Kónya István: Az igazságszolgáltatás és a média (MJ 2016/2., 73-79. o.)

Már nem kezdő bíróként, de kezdő szóvivőként részt vettem egy találkozón, amely a média képviselői és bírósági szóvivők között jött létre. A szervezők célja az volt, hogy a sajtó munkatársai és a bírósági szóvivők jobban megértsék egymást, a hatékony együttműködés érdekében folytassanak párbeszédet. Ennek során az egyik fiatal bírósági szóvivő lelkesen magyarázta a jelenlévő újságíróknak, riportereknek, hogy a bíróság teljesen nyitott a sajtó irányába és várja érdeklődésüket, amelyet a legjobb szakszerűséggel és készséggel elégít ki mindenkor, és kissé szemrehányóan vetette fel, hogy az újságírók "miért nem fordulnak bátrabban kérdéseikkel a szakbírákhoz"?

Erre az egyik újságíró a következő választ adta:

"Mert nem arra vagyunk kíváncsiak, amit el akarnak nekünk mondani, hanem arra, amit el akarnak titkolni."

Ez a mondat rossz kezdete egy kapcsolatnak, vagy még inkább egy beteg kapcsolat tünete. A mondat a bizalmatlanságról, gyanakvásról árulkodik, amelynek alapján semmiféle kapcsolat nem működik. Szeretném már az elején leszögezni, hogy nincs mit eltitkolnunk, nyíltak, nyitottak vagyunk. Az igazságszolgáltatás letéteményesének, a bíróságnak ugyanis az általa lefolytatott eljárásokkal - mint ahogy azt kiváló bírótársam, dr. Márki Zoltán tanácselnök úr szokta mondani - "nem célja, hanem dolga van". A bíróság nem érdekelt az ügyek eldöntésének kimenetelében, hanem feladata van azokkal, mégpedig az, hogy elbírálja őket, mert esetleg még másik 50 ügy várja a sorsát. Tehát a média ne gyanakodjon ránk, mert nincs titkolnivalónk. Ha az igazságszolgáltatás és a média kapcsolata nem egészséges, vagy legalábbis javításra szorul, akkor mit lehet tenni? Milyen is ez a viszony? Egy biztos, ebből kilépni nem lehet. Mi több, szükségünk van partnerként a médiára, mégpedig nem szeszélyből, vagy egyoldalú, naiv ragaszkodásból, hanem alkotmányos okokból. Az Alaptörvény XXVIII. Cikke ugyanis a modern eljárásjogok egyik legfontosabb alapelvét deklarálja, amikor kimondta:

"Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, észszerű határidőn belül bírálja el."

A nyilvánosság követelményét, tehát már az Alaptörvény deklarálja, de ez a nyilvánosságnak csak az egyik - perbeli - esetét említi, holott a bíróságok működésének (az igazságszolgáltatásnak) ettől szélesebb és többszintű nyilvánosságra van szüksége. Az ítélkezés számára a nyilvánosság fogalmába tartozik

- a tárgyalás nyilvánossága,

- a média nyilvánossága (sajtónyilvánosság)

- a bíróság általi tájékoztatás útján létező kapcsolata közönséggel.

"A nyilvánosság az igazságszolgáltatás felett álló társadalmi kontroll, sőt eszköz a bíróságba vetett hit megőrzésére" mondta ki az Emberi Jogok Európai Bírósága, s idézte ezt dr. Handó Tünde, az OBH elnöke tavaly október 15-én a III. Nemzetközi Bíróságok és Kommunikáció Konferencián. A nyilvánosság garancia, mert bizonyítja, hogy az ítélkezés nem zárt ajtók mögött történt, és ami ott elhangzik az ellenőrizhető.

A nyilvánosság, a sajtó (média) nélkül csupán a tárgyalótermi nyilvánosságot jelenti, amelynek határt szab a helyiségek befogadóképessége. "Ha lenne akkora tárgyalóterme a bíróságnak, amelybe az ország egész lakossága helyet foglalhat, akkor a társadalmi és perbeli nyilvánosság egybeesne, s nem lenne probléma." (Varga Zoltán)

A garanciális szempont mellett a büntető ítélkezés számára a nyilvánosság a generális prevenciót is szolgálja, amennyiben a bűnösség kimondása és az azért alkalmazott szankció megismerhetővé válik. A bíróságoknak ezért kötelességük kapcsolatot kiépíteni és ápolni a sajtóval, mert az a legszélesebb körben éri el a társadalmat. Ezért mi ebből a kapcsolatból nem léphetünk ki, ha úgy tetszik, nem bonthatjuk fel. Társadalmi megítélésünk, elfogadottságunk múlhat rajta. Az aktív médiakapcsolatok kialakítása indokolt, s ezen a téren 2005-höz képest nagyon sok minden változott. A nyitottság immár a teljes átláthatóságig fejlődött és a bíróságoknak nemcsak a munkája, de a szervezete is, azok mindennapjait beleértve, teljességgel figyelemmel kísérhető. Ebben a Kúria elnökének és az OBH elnökének egyaránt nagy szerepe volt.

A kapcsolaton belüli arányokra azonban ügyelni kell, mert nem egészséges, ha az egymásra utalt felek egyike fölébe akar kerekedni a másiknak, vagy egyenesen hegemóniára tör.

A média ugyanis teremtő hatalom. Nem egyszerűen tájékoztatja a nyilvánosságot, hanem felemel vagy letaszít, sztárrá változtat, vagy éppen senkivé alacsonyít egyéneket. Képes az ártatlanból bűnöst, s a bűnösből ártatlan csinálni. A média képes eldönteni, hogy mi van és mi nincs, mi a jó és mi a rossz. A média által megszólított közönség pedig olyan szereplőjévé válik ennek a szerkesztett valóságnak, amelyben úgy látja a világot, amilyennek azt a tömegkommunikáció alkotta, mert azt igazságnak fogadja el, pedig lehet, hogy az írott szó csupán a valóság eltorzított változata. A valóság szenzációhajhászás miatti eltorzítására álljon itt egy példa:

A bíróság aljas indokból elkövetett emberölés bűntette és kifosztás bűntette miatt 14 évi fegyházra ítélte azt a terheltet, aki a 70. életévét túlhaladott szállásadónőjét meg akarta erőszakolni, s miközben ruháját szaggatta, az idős sértett azzal fenyegette meg, hogy a történtekért feljelenti. E mondata megpecsételte a sorsát, mert a terhelt emiatt határozta el, hogy végez vele. Noha eredeti szándékát nem váltotta valóra, az idős asszonyt megfojtotta, és egy övvel a gardrób szobában felakasztotta. A lakásból

- 73/74 -

távozás közben észrevette a sértett asztalon hagyott retiküljét, és abból 20 Ft-ot elvett. Az elkövetés időpontjában ez a szerény összeg arra elegendő volt, hogy az első kocsmában két fröccsöt igyon belőle. Az ügyet tárgyaló bíró hazafele menet egy újságot vett, amelynek szenzációt kereső híradása azzal borzolta a kedélyeket, hogy "Gyilkosság húsz forintért". A bíró kíváncsian és döbbenten olvasta a híradást, melyből először nem ismert rá saját ügyére, csak amikor a tudósítás végére ért, értette meg, hogy az általa elbírált ügyről van szó. A cikk tehát megváltoztatta a bírói döntés jogi minősítését, mert amiről szólt, az tulajdonképpen azt állította, hogy a tettest a pénz elvétele motiválta, mert 20 Ft-ért ölt, holott azért ölt, hogy a szexuális erőszak kísérlete miatt ne jelentsék fel. A közvélemény tehát félre lett tájékoztatva, holott a valós esemény is megrázó és hírértékű volt.

Ehhez képest feltehető a kérdés, hogy valójában mi a sajtó?

A mindenkori közvélemény tükre, az események krónikása, vagy éppen ő maga a hírek csinálója, a közvélemény alkotója?

Ne feledjük el (ezt egy országosan ismert műsorvezető fogalmazta meg frappáns módon), attól, mert valakinek - egyénnek vagy csoportnak - helyzete és lehetősége van a saját véleményét a nyilvánosság előtt rendszeresen elmondani, attól az még nem lesz azonos a közvéleménnyel. Az igazságszolgáltatás és a média kapcsolatát a tudósítás képes ideálisan kezelni.