóros elmeállapotú,
e) ha a bíróság az ügyészt a tárgyaláson való részvételre kötelezte,
f) ha az ügyész bejelenti, hogy a tárgyaláson részt vesz."
39 Vö.: Kommentár (a vonatkozó részt írta dr. Berkes György) II. köt. 673. old. Emlékezzünk: a korábbi jogszabályok indokolása azt tartalmazta, hogy a megyei bíróság jellege, illetőleg az elsőfokú hatáskörébe utalt ügyek jelentősége az ügyészi részvételt megkívánja. E téren tehát nyilvánvalóan észrevétlenül következett be változás.
40 Vö. még több hasonlót illetően dr. Király Tibor: A büntető eljárásijog útjai, Magyar Jog 1985. évi 3-4. szám, 255. és köv. oldalak.
41 Az eredetileg is "szocialista jogalkotás"-ként aposztrofált Büntető perrendtartás 1954-es módosítása alkalmával jelent meg, s a törvényt, amely bevezette, az egyik parlamenti felszólaló így jellemezte: "Felhasználva a Szovjetunió ez irányú tapasztalatait, a (Nagy Imre-féle 1953-as - beszúrás a szerző, B. E.) kormányprogramnak és mai életünk követelményeinek megfelelő alkotó módon továbbfejleszti az 1951. évi III. törvénybe foglalt büntető perrendtartást." - Ld. Országgyűlési Napló 195358, I. kötet, 421. hasáb.
42 Az elsőfokú bírósági tárgyaláson kifejtett ügyészi tevékenységre vonatkozó adatok szerint 2003. I. félévében a vádirat nélküli bíróság elé állításokat nem számítva - a bíróságok 18 725 ügyet tárgyaltak, s az ügyész 9032 ügy (48,23%) tárgyalásán nem vett részt; 2004-ben 44 926 ügy közül 19 775-öt (40,01%), 2005. I. félévében 25 312 ügyből 10 582-ot (41,81%) tárgyaltak "rendes" eljárásban ügyészi részvétel nélkül. Ez a hátborzongató helyzet azonban mégis javulás; az 1998-2002 közötti öt évben - a vádirat nélküli bíróság elé állításokat nem számítva - átlag 45 039 ügyet tárgyaltak évente, ebből 22 668-at (50,3%), ügyészi részvétel nélkül, azaz a "szabálysértéses" büntető tárgyalások aránya mintegy 1/5-ével csökkent. Megjegyzem, hogy a legfőbb ügyész 2004. évi parlamenti beszámolójában némileg eltérő számok szerepelnek (ld. 16. sz. tábla). A 2002. és korábbi évekre vonatkozó számokban azonban a vádirat nélküli bíróság elé állítással indult ügyek sem az összes első fokon tárgyalt ügy, sem - értelemszerűen - az ügyészi részvétellel tárgyalt ügyek között nem szerepelnek, s ez érthetően az ügyészes/nem ügyészes tárgyalások arányszámait is érinti. Az összehasonlíthatóság érdekében tehát ezeknek az ügyelőiek a számát a 2003. I. félév-2005. I. félévi adatokból is levontam.
43 Be. 342. § (2) bekezdés "Ha az ügyész nincs jelen a tárgyaláson, a vádiratból a vádat a bíróság ismerteti. " A törvény többet nem ír ugyan elő, de a kellő felderítés érdekében a bíró kell feltegye azokat a kérdéseket, amelyeket az ügyésznek kellene feltennie.
44 Be. 21. § (1) bekezdés a) pont, Be. 31. § (1) bekezdés a) pont.
45 Ars poetica, 156. sor, Muraközi Gyula műfordításában: "Nagy hegy vajúdott s nevetést keltő egeret szült."
46 Király Tibor: Büntetőeljárási jog - 3. átdolgozott kiadás, Osiris, Bp. 2003. 69. és 71. oldal
47 Ez - az ún. "napoleoni per" és az 1864. Bírósági Szabályzat nyomán - az akkoriban hatályos, 1922-ből származó szovjet-orosz Be.-ben is így volt, s nem lehetetlen, hogy ez volt a minta.
48 A Bwpi. az "inquisitio speciális"'-^ azonosított bírói vizsgálat - a "bűnvádi ügyben birói eljárás" -megindításához követelte bűncselekmény " nyomatékos" gyanújának fennállását. A "nyomatékos gyanú" mibenlétéről íd. a Grill-féle Új döntvénytár XXIX. köt. 473. sz, alatti esetet, Kúria B. I. 3142/1935. Hasonló megoldásra jutottak a szovjet büntető eljárásjog tudományban a "büntető eljárás" és "büntető üldözés" közötti különbség mibenlétéről folytatott vitában, A résztvevők szintén az előzetes vizsgálatot általános és különös részre osztották, a különöshöz sorolva azt a szakaszt, "Amikor elegendő adat mutat arra, hogy a bűncselekményt egy meghatározott személy követte el, s ezt az egyént a vizsgáló vádlotti minőségben bevonja az eljárásba, közli vele a vádat és kihallgatja őt ..."
49 I. Be. 101. § (1) bekezdés.
50 I. Be. 108. §.
51 A francia rendőrséget illetően vö. Pierre Bouzat: Action publique, lá. Lévy: De linformation officieuse, Nancy, 1934., 757. old.
52 21/1953. Legf. Ü. Utasítás.
53 8/1958. Legf. Ü. Utasítás.
54 Ü. K. 1961. évi 9. sz., 99. sorsz.
55 Ld.: Dr. Cséka Ervin: Büntető eljárási jogunk reformja, Kriminalisztikai Tanulmányok I. szám, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1962., 26-27. old. A mintát nyilvánvalóan a szovjet büntetőeljárási jogban létező intézmény, a "vizsgálatot megelőző ellenőrzés" adta, melyet az ügyésznek kellett elvégeznie vagy elvégeztetnie valakivel, de nem a vizsgálóval - ld. M. A. Cselcov: A szovjet büntető eljárás, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó, Bp. 1954., 181-182. old. Ami eljárási rendszerünkben azonban a rendőrségi stb. nyomozótisztek a szovjet (ügyészségi) vizsgáló feladatkörét látták el; azt a logikát követve tehát az ügyész őket sem bízhatta volna meg a feljelentés kiegészítése körébe tartozó tennivalókkal.
56 Az index számítási módja: az eredményesen zárult nyomozások számának és az összes (elrendelt) nyomozások számának a hányadosát kell szorozni 100-zal. Azt az előírások rögzítették, hogy a nyomozás mikor tekinthető "eredményes"-nek.
57 Ld. Fővárosi Főügyészség, Ig. 423/1983. szám.
58 Bvp. 95. §.
59 Bvp. 115. §.
60 Későbbi terminológiával a főügyész.
61 A Bp.-nek az I. Bpn. 26. §-ával beiktatott 91/A. § (1) és (3) bekezdése. Az állam elleni bűncselekmények ügyében a nyomozás időtartama - a (2) bekezdés szerint - eleve 2 hónap volt.
62 I. Be. 113. § (1) és (2) bekezdés.
63 A szovjet-orosz Be. 105., illetve 116. cikkelye.
64 A szovjet-orosz Be. 116. cikkelye; a mi terminológiánk szerint ez a szövetségi köztársaság legfőbb ügyésze.
65 Az egész a biatlon nevű északi sí versenyszám lövészetéhez hasonlított: aki elvétette a célt, büntetőköröket kell fusson, bár ettől a lőeredménye nem lesz jobb. Aki nem nyomozta ki időben az ügyet, az - mintegy "büntetésül" - előterjesztést kell írjon és határidő hosszabbítást kell kérjen. Vö. "A nyomozási és letartóztatási határidők hosszabbításáról" c. cikkemet, Belügyi Szemle 1985. évi 10. szám.
66 Vö. Markója Imre expozéját és Kereszti Csaba bizottsági előadó beszédét, Országgyűlési Napló 1985-1990. 1112. és 1117. hasáb. Dr. Horváth Je-nö képviselő ellenkező javaslatát - uo. 1126. hasáb - a bizottság is, a miniszter is elvetette, ld. uo. 1129. és 1131. old.
67 1989. évi XXVI. törvény 16. §.
68 Be. 176. §.
69 11/2003. (ÜK. 7) LÜ. Utasítás 40. §.
70 Vö. Kommentár 1. kötet 515. old. (a IX. fejezet szerzője dr. Láng László) Az előírás azonban továbbra is "lex imperfecta ". Az a probléma ugyanis változatlan, hogy ha nyomozásra ok van, mert az ügy nincs kinyomozva és a még nyitva álló idő alatt nem is lehet kinyomozni - azaz a további nyomozás "indokolt" - az ügyész nem tehet mást, mint ad határidőt. Az "indokolatlan késlekedés" miatt tehet szemrehányásokat, sőt fegyelmi eljárást is kezdeményezhet, de azt, hogy a nyomozó konkuráló feladatai közül melyik a fontosabb, s hogy a nyomozásban mutatkozó késlekedés ehhez mérten "indokolatlan"-e, nem ő, hanem a fegyelmi jogkört gyakorló elöljáró ítéli meg, és semmi nem garantálja, hogy ugyanúgy látja majd, mint a (fegyelmi eljárást esetleg kezdeményező) ügyész.
74 Kommentár, I. kötet 549. old. (a IX. fejezet szerzője dr. Láng László) Ez nem egészen azonos a Be. javaslatához fűzött miniszteri indokolás 1. pontjában olvasható állásponttal.
75 Vagyis nem tudja, mit beszél. Az is kérdés, hogy ilyenkor a jogszabály-e a mértékadó, vagy az indokolás. Sokak szerint a jogszabály, mert "a jogalkotó akarata a törvény szavain keresztül nyilvánul meg".
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Bócz Endre, ny. fővárosi főügyész, egyetemi docens, Budapest
Visszaugrás
