Az állami kárfelelősség joganyagának alakulásában az 1970-es évek elejétől fontos fejlemény az, hogy abban egyre több figyelmet kapnak a jogalkotásért való felelősség, illetve az Európai Közösség, majd az Európai Unió[1] tagállamaiban a jogharmonizációért való felelősség kérdései. A jogalkotásért és a jogharmonizációért való kárfelelősség összekapcsolódóban van. Az összekapcsolódás következtében pedig úgy tűnik, hogy a jogalkotásért való kárfelelősség témájának vizsgálata újabb, eddig nem tapasztalt lendületet kap. A tagállamok jogharmonizációs tevékenységével szembeni szakmai-minőségi követelmények a nemzeti jogalkotások minőségi szempontjait is érzékennyé tették. Érdekes lehet ezért annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy vajon lazulóban van-e az az immunitási, felelőtlenségi burok, ami az állami tevékenységnek a jogalkotási területeit az eddigiekben kétségtelenül jobban védte, mint a végrehajtó hatalmi és igazságszolgáltatási állami tevékenységeket.
Az állam által jogalkotással okozott károk területeit nehezen érte el a felelősség gondolata. Európa nemzeti jogrendszerei között a legígéretesebb próbálkozások a francia jogrendszerben mutatkoztak. De itt is a fejlődés csekélyebb jeleiről is csak a XX. század közepétől adhatunk számot. A jogalkotás masszív immunitásának ideológiailag az az alapja, hogy a jogalkotás az államnak szuverén megnyilvánulása. Gyakorlati oldalról ezt az érvet kiegészítik azzal is, hogy a jogszabályok túlságosan általánosak ahhoz, hogy a következtükben beálló károkat individualizáltan meg lehetne ítélni[2]. A téma felelősségi előjellel voltaképpen csak az 1938. évi La Fleurette eset óta él. Ekkor azért vetődött fel a jogalkotás felelőssége, mert valamely jogszabály bizonyos tejipari termékek gyártását megtiltotta, és így az adott termékre profilírozódott termelőknek kára keletkezett. Külön érdekessége a tényállásnak, hogy a kárt okozó jogalkotásnak egyetlen érintettje volt, a felperesként pert indító "La Fleurette" cég[3]. A jogalkotásért való állami kárfelelősség megalapozását jelentő marasztaló ítélet jogtételét a későbbiekben főként gyarmati jogszabályokkal kapcsolatban alkalmazták[4], de újabban megállapították az állam kárfelelősségét a nemzetközi egyezmények és szerződések anyagának francia jogba transzformálása következtében beálló károk esetében is[5]. A modern francia elmélet szerint a jogalkotási tevékenységgel összefüggésben keletkező károkért akkor visel az állam felelősséget, ha azok jelentős mértékűek, meghatározott személyt, vagy személyeknek konkrétan meghatározható csoportját érik és az adott jogalkotási aktus maga nem zárta ki a felelősséget. Ezen feltételeknek együttesen kell fennállniuk ahhoz, hogy az állami kárfelelősség megállapítható legyen. Kivételt képez azonban még ilyenkor is az, ha a "károkozó" jogalkotás rendkívül fontos közérdeket szolgált (Pl.: közegészségügy, árellenőrzés), illetve ha a jogalkotás által sértett érdek nem legitim[6].
Az állam gazdasági jellegű tevékenységeit övező jogi jelenségek között a felelősség intézménye még korunkban sem elég hatékony. Az államot pl. károkozásaiért gyakran egész egyszerűen nem lehet felelősségre vonni, azaz az állam immunitást élvez. Az ilyen jogviszonyok igazságossága körül tehát nincs minden rendben. Az állam a befogadó civiljogi struktúra elviekben mellérendeltségen és egyenjogúságon nyugvó közegéhez nem alkalmazkodik eléggé: kedvezményezett pozíciókat, előjogokat, mentességet, immunitást igyekszik magának biztosítani.
A problémák azzal függnek össze, hogy az állam a civiljogi jogviszonyokban is hajlamos államként viselkedni. Közhatalmiságát sokszor az autonóm-mellérendeltségi viszonyokba is átviszi. Pedig ha belép az állam a polgári jogi struktúrába, akkor ezt úgy illene tennie, hogy - a közhatalom ornátusát letéve - szuverenitását és közhatalmiságát kívül hagyja azon.
Az immunitás a felelősség egyfajta ellenpontját: a "felelőtlenséget" jelenti. Pontosabban fogalmazva, az immunitás olyan kategória, amely a felelősségrevonás elmaradásának eseteit öleli fel. Az immunitás olyan helyzet, amelyben egy adott jogalanyt valamilyen oknál fogva nem lehet felelősségre vonni, pedig tényállásbelileg a feltételek egyébként adottak volnának ehhez. Az immunitás elsősorban a jogalanyi "külsővel" összefüggő kérdés. A jogalany státus minőségén múlik az, hogy a felelősségrevonás elmarad, vagy sem.
Az állami kárfelelősség megalapozására az egyetemes jogfejlődésben történetileg két jogi módszer alakult ki. Az egyik az állami tevékenységek jellegük szerinti megkülönböztetésére épül és a iure imperii-iure gestionis, azaz a közhatalmiság és a kereskedőiség kategóriáinak hasznosításával dönt atekintetben, hogy mely állami tevékenységek esnek felelősségi megítélés alá és melyek élveznek immunitást. A másik módszer ezzel szemben alapvetően szervezeti szemléletű: abból indul ki, hogy az állam bizonyos részeinek tevékenységével kapcsolatban alkalmazható a felelősség, más állami szervezeti egységek tevékenységének vonatkozásában viszont nem (fiskus-elmélet).
- 66/67 -
A kettő közül az elsőként említett: az állami tevékenységek jellegére összpontosító minősítés uralta és uralja a jogfejlődést. Az állami immunitás megítélésében a régebbi idők egységes abszolút immunitási dogmája a XIX-XX. század fordulójától kezdett oldódni. Eleinte a nézetek differenciálódása tükrözte ezt. Az olasz és belga bíróságok vállalták az úttörő szerepet[7]. A többi ország bírói gyakorlatában csak később jelentkeztek a változások. Különösen az angol jogban.
A jogfejlődésben az abszolút immunitás dogmájával szemben két új felfogás alakult ki. Az egyik az állami immunitást teljesen elutasító álláspont[8], a másik pedig a koncepciójában manapság leginkább követett funkcionális immunitási tan[9]. Az utóbbi nézet ketté osztja az állam tevékenységét és csak azokban az esetekben biztosít immunitást, ha az állam a közhatalom hordozójaként (iure imperii) jár el. Megtagadja viszont az immunitást az államtól, amikor csak mint magánjogi jogalany (iure gestionis) lép fel egy jogviszonyban.
A bírói megítélés "spontán" alakulásán kívül komoly nemzetközi erőfeszítések is történtek a funkcionális immunitás előmozdításáért. Ezt célozta már a Harward Law School által 1932-ben készített egyezménytervezet is[10], és az International Law Association 1952-ben Luzernben tartott 45. konferenciája is a funkcionalizmust vallotta[11]. Különösen a nemzetközi gazdasági integrálódás növekedése tette halaszthatatlanná az immunitási problémák zártabb rendű tárgyalását. Az állami felelősség témája az Európai Tanács jogalkotását és az Európai Közösség/Unió jogi gondolkodását is erősen foglalkoztatta az elmúlt évtizedekben. Törekvéseik kölcsönösen hatottak egymásra. 1964-ben Dublinban az Európai Igazságügyminiszterek Konferenciája határozta el az immunitás kérdésének nemzetközi egyezményi rendezését. A kodifikációs munkát a kijelölt kodifikációs bizottság 1965 és 1970 között végezte el és 1972. május 16-án Bázelben az Európai Igazságügyminiszterek VII. konferenciáján írták alá az Európai Immunitási Egyezményt, mely az immunitás alóli hosszú kivétel sorával lényegében a funkcionalizmus felé hajló megoldást realizál[12].
Az Európai Közösség/Unió sikeres működésének lényeges feltétele, hogy a közösségi tagállamok eleget tegyenek jogharmonizációs kötelezettségeiknek és nemzeti jogrendszereiknek a Közösség tevékenysége szempontjából fontos szabályait összhangba hozzák a Közösség jogharmonizációs irányelveivel. Az EK/EU eddigi működésének évtizedei során sokat változott a Közösség hozzáállása a jogharmonizációs kötelezettségeket nem teljesítő, illetve nem megfelelően teljesítő tagállamokkal szemben. A közösségi integráció kiteljesedésével a Közösség egyre szigorúbb a tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegéseinek megítélésénél. A jogharmonizációs kötelezettségek teljesítésének kikényszerítésére igénybe vehető eszközök ugyanakkor meglehetősen korlátozottak, bár a legutóbbi időkben az figyelhető meg, hogy a Közösség jogi eszközeinek tára ezen a területen is bővülőben van.
Az EK tagállamok jogharmonizációs tevékenységének elégtelenségeit látva újabban felvetődött a közösségi jog elméleti kérdéseivel foglalkozó jogászok körében, hogy nem lehetne-e az állami kárfelelősség intézményét is bevetni a jogharmonizáció eredményesebbé tétele érdekében. Arra gondoltak többen is az 1980-as évek második felében, hogy meg kellene próbálkozni azzal, hogy a tagállamokat kártérítésre kötelezzék, ha jogharmonizációs "fegyelmezetlenségükkel" megsértik a közösségi jogot. A gondolat nem volt teljesen új, hiszen az állami felelősség intézménye - ha nem is az irányelveken alapuló jogharmonizációval kapcsolatban - már az EGK korai történetében, 1960-ban is felvetődött. Akkor a Humblet v. Belgium ügyben arra az álláspontra jutott az Európai Bíróság, hogy a tagállam felelős az egyénekkel szemben a közösségi jog megszegéséből adódó következményekért.
Az Egyesült Királyságnak 1973-ban a Közösségbe való belépése előtt is, majd pedig ezt követően, túlhúzódóan is, egészen 1978-ig, az angol State Immunity Act hatálybalépéséig is sokat foglalkoztatta a Közösséget az állami felelősség, illetve annak ellentéte, az állami felelőtlenség, vagyis az állami immunitás. Az idő tájt az volt a probléma, hogy az Egyesült Királyság csatlakozásával kiéleződött az az ellentmondás, ami a közösségi tagállamok jogrendszereinek korlátozott, funkcionális immunitási megoldásai és az angol jog merev abszolút immunitási felfogása között húzódott. Az Egyesült Királyság is aláírta ugyan az Európa Tanács által kezdeményezett 1972-es Európai Immunitási Egyezményt, mely az immunitás alóli hosszú kivétel sorával lényegében a funkcionalizmus felé hajló megoldást realizált, de belső jogának ellentétessége miatt nem tudta azt ratifikálni. Az abszolút immunitás merev angol dogmája a gazdasági integráció jogbiztonságát látszott fenyegetni. A korábbi abszolút immunitási felfogást lényegesen korlátozó 1978. évi angol State Immunity Act elfogadásával és hatálybalépésével aztán elcsitultak a témával kapcsolatos Közösségen belüli viták.
A Közösségnek a közösségi szervek károkozásaiért való felelősségéről az Európai Bíróság 1971-ben határozott. Az Aktie-Zuckerfabrik Schöppenstedt v.
- 67/68 -
Council-perben az 1971. február 13-án benyújtott keresetében az Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt német vállalkozás az EGK-szerződés 215. Cikkének (2) bekezdése alapján azt kérte az Európai Bíróságtól, hogy a Tanács térítse meg számára azt a kárt, ami az 1968. június 18-án meghozott 769/68. számú rendelettel 1968. július 1-jei hatállyal bevezetett új cukor-árszabályozás következtében érte. 155 411,13 német márkának megfelelő összegű kártérítésre kérte kötelezni felperes a Tanácsot. Ez az összeg a felperesi társaságnál a korábbi német nyerscukor ár és az újonnan alkalmazni előírt ár különbözeteként, elmaradt haszonként jelentkezett[13].
Ebben az ügyben az Európai Bíróság leszögezte, hogy a felperesi társaság perelheti a Tanácsot kártérítésért, akkor is, ha egyébként a Tanács által kibocsátott, neki kárt okozó közösségi rendelet érvénytelenítéséhez a EGK-szerződés 173. Cikke szerint nincs is legitimációja. Azt írta ugyanis elő az EGK-szerződés 173. Cikke akkori formájában, hogy az Európai Bíróság, az ajánlások és a vélemények kivételével felülvizsgálja a Tanács és a Bizottság által kibocsátott aktusok jogszerűségét. Ennek megfelelően a Bíróság joghatósága alá tartozik a valamely tagállam, a Tanács vagy a Bizottság által indított olyan kereseteknek az elbírálása, amelyeket hatáskör hiánya, alapvető eljárási követelmény megsértése, a Szerződés megsértése, annak alkalmazására vonatkozó bármilyen jogi előírás megsértése, vagy hatáskör túllépése miatt indítottak. Ugyanezen feltételek mellett támadhatják meg a természetes vagy jogi személyek az olyan határozatokat, amelyeknek címzettjei, valamint azokat a rendeleteket, vagy más személyekhez címzett határozatokat is, amelyek őket mégis közvetlenül és személyesen érintik.
Az Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt v. Council-ügy ítélete ugrópontot jelentett a Közösség perelhetősége szempontjából. Egy társaságnak a perbeli legitimációját a Közösséggel szembeni, jogalkotással okozott kár miatti kártérítési perében az egyébként szokásosnál lazább előfeltételekkel ismerte el az Európai Bíróság. Látványosan, kiterjesztően értelmezte az EGK-Szerződés 173. Cikkében írt, a közösségi jogalkotással szembeni érvénytelenítési perhez szükséges felperesi legitimációs előfeltételeket. Az Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt nevű társaságnak a közösségi jogalkotással szembeni érvénytelenítési per megindításához nem lett volna legitimációja, felperesi legitimációját azonban mégis elfogadta az Európai Bíróság ebben a Tanáccsal szemben indított jogalkotási károkért való kárfelelősségi ügyben. A Schöppenstedt-ítélet gondolati vonalán ment tovább az Európai Bíróság az 1987-ben a Krohn & Co. Import-Export GmbH & Co. KG v. Commission ügyben hozott ítéletében is. Itt azt állapította meg az Európai Bíróság, hogy mivel az EGK Szerződés 215. Cikkének (2) bekezdése a Közösséggel szembeni perindítás önálló esete, ezért az EGK-Szerződés 173. Cikkében a közösségi jogalkotással szembeni érvénytelenítési per megindításához előírt két hónapos határidő lejárta a kártérítési per megindítását nem akadályozza[14].
Az Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt-ügyben 1971-ben hozott Európai Bírósági ítélet a Közösséggel szembeni kártérítési igényérvényesítéseken lényegesen könnyített, ami az eljárási előfeltételeket illeti. Felelősségi jogi szempontból viszont bizonyos fokig védelmébe vette a Közösséget. Mérsékelt funkcionális immunitási szemléletet tükröz ugyanis az ítélet anyagi jogi lényege. Ez az az elvi mag, amit a jogirodalom elterjedten "Schöppenstedt-formula" elnevezéssel emleget. A jogalkotási tevékenységével kárt okozó Közösséget, a Közösségi intézményeket annyiban védi ez a formula, hogy csak akkor ad lehetőséget a Közösség marasztalására, ha a károkozás a Közösség részéről "gazdaságpolitikai jogalkotási intézkedés", a károsult "egyén védelmét szolgáló magasabb rendű jogszabály megszegésével" történik, illetve ha a "jogsértés megfelelően súlyos"[15] volt.
A Közösség kárfelelősségének problémájához kapcsolódó Európai Bírósági joggyakorlat a Schöppenstedt-formulában nevesített hármas feltétel-csoport első két elemét viszonylag lazán, harmadik elemét viszont szűken értelmezi. Ami a "gazdaságpolitikai jogalkotási intézkedés" fogalmi elemét illeti, a laza megítélésnek az az oka, hogy a jogalkotási intézkedések többségében természetszerűleg gazdaságpolitikai értékítéletek is meghúzódnak. Még a Közösség szociális jellegű intézkedései is értelmezhetők egyben gazdaságpolitikai intézkedésekként[16]. A Schöppenstedt-formula nem alkalmazható ugyanakkor az olyan egyedi intézkedésekre, amelyek gazdaságpolitikai döntéseket nem tartalmaznak. Mivel az ilyen intézkedések csak a címzettjükre vonatkoznak, nem okozhatnak "gátszakadási" problémákat, tehát nem szükséges azokat olyan súlyos kritériumoknak alávetni, mint a gazdaságpolitikai jogalkotási intézkedéseket. A sérelmes egyedi intézkedést az intézkedés címzettje az EGK Szerződés 173. Cikke alapján támadhatja meg. Ha ezt elmulasztja, akkor még mindig indíthat pert az EGK Szerződés 215. Cikkének (2) bekezdése alapján, amennyiben a kár az intézkedés következtében állt elő[17].
A gazdaságpolitikai jogalkotási intézkedések körét jogforrási szempontból is viszonylag lazán kezelte az Európai Bíróság gyakorlata. Nyilvánvaló ugyan, hogy a "jogalkotási intézkedés" kifejezése elsősorban a rendeletekre vonatkozik, de az Európai Bíróság gyakorlata szerint ez a kifejezés alkalmazható bármely olyan kötelező jellegű közösségi
- 68/69 -
aktusra, amely általános jellegű szabályokat kíván lefektetni. Steiner szerint a Firma E. Kampfmeyer v. Commission-ügyben[18], az ügy tényállásában a német kormányhoz intézett azon határozat is "jogalkotási intézkedésnek" tekinthető, amellyel a német kormány felhatalmazást kapott kukorica-importengedélyek ideiglenes bevonására[19]. Weatherill és Beaumont pedig arra mutatnak rá egy 1991-es ítélet elemzése során, hogy a Schöppenstedt-formula, mint teszt az irányelvekre is alkalmazható[20].
Az "egyén védelmét szolgáló magasabb jogszabály megszegése", mint a Schöppenstedt-formula második feltétele minden olyan általános elv megszegésére utal (pl.: az egyenlőség elve, az arányosság elve, a munkavállalók szabad mozgása, a diszkrimináció tilalma stb.), ami a közösségi jog részeként elfogadott. Az alapító szerződések és a másodlagos jogalkotások által szabályozott ilyen elvek bármelyikének megszegése releváns lehet mint feltétel[21].
A Schöppenstedt-formula hármas feltételrendszerének leggyakrabban vitatott feltétele a jogsértés "megfelelő súlyossága", amit természetesen a felperesnek kell bizonyítania. Ezt a kritériumot az Európai Bíróság gyakorlata nagyon szűken értelmezi[22]. Az egyik 1978. évi ítéletében a Bayerische HNL Vermehrungsbetriebe GmbH & Co. KG. v Council and Commission-ügyben[23] az Európai Bíróság utalt arra, hogy mivel a közösségi jogalkotási tevékenység egyik fő jellegzetessége a széles körű diszkrecionális döntéshozatal, a Közösség nem vonható felelősségre, kivéve ha a jogalkotásban részt vevő közösségi intézmény nyilvánvalóan és súlyosan hagyta figyelmen kívül hatásköre gyakorlásának korlátait. Ennek a követelménynek az értelmezésében két eltérő megközelítés létezik. Az Európai Bíróság esetenként a jogalkotási intézkedésnek a károsultra gyakorolt következményeit veszi vizsgálatba, azt elemzi, hogy hogyan és milyen mértékben érintette őt a jogalkotási intézkedés. Máskor viszont a jogalkotással történő jogsértés mértékét, annak szubjektív súlyosságát vizsgálja[24]. A Bayerische HNL Vermehrungsbetriebe GmbH Co. & KG. v Council and Commission-ügyben az Európai Bíróság a jogalkotási intézkedés következményén alapuló megközelítést tette magáévá. Ebben a perben több állateledel-gyártó cég követelt kártérítést, egy EGK-rendelet következtében elszenvedett veszteségeiért. A kifogásolt rendelet a felesleges tejkészletek csökkentése céljából azt kívánta az állateledel-gyártóktól, hogy sovány tejport szerezzenek be az olcsóbb és hasonlóan tápláló szója helyett. Erről a rendeletről az EGK Szerződés 177. Cikke alapján az Európai Bíróság már két alkalommal is hozott előzetes határozatot, amelyekben megállapította, hogy a rendelet megsértette a diszkrimináció tilalmát és az arányosság elvét[25]. Annak eldöntésében, hogy a jogsértés megfelelően súlyos volt-e, az Európai Bíróság a káros következményeknek a károsultakra gyakorolt hatását vette figyelembe. Azért utasította el a keresetet az Európai Bíróság, mert azt állapította meg, hogy az emberek széles körét érintette a sovány tejpor és a szója közötti árkülönbség. Sokan vásároltak fehérjét állateledel előállítása céljából. A sovány tejpor és a szója közötti árkülönbség azonban csak korlátozottan hatott a termelési költségekre, a világpiaci árakra nézve pedig jelentéktelen volt a hatása. Az Európai Bíróság álláspontja szerint a rendelet következtében előállt hátrányok nem haladták meg az adott gazdasági tevékenységgel kapcsolatos kockázat normális szintjét[26]. Sikeres volt viszont a kárigény-érvényesítés a "Gries und Quellmehl" perfüzérben. Például az ezen eljárások sorába tartozó 1979. évi P. Dumortier Freres SA v Council ügyben[27] is. Ekkor a búzadarát és korpalisztet előállító termelők pereltek kártérítésért egy olyan EGK-rendelet miatt, amely visszavonta a búzadara és a korpaliszt támogatását, a keményítőre vonatkozóan viszont fenntartotta a támogatást. A rendelet hatására a korábban versenyben lévő három termék előállításának gazdasági-hasznossági arányai megváltoztak. Előzetes határozati eljárások keretében az EGK Szerződés 177. Cikke alapján az Európai Bíróság már korábban megállapította a felperesek által kifogásolt rendelet jogellenességét[28]. Később az eljárást követően a Bizottság vissza is állította a korábbi támogatásokat, de csak az ítélet meghozatalának időpontjától. A kártérítési ügyekben a búzadara- és korpaliszt-előállítók az ítéletet megelőző időszakban elszenvedett veszteségeiket is peresítették, sikerrel. Ebben az ügycsoportban azt állapította meg az Európai Bíróság, hogy a károsultak alanyilag világosan körülhatárolható, viszonylag szűk csoportot alkotnak, és a rendelet következtében előállt veszteségük meghaladta az üzleti tevékenységükkel rendszerint együtt járó kockázatot.
A Schöppenstedt-formulában a Közösség diszkrecionális döntéseinek szükségszerű tévedési lehetőségeit védve, és emiatt az immunitási reflexeket némileg tovább éltetve azt mondta ki az Európai Bíróság, hogy a Közösség kárfelelőssége csak akkor áll fenn, ha a gazdaságpolitikai természetű Közösségi jogalkotás során, a károsultat védő magasabb jogi szabályok "kirívó" ("flagrant"), "megfelelően súlyos" ("sufficiently serious") megszegésével okozták a kárt[29]. Az 1971-es Schöppenstedt-ítélet a jogsértés mélységével kapcsolatosan a "kirívó" szót használta, az ezen ítélethez tematikusan kapcsolható későbbi ítéletekben viszont az Európai Bíróság már a "megfelelően súlyos" kifejezés használatára váltott.
A Schöppenstedt-formula későbbi joggyakorla-
- 69/70 -
ti és jogirodalmi elemzése közvetetten arra is ráirányította a figyelmet, hogy a tagállamok jogharmonizációs kárfelelősségi joganyagának szintbeállításához fontos viszonyítási pont az EGK Szerződésnek a közösségi kárfelelősségről rendelkező 215. Cikkének (2) bekezdése. Az EGK Szerződésnek ez a pontja a Közösség deliktuális felelősségéről szólva azt tartalmazza, hogy "A szerződésen kívüli felelősség terén a Közösségnek meg kell téríteni az intézményei, vagy alkalmazottjai által hivatalos tevékenységük gyakorlása során okozott kárt, a tagállamok jogában közös általános elveknek megfelelően"[30]. Mivel azonban az Európai Bíróság a Schöppenstedt-formulával szűkítően értelmezte az EGK Szerződés 215. Cikkének (2) bekezdését, a felelősségszűkítő felfogás a tagállamok jogharmonizációs-jogalkotási kárfelelősségének megítélésére is kihatott. A Schöppenstedt-formula közvetetten a tagállamokkal szembeni kárfelelősség felvetéséhez is szűkítő keretet adott. A tagállamok jogharmonizációért való kárfelelősségének kialakításában fékező tényezőként jelentkezett az a szempont, hogy a tagállamokat szigorúbb felelősség nem fenyegetheti, mint amilyen felelősséggel a Közösségnek kell szembenéznie a közösségi szervek károkozásaiért. A Schöppenstedt-formula viszonylag szűk kárfelelősségi szemléletén az Európai Bíróság joggyakorlatában látványosan csak az 1991. évi Francovich-ítélet változtatott.
A Közösség deliktuális felelőssége és a tagállamok belső jogi kárfelelőssége közötti egyensúly-követelményekre egy angol bíróság előtti ügyben, a "Bourgoin"-ügyben már Parker bíró is felhívta a figyelmet[31]. Az EGK Szerződés 215. Cikk (2) bekezdésének és az Európai Bíróság későbbi, 1991. évi Francovich-ítéletének összefüggéseire, az összefüggések vizsgálatának fontosságára a Francovich-ügy főügyésze, Mischo is rámutatott az eljárás során előterjesztett véleményében. Van Gerven belga professzor, aki korábban maga is az Európai Bíróság főügyésze volt, egy 1996-ban megjelent tanulmányában a Francovich-ítélet gondolataitól ihletetten a közösségi intézmények és a tagállamok kárfelelőssége közötti különbségeket hangsúlyozza. Szerinte fontos kiemelni azt, hogy a Közösség intézményei, különösen a közösségi jogalkotás nagyon sokszor széles diszkrecionális jogot gyakorolva tevékenykedik, a tagállamok jogalkotásának viszont csak ritkán van diszkrecionális jogosítványa a jogharmonizációs kötelezettségek teljesítése során[32]. A közösségi jogalkotás és a jogharmonizációs kötelezettségeket teljesítő tagállami jogalkotások működési alaphelyzete lényegesen eltér, tehát így a károkozásaikért való kárfelelősség kialakításánál sem lehet azonos kiindulási pontokat használni. Az Európai Bíróság Francovich-ítéletének lényeges felelősségelméleti hozadéka, hogy meghaladta a Schöppenstedt-ítélet felelősségi képletét és utat nyitott a tagállamok jogalkotásával szembeni szigorúbb kárfelelősségi nívó alkalmazásához.
A Közösség végrehajtó hatalmát az alapító Szerződések nem írták pontosan körül.[33] Így lényegében a közösségi jogalkotásra maradt, hogy az esetenként az egyes jogalkotói aktusok révén maga szervezze a végrehajtási eljárást. A közösségi jogalkotás a végrehajtást vagy a tagállamokra, vagy pedig a Bizottságra bízza.[34] Ez a megoldás alakította ki azt a nagyon sajátos szerkezetet és rendszert, amelyet végrehajtási federalizmusnak ("executive federalism", "Vollzugsföderalizmus") is neveznek.[35]
Az Európai Közösség végrehajtó hatalmának "fő áramlatát" a tagállamok jelentik.[36] Ha ugyanis a közösségi jogalkotás nem ír elő semmiféle különleges végrehajtási módozatot, akkor az EGK Szerződés 5. Cikkével összhangban a tagállamok feladatkörébe tartozik, hogy "megtegyenek minden megfelelő, akár általános, akár különös intézkedést" ("take all appropriate measures, whether general or particular") annak érdekében, hogy biztosítva legyen a közösségi jog megfelelő alkalmazása és érvényesítése a jogrendszereken belül.[37] A Közösség minden egyes jogalkotási aktusával együtt jár tehát a végrehajtó hatalomnak a tagállamokra való átszármaztatása, bár a Közösség természetesen nincs elzárva attól, hogy kifejezetté tegye az átruházott végrehajtási hatáskör szándékolt terjedelmét és gyakorlásának feltételeit.[38] A tagállamokra történő hatáskör átvitelnek ez a fajtája azon a gondolaton alapul, hogy a végrehajtás - a Közösség szempontjából - ott kezdődik, ahol a közösségi "törvényhozás" végződik.[39]
Lényegesen bonyolultabb helyzet áll elő akkor, amikor a közösségi intézmények azért ruháznak át hatásköröket a tagállamokra, hogy azok alkossanak meg olyan jogi szabályozásokat, amelyeket a közösségi intézményeknek maguknak kellett volna, illetve kellene megalkotniuk. Az ilyen esetekben már nehezebb választóvonalat húzni a "törvényhozási" és a "végrehajtási" ágak között.[40] Erre a problémára az Európai Bíróság is felfigyelt és vonatkozó ítéleteiben olyan szempontokra mutatott rá, amelyek korlátozzák a Tanácsot hatásköreinek a tagállamokra történő átruházásában. Eszerint a Tanács nem hatalmazhatja fel a tagállamokat arra, hogy az EGK Szerződés ren-
- 70/71 -
delkezéseivel, vagy a közösségi jog általános elveivel össze nem férő módon járjanak el.[41] A hatáskörök átruházásának mindenkor behatároltnak és konkrétnak kell lennie az Európai Bíróság szerint, és figyelemmel kell lennie arra is, hogy az átruházott hatásköröknek a tagállamok általi gyakorlása illeszkedjék azokhoz a politikaválasztásokhoz, amelyek valójában a Közösség hatáskörébe tartoznak.[42]
A federalizmus eszméje egyébként nem csak a végrehajtás területén jellemzi a Közösséget, hanem a jogalkotás, sőt tulajdonképpen még a bíráskodás körében is. A jogalkotás és a bíráskodás mechanizmusaiban is lényegében párhuzamosan, de a célokat tekintve összefogottan működik a közösségi és a tagállami szint. A jogalkotásban érdekes kölcsönhatások, a bíráskodásban pedig fontos együttműködési kapcsolatok alakultak ki a közösségi és a tagállami szintű tevékenységek között.[43]
Nyilvánvalóan a végrehajtási federalizmus gondolata az alapja annak, hogy az Európai Bíróság joggyakorlatában párhuzamosan jelentkeztek - sokszor ugyanazon tényállás kapcsán is - a Közösség jogalkotásért való kárfelelősségének és a tagállamok jogharmonizációs - jogalkotási kárfelelősségének problémái. Az Európai Bíróság első reakciója az volt, hogy szétválasztotta a Közösség és a tagállamok felelősségét, sőt a Közösséggel, illetve a tagállamokkal szembeni kárigényérvényesítési eljárásokat is. A károsultakat igyekezett ezért az Európai Bíróság kárigényeikkel a tagállamok nemzeti bíróságai elé terelni. Magának jobbára csak a közösségi jogalkotások érvényességének vizsgálati jogát tartotta fenn, és ezt az EGK Szerződés 177. Cikke alapján hozzá előzetes határozathozatalra felterjesztett esetekben végezte el.
Az Európai Bíróságnak ez a hozzáállása azonban nem volt teljesen tiszta vonalvezetésű. Gyakran belebocsátkozott ugyanis felelősségi kérdések tárgyalásába is. Ennek során a Közösség jogalkotásért való felelőssége és a tagállamok jogharmonizációs-jogalkotási felelőssége sokszor párhuzamosan is felvetődött. Ezt a jelenséget nevezte el párhuzamos felelősségnek, illetve konkurens felelősségnek ("concurrent liability") a jogirodalom.[44] A végrehajtási federalizmus kétségtelen tényeit látva az Európai Bíróság lényegében az 1970-es évek elejétől mind többször komplex módon, egymásra tekintettel ítélte meg a Közösség és a tagállamok felelősségét. Mindez persze nem volt ennyire tiszta és képletszerű, de a joggyakorlat zavaros, részben ellentmondásos tényeiből mégis egy olyan tendencia rajzolódik ki, melyben nyilvánvaló, hogy az Európai Bíróság a korábbi szétválasztás helyett egy bizonyos fokig összekapcsolja a közösségi és a tagállami felelősséget. Az Európai Bíróság ítélkezésének ezen irányultsága következtében pedig a Közösség jogalkotásért való kárfelelősségére és a tagállamok jogharmonizációért - jogalkotásért való kárfelelősségére vonatkozó jogi elvek és szabályok is kapcsolatba kerültek. A két anyag kölcsönhatásáról azonban ekkor még alig beszélhetünk.
A Közösség és a tagállamok kárfelelősségének összefüggéseit vizsgálva az Európai Bíróság először egy meglehetősen ellentmondásos doktrínát alakított ki a "nemzeti jogbeli jogorvoslat kimerüléséről". Az 1966. évi Kampfmeyer- és az 1971. évi Haegeman-ügyekben ennek a doktrínának az alkalmazásával ellenkező előjelű ítéletek születtek. A Kampfmeyer-ügyben a felperes gabonakereskedők az Európai Bíróság előtt azért nyújtottak be keresetet, mert azt követelték, hogy a német hatóság térítse vissza az általuk egy érvénytelen EGK-rendelet következtében kifizetett adót, valamint felbontott szerződéseikért kártérítést is kértek. A felperesek korábban német bíróságok előtt is indítottak pert, de a német bíróságok a közösségi eljárás kimenetelére várva elzárkóztak az érdemi tárgyalástól. Az Európai Bíróság viszont azt szögezte le, hogy először a német bíróságoknak kell alkalmat adni arra, hogy a német hatóságok felelősségéről döntsenek.[45] A Haegeman-ügyben a felperes egy közösségi határozat érvénytelenítését kérte. Azért támadta meg ezt a határozatot, mert az megtiltotta a német hatóságoknak, hogy visszatérítsék számára azt az adót, amit egy szerinte érvénytelen közösségi rendelet alapján fizetett be a Közösség "pénztárába". Haegeman nem indított eljárást a nemzeti bíróság előtt. Az Európai Bíróság azért utasította el a hozzá benyújtott keresetet, mert álláspontja szerint Haegemannak a nemzeti bíróságok előtt kellett volna eljárást kezdeményeznie. A CNTA SA v. Commission-ügyben[46] 1974-ben és a Firma Gebrüder Dietz v. Commission-ügyben[47] 1976-ban olyan, az EGK Szerződés 215. Cikkének (2) bekezdésén alapuló kereseteket utasított el az Európai Bíróság, amelyekben a felperesek visszatartott kifizetések következtében elszenvedett veszteségekért követeltek kártérítést anélkül, hogy pert indítottak volna nemzeti bíróságaik előtt.
Az Európai Bíróság joggyakorlatában az 1970-es évek közepére pusztán annyi tisztázódott - azaz annyira tisztult a "nemzeti jogbeli jogorvoslat kimerüléséről" szóló korábbi doktrína -, hogy ha a Közösség jogalkotási intézkedésére vezethető vissza valamely kár, akkor a károsult mint felperes az Európai Bíróság előtt kell, hogy pert indítson. Az 1970-es évek közepére a Közösség jogalkotási kárfelelősségének és a tagállamok jogharmonizációért - jogalkotásért való kárfelelősségének párhuzamproblémáit illetően csak a fórum kérdése tisztázódott, ekkor viszont még a kárfelelősség érdemi, anyagi jogi kérdései tisztázásának közelébe sem ért az Európai Bíróság gondolkodása.
- 71/72 -
Ezt követően ismét az Európa Tanács vált aktívvá az állami felelősség témájának jogi szabályozása terén. Az Európa Tanács 1984. szeptember 18-án ajánlást fogadott el az állami felelősségről. Ebben két dolgot javasolt az Európa Tanács. Egyrészt azt, hogy tagállamai kövessék az ajánlásban lefektetett elveket az állami felelősség nemzeti jogi szabályozásaiban. Másrészt pedig azt, hogy a tagállamok vizsgálják meg vajon nem kell-e "megfelelő mechanizmust" kialakítani annak érdekében, hogy pénzügyi eszközök, alapok hiánya ne veszélyeztesse az állami jogalanyoknak az állami kárfelelősségből eredő kötelezettségeik teljesítését.
Az Európa Tanács 1984. évi állami kárfelelősségajánlásának újszerű vonása, hogy a felelősségileg szabályozott állami aktusok körét az adminisztratív természetű és a fizikai természetű aktusokon túlmenően az állam normatív szabályozó tevékenységeire is kiterjeszti. Az is figyelemreméltó az Európa Tanács ajánlásában, hogy az állami károkozások esetére kártérítési és kártalanítási formában is tartalmaz szabálymodelleket. Az Európa Tanács 1984. évi állami kárfelelősségi ajánlása konkrétan az alábbi nyolc elvet fogalmazza meg. I. Az állami felelősség alapja objektív súlypontú felróhatóság. Jogellenesség esetén vélelmezni kell a felróhatóságot. (Ez az ajánlás kárfelelősségi alapja. A felróhatóság objektivizálása a jogellenesség vélelmezésével valósul meg.) II. Az 1. elvben foglalt feltételek nem teljesülése esetén is reparációt kell nyújtani, ha "nyilvánvalóan igazságtalan", hogy a károsult maga viselje a kárát. Ezt akkor kell alkalmazni, ha a köz érdekében véghezvitt állami aktus okoz kárt egy, vagy meghatározott számú károsultnak, és az aktus kivételes jellegű volt, vagy valamely aktus kivételes hatása volt. (Ez az elv utal arra, hogy a károkozó állam kártalanítási alapon is helytállni köteles.) Mérsékelni lehet a kárfelelősséget, ha a kár bekövetkezésében a károsult, illetve olyan más személy is közrehatott, akinek tevékenységéért a nemzeti jog szerint a károsult felelős. IV. Nem lehet előírni, hogy előbb az állami jogalany "ügynökét" pereljék, és csak utána az állami jogalanyt, ha pedig előzetes államigazgatási eljárás van beépítve a bírósági eljárás elé, akkor az előzetes államigazgatási út igénybevétele nem veszélyeztetheti a bírósági út igénybevételének lehetőségét. V. Az I. elv szerinti reparáció teljes kell, hogy legyen, a II. elv alapján a "méltányossági" reparáció lehet "részleges" is. (Az állam kárfelelőssége a teljes kárra ki kell, hogy terjedjen, kártalanítási kötelezettsége viszont lehet részleges is.). VI. A reparációt nyújtó döntéseket minél előbb végre kell hajtani és azokat megfelelő költségvetési és más módszerekkel biztosítani kell. VII. Az állami felelősséggel kapcsolatos igényérvényesítési határidők korlátozása nem veszélyeztetheti az igényérvényesítés tényleges gyakorlását. VIII. A károsult nemzetisége nem lehet diszkrimináció alapja.[48]
Az Európa Tanácsnak az állami felelősség szabályozására vonatkozó aktív szerepét az 1980-as évek végétől ismét az Európai Közösség vette át. A tagállamok jogharmonizációs kötelezettségei teljesítésének kikényszerítésére - mint láthattuk - a Közösség az állami felelősség intézményét a legutóbbi időkig nem használta fel. A jogharmonizációs kötelezettségek kikényszerítése érdekében alkalmazott jogi eszköz, az EGK Szerződés 169. Cikke szerint indított eljárás alapja az EGK Szerződés 5. Cikkében megfogalmazott "közösségi hűség elv" ("fidelity clause", "Gemeinschaftstreue-Klausel") kikényszerítésének a gondolata volt. Emellett rásegítő, kisegítő jelleggel szoktak hivatkozni a közösségi jog közvetlen hatályára és újabban az irányelvek közvetlen alkalmazhatóságára (azaz a közösségi jog közvetett hatályára) is.
Ehhez a gondolatmenethez illeszkedett az a fejlemény is, hogy az 1980-as évek derekán összeállt az Európai Bíróság joggyakorlatában egy olyan tétel is, miszerint a nemzeti bíróságnak "reális és effektív" védelmet kell nyújtania az egyéneknek közösségi jogaik gyakorlásához. A reális és effektív védelem tétele a maga privát, magánszemélyi aspektusával értelem szerit újból felvetette és érzékennyé tette az állami kárfelelősség intézményét. Az 1980-as évek második felében így ismét ráterelődött a figyelem az állami kárfelelősségre.
Az 1980-as évek második feléig a Közösség - változó fokú, de tendenciaszerűen mégis erősödő szigorral - alapvetően igazgatási eszközöket alkalmazott a tagállamok jogharmonizációs kötelezettségei teljesítésének kikényszerítésére. Ennek a megközelítésnek az alapja a közösségi jognak a tagállamok jogával szembeni elsődlegességének (primátus, szupremácia) elve volt. A tagállamok jogharmonizációs kötelezettségét az irányelvek tartalma és az EGK Szerződésnek a "közösségi hűség elvét" megfogalmazó 5. Cikke alapján adottnak tekintették, a tagállamok kötelezettségszegő magatartásainak minősítésével, illetve a kötelezettségszegések; következményeivel viszont alig foglalkoztak. Ez a hozzáállás jellemezte a kikényszerítési eljárásban kulcsszerepet betöltő Bizottság tevékenységét, de az ilyen ügyekben végső soron döntő Európai
- 72/73 -
Bíróság tevékenységét is az 1980-as évek közepéig. Az 1980-as évek derekától azonban az Európai Bíróság gondolkodása differenciáltabbá vált és ítéleteiben nagymértékben hasznosította a szupremácia elve és a közösségi jog közvetlen hatályának doktrínája mellett a közösségi irányelvek közvetlen alkalmazhatóságának (közvetett hatályának) doktrínáját és azokat az érveket is, amelyeket a bírói gyakorlat az úgynevezett "egyéni közösségi jogok" védelme érdekében kimunkált. Az egyéni közösségi jogok védelméhez kapcsolódóan az Európai Bíróság gyakorlatában az elmélet élénk támogatása mellett egy olyan civiljogias megközelítési mód is kialakult, mely az 1990-es évek kezdetétől már azt is lehetővé teszi, hogy az egyének kárigényt érvényesítsenek a jogharmonizációs kötelezettségeit megszegő tagállammal szemben, ha a kötelezettségszegés következtében az egyének kárt szenvednek. Manapság tehát a Bizottság által kezdeményezhető adminisztratív természetű úgynevezett "169-es eljárás" mellett az Európai Bíróság és a tagállamok nemzeti bíróságai által kialakított állami kárfelelősség intézménye is a jogharmonizációs kötelezettségek jobb teljesítésének ügyét szolgálja. A Maastrichti Szerződés által bevezetésre került és az Európai Bíróság által kiszabható speciális bírság szintén erősíti a tagállamok jogharmonizációs fegyelmét.[49]
A jogharmonizációs kötelezettségszegések miatti állami kárfelelősség kialakításában, a fogalmi alapok tisztázásában komoly szerep jutott az Európai Bíróságnak. Az együttesen eldöntött Francovich-ügy, illetve Bonifaci-ügy tárgyalásánál szembesült az állami kárfelelősség problémáival az Európai Bíróság. A Francovich néven ismertté vált 1991. november 19-én meghozott ítéletben kimunkált érvekből állt össze a "Francovich-jelenség", amellyel újabban már foglalkozik és várhatóan a jövőben is sokat foglalkozik majd még a közösségi jog szakirodalma.[50]
A Francovich-ügy alapja az volt, hogy Olaszország nem vette át nemzeti jogába a 80/987 EGK számú irányelvet, amelynek tárgya a munkaadó fizetésképtelensége esetén a munkavállaló védelme volt. Ezen irányelv rendelkezései szerint - többek között fizetésképtelenség esetében a tagállamok tartoznak "megtenni az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy a garantáló intézmények garantálják ... a munkavállalók azon hátralékos igényeinek kifizetését, amelyek munkaszerződésekből vagy munkaviszonyokból erednek és bizonyos adott időpont előtti időszakra járó fizetésre (illetményre, munkabérre) vonatkoznak". (3 . Cikk (1) bekezdése.) Az irányelvet 1983. október 23-ig kellett végrehajtani. Az olasz kormány azonban semmiféle lépést nem tett az irányelv végrehajtására. Az Európai Bíróság, az EGK Szerződés 169. Cikke alapján előtte indított eljárás során, a 22/87. számú ügyben 1989 februárjában megállapította, hogy Olaszország a 80/987. EGK számú irányelv vonatkozásában elmulasztotta jogharmonizációs kötelezettségének teljesítését.
1989. július 9-i, illetve december 30-i végzéseikkel, a Pretura di Vicenza (a C-6/90. számú ügyben), valamint a Pretura di Bassano del Grappa (a C-9/90. számú ügyben) az EGK Szerződés 177. cikke alapján előzetes határozatot kérve, több kérdést terjesztett a Bíróság elé az EGK Szerződés 189. cikk (3) bekezdésének, valamint a Tanács, a tagállamoknak a munkaadók fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó jogszabályainak a közelítéséről szóló, 80/987/EGK irányelvének értelmezéséről. Francovich úr a C-6/90. ügyben az alapeljárásban szereplő felperes, a CDN Elettronica SnC-nél dolgozott Vicenzában, de munkabérként csak hellyel-közzel kapott fizetést. Ezért eljárást indított a Pretura di Vicenza előtt, amely kötelezte az alperest, hogy körülbelül 6 millió lírának megfelelő összeget fizessen meg neki. Az ítélet végrehajtásának kísérlete során a Tribunale di Vicenza mellett működő végrehajtó jelezte, hogy a követelés behajthatatlan. Francovich úr ekkor aziránt indított keresetet, hogy jogosult legyen az olasz államtól megkapni a 80/987. számú irányelvben írt biztosítékokat, vagy ennek alternatívájaként, kártérítést.
A C-9/90. számú ügyben Danila Bonifaci és 33 más alkalmazott a Pretura di Bassano del Grappa előtt indított eljárást, kifejtve, hogy őket a Gaia Confezioni Srl alkalmazta, amelyet 1985. április 5-én fizetésképtelennek nyilvánítottak. Amikor a munkaviszonyukat megszüntették, a munkáltató a felpereseknek több, mint 253 millió lírával tartozott, melyet a munkáltatóval szembeni fizetésképtelenségi eljárás során adósságként állapítottak meg. A csődeljárás befejezése óta több, mint öt év telt el, és ez alatt az idő alatt a felperesek részére semmiféle kifizetés nem történt. A felszámoló megállapította, hogy bérigényük részleges kielégítése is teljességgel valószínűtlen. Következésképpen, a felperesek eljárást indítottak az Olasz Köztársaság ellen, keresetükben azt kérték, hogy tekintettel arra, hogy az olasz állam köteles volt 1983. október 23-i hatállyal a 80/987. számú irányelvet végrehajtani és a belső jog részévé tenni rendelkezéseit, kötelezzék az Olasz Köztársaságot arra, hogy legalább az utolsó három havi munkabérhátralékukat megfizesse, vagy ennek megfelelő összegű kártérítést fizessen.
Ilyen körülmények között, a nemzeti bíróságok
- 73/74 -
mindkét ügyben azonos kérdéseket terjesztették az Európai Bíróság elé, kérve annak előzetes határozatát. Az olasz állam kárfelelősségével kapcsolatos kérdésük a következő volt: "A közösségi jog hatályos rendszerében jogosult-e az a magánszemély, akit hátrányosan érintett egy tagállamnak a 80/897. számú irányelv végrehajtása tekintetében elkövetett mulasztása - amely mulasztás tényét a bíróság ítélete is megállapította - kártérítést követelni, követelni azt, hogy maga az állam feleljen az irányelv azon rendelkezéseinek betartásáért, amelyek kellően pontosak és feltétel nélküliek." A nemzeti bíróságok által felterjesztett állami kárfelelősségi kérdés két problémakört vetett fel. Az egyik az alkalmazottak jogait meghatározó irányelv rendelkezéseinek közvetlen hatályára vonatkozott, a másik pedig az állam felelősségének fennállására és terjedelmére olyan kár esetében, amely az államnak a közösségi jog szerinti kötelezettségeinek megsértéséből származik. A nemzeti bíróságok által feltett első kérdés első része arra keres választ, hogy vajon az alkalmazottak jogait meghatározó irányelv rendelkezéseit úgy kell-e értelmezni, hogy az érintett személyek érvényesíthetik ezeket a jogokat az állammal szemben a nemzeti bíróságok előtt, az irányelvben előírt határidőn belül elfogadott végrehajtási intézkedések hiányában is. Amint az Európai Bíróság kimondta, az a tagállam, amelyik nem fogadta el az irányelv által megkövetelt végrehajtási intézkedéseket az előírt határidőn belül, egyénekkel szemben nem hivatkozhat a saját mulasztására az irányelv szerinti kötelezettségeinek teljesítésében. Így minden olyan esetben, amikor úgy tűnik, hogy valamely irányelv rendelkezései tárgyukat illetően feltétel nélküliek és kellően pontosak, ezekre a rendelkezésekre hivatkozni lehet az előírt határidőn belül elfogadott végrehajtási intézkedések hiányában, vagy amennyiben az irányelv rendelkezései olyan jogokat határoznak meg, amelyeket az egyének az állammal szemben érvényesíthetnek.
Az olasz nemzeti bíróságok felvetették az államnak a közösségi jog szerinti kötelezettségei megsértéséből adódó kár miatti felelősségének a fennállását és terjedelmét. Az Európai Bíróság szerint az EK Szerződés általános rendszere és alapelvei fényében kell megvizsgálni ezt a kérdést. Az EK Szerződés létrehozta saját jogrendszerét, amely a tagállamok jogrendszereibe integrált, és amelyet a tagállamok bíróságai kötelesek alkalmazni. E jogrendszer alanyai nemcsak a tagállamok, hanem a tagállamok állampolgárai is. Ez a helyzet nemcsak terhet ró az egyénekre, hanem a közösségi jognak az is célja, hogy jogokat keletkeztessen. Ezek a jogok nemcsak ott merülnek fel, ahol ezeket a Szerződés kifejezetten biztosítja, hanem azon kötelezettségek révén is, amelyeket a Szerződés világosan meghatározott módon, egyénekre, a tagállamokra, és a Közösség intézményeire ró.
Az Európai Bíróság következetesen kimondta azt is, hogy a nemzeti bíróságok, amelyek feladata a közösségi jog rendelkezéseinek alkalmazása, a joghatóságuk területén belül kötelesek biztosítani, hogy ezek a szabályok teljes mértékben hatályosuljanak, és kötelesek védeni azokat a jogokat, amelyeket e szabályok az egyénekre ruháznak. A közösségi szabályok teljes körű hatályosulása sérülne és az általuk biztosított jogok védelme gyengülne, amennyiben az egyének nem kapnának jogorvoslatot, ha jogaikat a közösségi jog olyan megsértése csorbítja, amelyért valamely tagállam felelősnek tekinthető. A jogorvoslat lehetőségének biztosítása különösen nélkülözhetetlen akkor - mint a jelen esetben is -, ha a közösségi szabályok teljes körű hatályosulása az állam előzetes cselekvésétől függ, és amikor az ilyen cselekvés hiányában, az egyének nem tudják a nemzeti bíróságok előtt a közösségi jog által rájuk ruházott jogokat érvényesíteni. Ebből következik, hogy az az elv, miszerint az államnak felelnie kell a közösségi jog neki felróható megsértésének eredményeként az egyéneknek okozott veszteségért és kárért, szerves része a Szerződés rendszerének.
A tagállamoknak az ilyen veszteségért és kárért fennálló jóvátételi kötelezettségének egy további alapja található a Szerződés 5. cikkében, amely szerint a tagállamok kötelesek minden szükséges intézkedést meghozni, legyen az általános vagy különös a közösségi jog szerinti kötelezettségeik teljesítésének biztosításához. E kötelezettségek között szerepel a közösségi jogsértés következményeinek a helyrehozatala is. A tagállamok állami kárfelelősségével kapcsolatban azt hangsúlyozta az Európai Bíróság, hogy bár az állam felelősségét a közösségi jog megköveteli, azok a feltételek, amelyek alapján ez a kötelezettség jóvátételre vonatkozó jogot keletkeztet, függ a veszteséget és kárt okozó közösségi jog megsértésének jellegétől. "Amikor, mint jelen esetben is, valamely tagállam elmulasztja a Szerződés 189. Cikkének (3) bekezdése szerinti kötelezettségét teljesíteni, nevezetesen, hogy elfogadja mindazon intézkedéseket, amelyek szükségesek az irányelv által előírt eredmény eléréséhez, a közösségi jog e szabályának teljes körű hatályosulása megköveteli, hogy létezzen egy jóvátételre vonatkozó igény, feltéve, hogy három feltétel teljesül. Az Európai Bíróság álláspontja az volt, hogy ha egy tagállam elmulasztja teljesíteni az EGK Szerződés 189. Cikkének (3) bekezdése által rögzített azon kötelezettséget, amely szerint meg kell tennie minden, ahhoz szükséges lépést, hogy a közösségi jog rendelkezése teljesen hatályossá váljék, akkor kárfelelősség terheli, feltéve, hogy az alábbi három feltétel is teljesül: 1) az irányelv által
- 74/75 -
célzott eredmény arra is kiterjed, hogy egyénekre is ruházzon jogokat; 2) ezen jogok tartalma az irányelv rendelkezései alapján meghatározható legyen; 3) okozati összefüggés álljon fenn az állam kötelezettségének megszegése és az érintett személy által elszenvedett kár között[51]. Ezek a feltételek elégségesek ahhoz, hogy jogot keletkeztessenek az egyének számára jóvátétel megszerzéséhez. Ez a jog közvetlenül a közösségi jogra épül. Egyebekben, a nemzeti jognak a felelősségre vonatkozó szabályai alapján kell az államnak jóvátennie az általa okozott kár következményeit. Közösségi jogszabály hiányában, az egyes tagállamok belső jogrendjének feladata az illetékes bíróságok kijelölése, és azon részletes eljárási szabályok meghatározása, melyek célja azoknak a jogoknak teljes körű védelme, amelyeket az egyénekre a közösségi jog ruház. A Francovich-ügyben eljáró főügyész, Mischo szerint Olaszországnak az ügy alapját képező jogharmonizációs mulasztása volt kárkövetkezményeit tekintve az egyik eddigi legbotrányosabb ilyen eset az Európai Bíróság előtt[52].
A tagállamok nemzeti jogában meghatározott kár jóvátételére vonatkozó anyagi és eljárásjogi feltételek nem lehetnek kevésbé előnyösek mint azok, amelyek hasonló belföldi követelésekre vonatkoznak, és azok nem alakíthatók ki oly módon, hogy gyakorlatilag lehetetlenné tegyék vagy túlzottan elnehezítsék a jóvátétel megszerzését. Az irányelv által megkövetelt eredmény magában foglalta a munkavállalók számára a kifizetetlen bérköveteléseik megfizetéséhez való jogot. E jog tartalma meghatározható az irányelv rendelkezései alapján. "Következésképpen, a nemzeti bíróság köteles a felelősségre vonatkozó nemzeti jogszabályoknak megfelelően érvényt szerezni a munkavállalók e jogának, azaz, hogy jóvátételt kapjanak az irányelv átültetésének elmulasztása miatt nekik okozott veszteségért és kárért. Ezért a nemzeti bíróság kérdésére azt a választ kell adni, hogy a tagállam köteles jóvátenni az általa a 80/987. számú irányelv átültetésének elmulasztásával egyéneknek okozott veszteséget és kárt."[53]
Mindezen indokok alapján az Európai Bíróság ítéletének rendelkező része a C-6/90 és C 9/90. egyesített ügyben a következő volt: "(1) Az 1980. október 20-i, a tagállamoknak a munkaadó fizetésképtelensége esetén történő, a munkavállalók védelmére vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 80/987/EGK tanácsi irányelvnek a munkavállalók jogai meghatározásáról szóló rendelkezéseit úgy kell értelmezni, hogy az érintett személyek ezeket a jogokat nem érvényesíthetik az állammal szemben a nemzeti bíróságok előtt, ha az irányelvben előírt határidőn belül nem alkották meg az irányelvet végrehajtó belső jogszabályokat. (2) A tagállam köteles megtéríteni azokat az egyéneknek okozott veszteségeket és kárt, amelyet a 80/987/EGK irányelv nemzeti jogba történő átültetésének elmulasztásával okozott."
A Francovich-ügy jogtétele meglehetősen széles értelemben lett megfogalmazva. Eszerint "a tagállam felelős azért, hogy jóvátegye az egyéneknek a közösségi jog megszegésével okozott károkat". Ez az elv széles körűen átfogja a tagállamok közösségi kötelezettségszegéseit. Az egyezményi szabályok a rendeletek és az irányelvek megsértésére egyaránt vonatkoznak, attól függetlenül, hogy azok közvetlenül hatályosak, közvetlenül alkalmazhatóak vagy sem. A Francovich-ügyben hozott ítélet összhangban van az Európai Bíróság korábbi joggyakorlatának irányvonalával. A korábbi ítéletekben megfogalmazott elemekre épít. Az Európai Bíróság által már lefektetett gondolatoknak tulajdonképpen logikus kiterjesztése, továbbfejlesztése.
Lényeges mozzanat az ítéletben, hogy Olaszország felelősségét nem a közösségi jognak egy közvetlenül hatályos valamely konkrét szabályának a megszegése miatt állapította meg az Európai Bíróság, hanem "prímér" közösségi kötelezettségének megsértése miatt. A Francovich-ítélet arra mutat irányt, hogy a tagállamot már az EGK Szerződés 5. Cikkében megfogalmazott "prímér" kötelezettségének megszegése alapján kárfelelősség terheli a nem megfelelő tagállami jogharmonizáció következtében károsult magánszemélyekkel szemben. A tagállam tehát nem csupán a közösségi jog egy közvetlenül hatályos szabályának megszegése alapján marasztalható, hanem a "közösségi hűség" elvéből adódó prímér kötelezettségének megszegése esetén is.
Az Európai Bíróságnak a közösségi tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegései miatti kárfelelősségének lehetőségét dogmatikailag megnyitó úgynevezett "Francovich-ítéletnek"[54] az utóélete meglehetősen színesen és ellentmondásosan alakult. Már az alapul szolgáló ügynek az Európai Bíróság által 1991-ben hozott híres ítéletét követő pertörténete is éles fordulatot hozott. Francovich úr és felperesi pertársai ugyanis az 1991. évi nagy jogi diadal ellenére végül vagy talán egyelőre mégsem kaptak kártérítést az olasz államtól.
A felperesek konkretizált kártérítési igényének az ügye is az Európai Bírósághoz került 1993-ban az olasz perbíróságoktól és 1993 november 9-én hozott ítéletében azt mondta ki az Európai Bíróság, hogy a felpereseket nem illeti meg a követelt kártérítés. Az ugyanis az Olaszország által átvenni elmulasztott közösségi irányelvre alapozottan nem érvényesíthető, lévén hogy a perben a másodrendű olasz állam mellett elsőrendű alperesként szerepelő olasz társasággal szemben az olasz fizetésképtelenségi jog szerint a hitelezők nem indíthatnak "kollektív eljárást"[55].
- 75/76 -
A Francovich-ügy ítéletének utóéletét az Európai Közösség jogi életében az Európai Bíróság néhány újabb látványos ítélete, ezek bőséges közösségi és nemzeti jogirodalmi kommentárjai és a tagállamok jogi gondolkodásának az állami kárfelelősség témája iránti érdeklődésének a fokozódása jellemzi. Ezeknek a fejleményeknek a vonulatát jelölik újabban, egyre elterjedtebben "post-Francovich"-jelenségként. ■
JEGYZETEK
[1] Az Európai Bíróságnak e tanulmányban hivatkozott ítéleteiben érintett, fontosabb elsődleges közösségi jogi jogtételeknek, Szerződés-cikkeknek az Amszterdami Szerződés 1999. május 1-jei hatályba lépését követő számozás változásai az alábbiak: ex 5. Cikk (10. Cikk), ex 169. Cikk (226. Cikk), ex 173. Cikk (230. Cikk), ex 177. Cikk (234. Cikk), ex 189. Cikk (249. Cikk), ex 215. Cikk (288. Cikk)
[2] L. Long, M.-Weil, P.-Braibant, G. (szerk.): Les grands arrets de la jurisprudence administrative. 6. kiadás, Paris, 1973. No. 76. (a továbbiakban: i.m.) 235. o.
[3] Ld. Long-Weil-Braibant: i.m. 238-239. old. A Conseil d'Etat: 1938. január 14-i határozatával azzal kapcsolatban döntött, hogy a tejtermékekről szóló 1934. június 24-i törvényt betiltotta a nem teljes egészében tejből készült tejszínfélék előállítását és forgalmazását. Emiatt a "La Fleurette" társaság arra kényszerült, hogy beszüntesse a "gradine" termékének gyártását, mivel az e törvény tiltásának hatálya alá esett. A korábbi ítélkezési gyakorlat szerint az állam nem volt felelős a közérdekből valamely tevékenységet megtiltó törvények következményeiért. A "La Fleurette"-ítélet előtti joggyakorlat viszont bizonyos termékek forgalmazásának jogalkotásilag történő betiltását csak akkor fogadta el, ha a tiltásra a termékek veszélyes volta, illetve visszaélések megszüntetésének célja adott okot. A "La Fleurette" társaság által előállított termékek viszont nem voltak veszélyesek. A törvényszövegből, illetve a törvényelőkészítési munkálatok anyagaiból semmilyen adat nem utalt arra, hogy a törvény a "La Fleurette" társaság által gyártott termékek veszélyes volta miatt tartalmazna tiltó szabályt. Figyelemreméltó tényállási elem, hogy az említett tiltó-törvény egyetlen érintettjének a "La Fleurette" társaság tűnik (!). A Conseil d'Etat álláspontja szerint a közérdekből alkalmazott jogszabályi tiltások terheit a köznek kell viselnie.
[4] L. C. E. 1966. 3. 30 Cie Génerale d'energie radioelctrique, Rev. dr. publ. 1966. 774,789. o., Laubadere, A. de: Traité élémentaire de droit adminitsratif. 6. kiadás. Paris, 1973. (a továbbiakban: i.m.) No. 1280., Vedel, G.: Droit Administratif. 5. kiadás. Paris, 1973. (a továbbiakban: i. m.) 418-421. o.
[5] Vö. Laubadere: i. m. No.: 1279. Long-Weil-Braibant: i. m. 241-242. o.
[6] L. Laubadere: i. m. No.: 1281-1284., Rivero: Droit administratif. 5. kiadás No.: 307., Vedel: i. m. 421-435. o., Street H.: Governmental Liability. Cambridge, 1953. 69. o.
[7] Sinclair I. M.: The European Convention on State Immunity. The International and Comparative Law Quarterly. 1973. (a továbbiakban: i. m.) 265-266. o.
[8] Lauterpacht, H. : The Problem of Jurisdictional Immunities of Foreign States. 28 the Brittish Yearbook of International Law. 1951. 220. o.
[9] Korlátozott immunitásként vagy relatív immunitásként is szokták emlegetni. Lásd erről: Kecskés L. Perelhető-e az állam? Immunitás és kárfelelősség. Budapest 1988. 25-26. o.
[10] A Harward Law School által 1932-ben készített munka címe: "Draft Convention respecting the Competence of Courts in regard to Foreign States." Lásd: Kecskés László: Perelhető-e az állam? Immunitás és kárfelelősség. Budapest 1988. 31-32. o.
[11] L. Schmitthoff, C. M.: The Claim of Sovereign Immunity in the Law of International Trade. The Interantional and Comparative Law Quarterly. 1958. 455. o.
[12] L. Mádl Ferenc: Az Európai Gazdasági Közösség joga. Budapest 1974. 388-390. o., Sinclair: i. m. 245. o., Kecskés: Perelhető-e az állam? Immunitás és kárfelelősség. 32. o.
[13] L. Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt v Council, Case 5/71 [1971] ECR 975. Ld. Weatherill, S.: EC Law. 5. kiadás. London, 2000. (a továbbiakban: i. m.) 686-688. o.
[14] L. Steiner, J.: EGK-jog. Szekszárd 1990. (a továbbiakban: i. m.) 367-368. o.
[15] L. Steiner: i. m. 368-370. o.
[16] Steiner: i. m. 368-369. o.
[17] Krohn & Co Import-Export v. Commission, Case 175/84 [1986] ECR 753 [1987] CMLR 745. L. Weatherill, S. -Beaumont, P.: EU Law. 3. kiadás. London, 1999. 358., 361., 362. o.
[18] Firma E. Kampfmeyer v. Commission, Case 5,7, 13-14/66 [1967] ECR 317
[19] L. Steiner.: i. m. 369. o.
[20] L. Les Assurances du credit v Council and Commission, Case C-63/89 [1991] ECR I-1799, 1846, Lásd: Weatherill, S. -Beaumont, P.: EU Law. 3. kiadás. London 1999. 359. o.
[21] L. Steiner: i. m. 369. o.
[22] L. Steiner i. m. 369. o.
[23] Bayerische HNL Vermehrungsbetriebe GmbH & Co. KG v. Council and Commission . Case 83 & 94/76, 4, 15 & 44/77. [1978] ECR 1209, [1978] 3 CMLR 566. Ld. Steiner: i. m. 370. o.
[24] L. Steiner i. m. 370. o.
[25] Bela-Mühle Josef Bergmann KG v Grows-Farm GmbH & Co. KG, Case 114/76. [1977] ECR 1211, [1979] 2 CMLR 83; Granaria BV v Hoofdproduktschap von Akkerbowprodukten (No. 1) Case 116/76, [1977] ECR 1247, [1979] 2 CMLR 83.
[26] L. Steiner: i. m. 370. o.
[27] P. Dumortier Freres SE v Council, Case 64 & 113/76, 167 & 239/78, 27, 28 & 45/79 [1979] ECR 3091 L. Steiner: i. m. 370. o.
[28] L. Firma Albert Ruckdeschel & Co., Case 117/76. [1977] ECR 1753, [1979] 2 CMLR 445
[29] A Schöppenstedt-formula eredeti szövege: "a sufficiently flagrant violation of a superior rule of law for the protection of the individual". Case 5/71 Schöppenstedt /1971/ D.C.R. 975. para. 11. Az Európai Bíróság későbbi ítéletei a Schöppenstedt formulában "flagrant" szó helyett a "serious" kifejezést alkalmazták. Így a formula aktuális szövege inkább: "a sufficiently serious violation of a superior rule chung in den 5 Jahrzehnten unter dem Grundgesetz eingehend diskutiert worden. Gesichert ist, dass die Gewissensfreiheit aus dem rein kirchlichen oder religiösen Kontext gelöst ist und den Bürger, nein darüber hinaus den Menschen schlechthin, berechtigt, in allen Fragen, die von der Antinomie oder Dichotomie Gut - Böse geregelt werden, eine eigene vom Staate unabhängige Entscheidung zu treffen, soweit nicht gesetzliche Vorbehaltsschranken eingreifen. Dies hat die Rechtsprechung ganz am Anfang in dem sogenannten berühmten Tabakfall entschieden, wo zu entscheiden war, ob einem Strafgefangenen im Hinblick auf eine vorzeitige Entlassung zur Last gelegt werden konnte, dass er einem Mitgefangenen seine Tabakration versprach, falls dieser aus der Kirche austrete.
In einer späteren Entscheidung zu diesem Thema hat das Bundesarbeitsgericht die Berufung auf die Gewissensfreiheit sanktioniert und damit anerkannt - auch dort, wo in privatrechtlichen Arbeitsverträgen sich ein Arbeitnehmer gegenüber dem Arbeitgeber auf die ethisch undurchführbare Arbeitsverpflichtung zur Entwicklung eines Medikamentes berief. Dieses sollte auch im Falle eines atomaren Angriffes in die Lage versetzen, trotz tödlicher Strahlendosis noch über Stunden hinaus aktiv am Kampfgeschehen teilzunehmen.
So hat die Rechtsprechung aus der Gewissensfreiheit auch im Arbeitsrecht, also in der Privatrechtssphäre, die Einräumung von Alternativen gefordert und eine Kündigung des Arbeitgebers wegen Nichterfüllung der Arbeitsverpflichtung abgelehnt.
Die Gewissensfreiheit als solche hat damit das Beziehungssystem Staat - Kirche längst verlassen und ist, wie von dem viel umstrittenen Carl Schmitt geäußert wurde, zu einem systematischen Primat im Rahmen der Menschen- und Grundrechte aufgerückt. In seiner radikalen laizistischen Anwendung würde nun Gewissensfreiheit die völlige Trennung von Staat und Kirche bedeuten, was aber in dieser Form niemals im deutschen Staatskirchenrecht behauptet oder anerkannt wurde. Denn neben der Anerkennung der menschenrechtlichen Grundposition auf Glaubens-, Gewissens- und Weltanschauungsfreiheit standen immer andere Formulierungen, die neben der Garantie, dass die Staatskirche nicht mehr bestehe, dennoch den Kirchen ein Recht auf Selbstverwaltung in ihren eigenen Angelegenheiten und den körperschaftsrechtlichen Status, d. h. die Stellung als Körperschaften des öffentlichen Rechtes einräumten. So hat Friesenhahn diese Tatsache wie folgt umschrieben: "Das Phänomen, dass den Kirchen von verfassungswegen ein öffentlich-rechtlicher Status beigelegt wird, ist grundlegend für das Verhältnis von Staat und Kirche in der Bundesrepublik of law for the protection of the individual". L. Van Gerven, W.: Bridging the unbridgable: Community and national tort laws after Francovich and Brasserie. International and Comparative Law Quarterly. 1996. (a továbbiakban: i. m.) 518. o.
- 76/77 -
[30] Az EK Szerződés 215. Cikk (2) bekezdésének angol nyelvű szövege a következő: "In the case of non-contractual liability, the Community shall, in accordance with the general principles common to the laws of the Member States, make good any damage caused bí its institutions or bí its servants in the performance of their duties."
[31] Bourgoin SA v. Ministry of Agriculture, Fisherie and Food (1986) Q. B. 716., Van Gerven: i. m. 517-518. o.
[32] L. Van Greven: i. m. 518. o.
[33] L. Lenaerts, K.: Some Reflections on the Separation of Powers in the European Community. Common Market Law Review 1991. 11. o.; Kecskés, L.: EK jog és jogharmonizáció Budapest, 1995. 172. o.
[34] Vö. az EGK Szerződés 5., 145. és 155. Cikkeit. L. Lenaerts, K. Regulating the regulatory process: "delegation of powers" in the Europaen Community. European Law Review 1993. (a továbbiakban i.m.) 25. o.
[35] A "végrehajtási federalizmus" mint jogi gondolat a német szövetségi államszervezeti modellből szűrődött át a közösségi jog elméletébe. L. Frowein, J. Abr.: Integration and the Federal Experience in Germany and Switzerland. In: Cappelletti, M.-Seccombe, M.-Weiler, J. H. H. (szerkesztették): Integration through Law. Berlin 1986. 586-587. o., Lenaerts, K.: Constitutionalism and the Many Faces of Federalism. 230. o., Learnets, K.: i.m. 28. o.
[36] L. Learnets, K.: i.m. 27. o.
[37] L. Learnets, K.: i.m. 27. o.
[38] L. Tadeschi v Denkavit, Case 5/77 (1977) E.C.R. 1555; Norddeutsches Vieh- und Fleischkontor v BALM, Joined Cases 213-215/81, (1982) E.C.R. 3583
[39] L. Learnets, K.: i.m. 28. o.
[40] L. Leanerts, K.: i.m. 28. o.
[41] L. Pubblico Ministero v Manghera, Case 59/75, [1976] ECR. 91; Pinna v Caisse d'allocations familiales de Savoie Case 41/84, [1986] ECR. 1; Norddeutsches Vieh- und Flieschkontor v BALM, Joined Cases 213-215/81, [1982] ECR. 3583; Criel née Donckerwolcke v Procureur de la République, Case 41/76, [1976] ECR. 1921
[42] L. Bulkoil v Sunoil, Case 174/84, ECR. 559. Ezt az ítéletet többen kritizálták. L. Dominick, M. F.: EEC - Israel Agreement and the Common Commercial Policy. European Law Review 1986. 466. o.
[43] L. Kecskés, L.: EK-jog és jogharmonizáció 172-173. o.
[44] L. Steiner: i. m. 375. o.
[45] L. Firma E. Kampfmeyer v Commission, Case 5, 7 & 13-24/66 [1967] ECR 245
[46] L. CNTA SA v Commission Case 74/74. sz. eset [1975] ECR 533, [1977] 1 CMLR 171
[47] L. Firma Gebrüder Dietz v Commission, Case 126/76. [1977] ECR 2431, [1978] 2 CMLR 608
[48] L. Recommendation R (84) 15., Steiner. J.: From direct effects to Francovich shifting means of enforcement of Community Law. European Law Reviev 1993. 15-16.o., Kecskés, L.: Állami felelősség a magyar jogban és az Európa-jogban. Ötödik Jogász Vándorgyűlés. Debrecen 1993. október 29-30. Magyar Jogász Egylet. Budapest. 1994. 36-37.o.
[49] L. Kecskés L.: EK-jog és jogharmonizáció Budapest 1995. 243-244. o., Kecskés L.: EK-jog és jogharmonizáció. Második kiadás, Budapest 1997. 243-244. o.
[50] L. Kecskés. L.: EK-jog és jogharmonizáció. 259-264. o.
[51] L. A Francovich-ítélet 39, 40. Cikkeit. Kecskés: EK-jog és jogharmonizáció. 260-261. o.
[52] L. Steiner, J.: From direct effects to Francovich: shifting means of enforcement of Community Law. 11. o.
[53] L. Francovich and Others v Italian State, Joined Cases C-6/90 and C-9/90 ítélet 44. és 45. pontját
[54] Francovich and Others v Italian State, Joined Cases C-6/90 and C-9/90 [1991] ECR I-5357
[55] L. Francovich and Others v Italian State, Case C-6, 9/90. [1991] ECR I-5357, [1993] 2 CMLR 66. Elemzi ezt az ítéletet Van Gerven: i. m 516-517. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
