Az igazságszolgáltatást mint a jogi kultúra egyik alapvető összetevőjét a bírósági intézményrendszer és a bíróságokra vonatkozó jogi szabályozás határozza meg, mint ahogy az igazságszolgáltatás maga is alakítólag hat vissza az ezeket meghatározó tényezőkre. A jelen tanulmány a Német Szent Római Birodalom jogrendszerének sajátosságaiból kiindulva azt a kérdést vizsgálja, hogy mennyiben állapíthatók meg olyan kritériumok, amelyek lehetővé teszik egy európai jogi kultúra tételezését. E tekintetben azt láthatjuk, hogy az európai jogi kultúrára jellemző paraméterek nem állandóak, hanem azokat törvényhozási, politikai és gazdasági tényezők, valamint jogelméleti viták befolyásolják. Ezek a tényezők egyfelől centrifugálisan hatottak, másfelől olyan újszerű konvergenciákat generáltak, amelyek az európai jogi kultúrának egy alternatív formáját jelzik.
"Ekként egész hazai jogunk egymásnak ellentmondó, egymást lerontó, kusza rendelkezések áttekinthetetlen és zavaros konglomerátuma, amely kifejezetten arra alkalmas, hogy a németeket elválassza egymástól, és hogy a bírák és az ügyvédek számára lehetetlenné tegye a jog alapos ismeretét. De még e kaotikus egyveleg tökéletes ismerete sem vezetne messzire. Mert egész hazai jogunk olyan hézagos, hogy 100 jogi kérdésből legalább 90 esetben recipiált külföldi törvénykönyvek, a kánoni és a római jog alapján kell dönteni. És éppen ez a legnagyobb baj."[1]
Így jellemezte Anton Friedrich Justus Thibaut a németországi polgári jog állapotát a XIX. század elején, amelyet a széttagoltság határozott meg, ami a birodalmon belül is egyértelműen a jog kulturális sokféleségét tükrözte. Ha ebből indulunk ki, hogyan lehetséges a jogi kultúra közös vonásainak európai kontextusban való feltérképezése?
Ha arról elmélkedünk, hogy létezett-e egy közös európai jogi kultúra, akkor mindenekelőtt azt a nevezetes és itt részletesebben nem tárgyalható különbséget kell megfontolnunk, amely a common law és a kontinentális Európának a jogtudományi tradíció által meghatározott jogrendszerei között fennáll,[2] jóllehet a teljesen különálló English law-ról, illetve a common law önálló fejlődéséről alkotott képet az újabb kutatások fényében felülvizsgálatra szorulónak kell tekinteni.[3]
A kutatás homlokterében a ius communénak mint közös jognak az európai jogcsoport szempontjából játszott kiemelkedő szerepe kimutatása áll, figyelemmel arra, hogy a római és a kánoni jog recepciója megteremtette az alapo-
- 229/230 -
kat egy kontinentális európai polgári jog számára.[4] Jóllehet ezek egymással természetesen szorosan összefüggenek, és egy közös normatív talapzaton nyugszanak, nem lenne célszerű az intézményes hagyományok három területét, jelesül egyrészt a jogászképzést és a bírósági szervezetrendszert, másrészt a magánjogról szóló tudományos-dogmatikai diskurzust, harmadrészt pedig a joggyakorlatot elhamarkodottan együtt tárgyalni, hanem ezeket sokkal inkább külön kell megvizsgálni. Ugyanis mindhárom részterület a jogi kultúra aspektusait képezi, és bár a jogi kultúrát az említett elemek alkotják, ezek azonban egymástól önállóan fejlődhetnek.[5]
Ha a fenti megfontolást egy európai jogi kultúra felvázolására kívánjuk alkalmazni, akkor külön kell vizsgálni 1. a jogászképzést, 2. a jogtudomány művelését és 3. a jogtalálás módszereit Európában. Ebben az összefüggésben rámutathatunk arra, hogy az összehasonlító jogtörténet - attól a nehézségtől függetlenül, amelyet a korlátozott számú paraméter összehasonlítása, illetve a törvényszerűségek vagy még inkább a rokonságok kimutatásának bizonytalansága jelent - alkalmas, sőt nélkülözhetetlen eszköz is ahhoz, hogy egy európai jogi kultúra megkonstruálható legyen. Egyéb vonatkozásban az összehasonlító jogtörténet (és ez nagyon fontos ahhoz, hogy a teória talaját elhagyhassuk) az általa kínált gazdag forrásanyag révén az általunk prioritásként kezelt jogtalálás számára is hasznos.[6]
Mielőtt erre a kérdésre rátérnénk, szükséges a három említett terület kapcsolatát illetően néhány rövid megjegyzés előrebocsátása a jogászképzésről és a jogtudományról. Ami az előbbit illeti, Európa jelentős részén sokáig az institúció-előadások nyújtottak bevezetést a jogba.[7] Olyan szerzők, mint Vinnius[8] vagy Heineccius[9] e célból megírt tankönyveit egész Európában használták. Sokáig a Szent Római Birodalomban működő jogászokat is majdnem kizárólag a ius commune alapján képezték. A helyi jogok ehhez képest sokáig nem kaptak helyet egyetemi oktatásban. Csak a XVII. században kezdett fokozatosan megváltozni az egyetemi előadások anyaga. Erre nem állami intézkedések folytán, hanem a tudományos horizont megváltozása nyomán került sor; a természetjog első előadásai olyan szerzők nevéhez fűződnek, mint Hugo Grotius, Samuel von Pufendorf, Christian Thomasius és Christian Wolff. Később a német jogról is megindultak az előadások, sőt helyenként ezen új tudományszakok számára külön tanszékeket is felállítottak. Még Franciaországban is, ahol a XII. századtól a Loire folyó magasságában egy meglehetősen egyértelmű határvonal alakult ki, amelytől délre - szemben az északon uralkodó germán-frank feudális szokásjogon alapuló droit coutumier-vel - a Corpus iuris civilisből kialakult és droit écrit-nek nevezett ius commune volt hatályban, az egyetemi oktatás elsődleges tárgyát egészen a XVIII. századig a ius commune képezte.[10]
A tudományos-dogmatikai diskurzusban a ius commune képezte az európai jogtudomány közös tárgyát.[11] Franz Wieacker ebben az összefüggésben kimondottan "összeurópai közös jogról" ("gesamteuropäisches Gemeinrecht") beszélt,[12] Helmut Coing pedig a középkori jogtudományt "európai diszciplínának" nevezte.[13] E vonatkozásban a római jog testesítette meg a jog rációját, egyszersmind a jog magától értetődő egyetemes grammatikáját képezte. Ez egyébként még Franciaországban is így volt, jóllehet ott a római jog alkalmazását kezdetben királyi rendeletek tiltották meg, ugyanis a római jogot mint az európai császárság eszméjének kifejeződését elutasították, később azonban e tekintetben annál erősebben érvényesült a vezető humanista szerzők hatása.[14] A római jog előbb ecsetelt jelentőségét az a körülmény is fokozta, hogy a római jog grammatikáját a ius proprium, tehát a nem egy-egy meghatározott népcsoportra korlátozódó jog, mindenekelőtt a helyi (partikuláris) jog alkalmazása során is hasznosították. Ugyanis csak a ius communében volt megtalálható az a jogi fogalomkészlet és azok a jogtudományi kategóriák, amelyek alapján egy adott helyi (lokális) jog alkalmazása és az arról folyó viták is végbementek. Mindazonáltal amikor Franciaországban már a XVI. század elején a coutume jogtudomány, illetve amikor a Szent Római Birodalomban a XVII. században olykor a helyi jog is az egyetemeken művelt jogtudomány tárgyává vált,[15] a
- 230/231 -
tudományos viták fókuszába került az a kérdés, hogy a római jog szabályai ténylegesen milyen mértékben nyerhetnek alkalmazást a joggyakorlatban. Franciaországban az elegáns jogtudomány képviselői, nevezetesen Cujacius és Donellus megteremtették annak alapjait, hogy a római jogtudomány eredeti szelleme újjászülethessék.[16] A Szent Római Birodalomban a XVII. század második felében olyan művek jelentek meg, amelyek a ius commune tudományos bemutatásának keretében részletesen feldolgozták a korabeli bírói gyakorlatot, és ezzel összefüggésben a ténylegesen érvényesülő jog tudományos alapokra helyezésén fáradoztak.[17] E művekben a római jog a tételes jognak már csak az egyik - habár még mindig központi - eleme. Ezáltal az egységes európai ius commune helyébe keverékjogok egész sora lépett: a ius romano-saxonicum,[18] a ius romano-germanicum, a ius romano-hispanicum,[19] a ius romano-neapolitanum, Dániában a ius sveco-romanum és Hollandiában a Rooms Hollands Regt.[20]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
