Talán nem túlzás azt állítani, hogy a rendszerváltás a társadalomtudományok közül a történelem és a filozófia mellett a jogtudományra volt a legnagyobb hatással. Nemcsak azért, mert e tudomány szövete, a tételes jog néhány év alatt teljesen kicserélődött, hanem azért is, mert e tudomány vázát alkotó, dogmaként kezelt állítások sorra megdőltek. A rendszerváltás - rövid idő alatt - jogrendszerváltáshoz is vezetett, ami a jogászképzéssel foglalkozók számára nyilvánvalóvá tette azt, hogy a továbbiakban nem lehet a régi szemlélettel és a régi eszközökkel tanítani, hanem az oktatás gyökeres megújítására van szükség, annak valamennyi következményével együtt, beleértve a személyi konzekvenciákat is.
Még javában tartott a rendszerváltás folyamata, de már megtörténnek az első, spontán kísérletek az oktatás korszerűsítésére. Ezek a törekvések egyrészt - az oktatás szemlélet- és módszerbeli megújítását váró - a hallgatóságtól eredtek, másrészt a visszaszerzett egyetemi, illetve kari autonómiának a megnyilvánulásai voltak. A kilencvenes évek elején végrehajtott apróbb tantervi módosítások, gondolok itt a kötelező orosz nyelvi záróvizsga megszüntetésére, a szemináriumok választhatóvá tételére vagy egyes diszciplínák nevének a megváltoztatására, mindazonáltal csak a kezdetét jelentették a képzés megújításának.
A jogászképzés folyamatának koncepcionális újragondolása céljából a pécsi állam- és jogtudományi karon 1991-ben egy reformbizottság jött létre, amely a kari tanácsnak rendszeresen beszámolt a tevékenységéről. A viták során egyre gyakrabban hangzott el az, hogy a jogászképzést a jogállamiságra és a piacgazdaságra tekintettel kell megújítani és a joghallgatókat fel kell készíteni az - akkor még Európai Gazdasági Közösségnek nevezett - Európai Unióhoz való csatlakozás feladatainak a megoldására is. A korábban soha nem tapasztalt bőséggel érkező pályázati pénzek, gondolok itt elsősorban a Felsőoktatási Fejlesztési Alapra, néhány éven keresztül biztosították, azt, hogy a várt megújulás ne csak az oktatás szellemében, hanem a tárgyi feltételeiben is bekövetkezzék. A mindennapi tanári munka legnagyobb gondja egyébként ebben az időszakban a hallgatóknak a hatályos tananyaggal való ellátása volt. A bevezetőben már felvázolt jogrendszerváltás következményeként ugyanis a régi tankönyvek és jegyzetek, nemkülönben az oktatási segédanyagként szolgáló jogszabálygyűjtemények és döntvénytárak menthetetlenül elavultak, miközben a tankönyvkiadás újjászervezése csak nagy nehézségek árán indulhatott meg.
A kilencvenes évek elején az akkori négy jogi kar vezetői az oktatási reform megvalósításának egyik legfontosabb feltételeként a képzési idő kilencről tíz félévre való felemelését jelölték meg. A minisztérium eleget tett ennek a kérésnek, és az 1993/94-es tanévtől kezdődően engedélyezte a képzés meghosszabbítását. Sajnos ezzel egyidejűleg nem fogalmazódtak meg azok a feladatok, amelyeket a megnövekedett tanulmányi idő alatt meg kellett volna oldani. Mind a mai napig nincs tisztázva az elméleti és a gyakorlati képzés viszonya -bár ezzel a problémával Magyarország nem áll egyedül-, de ugyanígy tanácstalanok vagyunk a képzés esetleges szakaszokra bontását illetően is. Miközben a felsőoktatási törvény négyféle képzési szintet tesz lehetővé, egyedül a pécsi jogi kar tett kísérletet arra, sajnos sikertelenül, hogy megindítson egy főiskolai szintű igazságügyi szakemberképzést, amely nyitott lett volna az egyetemi képzés irányában is. A jelenlegi tízféléves egységes jogászképzés - európai viszonylatban - mindenképpen hosszúnak tekinthető, mivel ez a képzés minimális gyakorlati időt foglal magában.
Ezzel a megjegyzéssel azonban egy kissé előre szaladtam az időben. Térjünk vissza 1992-höz, amikor elkezdődött a tízféléves képzéshez illeszkedő képesítési követelményrendszer kidolgozása. A legfontosabb kérdésekben teljes volt az egyetértés a jogi karok vezetői között, így mindenekelőtt abban, hogy a képzés súlypontját a jogi és államtudományi tárgyak jelentik, ehhez képest a nem jogi tárgyak oktatásának a szerepe másodlagos. A javaslat - számolva a kreditrendszer későbbi bevezetésével - a kötelező, illetve a választható tantárgyak arányát 60-65%-ban, illetve 35-40%-ban jelölte meg, és egyúttal meghatározta a tantervi arányokat is, éspedig úgy, hogy a civilisztikának 40%, a közjognak 30%, a büntetőtudományoknak 15% és az általános, valamint történetijogi tárgyaknak ugyancsak 15%-nyi szerepet szánt. A karok közötti konszenzust megkönnyítette az, hogy az egyeztetés során már ténylegesen létezett a kari autonómia, ennek megfelelően a kari vezetők teljes önállósággal tárgyalhattak a képesítési követelményrendszerről, miközben a felügyeletet ellátó minisztérium tevékenysége csak arra szorítkozott, hogy a változtatások összhangban legyen a készülő felsőoktatási törvénnyel, amely 1993 őszén lépett hatályba.
- 125/126 -
1993 áprilisában a pécsi állam- és jogtudományi kar kari tanácsa elfogadta a képesítési követelményrendszerről szóló javaslatot, majd hozzákezdett a saját tantervi reformjának a megvalósításához. Ennek során olyan jogászképzést kívánt megvalósítani, amely a hagyományok megtartása mellett rugalmasabban igazodik a megváltozott társadalmi és gazdasági környezethez. Melyek voltak az 1993/94-es tanévben bevezetett ún. reformtanterv leglényegesebb elemeit?
- A képzési idő négyezer órára emelkedett, ami több mint 10%-os növekedést jelentett a korábbi összóraszámhoz képest.
- A reformtanterv a kötelező tantárgyak órakeretét 2200 órában, a választható tantárgyakét eredetileg 1200 órában jelölte meg, míg a fennmaradó időt a szakmai gyakorlatra, illetve a nyelvtanulásra rendelte fordítani.
- A kötelező tantárgyak mellett a tantervben megjelentek az alternatív vagy másképpen kötelezően választható, illetve a szabadon választható tantárgyak, ezzel a kar a kreditrendszerre való áttérést kívánta megkönnyíteni. A kötelező, illetve választható tantárgyak aránya közel 60-40%-os lett, ezáltal a hallgatók választási szabadsága lényegesen megnövekedett, mivel a korábbi tanterv alig 10%-os választhatóságot tett lehetővé.
- Az új tanterv a hangsúlyt a jogi szaktantárgyakra helyezte, egyértelművé téve azt, hogy a jogászképzés három pillére a magánjog, a közjog és a büntetőjog, a köréjük csoportosuló egyéb tudományágakkal. Ismét megnőtt az alapozó jogi tantárgyak (így a római jog, a jogtörténet és a jogi alaptanok) szerepe, ugyanakkor az általános társadalomtudományi ismereteket adó tárgyak órakerete mintegy a felére csökkent.
- A vizsgák száma is csökkent, de újból szigorlati tárgy lett a jogtörténet és a római jog, valamint egy korábbi államvizsgatárgy, nevezetesen a jog- és állambölcselet.
Az új tanrendre való áttérés elsősorban a választható tárgyak számának a megnövekedése miatt jelentett nehézséget, mivel a választhatóság következtében megszűnt a létszámok tervezhetősége. A nagyobb problémát mégsem ez, hanem a hallgatói létszám gyors növekedése, illetve a felsőoktatással kapcsolatos társadalmi és gazdasági elvárások hirtelen megváltozása jelentette. Az 1993. évi reform a minőségi jogászképzést kívánta megvalósítani. Tette ezt akkor, amikor a kormányzat a felsőoktatást stratégiai ágazatnak nevezte és évről évre növekvő támogatást helyezett kilátásba. 1993-ban százötven fős évfolyamlétszámokat terveztünk - ez a mai viszonyok ismeretében már nem is minőségi, hanem valósággal elitképzésnek tűnik-, és más képzési formákkal, így pl. a levelező képzéssel nem is számoltunk. Az 1995 tavaszán meghirdetett Bokros-csomag kijózanítóan hatott a minőségi képzésről álmodókra. A stratégiai ágazatnak tartott felsőoktatásból ismét a maradékelven finanszírozott, költségvetésfalónak és pazarlónak tartott intézmény lett, amelytől elvárták azt, hogy a fenntartási költségeinek legalább a harminc százalékát maga termelje meg. 1995 nyarán sötét felhők gyülekeztek a magyar felsőoktatás felett: egyszerre fenyegetett minket az oktatók elbocsátásának a réme, illetve a hallgatói létszám kényszerű növelése, mégpedig úgy, hogy annak az infrastrukturális feltételei nem voltak biztosítva, mindehhez hozzájárult a szégyenletesen alacsonyan megállapított képzési normatíva, amely a jogászképzést a főiskolai szintű óvópedagógus képzés szintjére helyezte, majd a legvégén az a kormányzati döntés, amely még ennek az összegnek a harminc százalékát is visszatartotta.
Ilyen körülmények között az 1993. évi tantervi reform módosításra szorult. A 250-300 főre duzzadó évfolyamok számára nem lehetett garantálni a tantárgyak megválasztásának olyan méretű szabadságát, ahogyan azt eredetileg terveztük, erre a csökkentett oktatói létszám és az állandósult helyhiány miatt nem is volt lehetőségünk. 1996-ban a kari tanács csökkentette a választható tantárgyak számát, ám a kötelező és az alternatív tárgyak aránya továbbra is 75-25% körül mozog. Időközben egyre nagyobb súllyal szerepel a kar tantervében az Európa-jog oktatása is. 1997-ben a kari tanács egy nagyon előremutató döntéssel felvette a záróvizsga tárgyak körébe az Európa-jogot is. Három év múlva a pécsi joghallgatók az alkotmányjog, a büntetőjog, a közigazgatási jog és a polgári jog mellett Európa-jogból is záróvizsgát - vagy ahogy régebben neveztük: államvizsgát - fognak tenni.
Az utolsó nagy feladat, amelyet még az ezredforduló előtt végre szeretnénk hajtani, az a kilencedik és a tizedik félév karakteresebbé formálása lesz. Az utolsó két félév jelenleg a szakdolgozat megírására, a záróvizsgákra való felkészülésre, illetőleg a záróvizsgák letételére szolgál. A gyakorlatból kapott visszajelzésekből tudjuk, hogy nem mindenben megfelelő a hallgatóinknak a pályára való felkészítése. Újra kell gondolnunk a szakmai gyakorlat szerepét, a leendő munkáltatókat fokozott mértékben be kellene vonnunk a képzés utolsó szakaszába. Olyan új tantárgyakat kellene felkínálnunk a végzős hallgatóinknak, mint az etika (értve ezalatt a szakmai etikát), a retorika, a szociálpszichológia vagy a kommunikációelmélet. Hamarosan elkezdődik az együtt gondolkodás ideje és én bízom abban, hogy a gyakorlati szakemberektől megkapjuk a szükséges segítséget.
A kilencvenes évek közepére nyilvánvalóvá vált az, hogy a jogi pálya iránti érdeklődés olyan óriási, hogy azt csak a nappali tagozatos képzés keretei között nem lehet kielégíteni. E felismerés nyomán a pécsi állam- és jogtudományi kar, amely 1992-ben megszüntette a levelező képzését, az 1995-96-os tanév-
- 126/127 -
ben újból indította azt. (Egyébként ugyanígy cselekedtek azok a karok is, amelyek korábban szintén szüneteltették a levelező képzésüket.) Első alkalommal az Államigazgatási Főiskolát végzettek számára hirdettünk négyéves költségtérítéses képzést, és az érdeklődés minden előzetes várakozásunkat felülmúlta. Egy évvel később már a Rendőrtiszti Főiskolát végzetteket fogadtuk, majd az 1996-97-es tanévben a másoddiplomások számára is megindítottuk az ötéves, költségtérítéses levelező képzést. Jelenleg - a nagyarányú, esetenként 50-60%-os lemorzsolódás ellenére is - a három tagozaton együttvéve több mint kétezer hallgatónk van. A kilencvenes évek közepe óta nemcsak a joghallgatók száma duplázódott meg, hanem a jogi karoké is. Ebben a tanévben kilenc jogi karon, illetve intézetben kezdődött meg az oktatás (ebből kettő kihelyezett tagozat). És ezzel - úgy tűnik - még mindig nem értünk a karalapítások végére: a sajtóból újabb és újabb szándéknyilatkozatokról értesülünk. Gondolom Önökben is felmerül a kérdés, vajon szükség lesz-e ennyi végzett jogászra? Nem kívánom a felelősséget az egyetemektől elhárítani, de le kell szögeznem azt, hogy ma minden egyes kar a létszám növelésében érdekelt. Az államilag finanszírozott képzés után hallgatói normatíva jár, amelynek mértéke az elmúlt évben örvendetesen elmozdult az óvópedagógus szintről, a költségtérítésben részt vevő hallgatók tandíja pedig az egyetem, illetve a kar bevételét gyarapítja. Ez utóbbi hallgatók tekintetében egyébiránt semmiféle létszámkorlátozás nem érvényesül, vagyis a kar maga dönti el azt, hogy évente hány költségtérítéses hallgatót vesz fel akár a nappali, akár a levelező tagozatra. Ebben a tekintetben gyakorlatilag a piaci viszonyok érvényesülnek, a jogi karok egymás versenytársaivá váltak. Sajnos nem a minőségben, hanem a bevétel megszerzésében. Valaki a lovak közé dobta a gyeplőt. Miközben a bevételek után száguldunk, a lovas mögött - Horatiusszal szólva - a sötét gond nyargal.
A pécsi állam- és jogtudományi karra az 1998/99-es tanév első félévében összesen 3200 hallgató iratkozott be. (Egyharmaduk a nappali, kétharmaduk a levelező tagozatra.) A posztgraduális képzésben részt vevőkkel együtt a hallgatói létszámunk meghaladja a 3500 főt. Karunk volt hallgatóiban valószínű felmerül az a kérdés, hol fér el ez a rengeteg hallgató? A pécsi kar hetvenöt éve ugyanabban az épületben működik: és az eddigi legnagyobb bővítésre 1934-ben került sor, amikor a város támogatásával elkészült a 48-as téri épületszárny! Jelenlegi otthonunk száz fős évfolyamok befogadására alkalmas: ehhez képest háromszázfos évfolyamok elhelyezéséről kell gondoskodnunk. Az utóbbi években - többnyire saját forrásból vagy pályázati pénzből - számtalan erőfeszítést tettünk, hogy a nyomasztó gondon enyhítsünk, így pl. tantermeket nyitottunk egybe, évfolyamokat osztottunk ketté, termeket béreltünk, és ami a legfontosabb, megpróbáltuk az egyetem és a város vezetőivel tudatosítani azt, hogy a Janus Pannonius Tudományegyetem két legdinamikusabban fejlődő kara, a jogi és a közgazdaság-tudományi kar méltatlan körülmények között van. Sajnos az ígéreteken kívül más támogatást mind ez idáig nem kaptunk. Némi reménysugarat jelent a számunkra az, hogy 1997-ben elkészült a Rákóczi úti épülettömb hiányzó déli és nyugati szárnyának beépítési terve, ám ennek megvalósítása a pécsi egyetemek közötti integráció és egy sikeres világbanki pályázat függvénye.
A fények és az árnyak, a sikerek és a kudarcok egyaránt hozzátartoznak egy jubiláló kar történetéhez. Utoljára hagytam az emberi tényezőt mint minden sikertörténet legfontosabb elemét. Karunknak jelenleg hetvenöt oktatója van (milyen véletlen egybeesés!) és ami külön kihangsúlyozandó: hatvanhárman főállású oktatók. A rendszerváltás, majd az azt követő két kormányváltás több kollégánkat emelte magas állami pozícióba. Ám bármennyire is büszkék voltunk, illetve büszkét vagyunk alkotmánybíróinkra vagy helyettes államtitkárainkra, távozásuk minden esetben érzékeny veszteséget jelentett a kar számára.
Az 1993-ban bevezetett új minősítési rendszer alapján eddig kilencen habilitáltak a karunkon, ezzel szemben mindössze négy sikeres PhD-védés történt. Ez a tény nemcsak a minősítési rendszer egyes ellentmondásaira hívja fel a figyelmet, hanem az utánpótlás körüli gondjainkra is. Az anyagi megbecsülés hiánya elsősorban az oktatói gárda derékhadát jelentő adjunktusokat sújtja. Az egyetemi oktatói fizetések - tanársegédtől docensig - egyszerűen nem mérhetők össze a gyakorlatban dolgozó jogászok jövedelmének a nagyságrendjével Ma már természetesnek vesszük azt, hogy az egyetemen maradó fiatalabb kollégáink számára egyetlen túlélési stratégia létezik: a magántevékenységből vagy magángazdaságból kiegészíteni a szűkös egyetemi jövedelmet. Ez a kényszerhelyzet ugyanakkor nem kedvez az elmélyült tudományos munkának és csak keveseket ösztönöz az első tudományos fokozat korai megszerzésére. Mind élesebben rajzolódnak ki a hiányszakmák körvonalai, egyes tudományágakat pedig a kihalás veszélye fenyegeti. Ebben a helyzetben irigylésreméltó az az ambíció, amely egyes városokat vagy szervezeteket még újabb jogi karok megalapítása irányába ösztönöz. Egyre több jelenség mutat arra, hogy a jogtudomány rövid időn belül válságba kerülhet. Miközben a felszínen egyre színesebb tankönyvek jelennek meg, a mélyből aggasztóan hiányoznak a monográfiák, a nagy összefüggéseket feltáró és elemző művek.
Befejezésképpen szeretnék visszatérni jubiláló karunk történetének kezdetéhez. A 75 évvel ezelőtti tanévnyitón hangzott el gróf Klebelsberg Kunó vallási és közoktatási miniszter azóta sokat emlegetett kíván-
- 127/128 -
sága, hogy a Mecsek alján egy Magyar Heidelberg épüljön fel. Azóta három emberöltő telt el, és három generáció próbálkozott meg azzal, hogy a miniszter álmát valóra váltsa. Sajnos mindegyik generációnak meg kellett tapasztalnia azt, hogy ennek a nemes feladatnak a megvalósítása mekkora áldozatokkal és
erőfeszítésekkel jár. A mi Heidelbergünk falai hetvenöt év alatt már annyiszor ledőltek, hogy akár - magos Déva várának - is nevezhetnék. A kételkedőknek mégis azt szeretném üzenni, ami az egyetemünk még Pozsonyból magával hozott jelmondatában áll: per aspera ad astra - göröngyös út vezet a csillagokhoz. ■
JEGYZETEK
* Elhangzott a pécsi egyetemi jogászképzés megindításának 75. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen, 1998. október 15-én.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
