Az európai integráció fejlődéséért felelős brüsszeli és a nemzeti politikusok körében egyre növekvő bizonytalanság mutatkozik Európa jövőjét illetően, különösen abban az alapkérdésben, hogy merre menjünk és milyen sebességgel haladjunk. Az integrációban résztvevő államok között mindenkor voltak különbségek. Az alapító hatok, az ún. "Karoling-kör" tagjai, majd a gazdag EFTA országok egymás között még jelentős mértékű konvergenciát mutattak, de a különbségek a későbbi bővítések során egyre kevésbé kezelhető megterheléseket okoztak. Az induláskor az alapítók Európa legfejlettebb gazdasági-politikai részét képezték, az ötvenes években a világháborút követő bámulatos tempójú újjáépítés lázában égtek, a felmerülő problémákat a nehézipart szupranacionálisan irányító Európai Szén- és Acélközösség sikerrel oldotta meg. Az integráció apostolai számára joggal tűnt úgy, hogy a meglévő különbségek csupán múló maradványai a nemzetállamokra szabdalt Európának. Nem ez történt. A továbbiak során, mindenekelőtt Görögország felvételével, majd a "keleti bővítés" eredményeként már olyan súlyú problémák jelentkeztek, amelyek kezelése megoldhatatlan feladat elé állította a brüsszeli eurokratákat és Európa vezető politikusait egyaránt. A gondok felszámolására beindított felzárkóztatási (Kohéziós, Strukturális, Regionális) programok enyhülés hoztak, de a végrehajtás és az ellenőrzés során mutatkozó brüsszeli és nemzetállami fegyelmezetlenségek, korrupciós visszaélések megakadályozták az áttörést. Mindezek, de különösen a közös fizetőeszköz válsága az integrációt válaszút elé állították. A gazdag tagországok vezető politikusai immár visszatérően sürgetik egy "többsebességes Európa" megteremtését, a "perifériának" titulált szegény tagok pedig arra hivatkoznak, hogy egy ilyen megoldás az európai egység, végső soron az Unió megszűnéséhez vezetne.
Az Unió tagállamai között négy nagyobb csoportosulás rajzolódik ki. Az első csoportban olyan hatékony és kiegyensúlyozottan működő, föderális Európát célul kitűző államszövetségek vannak, amelyek a központi hatalmat alkotmányos kontroll alatt kívánják tartani (Németország, Ausztria, Belgium). A második csoport tagjai nem akarnak föderális Európát, de már jelentős lépéseket tettek a központi államhatalmat demokratikusan ellenőrző, azt jelentős autonómiával rendelkező régiókra tagoló fejlődés irányába (Olaszország, Spanyolország, Portugália). A harmadik csoport országai a konföderatív Európa ("független államok szövetsége") elvét követve, nem kívánnak továbblépni a kormányközi együttműködés nemzetállami érdekeket mindenek fölé helyező értékrendjén (Franciaország, Románia stb.). Végül a negyedik érdekcsoport sem föderációt, sem konföderációt, sem regionalizációt nem fogad el. Céljuk változatlanul egy "szuverén nemzetállamok megerősített szabadkereskedelmi társulása" (Európa als Handelsraum), amelynek lehet közös külső határa (Schengen) és esetleg közös pénze (euró) is, de nem kívánnak elmozdulni a gazdasági-monetáris integráció alapjairól a politikai unió irányába (Egyesült Királyság, Dánia, Svédország, Finnország, vagyis a korábbi EFTA mag). Az egyes csoportok között vannak átfedések és átjárások. Továbbá vannak olyan tagállamok, melyeknek fogalmuk sincs, hogy milyen távlati célok és milyen értékrend szerint fogalmazzák meg stratégiai célkitűzéseiket. Ide tartozik Magyarország is.
A jóléti, gazdag tagállamok különböző gazdaságpolitikai indokokkal újra és újra javaslatot tesznek egy többsebességes Európa kialakítására. A legelsőt 1994-ben fogalmazta meg a német CDU akkori frakcióvezetője, Wolfgang Schauble és a frakció külpolitikai szóvivője, Karl Lammers. Javaslatuk akkor látott napvilágot, amikor a Maastricht Szerződés az Európai Közösséget Európai Unióvá alakította és az akkori tizenkettő tagállam ideológusai arról folytattak vitát, hogy az új szerződéssel elhatározott uniós mélyítés milyen módon hozható összhangba a "keleti bővítés" várható kihívásaival. Ekkor már túl vagyunk a brit, dán, ír, majd a görög és a spanyol-portugál bővítésen, az 1995-ben taggá vált EFTA országok pedig már két év óta tárgyalták felvételüket. A javaslatban központi helyet foglalt el a mélyebb (érthetően: a politikai) integrációra kész fejlett államok által létrehozandó Kerneuropa gondolata. Ennek lényege: a vezető szereppel bíró Németország és Franciaország feladata létrehozni a "keleti bővítéssel" soha nem látott mértékben (12 új, a kommunista rendszer által tönkretett taggal) naggyá váló Uniónak addigi kohézióját gyengítő centrifugális erőivel szemben egy koherens centrumot, különösen a gazdaság-, a pénzügyek- és a szociálpolitika terén, vagyis mindazokon a területeken, ahol ekkor fogalmazták meg a felzárkóztatási (Kohéziós, Strukturális és Regionális) programokat. A "keleti bővítéssel" relatíve kisebbé váló "fejlett mag" és a bővülő "periféria" közötti különbségek által várható veszélyek már ekkor is nyilvánvalóak voltak. Az előterjesztők nem kívánták intézményesíteni "Kerneuropát", az együttműködésre rendszeres megbeszéléseket és legfeljebb azok eredményét rögzítő "memorandumokat" javasoltak. A "mag"-hoz való ké-
- 3/4 -
sőbbi csatlakozást biztosítani kívánták az arra érettek számára. Párizs elutasító válasza nem késett sokáig. Jacques Chirac elnök a német Kerneuropa ellenében a különböző uniós gazdaságpolitikai területek olyan intézményes összefogását javasolta, ami valamennyi "erős" tagállamnak biztosítaná a lehetőséget, hogy az általa preferált területen másoknál nagyobb sebességgel haladjon előre. A szakma képviselői elhatárolódtak ettől a javaslattól, arra hivatkozva, hogy az efféle megoldások sokkal inkább Európa megosztását, sőt feldarabolását és végül az integráció megsemmisítését, semmint annak egységesítését szolgálnák.
Joschka Fischer 2000 májusában a Humboldt Egyetemen a "keleti bővítés" veszélyeiről tartott előadásában kettős megközelítésben tért vissza a "Kerneuropa" föderális víziójához. Azt hangsúlyozta, hogy a kommunista világrendszer összeomlását követő "keleti bővítést" megelőzően Európának meg kell teremtenie a politikai föderációt, amennyiben pedig ez nem járható, akkor a tagállamok "élcsoportjával" olyan gravitációs magot kell létrehozni, amely képes a politikai egység irányába nyomást gyakorolni. A német külügyminiszter gondolatait francia részről ismét éles kritikával fogadták. Chevenement francia belügyminiszter azzal vádolta Fischert, hogy a "Német-Római Szent Birodalomra" emlékeztető "európai föderalizmust" céloz meg. Fischer a vitában elismerte, hogy német részről nem volt egyszerű a nemzetnek, mint "citoyen-ek közösségének" modern filozófiai kategóriáját megfogalmazni, mindenekelőtt azért, mert Németországban nem voltak olyan történelmi polgári republikánus tradíciók, mint a francia fejlődésben. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az újraegyesüléssel Németország olyan európai nemzetállammá vált, amelyben a nemzeti hovatartozás immár az európai polgárral jelent egyet, az integráció pedig magát a nemzetállamok összességét foglalja intézményesített egységbe. Védrine francia külügyminiszter a "nemzetállamok olyan föderációját" sürgette, amely egyúttal a "nemzeti realizmust" képviseli azáltal, hogy magát a hagyományos nemzetállamot - a gazdasági és pénzügyi unió, továbbá a közös kül- és biztonságpolitikai akciók mellett - meghagyta volna eredeti funkciójában. Védrine javaslatát a szakértők többsége értelmezhetetlen "fából vaskarikának" minősítette.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
