Rovatunkban ezúttal is az Emberi Jogok Európai Bíróságának legutóbbi fontos döntéseit és a magyar Alkotmánybíróság közelmúltban hozott, emberi jogi vonatkozású határozatait foglaljuk össze.
Az ügy körülményei. A kérelmező iráni állampolgár, aki Szerbia felől irregulárisan lépte át a magyar határt 2014. június 24-én. A határátlépés során a határőrizeti feladatokat ellátó rendőrök igazoltatták, és megállapították, hogy nem tudja sem a személyazonosságát, sem pedig a jogszerű Magyarországon tartózkodását igazolni. Emiatt őrizetbe vették.
A kérelmező menedékjogi kérelmet nyújtott be, amelynek során feltárta, hogy homoszexualitása miatt menekült el Iránból. A menedékkérelem benyújtásával párhuzamosan a kérelmező idegenrendészeti eljárása felfüggesztésre került, de ezzel együtt a menekültügyi hatóság elrendelte a kérelmező menekültügyi őrizetét 2014. június 25. 19 órai kezdettel a debreceni Menekültügyi Őrzött Befogadó Központban (továbbiakban: MÖBEK). A hatóság figyelembe vette, hogy a kérelmező jogszerűtlenül lépett be az országba, valamint azt is, hogy elmondása szerint eredetileg az Egyesült Királyságba szeretett volna eljutni. Ezen tények és a kérelmező magyarországi kapcsolatainak hiánya alapján vélte úgy a menekültügyi hatóság, hogy a kérelmező a menekültügyi őrizet elrendelése hiányában meghiúsíthatná vagy hátráltathatná a menekültügyi eljárást, illetve eltűnhetne a menekültügyi hatóság látóteréből.
A menekültügyi hatóság az őrizetet legfeljebb 72 óra időtartamra rendelheti el, és ez ellen a döntés ellen az őrizetbe vett személy kifogással élhet. Június 26-án a menekültügyi hatóság a jogszabályokkal összhangban kérte az illetékes bíróságtól a menekültügyi őrizet 60 nappal való meghosszabbítását. Az eljáró bíróság, elfogadva a menekültügyi hatóság érveit, 15 perces meghallgatást követően úgy döntött, hogy az őrizetet meghosszabbítja, mivel a kevésbé korlátozó jellegű menekültügyi óvadékot nem ítélte megfelelő eljárási biztosítéknak. A bíróság nem vette figyelembe a kérelmező szexuális orientációját az eljárás során.
A kérelmező július 8-án és 11-én is beadvánnyal élt a menekültügyi hatósághoz, amelyekben kérte, hogy nyitott befogadó állomásra helyezzék át. A menekültügyi hatóság válaszában arról tájékoztatta a kérelmezőt, hogy a néhány napon belül tartandó menekültügyi meghallgatásán tisztázhatja a személyazonosságát, és ezzel megszüntetheti az őrizet elrendelésére okot adó körülményt.
A menekültügyi meghallgatásra július 18-án került sor, ahol a kérelmező beszámolt a menekültügyi hatóságnak arról, hogy homoszexuálisként milyen nehézségeket okoz számára a menekültügyi őrizet. Továbbá, a kérelmező részletes országinformációkkal is szolgált a hatóság számára. Augusztus 11-én azonban a menekültügyi hatóság a menekültügyi őrizet további 60 napos meghosszabbítását kérte a bíróságtól, nem bocsátkozva részletekbe azzal kapcsolatban, hogy miért nem elégséges a kevésbé korlátozó óvadék kiszabása. Másnap jogi segítője kérelmezte a menekültügyi hatóságtól az őrizet megszüntetését és az eljárás idejére kötelező tartózkodási hely elrendelését, ezzel párhuzamosan beadvánnyal élt a bíróságoz, amelyben kérte a kérelmező személyes meghallgatását az őrizet meghosszabbításáról szóló döntés meghozatalához kapcsolódóan. Augusztus 19-én a bíróság meghallgatta a kérelmezőt, és elutasította a hatóságnak az őrizet meghosszabbítására irányuló kérelmét. A bíróság a döntést egyrészt azzal indokolta, hogy a menekültügyi hatóság elhúzódó eljárása nem adhat alapot az őrizet fenntartására; másrészt pedig azzal, hogy a menekültügyi hatóság nem tárt elő egyéniesített magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért hátráltatná a kérelmező a menekültügyi eljárását, illetve miért tűnne el az eljárás elől, ha nem lenne szabadságától megfosztva. Augusztus 22-én a menekültügyi hatóság megszüntette az őrizetet, és kötelező tartózkodási helyet jelölt ki a kérelmező számára. Október 31-én a kérelmezőt menekültként ismerték el, jelenleg Budapesten él.
A döntés.[2] Először is az elfogadhatóság kérdésében kellett döntenie a Bíróságnak, ugyanis a magyar kormány azzal érvelt, hogy a kérelmező nem merítette ki a nemzeti jogban a rendelkezésére álló jogorvoslatokat. A kérelmező ezt vitatta. Elismerte, hogy nem nyújtott be kifogást az őrizet elrendelése ellen, azonban azt is elmondta, hogy álláspontját az őrizet első bírósági meghosszabbításakor teljes egészében az eljáró nemzeti bíróság elé tárta. A Bíróság elfogadta a kérelmező érvelését, miszerint panaszát megfelelően az eljáró hatóság és bíróság elé terjesztette, akkor
- 146/147 -
is, ha azt nem a formális eljárásban tette meg. A Bíróság megítélése szerint tehát a kérelem befogadható volt.
A kérelmező álláspontja szerint Magyarország megsértette az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdésének b) pontját azzal, hogy önkényesen megfosztotta őt a szabadságától. A kérelmező álláspontja szerint minden menedékjogi eljárás az azt kérelmező kívánságára indul, így illogikus azt feltételezni, hogy bármely menedékkérő azt meghiúsítaná vagy hátráltatná. A kérelmező azt is előadta az eljárásban, hogy a menedékjogi szabályok szerint nem terheli kötelezettség a tekintetben, hogy a személyazonosságát vagy állampolgárságát okirati bizonyítékokkal igazolja. Az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdés b) pontja szerinti "törvény által megállapított kötelezettség" előírása nem teljesül, ha a jogszabály nem világos és egyértelmű[3]. Így, a kérelmező álláspontja szerint, az indokok, amelyekkel a menekültügyi hatóság az őrizetet alátámasztotta, nem voltak megfelelőek. A kérelmező azt is kifejtette, hogy a szükségességarányosság tesztet sem hajtották végre a magyar hatóságok, mivel nem vizsgálták meg, hogy alkalmas lehet-e kevésbé korlátozó intézkedés (pl. óvadék kiszabása) a kívánt cél (a kérelmező rendelkezésre állásának biztosítása) elérésére. A magyar hatóságok elmulasztották a UNHCR őrizetre vonatkozó útmutatójának alkalmazását is, ami különösen a kérelmező szexuális orientációja miatt sérelmes. A kérelmező arra is kitért, hogy ugyan jogszerűtlenül lépett be Magyarország területére, de a menedékjogi eljárás megkezdésekor az idegenrendészeti eljárást felfüggesztették, így az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdés f) pontja nem szolgáltathat indokot az alkalmazott szabadságelvonásra.
A kormány szerint a június 25. és augusztus 22. közötti őrizet jogszerűségét az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdés b) pontja támasztja alá, mivel ez időtartamban a kérelmezőnek információkat kellett szolgáltatnia a menekültügyi hatóságok számára a személyazonosságával, a származási országával és a menekülésének történetével kapcsolatban. Továbbá, a menekültügyi hatóság így kívánta megelőzni a kérelmező eltűnését, valamint azt, hogy hátráltassa a menekültügyi eljárását. A magyar kormány érvként hívta fel, hogy az érintett időszakban a menedékkérők 80-90%-a eltűnt az eljárás időtartama alatt. A kormány arra is kitért, hogy a menekültügyi őrizet hat hónap időtartamra rendelhető el jogszerűen, a kérelmező viszont csak 58 napot töltött őrizetben. Mindez tehát azt támasztja alá, hogy az őrizet elrendelésekor a hatóságok egyéniesített és alapos eljárásban jártak el. Végül a kormány arra is hivatkozott, hogy az említett UNHCR-útmutatónak nincsen jogi kötőereje Magyarországon. Mindamellett a kérelmezőnek nem is volt olyan panasza az őrizet időtartam alatt, amelynek hátterében a szexuális orientációja állt volna. A kormány azt is hozzáfűzte, hogy az őrizet helyszínéül szolgáló MÖBEK-ben három őrizetesre jutott egy őrző személy, ez pedig minden esetben garancia az intézmény, valamint az ott fogvatartottak biztonságára.
A Bíróság az ítéletében kiemeli, hogy a szabadság és a biztonság olyan alapvető emberi jogok, amelyek biztosításától csak szigorúan meghatározott esetekben lehet eltekinteni. Ilyen esetek az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdésében rögzített pontok. Jogszerűnek csak az a szabadságtól való megfosztás tekinthető, amely valamely felsorolt pont alá esik. A nemzeti jogszabályoknak meg kell felelniük ezen elvárásnak. Az 5. cikk 1. bekezdése az önkényességtől is megvédi az egyéneket; a szabadságtól való megfosztás ugyanis semmilyen esetben sem lehet önkényes. A szabadságtól megfosztás még akkor is ellentétes lehet az Egyezményben foglaltakkal, ha a nemzeti jog szerint jogszerű. A Bíróság azt is kiemeli, hogy a b) pont alá eső őrizet csak akkor tekinthető jogszerűnek, ha az őrizetbe vett személyre háruló kötelezettség teljesítését szolgálja anélkül, hogy a szabadságelvonásnak büntető jellege lenne. Amint az érintett kötelezettség teljesül, a szabadságelvonást meg kell szüntetni. A Bíróság hangsúlyozza, hogy az őrizet alapjául szolgáló kötelezettségnek konkrétnak és egyedinek kell lennie, és a letartóztatásnak, valamint az őrizetnek valóban szükségesnek kell lennie ezen kötelezettség teljesítéséhez. A Bíróság álláspontja szerint az arányosság követelménye azt diktálja, hogy egy demokratikus társadalomban egyensúlyban kell tartani a kérdéses kötelezettség teljesítésének azonnali biztosítását és a szabadsághoz való jog fontosságát. Mindezek alapján a Bíróság a jelen ügyben a következő pontokat fontolta meg: a teljesítendő kötelezettség természetét, beleértve annak mögöttes célját és tárgyát; az őrizetbe vett személyt és az őrizethez vezető körülményeket; valamint az őrizet hosszát. A június 25-ét követő őrizettel kapcsolatban megjegyzi a Bíróság, hogy elviekben lehetne alap az f) pont szerinti indokolás, de Magyarország már ennél kedvezőbb feltételeket biztosított a nemzeti jogában a menedékkérők számára, így az Egyezmény 53. cikkével összhangban[4] a Bíróság nem kívánja ezt lerontani, és az f) pont szerinti jogalapon nyugvó fogvatartási okot vizsgálni. A Bíróság tehát csak azt vizsgálta, hogy az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdésének b) pontja szerinti kivétel megvalósul-e a vizsgált szabadságelvonás esetében. A törvény által megállapított kötelezettség azonban a Bíróság álláspontja szerint nem akkor teljesül, ha a kérelmező benyújtja az állampolgárságát
- 147/148 -
és személyazonosságát igazoló okiratokat, hanem akkor, ha együttműködik a hatóságokkal, azaz feltárja menekülésének történetét, és segíti személyazonosságának tisztázását. A Bíróság továbbá kifejti, hogy a menedékjogi törvény nem írja elő, hogy a menedékkérők okiratokkal támasszák alá a személyazonosságukat. A vizsgált eljárásában az látszott, hogy a kérelmező mindenben együttműködött a menekültügyi hatósággal, és koherens nyilatkozatokat tett a menekülési történetét illetően.
A Bíróság arra is kitér, hogy a nemzeti jogszabályok szerint az őrizet elrendelését csak egyéniesített indokolás alapozhatja meg, illetve az, ha az eljárás lefolytatása más úton nem biztosítható. A kérelmező esetében azonban az őrizet azon a tényen alapult, hogy nincsenek megfelelő személyazonosításra alkalmas okmányai. A Bíróság így nem látta bizonyítottnak, hogy a nemzeti jogszabályok szerinti feltételek teljesültek volna.
A Bíróság arra is kitért, hogy Magyarország elmulasztotta megfelelőképpen figyelembe venni, hogy a kérelmező - homoszexualitásánál fogva - sérülékeny csoport tagja. Közömbös, hogy az őrizet biztonságosnak tartható-e vagy sem, hiszen ott olyan személyeket tartanak fogva, akik közül sokan az ilyen típusú mássággal szemben intoleráns vallási és kulturális környezetből érkeztek. Ez is mutatja, hogy az ügyben hozott hatósági döntések nem tartalmaztak egyéniesített indokolást az ügyben.
Mindennek következtében a Bíróság megállapította, hogy nem volt a kérelmező tekintetében olyan különös és konkrét jogi kötelezettség, amit elmulasztott teljesíteni. így pedig az Egyezmény 5. cikkének 1. bekezdés b) pontja nem alapozza meg a szabadságelvonás jogszerűségét. A Bíróság megállapította, hogy az Egyezmény alapján a kérelmező 2014. június 25. és augusztus 22. közé eső őrizete önkényesnek minősül, és sérti az Egyezmény 5. cikkét. A Bíróság 7500 euró kártérítésre kötelezte a magyar államot. A kérelmezőt az ügyben a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje képviselte.
Szabó Attila
Az ügy körülményei. Az indítványozó Erményi Lajos korábban más bírókkal együtt keresetet adott be a kötelező nyugdíjkorhatáruk csökkenése, illetve az indítványozó Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesi pozíciójából való - megbízatásának lejártát megelőző - elmozdítása miatt. A Bíróság ez utóbbi panaszt a korábbiaktól leválasztotta, és külön indítványként kezeli. Az indítványozó 2015. január 6-án elhunyt, de hozzátartozói kérték a kereset fenntartását.
Az 1978. január 1. óta bíróként tevékenykedő Erményi Lajost 2009. november 15-én nevezték ki hatéves időtartamra a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesévé. A Legfelsőbb Bíróság elnökének mandátumát a 2012. január 1-jén, az Alaptörvény hatályba lépésével - reakcióként az igazságügyi reformot érintő bírálataira - megszüntették.[6] Ezzel összefüggésben a kérelmező mandátumát a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény alapján 3 évvel és tíz hónappal annak lejárta előtt megszüntették. 2012. február 7-én a kérelmező alkotmányjogi panasszal élt a magyar Alkotmánybíróságon, panaszát azonban 8-7 arányban elutasították.[7] Az AB döntése szerint a felmentés nem sértette az Alaptörvényt, mivel az igazságszolgáltatási rendszer teljes körű reformja, valamint a Kúria (a Legfelsőbb Bíróság régi-új elnevezése) elnökének feladatköri változásai azt igazolták. Hét bíró különvéleménye szerint azonban ezek nem érintették az elnökhelyettesi teendőket, így az elmozdítás nem volt igazolható, és sérti többek között a jogállamiság elvét és a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát.
A döntés.[8] A Bíróság mindenekelőtt saját gyakorlatára és az ügy közérdekű jellegére hivatkozva megállapítja, hogy a hozzátartozók jogosultak a kérelmet a kérelmező halála után is fenntartani.
A kérelmező úgy érvelt, hogy az elnökhelyettesi tisztségből történő elbocsájtása megsértette az Egyezmény 6., 13., 14. cikkeit, valamint az 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkét is. Elbocsájtása tönkretette a karrierjét, társadalmi és szakmai kapcsolatára is negatív hatással volt, és a pozícióval járó előnyök élvezetétől is megfosztotta. Később, összefoglalva a beadványában tette panaszokat, a 8. cikk sérelmét állítva úgy érvelt, hogy mandátumának megszüntetése a magánéletét is sértette, ide értve a szakmai jellegű kapcsolataiba történő beavatkozást is. A Bíróság úgy döntött, hogy a kérelemben előadottakat a 8. cikk alapján kezdi vizsgálni.
A kormányzat szerint a kérelmező kötelező nyugdíjazása, majd az azt alaptörvény-ellenessé minősítő alkotmánybírósági határozat utáni visszahelyezésével és az ezért járó pénzbeli kompenzáció elfogadásával elvesztette sértetti státuszát. Továbbá, mivel nem nyújtott be kártérítési keresetet, nem merítette ki a hazai jogorvoslati lehetőségeket. Az ügy érdemi részét tekintve a kormányzat elismerte, hogy az intézkedés az Egyezmény 8. cikkének sérelmével járt,
- 148/149 -
azonban az törvényen alapult, és célja a nyugdíjrendszerben fellelhető anomáliák kiküszöbölése volt annak érdekében, hogy a közszférában dolgozókra egységes nyugdíjazási szabályok vonatkozzanak. A beavatkozás a 2012-ben zajlott igazságügyi reform részeként is szükségszerű volt, hiszen az átalakítás módosította a Legfelsőbb Bíróság elnökének és helyetteseinek jogi státuszát.
A kérelmező szerint az alkotmányjogi panaszát megelőzően a hazai hatóságok megítélhettek volna számára kártérítést, így a hazai jogorvoslatokat kimerítette. Meg kell különböztetni továbbá a kötelező nyugdíjazással, tehát a bírói státuszának megszüntetésével kapcsolatos panaszát attól a panasztól, amely az elnökhelyettesi státuszától történő megfosztását tartalmazza. Így az elfogadott pénzbeli kompenzáció jelen esetben nem releváns, mivel az csak a nyugdíjazásával, majd annak visszavonásával van összefüggésben.
A kérelmező szerint elnökhelyettesi mandátumának megszüntetése sérti a jogállamiság elvét, nem szükséges egy demokratikus társadalomban, és nincsen legitim célja sem. Kifejtette, hogy az elbocsájtása, bár törvényes formát ölt, valójában nem több egyedi döntésnél, amelynek célja az ő elmozdítására. Megjegyezte azt is, hogy az alkotmányjogi panaszában két ellene szavazó alkotmánybírót az alkotmánybíróságnak ki kellett volna zárnia a panasz elbírálásából, mivel korábban országgyűlési képviselőként maguk is közreműködtek a szóban forgó törvény elfogadásában.
A Bíróság mindenekelőtt leszögezi, hogy fontos különbséget tenni a nyugdíjazást, a bírói státuszt érintő korábbi eset, valamint az elnökhelyettesi tisztséggel, illetve az attól való megfosztással kapcsolatos beadvány között. A különböző helyreállítási és kárpótlási törekvések mind az előbbivel, nem pedig az utóbbival vannak összefüggésben. A jelen ügyben tárgyalt esetben a kormányzat nem bizonyította, hogy a kérelmezőnek még bármiféle jogorvoslati lehetősége lett volna, vagy hogy valóban elvesztette volna sértetti státuszát.
A Bíróság értelmezésében az Egyezmény 8. cikke magában foglalja azt a jogot, hogy az egyén kapcsolatot teremtsen más emberekkel, ide értve a szakmai vagy üzleti kapcsolatokat is. A 8. cikk tehát védi a személyes fejlődéshez és a kapcsolatok kiépítéséhez, fenntartásához való jogot is. Jelen ügyben a felek egyike sem vitatta, hogy a vizsgált intézkedések beavatkozást jelentenek a kérelmező 8. cikkben foglalt jogaiba.
Bár a kérelmező szerint egyedi eljárás történt, a Bíróság úgy látja, hogy a beavatkozás megfelel a törvényben foglaltság követelményének, a törvény hozzáférhető, és az abból fakadó következmények előre láthatóak voltak a kérelmező számára is. A Bíróság emlékeztet viszont arra, hogy a 8. cikk 2. bekezdésében található beavatkozási okok felsorolását kimerítőnek kell tekinteni, és azokat szűken kell értelmezni. A kormány által előadott nyugdíjrendszeri érvek összefüggésben vannak ugyan az "ország gazdasági jólétével", de a jelen ügy nem a nyugdíjazással, hanem kifejezetten az elnökhelyettesi pozíciótól való megfosztással foglalkozik, így ez, valamint az igazságszolgáltatási rendszer átalakítása mint érv nem feleltethető meg a 8. cikk 2. bekezdésében található egyik oknak sem.
A Bíróság szerint tehát a kérelmező 8. cikkben foglalt jogaiba történő beavatkozás nem felel meg egyik, a 2. bekezdésben felsorolt legitim célnak sem, így a 8. cikket megsértették.
A Bíróság a döntést Küris bíró különvéleménye mellett hozta meg. A bíró szerint a Bíróság túl szélesen értelmezi a 8. cikkben foglalt magánélet fogalmat, amikor azt odáig terjeszti, hogy felmentésre vagy elbocsájtásra is alkalmazza, ráadásul a 8. cikket először nem is maga a kérelmező, hanem a Bíróság hozta fel. Leszögezi ugyanakkor, hogy a magyar kormány által indítványozott jogalkotói döntéseknek, amelyek az idő előtti felmentésekhez vezettek, az Egyezmény egy másik cikke alapján történő vizsgálat tárgyát kellett volna képezniük.
Kállai Péter
Az ügy körülményei. A kérelmező szabadságvesztését töltő elítélt 2007 októberében panaszt tett, mert a börtön megtagadta azon kérését, hogy hozzáférést biztosítsanak neki az Európa Tanács Tallini Információs Irodájának honlapjához, valamint az igazságügyi kancellár és az észt parlament honlapjaihoz. A weboldalak a strasbourgi Bíróság ítéleteinek fordításait és összefoglalóit (ET Információs Iroda), jogi véleményeket (igazságügyi kancellár), törvényjavaslatokat és azok indokolásait, valamint a parlamenti ülések jegyzőkönyveit (észt parlament) tartalmazták. A kérelmező panaszát az igazságügyi minisztérium 2007 novemberében elutasította. Az ezt követő eljárásban végül a legfelső bíróság 2009 decemberében elutasította a kérelmező fellebbezését. Az indokolás szerint a fogvatartottak hozzáférésének tilalmát a három honlaphoz biztonsági és gazdasági megfontolá-
- 149/150 -
sok indokolták. A további internetes oldalakhoz való hozzáférés növelhette a fogvatartottak tiltott kommunikációban való részvételének kockázatát, ami fokozott ellenőrzést tenne szükségessé.
A döntés.[10] A kérelmező szerint azzal, hogy a hatóságok megtagadták számára a hozzáférést bizonyos honlapokhoz, megsértették az információk megismerésének "hatósági szervek beavatkozása nélküli" szabadságát. Állítása szerint számos, az észt börtönrendszer ellen indított bírósági eljárásban vett részt, ezért szüksége volt az információk elérésére annak érdekében, hogy képes legyen megvédeni a jogait. A kérelmező hangsúlyozta, hogy a kérdéses információkhoz manapság az interneten keresztül lehet hozzáférni, így az internethez való hozzáférés tilalma ténylegesen az információhoz való hozzáférés teljes tilalmát jelenti. A kormány ezzel szemben azzal érvelt, hogy sem az észt alkotmány, sem az Egyezmény nem írja elő, hogy mindenkinek biztosítani kell az információk interneten keresztül történő megszerzésének jogát. Az államnak mérlegelési joga van arra, hogy miként korlátozza emberek egyes csoportjainak - például raboknak - az információhoz való hozzáférését bizonyos csatornákon keresztül. A kormány szerint a honlapok biztonságos módon történő elérhetővé tétele pluszköltségekkel járt volna. Tekintettel arra, hogy minden honlap tartalmaz hivatkozásokat, linkeket, közösségi oldalak ajánlásait, továbbá arra, hogy a weboldalakat naponta frissítik, lehetetlen volna teljesen kikerülni vagy megelőzni a biztonsági réseket, illetve hibákat; nem lehet teljesen kizárni, hogy a fogvatartottak visszaéljenek az internettel. A kormány leszögezte, hogy a korlátozás csak egy bizonyos információs csatornát érintett, és nem korlátozta a fogvatartottak jogát arra vonatkozóan, hogy levelezés és telefonhívások útján szerezzék meg a nyilvános információkat. A jogszabályok csak az információk interneten keresztül történő megszerzésének lehetőségét korlátozták. A kérelmező így hozzáférhetett a weboldalakon szereplő információkhoz más eszközökkel.
A Bíróság elfogadta, hogy a kérelmező panasza a 10. cikk hatálya alá tartozik. A Bíróság emlékeztetett arra, hogy következetesen elismeri a nagyközönség jogát, hogy megismerhesse a közérdekű információkat. A nyilvános vita fórumainak megteremtése nem korlátozódik a sajtóra. Az információ megismerésének szabadsága alapvetően tiltja a kormányoknak, hogy bárkit is korlátozzanak olyan információ megismerésében, amelyet mások közölni kívánnak vagy hajlandóak. Ezt a szabadságot azonban nem lehet úgy értelmezni, mint ami pozitív kötelezettségeket írna elő az állam számára bármilyen információ hivatalból történő gyűjtésére és terjesztésére.
Jelen esetben nem arról volt szó, hogy a hatóságok visszautasították volna a kért információk kiadását; az érintett információk szabadon hozzáférhetőek voltak a nyilvánosság számára. A kérelmező panasza sokkal inkább a kérdéses információk hozzáférésének egy bizonyos módját érintette; nevezetesen azt, hogy fogvatartottként hozzáférést szeretett volna - elsősorban az interneten keresztül - egyes weboldalakon közzétett információkhoz. E tekintetben a Bíróság megismételte, hogy az internet - figyelembe véve az elérhetőségét és a tárolóképességét, valamint a hatalmas mennyiségű közzétett információt- fontos szerepet játszik a nyilvánosság hírekhez való hozzáférésének javításában, illetve általában az információk terjesztésének megkönnyítésében. Mindazonáltal a Bíróság rámutatott, hogy a bebörtönzés elkerülhetetlenül magában foglal egy sor korlátozást a foglyok a börtönön kívüli világgal történő kommunikációját érintően, beleértve az információkhoz való hozzáférés adottságát. A 10. cikk nem értelmezhető úgy, mint amely előírja az internethez vagy az egyes internetes oldalakhoz való hozzáférés biztosításának általános kötelezettségét a fogvatartottak számára. Ugyanakkor a Bíróság a jelen ügy körülményei között úgy ítélte meg, hogy mivel bizonyos oldalak jogi információkat nyújtottak az észt jogról, a hozzáférés korlátozása a jogi információkat is tartalmazó más oldalakhoz beavatkozásnak minősült az információ megismerésének szabadságához fűződő jogba.
Nem volt vitatott, hogy a foglyok internethasználatának korlátozása a börtönbüntetésről szóló törvényen alapult, amely szerint a fogvatartottak csak az engedélyezett weboldalakhoz férhettek hozzá. A kormány szerint a fogvatartottak hozzáférésének engedélyezése egyre nagyobb számú internetes oldalhoz növelte volna a biztonsági kockázatokat, és további anyagi és emberi erőforrásokat tett volna szükségessé a kockázatok csökkentésére. A kérelmező viszont azon a véleményen volt, hogy a hozzáférés kiterjesztése a szóban forgó három honlaphoz nem vetett volna fel semmilyen biztonsági kérdést. A lehetséges biztonsági problémákat az igazságügyi minisztérium az aggályokat felvető linkek blokkolásával már kezelte.
A törvény alapján a raboknak korlátozott internethozzáférést engedélyeztek - beleértve az interneten elérhető hivatalos jogszabályok és bírósági határozatok adatbázisaihoz való hozzáférést. A Bíróság rámutatott, hogy a kérdéses weboldalak túlnyomórészt jogi információkat tartalmaztak, amelyek alapvető jogokkal voltak kapcsolatosak, beleértve a fogvatartottak jogait. A Bíróság szerint az ilyen információkhoz való hozzáférhetőség előmozdítja a társadalmi tudatosságot és az emberi jogok iránti tiszteletet,
- 150/151 -
és külön súlyt ad a kérelmező azon érvének, hogy jogainak a bírósági eljárások során történő védelméhez volt szükséges az információkhoz hozzáférnie. A Bíróság figyelembe vette a kérelmező azon érvét is, miszerint a böngészés formájában történő jogi kutatás az elérhető információk között - a releváns információk megtalálása érdekében - és a kérelem benyújtása bizonyos specifikus információkért két különböző dolog; a szóban forgó honlapokat kifejezetten jogi kutatások eszközéül szánták. Egy konkrét kérelem benyújtásához előre tisztában kell lenni azzal, hogy egy adott helyen milyen információk állnak rendelkezésre. A hazai hatóságok olyan alternatív eszközökre hivatkoztak, amelyek elérhetővé tették ugyan a kérelmező számára a kérdéses weboldalakon tárolt információkat, de nem hasonlították össze ezen alternatív eszközök költségeit az internet-hozzáférés kiterjesztésének állítólagos többletköltségeivel.
Amikor a kérelmező benyújtotta panaszát a hazai bíróságokhoz, a Bíróság ítéleteinek észt fordításai és összefoglalói csak az Európa Tanács Információs Iroda honlapján voltak elérhetőek; ezek az információk csak később jelentek meg máshol. A Bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy számos Európa tanácsi és más nemzetközi dokumentumban elismerték az internet közszolgálati értékét, illetve fontos szerepét az emberi jogok egy bizonyos körének gyakorlásában. Az internet-hozzáférés egyre inkább jogként értelmezhető, ezért hatékony politikákat kell kialakítani az internethez való egyetemes hozzáférés elérése és az ún. "digitális szakadék" leküzdése érdekében. A Bíróság szerint ezek a fejlemények az internet mindennapi életben játszott fontos szerepét tükrözik. Egyre több szolgáltatás és információ csak az interneten érhető el; Észtországban a jogi aktusok hivatalos közzététele az Állami Közlöny (Riigi Teataja) online változatán - és nem annak nyomtatott formáján - keresztül történik. Az Állami Közlöny online változata jelenleg a Bíróság ítéleteinek észt nyelvű összefoglalóit és fordításait is tartalmazza.
Végül a Bíróság rámutatott, hogy a törvény alapján a fogvatartottak - külön erre a célra átalakított számítógépeken keresztül, a börtön személyzetének felügyelete alatt - korlátozott hozzáférést kaptak az internethez. Az internet rabok általi használatához szükséges intézkedésekre minden esetben sor került, és az ezzel kapcsolatos költségeket a hatóságok viselték. Habár a hazai bíróságok által hivatkozott biztonsági és gazdasági megfontolások relevánsnak tekinthetőek, a Bíróság szerint a bíróságok nem vállalkoztak részletes elemzésre arra vonatkozóan, hogy az állítólagos biztonsági kockázatok miért kiemelkedők a három további honlaphoz való hozzáférés esetében, különös tekintettel arra, hogy ezek állami hatóságok és nemzetközi szervezetek honlapjai voltak. A legfelsőbb bíróság az elemzésében csak egy meglehetősen általános kijelentést tett, miszerint a további internetes oldalakhoz való hozzáférés növelhette volna a fogvatartottak tiltott kommunikációban való részvételének kockázatát, ami fokozott ellenőrzést tett volna szükségessé. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a legfelsőbb bíróságnak és a kormánynak nem sikerült meggyőzően bizonyítania, hogy a három további honlaphoz történő hozzáférés megengedése jelentősebb többletköltséget okozott volna. Ilyen körülmények között a Bíróság nem volt meggyőződve arról, hogy elégséges indokokat terjesztettek elő a kérelmező jogába történő beavatkozás igazolására. A Bíróság így kimondta, hogy a kérelmező információ megismerésének szabadságához fűződő jogába történő beavatkozás az adott körülmények között nem tekinthető "szükségesnek egy demokratikus társadalomban". A 10. cikket így megsértették. Az ítélethez egy különvéleményt fűztek.
Az ügy körülményei. A kérelmező újságíró 2003 októberében megjelentette a "Tragédia a lausanne-i hídon" című cikkét egy autóvezető ellen folyó büntetőeljárásról, aki kocsijával a gyalogosok közé hajtott, hármat megölve, nyolcat pedig megsebesítve közülük. A cikk összefoglalót közölt a rendőrök és a vizsgálóbíró kérdéseiből, valamint az autóvezető válaszaiból, hozzátéve, hogy utóbbit többek között szándékos emberöléssel vádolták, mégsem mutatott megbánást. Kiemelte a vádlott nyilatkozatainak ellentmondásosságát is, megállapítva, hogy "minden tőle telhetőt megtett, hogy védje a lehetetlent". A cikket több levél fényképe is kísérte, amelyeket a vádlott a vizsgálóbírónak küldött. Az autóvezető nem tett panaszt a kérelmezővel szemben, ám az ügyészség a svájci büntető törvénykönyv 293. cikke alapján titkos hivatali dokumentumok közzététele miatt büntetőeljárást indított. 2004 júniusában az újságírót a lausanne-i vizsgálóbíró egy hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte; büntetését a lausanne-i rendőrbíróság 2005 szeptemberében 4000 svájci frank pénzbírságra változtatta. A kérelmező fellebbezését a szövetségi bíróság 2008. áprilisi ítélete elutasította. Az indokolás szerint az a mód, ahogyan részleteket idézett a vallomások átirataiból, és közzétette a vádlott bírónak küldött leveleit, megmutatja a cikk szerzőjének indítékait: az újságíró kizárólagos célja a szenzációhajhászás volt, eljárása a nem egészséges mértékű kíváncsiság kielégítését szolgálta. A rendkí-
- 151/152 -
vül elfogult közzététel előre prejudikálta a bíróság jövőbeni intézkedéseit, anélkül, hogy az ártatlanság vélelmét tiszteletben tartotta volna. A bíróság szerint a vallomások átiratainak és a leveleknek a közzététele nem járult hozzá a nyilvános vitához.
A döntés.[12] A kérelmező többek között azzal érvelt, hogy a közzététel célja nem a bizalmas információk felfedése volt, hanem a közérdek szolgálata vezérelte, hogy tájékoztassa Lausanne lakóit egy jelentős, sokkhatást okozó eseményről. Noha az információ formálisan bizalmas volt, annak természete nem indokolta titokban tartását. A kérelmező arra is rámutatott, hogy a kifogásolt közzététel nem befolyásolta a folyamatban lévő nyomozást, és nem sértette a vádlott ártatlanság vélelméhez való jogát. Utóbbi elv kapcsán hangsúlyozta, hogy az - miközben kötelezi az állami hatóságokat - nem akadályozhatja megtarthatja vissza a magánszemélyeket attól, hogy véleményt formáljanak a büntetőper lezárulása előtt. A cikk nem volt hatással a vádlott tárgyalására. Ami a vádlott magánélethez való jogát illeti, a kérelmező szerint az állam pozitív kötelessége csupán elméleti kérdésként merült fel. A jelen esetben "virtuális" mérlegelés történt egy ténylegesen elítélt újságíró jogai és egy megvádolt személy jogai között, akinek még csak nem is állt szándékában a magánélethez való védelmének jogára hivatkozni annak ellenére, hogy erre lehetősége volt.
A Bíróság emlékeztetett arra, hogy általában a véleménynyilvánítás szabadsága magas szintű védelmét élvezik az olyan kijelentések, amelyek közérdekű kérdést érintenek, különösen, amelyek az igazságszolgáltatás működésével kapcsolatosak, még a függőben lévő eljárások tekintetében is. Mivel közérdekű kérdésről van szó, egyes kijelentések bizonyos fokú ellenségessége és súlyossága nem szünteti meg a magas szintű védelmet. A Bíróság hozzátette, hogy a 10. cikk hatálya alá tartozó felelős újságírás mint szakmai tevékenység nem korlátozódik az információk tartalmára, amelyeket újságírói eszközökkel gyűjtöttek össze és/vagy terjesztettek. E fogalom magában foglalja többek között az újságíró magatartásának jogszerűségét is, és amikor egy újságíró megsérti a törvényt, releváns, de nem meghatározó annak figyelembe vétele, hogy felelősen járt-e el. A Bíróság szerint elképzelhetetlen, hogy a perek tárgyát ne lehessen előzetesen vagy egyidejűleg megvitatni, legyenek szó szakfolyóiratokról, az általános sajtóról vagy a nagy nyilvánosságról. Figyelembe kell azonban venni, hogy mindenkinek joga van az Egyezmény 6. cikk 1. bekezdésében meghatározott tisztességes eljárás garanciáinak élvezetére, amely a büntetőeljárások esetében magában foglalja a pártatlan bírósághoz való jogot, valamint az ártatlanság vélelméhez fűződő jogot is. Az újságíróknak szem előtt kell tartaniuk, hogy a folyamatban lévő büntetőeljárásokról szóló tudósítások nem tartalmazhatnak olyan kijelentéseket, amelyek szándékosan vagy sem, de befolyásolhatják a vádlott tisztességes eljáráshoz való jogát, valamint alkalmasak lehetnek a közbizalom aláásására, amelyet a bíróságok a büntető igazságszolgáltatásban élveznek. Jelen esetben a kérelmezőnek a nyilvánosság tájékoztatásához fűződő joga és a közvélemény azon joga, hogy hozzájusson az információkhoz, egyformán fontos köz- és magánérdekekbe ütközött, amelyeket a bűnügyi nyomozások titkosságát érintő információk felfedésének tilalma védett. Ezek az érdekek a bíróságok tekintélye és pártatlansága, a nyomozás eredményessége, valamint a vádlott ártatlanság vélelméhez való joga és magánéletének védelme.
A Bíróság megismételte: az a mód, ahogyan egy személy megszerzi a bizalmasnak vagy titkosnak minősülő információt, releváns lehet az egyes érdekek mérlegelésekor. Bár nem állították, hogy a kérelmező az információkat jogellenes eszközökkel szerezte meg, ez nem feltétlenül meghatározó annak értékelésekor, hogy eleget tett-e kötelezettségeinek és az általa viselt felelősségnek, amikor az információkat közzétette. A kérelmezőnek mint hivatásos újságírónak tisztában kellett lennie a közzétenni tervezett információk bizalmas jellegével. A Bíróság rámutatott, hogy a kifogásolt cikk a vádlottról rendkívül negatív képet festett, és gúnyos hangvételben íródott. A használt címek és fotók nem hagytak kétséget a cikk szenzációhajhász hangvétele felől, kiemelve a vádlott nyilatkozatainak ellentmondásosságát, ám ezek pontosan olyan kérdéseket érintettek, amelyekre az igazságügyi hatóságoknak kellett választ találnia a nyomozás és a tárgyalás során. A Bíróság ezért nem látott komoly indokot arra, hogy megkérdőjelezze a szövetségi bíróság döntését.
Ami a kifogásolt cikk közérdekű vitához való hozzájárulását illeti, a Bíróság elfogadta, hogy a cikk tárgya - a büntetőeljárás tárgyát képező eset - közérdekű kérdés volt. A közvéleménynek jogos érdeke fűződik a büntetőeljárásokkal kapcsolatban rendelkezésre álló és elérhető információkhoz, és a bíróságok működését érintő megjegyzések közérdekű kérdéshez kapcsolódnak. A cikk témája - nyomozás a lausanne-i hídon történt tragédia kapcsán - kivételesen heves reakciókat váltott ki a lakosság körében, és a hatóságok maguk is jónak látták, hogy tájékoztassák a sajtót a folyamatban lévő nyomozásról. Kérdés azonban, hogy a cikk és különösen azok az információk, amelyekre a nyomozás titkossága kiter-
- 152/153 -
jedt, képesek voltak-e hozzájárulni a kérdésről folyó nyilvános vitához, vagy pusztán az olvasóközönség kíváncsiságának kielégítését szolgálták a vádlott magánéletének részleteivel kapcsolatban. A Bíróság szerint a kérelmezőnek nem sikerült alátámasztania, hogy a kérdéses iratok közzététele hozzájárulhatott a folyamatban lévő nyomozásról szóló bármilyen nyilvános vitához.
Ami a kifogásolt cikk befolyását illeti a büntetőeljárásra, a Bíróság szerint legitim a nyomozás titkosságának különleges védelemben részesítése, tekintettel arra, hogy egy büntetőeljárásnak komoly tétje van mind az igazságszolgáltatásra, mind a nyomozás alatt álló személyek ártatlanság vélelméhez fűződő jogára nézve. Hangsúlyozta, hogy a nyomozás titkossága egyrészt a büntetőeljárás érdekeinek védelmére - az összejátszás kockázatának és a bizonyítékok manipulálása vagy megsemmisítése veszélyének megelőzésével -, másrészt a vádlott érdekeinek - különösen az ártatlanság vélelmének - védelmére irányult. Az ilyen titoktartást az igazságszolgáltatáson belüli véleményformáló és döntéshozatali folyamatok védelmének szükségessége is indokolja.
Jelen esetben a cikk a vádlottról - bár nem foglalt nyíltan állást arról, hogy szándékosan cselekedett-e - nagyon negatív képet próbált festeni. A cikk akkor prejudikált, amikor a nyomozás még folyamatban volt, és így az eljárás egyik vagy másik irányba történő befolyásolásának kockázatát hordozta magában. Ez a kockázat önmagában indokolja a hazai hatóságok visszatartó intézkedéseinek elfogadását, mint például a titkos információk nyilvánosságra hozatalának tilalmát. Ezek jogszerűségét és az Egyezmény követelményeivel való összeegyeztethetőségét az intézkedések elfogadásának idején kell értékelni, nem pedig a későbbi fejlemények, a cikkeknek a tárgyalásra gyakorolt tényleges hatásának fényében. A szövetségi bíróság így helyesen állapította meg, hogy a kihallgatások átiratait és a vádlott levelezését a nyilvánosság szférájában oly módon vitatták meg a nyomozás lezárulta előtt, hogy az befolyásolhatja a vizsgálóbíró és az eljáró bíróság döntéseit.
Ami a vádlott magánéletének megsértését illeti, a Bíróság megismételte, hogy a "magánélet" fogalma a személyes információkra is kiterjed, amelyek esetében az egyén joggal számíthat arra, hogy ne tegyék közzé a beleegyezése nélkül. Annak érdekében, hogy az állam eleget tegyen azon pozitív kötelezettségének, hogy garantálja egy személy 8. cikkben foglalt jogait, bizonyos mértékig korlátozhatja egy másik személy 10. cikkben biztosított jogait. A Bíróságnak ezért meg kell győződnie, hogy a hazai hatóságok megfelelő egyensúlyt teremtettek-e a 10. cikk által védett véleménynyilvánítás szabadsága és a 8. cikkben foglalt magánélet tiszteletben tartásához való jog között. A Bíróság már vizsgálta a 8. cikk alapján a vádlott személy magánéletének kérdését azokban az esetekben, amikor a nyomozás titkosságát megsértették, és úgy ítélte meg, hogy a nemzeti hatóságok nem csupán negatív kötelezettséggel rendelkeznek, hogy ne hozzák nyilvánosságra a 8. cikk által védett információkat, de lépéseket is kell tenniük, hogy biztosítsák a vádlott személy levelezéséhez fűződő jogának hatékony védelmét. A Bíróság ezért úgy ítélte meg, hogy a kérelmező ellen indított büntetőeljárás megfelelt Svájc 8. cikk alapján fennálló azon pozitív kötelezettségének, hogy megvédje a vádlott magánéletét. A közzétett információk rendkívül személyesek voltak; az ilyen típusú információk a 8. cikk legmagasabb szintű védelmét igénylik. Ez a megállapítás különösen fontos amiatt, hogy a vádlott a nyilvánosság előtt nem volt ismert, és az a puszta tény, hogy egy nagyon súlyos bűncselekmény miatt nyomozás folyt ellene, nem indokolja, hogy ugyanúgy kezeljék, mint egy közszereplőt, aki önként teszi ki magát a nyilvánosságnak. Bár a vádlott magánéletének megsértését panaszolva polgári jogi jogorvoslati lehetőségeket is igénybe vehetett, a Bíróság szerint a jogorvoslatok léte a hazai jog alapján nem mentesíti az államot azon tevőleges kötelezettsége alól, hogy megvédje a büntetőeljárások során megvádolt személyek magánéletét. A vádlott a cikk megjelenésekor börtönben, ennélfogva kiszolgáltatott helyzetben volt. Ilyen körülmények között a kantoni hatóságok nem hibáztathatóak amiatt, hogy a vádlott magánélethez való jogának védelme érdekében nem várták meg, amíg ő maga indít eljárást az újságíró ellen.
Ami a kiszabott büntetés arányosságát illeti, igaz, hogy a hatóságoknak hatalmi pozíciójuknál fogva önmérsékletet kell tanúsítaniuk a büntetőeljárások igénybevételénél a véleménynyilvánítás szabadságát érintő esetekben. ám a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a büntetőeljárás igénybevétele és a kérelmezőre kiszabott bírság nem minősült aránytalan beavatkozásnak. A büntetést a nyomozás titkosságának megsértéséért szabták ki, és annak célja az igazságszolgáltatás megfelelő működésének, valamint a vádlott tisztességes eljáráshoz és a magánélet tiszteletben tartásához való jogának védelme volt. A Bíróság szerint ilyen körülmények között nem lehet kijelenteni, hogy a büntetésnek elrettentő hatása van a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságának gyakorlására vagy bármely más újságíróéra, aki a közvéleményt folyamatban lévő büntetőeljárásokról kívánja tájékoztatni. A 10. cikket így nem sértették meg. Az ítélethez két különvéleményt fűztek.
- 153/154 -
Az ügy körülményei. A kérelmező Baka András az Európai Jogok Európai Bíróságának tagja (19912008), és a magyarországi Legfelsőbb Bíróság elnöke volt, akit az Országgyűlés 2009-ben 6 évre, 2015-ig választott meg. Pozíciójánál fogva az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke is volt, és e minőségében jogszabályi kötelezettsége, hogy kifejtse véleményét az igazságszolgáltatást érintő törvényjavaslatokról. A kérelmező 2011 februárjától novemberig a kormány több alkotmányos reformját kritizálta. Kifogásolta többek között a 2006-os őszi zavargásokkal kapcsolatos semmisségi törvényt, illetve a bírák kötelező nyugdíjkorhatárának 70-ről 62 évre történő csökkentését. álláspontját szóvivője útján, nyílt levelekben, közleményekben, valamint parlamenti felszólalásában is kifejtette. 2011. november 19-én törvényjavaslatot nyújtottak be, amely az 1949-es alkotmányt módosítva kimondta, hogy az Alaptörvény értelmében a Legfelsőbb Bíróság helyébe lépő Kúria elnökét az Országgyűlésnek kell megválasztania 2011. december 31-ig. Egy nappal később egy másik törvényjavaslatot nyújtottak be az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseiről, amely kimondta, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnökének megbízatása az Alaptörvény hatályba lépésével megszűnik. Ennek következtében a kérelmező mandátuma 2012. január 1-jével, három és fél évvel annak lejárta előtt megszűnt. Emellett a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény a Kúria elnökének megválasztására új kritériumot is meghatározott, amely szerint a Kúria elnökét a legalább 5 éves bírói szolgálati viszonnyal rendelkező bírák közül lehet megválasztani, amely időtartamba a nemzetközi bíróságon eltöltött idő nem számít bele. A kérelmező az új követelményeknek nem felelt meg, ami kizárta jelöltségét.
A döntés.[14] A kérelmező szerint a Legfelsőbb Bíróság elnöki megbízatását azért szüntették meg idő előtt, és azért távolították el a posztjáról, mert a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökeként nyilvánosan kifejtette véleményét, illetve álláspontját az igazságszolgáltatást érintő jogszabályi reformokról, és ezzel megsértették az Egyezmény 10. cikkét. A Kamara 2014. május 27-i ítélete[15] szerint az eset tényei és az események azt mutatták, hogy a kérelmező megbízatásának korai megszüntetésére nem azért került sor, mert átalakították az igazságszolgáltatás legfőbb szervét, hanem mert szakmai minőségében, nyilvánosan fejezte ki nézeteit és kritikáját. A törvényjavaslatokat azután nyújtották be a parlamentnek, miután a kérelmező nyilvánosságra hozta véleményét a reformok kapcsán, és azokat rendkívül rövid idő alatt fogadták el. Az a tény, hogy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökének funkcióit különválasztották a Kúria elnökétől, nem elegendő annak megállapításához, hogy a kérelmező funkciója - amelyre megválasztották - megszűnt az Alaptörvény hatályba lépésével. Ezért a kérelmező megbízatásának idő előtti megszüntetése beavatkozást jelentett véleménynyilvánítási szabadságának gyakorlásába.
A Kamara szerint a beavatkozás nem volt "szükséges egy demokratikus társadalomban". Emlékeztetett arra, hogy az igazságszolgáltatás működésével kapcsolatos kérdések olyan közérdekű kérdést, illetve vitát jelentenek, amely a 10. cikk védelmét élvezi. A kérelmezőnek nemcsak joga, hanem az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökeként kötelessége is volt kifejtenie véleményét a bíróságokat érintő jogi reformokról. A beavatkozás arányossága kapcsán a Kamara rámutatott, hogy a kérelmező megbízatását három és fél évvel annak lejárta előtt szüntették meg. Hozzátette, a szankciótól való félelemnek "dermesztő hatása" ('chilling effect') van a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlására, és különös kockázatot jelent, hogy elriasztja a bírákat a közintézményekről és közpolitikái intézkedésekről tett kritikus megjegyzésektől. Ezenkívül a vitatott intézkedéssel szemben nem állt rendelkezésre hatékony bírósági felülvizsgálati lehetőség.
A Bíróság az ítélkezési gyakorlatában már elismerte a 10. cikk köztisztviselőkre, valamint a bírói kar tagjaira való alkalmazhatóságát. A fegyelmi eljárást, illetve a bírák kinevezését vagy eltávolítását érintő esetekben a Bíróságnak először azt kellett megvizsgálnia, hogy a kifogásolt intézkedés beavatkozásnak minősül-e a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlásába, vagy pusztán az igazságszolgáltatásban történő köztisztség viseléséhez való jogot érintette, amely jogot az Egyezmény nem biztosítja. Annak eldöntése érdekében, hogy jelen esetben ez történt-e, az eset tényei és a releváns jogszabályok fényében meg kell határozni az intézkedés hatókörét.
A kérelmező a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökeként szakmai minőségében fejezte ki véleményét, illetve bírálatát az igazságszolgáltatást érintő reformok kapcsán, különösen a 2011. november 3-án tartott parlamenti felszólásában. A Legfelsőbb Bíróság elnöki mandátumát megszüntető törvényjavaslatot röviddel a beszéd után nyújtották be, és feltűnően rövid időn belül el is fogadták. Tekintettel az események sorára, a Bíróság álláspontja szerint meggyőző bizonyíték volt a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságának gyakorlása és megbízatásának megszüntetése közötti ok-okozati összefüggésre. Ezt a kérelmező által benyújtott
- 154/155 -
számos dokumentum is alátámasztotta. A hazai hatóságok nem vonták kétségbe, hogy a kérelmező képes ellátni feladatait a Legfelsőbb Bíróság elnökeként, és szakmai alkalmasságát sem kérdőjelezték meg. A Bíróságot nem győzte meg a kormány azon érvelése, hogy a legfelső bírói szerv funkciói és annak elnökének feladatai olyan alapvető változásokon mentek keresztül, melyek a kérelmező mandátumának idő előtti megszüntetését tették szükségessé. Az a tény, hogy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökének funkcióit különválasztották a Kúria elnökéétől, elvben nem érintette a többi funkció betöltésére való alkalmasságát, a legfőbb bírói testület hatásköreinek változása pedig nem tűnt alapvetőnek. Következésképpen a Bíróság elfogadta, hogy a kérelmező mandátumának idő előtti megszüntetését azok a nézetek, illetve bírálatok váltották ki, amelyeket a kérelmező nyilvánosan, hivatali minőségében fejezett ki; a Bíróság kimondta, hogy a mandátum idő előtti megszüntetése beavatkozást jelentett a véleménynyilvánítás szabadságába.
Ami a törvényes célt illeti, a kormány azzal érvelt, hogy a beavatkozás a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartását célozta. A Bíróság azonban úgy vélte, hogy egy részes állam nem hivatkozhat legitim módon az igazságszolgáltatás függetlenségére nem törvény által megállapított, illetve nem szakmai hozzá nem értéshez vagy kötelességszegéshez kapcsolódó indokok alapján olyan intézkedés igazolása érdekében, mint egy bírósági elnök mandátumának idő előtti megszüntetése -. A Bíróság álláspontja szerint ez az intézkedés nem szolgálhatja az igazságszolgáltatás függetlenségének növelését, mivel az a kérelmező - az igazságszolgáltatás legmagasabb tisztségviselője - véleménynyilvánítási szabadsága korábbi gyakorlásának következménye volt. Ilyen körülmények között a kérelmező mandátumának idő előtti megszűntetése nem egyeztethető össze az igazságszolgáltatás függetlensége fenntartásának céljával, és a beavatkozás nem szolgált legitim célt.
A Bíróság megismételte, hogy általában a véleménynyilvánítás szabadsága magas szintű védelmét élvezik az olyan kijelentések, amelyek közérdekű kérdést érintenek, különösen azok, amelyek az igazságszolgáltatás működésével kapcsolatosak. A hatékony bírósági felülvizsgálat hiánya a 10. cikk sérelmének megállapításához vezethet. Hozzátette, hogy bár a köztisztviselőktől - helyzetüknél fogva - elvárható a diszkréció kötelessége, mint egyének jogosultak a 10. cikk védelmére. Ezért a Bíróság feladata annak meghatározása, hogy megfelelő egyensúly jött-e létre az egyén véleménynyilvánítási szabadságához való joga és a demokratikus állam azon jogos érdeke között, hogy közszolgálata a 10. cikk 2. bekezdésében felsorolt célok érdekében járjon el. A köztisztviselők véleménynyilvánítása tekintetében a 10. cikk 2. bekezdésében található "kötelezettségek és felelősség" különös fontossággal bír, ami a hazai hatóságok számára bizonyos mérlegelési jogkört tesz lehetővé annak meghatározásakor, hogy a vitatott beavatkozás arányos volt-e a fent említett céllal. Tekintettel a bírói karnak az állami szervek között elfoglalt kiemelkedő szerepére egy demokratikus társadalomban, a Bíróság szerint ezt a megközelítést kell alkalmazni egy bíró véleménynyilvánítási szabadságának korlátozása esetén is a feladatainak teljesítésével kapcsolatban. Az igazságszolgáltatásban szolgálatot teljesítő köztisztviselőktől elvárható, hogy önmérsékletet tanúsítsanak a véleménynyilvánítási szabadságuk gyakorlását illetően minden olyan esetben, amikor a bíróságok tekintélye és pártatlansága valószínűleg megkérdőjelezhető. Még a pontos információkat is mértékkel és körültekintően kell terjeszteni. Mindazonáltal egy bíró véleménynyilvánítási szabadságába való bármilyen beavatkozás a Bíróság szigorú vizsgálatát igényli. Továbbá, az igazságszolgáltatási rendszer működését érintő kérdések olyan közérdekű kérdést, vitát jelentenek, amelyek a 10. cikk magas fokú védelmét élvezik. Még ha a vitás kérdésnek politikai következményei is vannak, ez önmagában nem elegendő ahhoz, hogy megakadályozzanak egy bírót abban, hogy az ügyben kifejtse véleményét. A hatalmi ágak szétválasztásával kapcsolatos kérdések nagyon fontosak egy demokratikus társadalomban, a politikai vita körébe tartoznak, és az ezekről való tájékozódás a nyilvánosság jogos érdeke. Végül a Bíróság emlékeztetett arra, hogy a szankciótól való félelemnek "dermesztő hatása" van a véleménynyilvánítás szabadsága gyakorlására, különösen más bírákra, akik részt kívánnak venni az igazságszolgáltatással és a bíróságokkal kapcsolatos kérdések nyilvános vitájában.
A kérelmező a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökeként szakmai minőségében fejezte ki véleményét a jogszabályi reformokról. Nemcsak joga, hanem az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökeként kötelessége is volt kifejtenie véleményét az igazságszolgáltatást érintő reformokról. A Bíróság ezért különös fontosságot tulajdonított a kérelmező által betöltött tisztségnek, amelynek funkciói és kötelezettségei magukban foglalták, hogy kifejezze nézeteit az olyan jogszabályi reformokról, amelyek várhatóan jelentős hatást gyakorolnak az igazságszolgáltatásra és annak függetlenségére. A jelen esetet meg kell különböztetni azoktól, amelyekben az igazságszolgáltatásba vetett közbizalom forgott kockán, és amely esetekben az intézkedés célja a bizalmat romboló támadásokkal
- 155/156 -
szembeni védelem volt. A kérelmező által nyilvánosan kifejtett nézetek és nyilatkozatok nem tartalmaztak a bíróságok más tagjaival szembeni támadást, és nem érintették a bíróságok folyamatban lévő eljárásokban tanúsított magatartását sem. A kérelmező nézeteit és bírálatait az igazságszolgáltatást érintő alkotmányos és jogszabályi reformokról, a bírósági rendszer működéséről és reformjáról, a bírák függetlenségéről és elmozdíthatatlanságáról, valamint a nyugdíjkorhatár leszállításáról fejezte ki, amelyek mind közérdekű kérdések. A Bíróság szerint a kérelmező nyilatkozatai nem léptek túl a szigorúan szakmai szempontú kritikán, és egyértelműen közérdekű ügyekről szóló vitát érintettek. Ennek következtében a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságának magas fokú védelmet kell nyújtani, és bármilyen beavatkozást szigorú ellenőrzés alá kell vetni, az alperes állam hatóságainak szűk mérlegelési jogkört biztosítva.
Ezenkívül, bár a kérelmező bíró maradt - és a Kúria Polgári Kollégiumának lett a tanácselnöke -, őt a Legfelsőbb Bíróság elnöki tisztségéből három és fél évvel annak vége előtt távolították el. A Bíróság szerint ez a helyzet aligha egyeztethető össze a bíróság mint önálló hatalmi ág funkciójának természetével és a bírák elmozdíthatatlanságának elvével, amely kulcsfontosságú eleme a bírói függetlenség fenntartásának. Ilyen körülmények között a kérelmező korai eltávolítása a Legfelsőbb Bíróság elnöki posztjáról nem felelt meg az igazságszolgáltatás függetlenségének fenntartása céljának. Végül, a megbízatás idő előtti megszüntetésének kétségtelenül "dermesztő hatása" van, és nemcsak a kérelmezőt, hanem más bírákat és bírósági elnököket is elriaszthat attól, hogy a jövőben részt vegyenek az igazságszolgáltatást érintő jogszabályi reformokról és a bíróságok függetlenségét érintő kérdésekről szóló nyilvános vitákban. Ami a 10. cikk eljárási szempontját illeti, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságának gyakorlását érintő korlátozásokat nem kísérték hatékony és megfelelő biztosítékok a visszaélésekkel szemben. Ennek megfelelően a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az alperes állam által felhozott indokok nem tekinthetőek elegendőnek annak bizonyítására, hogy a panaszolt beavatkozás "szükséges volt egy demokratikus társadalomban". Ennélfogva a 10. cikket megsértették. Az ítélethez két párhuzamos és két különvéleményt fűztek.
Kóczián Sándor ■
JEGYZETEK
[1] 9912/15. számú kérelem.
[2] Az EJEB 2016. július 5-én kelt ítélete.
[3] Az Egyezmény 5. cikk (1) bekezdése garantálja a szabadsághoz való jogot, de azt is meghatározza, hogy milyen esetekben lehet valakit a szabadságától mégis megfosztani. Annak b) pontja szerint a törvény által megállapított kötelezettség teljesítésének biztosítása céljából is őrizetbe lehet venni valakit. Ehhez azonban szükséges, hogy a törvény egyértelmű és világos legyen. Az Egyezmény f) pontja szerint az országba való jogszerűtlen belépés megakadályozásának céljából is elrendelhető az őrizet. Azonban, mint azt látjuk, menedékkérők esetében erről nem lehet szó, hiszen az ő belépésük és tartózkodásuk jogszerű.
[4] Az Egyezmény szerint egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, hogy az korlátozza vagy csorbítsa azon emberi jogokat és alapvető szabadságokat, amelyeket a tagállamok már biztosítanak.
[5] 22254/16. számú kérelem.
[6] Lásd Baka Magyarország elleni ügye, 20261/12. számú kérelem. A nagykamarai ítélet összefoglalóját lásd ebben a számban.
[7] 3076/2013. (III. 27.) AB határozat.
[8] Az EJEB 2016. november 22-én kelt ítélete.
[9] 17429/10. számú kérelem.
[10] Az EJEB 2016. január 19-én kelt ítélete.
[11] 56925/08. számú kérelem.
[12] A Nagykamara 2016. március 29-én kelt ítélete.
[13] 20261/12. számú kérelem.
[14] A Nagykamara 2016. június 23-án kelt ítélete.
[15] Az ítéletek összefoglalóját lásd: Fundamentum, 2014/3, 120-122.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, Menedék - Migránsokat Segítő Egyesület.
[2] A szerző PhD hallgató, ELTE TáTK.
[3] A szerző jogász.
Visszaugrás
