Az 1999-ig érvényben lévő magyar polgári perrendtartás 1. §-a a következőket tartalmazta: "Ennek a törvénynek a célja, hogy a bíróságok előtti eljárásban a polgárok személyi és vagyoni jogaival kapcsolatban felmerült jogviták eldöntését az igazság alapján biztosítsa." Ezzel a paragrafussal részleges összhangban a 3. § a következőképpen fogalmaz: "A bíróságnak az a feladata, hogy a jelen törvény céljának megfelelően az igazság kiderítésére törekedjék." A "részleges" kifejezés arra utal, hogy míg az 1. § kötelezettséget állapít meg, a 3. § csak törekvést igényel a bíráktól. Ezzel szemben az 1999-ben elfogadott új polgári perrendtartás 1. §-a a jogviták tisztességes eldöntésének kötelezettségéről szól és az igazság fogalma elmaradt a feladatok közül. Ezt Kengyel Miklós a nemrég megjelent polgári eljárásjog tankönyvben úgy értékeli, hogy "a törvényhozó feladta azt a célt, hogy a polgári jogviták eldöntését az igazság alapján kell biztosítani", "egyúttal mentesítette a bíróságot a 3. §-ban foglalt azon kötelezettsége alól, hogy a polgári perben az igazság kiderítésére törekedjék" (Kengyel M.: Magyar polgári eljárás. Osiris Kiadó, 2002. 10. old.).
Nézetem szerint ez a gyökeres változtatás, amely korántsem periferiális, hiszen a törvény első szakaszaiban - ahol a jogszabály célját és tartalmát rögzítik - szerepel, rendkívül problematikus és feltétlenül korrekcióra szorul. Ha ugyanis ezt a változtatást a bírák komolyan veszik (s jogállam lévén ez a kötelességük), akkor ez olyan nem kívánt következményekhez vezetne, amelyek végső fokon a bírói tevékenység ellehetetlenüléséhez vezetnének, és ellentmondanának az igazságszolgáltatás eddigi gyakorlatának.
Ezért a továbbiakban meg szeretném vizsgálni azokat az érveket, amelyeket egyes szerzők a jogszabályi változtatás helyessége mellett hoznak föl, és ezzel szemben ellenérveket szeretnék hangoztatni.
Mielőtt azonban ezekre kitérnék, szeretnék röviden egy olyan elvi kérdéssel foglalkozni, amelynek különösen a jogtudományban van jelentősége. Ez pedig a következő: A jogtudományban - más társadalom- és természettudományokhoz hasonlóan - vannak (és nem is kis számban) vitás problémák és kérdések. Ezek eldöntését illetően a tudományos etika azt a követelményt tűzi ki, hogy azokat nem helyes és nem szabad hatalmi szóval eldönteni. Demokratikus társadalmakban - helyesen - ez így történik, s ez alól a jogtudomány sem kivétel. Mégis ebben szférában jelentkezik egy sajátosság, nevezetesen az, hogy a vitás kérdések egy részét illetően a társadalmi szükségleteknek megfelelően már az előtt sor kerül bizonyos jogszabályi rendezésre, hogy a vita tudományosan eldőlne (ami néha évtizedeket igényel). Ez bizonyos fokig paradox helyzetet idéz elő, mivel a vita lezáratlan (és ez azt is jelenti, hogy nem dőlt még el, melyik félnek van igaza, vagy menynyire van igaza), a jogszabály az egyik fél igazát szentesíti, mivel kénytelen valamelyik álláspontot magáévá tenni. (Ezen valamelyest enyhít, hogy a jogi normák, sőt az ezzel kapcsolatos posztulátumok sem igazak vagy hamisak, hanem többé-kevésbé helyesek vagy helytelenek, rendszerint pro és contrákkal övezettek, ennek következtében a többféle álláspont esetén vizsgálható, hogy melyek az egyik vagy másik álláspont előnyei és hátrányai.)
Aligha kétséges, hogy az igazság feltárásának és kimondásának követelménye (a kettő nagyon nem ugyanaz) - beleértve annak funkcióját, terjedelmét, korlátait - a jogtudomány vitatott kérdései közé tartozik, és egyáltalán nem véletlen, hogy azok jogban kodifikált követelményei is országonként, sőt országon belül is igen eltérő vonásokat mutatnak. Utalnék néhány szerző, így pl. Novák I. e témával foglalkozó tanulmányára, amely "Az eltűnt igazság nyomában" sokatmondó címet viseli. Megállapítja, hogy az igazság fogalom funkcióját illetően számos próbálkozás született, de általános, mindenki számára elfogadható, kialakult felfogás még nem létezik. (Novák I.: Az eltűnt igazság nyomában. Magyar Jog, 2001/11. 606. old.). Hasonlóképpen állapítja meg Kengyel M. tankönyvében, hogy "a feleket terhelő igazmondási kötelezettség a polgári eljárás legvitatottabb alapelvei közé tartozik" (Kengyel M.: A magyar polgári eljárás. Osiris, 2002. 86. old.).
Mielőtt ezek után rátérnék "az eltűnt igazság" mellett és ellen szóló érvek vizsgálatára, még egy rövid feladatom van, nevezetesen ki szeretnék térni arra, hogy az "eltűnt igazság" esetében mit értünk igazságon, mert ennek jelentősége lesz az érvelésnél. Ebben a vonatkozásban egy sajátos jelenségnek lehetünk tanúi. Az igazság fogalmát illetően lényegében nincs vita a különböző álláspontok képviselői között, noha lehetne. A feltételes mód arra utal, hogy mindezidáig a filozófiában nem alakult ki egységes álláspont az igazság definíciója körül. Ellenkezőleg, legalább három, egymással versenyző koncepció jött létre: a korres-pondencia-elmélet, amely szerint az a kijelentő mondat igaz, amely egybeesik a valósággal, Tarski szerint P kijelentés csak akkor, és csak akkor igaz, ha Q. A koherencia-elmélet, amely szerint egy elméleten belül egy kijelentés akkor igaz, ha összhangban az van adott
elméletrendszer többi kijelentéseivel, esetleg levezethető belőlük; és a pragmatikus elképzelés, amely - némileg leegyszerűsítve - azt tartja igaz kijelentésnek, amely társadalmilag hasznos. Ezek között - ahogy ezt A. Pintore a jogban lévő igazságról szóló művében megállapítja - nincs domináns koncepció. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy mindegyikkel szemben felhozhatók olyan ellenérvek, amelyekre az adott elmélet hívei nem tudnak teljesen kielégítően válaszolni. (A. Pintore: Law without truth. Deborah Charles Publication 2000. 9. old.)
Ha azonban ez a filozófiai helyzet, akkor mivel magyarázható az az előbbi megállapításom, amely szerint a jogban az igazság fogalma körül lényegileg nem zajlik vita, hanem a filozófiától eltérően egy meghatározott igazság-felfogást alkalmaznak a jogtudósok (tegyük hozzá: a gyakorlati jogászok is).1 Ennek a magyarázata abban rejlik, hogy a három koncepció közül a jogászok az egyik mellé tették le a voksot, konkrétan az igazság filozófiatörténetének legrégebbi felfogásával, az ún. korrespondencia-elmélettel értenek egyet (amely Arisztotelészig vezethető vissza.). A jogászok egyértelmű szimpátiája a korrespondencia-elmélet igazságfelfogása iránt elsősorban azzal magyarázható, hogy ez az igazságelmélet felel meg a leginkább a jogtudomány különböző ágai, valamint a joggyakorlat egymástól eltérő terrénumai szükségleteinek. Ha ugyanis a rendőrség, ügyészség, illetve a bíróság arra volt kíváncsi, hogy történt-e egy bizonyos bűncselekmény, továbbá ki az, aki alaposan gyanúsítható annak elkövetésével, akkor legmegfelelőbb eljárásnak az látszott, hogy ezeket a kijelentéseket egybevessék a valóság megfelelő szférájával, s egyezés esetén az adott nyelvi formák igaznak voltak tekinthetők. Ami pedig azokat az ellenvetéseket illeti, amelyeket egyes filozófusok, pl. Heidegger vagy Wittgenstein hangoztattak az igazság korrespondencia-elméletével kapcsolatban, azok nem voltak igazán relevánsak a jogászok számára. Ilyen ellenvetés volt pl., hogy megegyezhet-e egy gondolati tartalmú nyelvi kifejezés egy tőle teljesen idegen szférával, a külső valósággal, áthidalható-e a szellemi és a fizikai valóság közötti ellentét, illetve különbség, megegyezhet-e valami a tőle lényegileg különbözővel. Másként kifejezve visszatükrözheti-e a nyelv adekvát módon a valóságot. A jogászokat ez a filozófiailag igencsak súlyos kérdés azért hagyta hidegen, mert számukra nem az volt a fontos, hogy egy nyelvi kijelentés abszolút módon leképezi-e a valóságot, hanem az, hogy lényegileg helyesen tükrözi vissza azt, és ezt a kommunikáció támasztotta alá, így pl. ha valaki a nyomozás során bevallotta, hogy ő követte el a bűncselekményt, akkor ezt a vallomást egyaránt igaznak tekintette az elkövető és a nyomozótiszt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
