https://doi.org/10.59851/jk.79.12.2
Az angliai esküdtszék történetének feldolgozásában az abszolutizmus korának részletező elemzése eddig nem készült el. Rigó Balázs az e sorok írójának könyvéről készített alapos recenziójában ezt joggal hiányolta. A címben megjelölt történelmi időszakon alkotmánytörténeti szempontból a VIII. Henrik uralkodásától 1689-ig, vagyis a Bill of Rights megalkotásáig terjedő periódust értjük, amely alatt az angol gazdaság, társadalom és jog számos tekintetben meghaladta a középkori állam működési kereteit, és - ellentétben például hazánkkal - az abszolutizmus olyan gazdasági fellendülést indított el, amely a tőkés világgazdasági rendszer kialakulásának kezdete volt, európai távlatokban is. Ennek során a jobbágyság Angliában szűnt meg először és alakult át szabad parasztsággá, méghozzá anélkül, hogy ehhez a feudalizmussal szembeni polgári forradalomra vagy kifejezetten az uralkodó általi reformokra lett volna szükség. Ugyanakkor a 17. század dereka polgárháborús évtizedeket hozott, ami igencsak próbára tette a nemzet és az egyén tűrőképességét egyaránt. E változó miliőben, az újkor küszöbén az esküdtszéknek is ki kellett lépnie a középkorból.
Tárgyszavak: jogtörténet, laikus bíráskodás, esküdtszék, common law, Anglia
The study focuses on the development of the jury in England during the absolutism in the 16th and 17th centuries. The complex industrial and social take off in the economy and the society introduced some necessary modernisation in the common law legal system as well, including the jury trials and the administrative regulation on jury service. Leaving the centuries of the Middle Ages, the complexity of the tried cases before laymen caused more challenges in the process of jurisdiction for both the criminal juries and the assizes. One can read about the problems of composing lawful juries of qualified freeholders, the struggle for the freedom of jurors concerning to factfinding in deliberation against the control of the royal justices, the effects of natural law, the constitutional interregnum and Stuart restauration on the jurisdiction, on the behaviour of the twelve sword men and on the statistics of jury composition, based on original English statutes, famous cases and special literatures.
Keywords: legal history, jury, common law, England
Az európai és észak-amerikai angolszász jogcsaládot érintő hagyományos nézetekkel szemben a középkori Angliában a központi bíróságokon kívüli ítélkezésben az ún. évkönyvekből ismerhető precedenseknek még kevés volt a jelentősége, mivel a perkezdő királyi parancsok, az original writek ezekre nem utaltak, helyben pedig az esküdtek elsősorban a saját ismereteik és a szokásjog alapján hoztak verdiktet - azaz maguk is a bizonyítékok forrásai voltak a Tudor-kor előtt (self-informing jury).[2] A királyi bírák - a központi Court of King's Bench, a Court of Commom Pleas és a Court of Exchequer tagjai s egyben utazóbírái[3] - e határozatokat jobbára csak tudomásul vették, és legitimálták azokat, ha alakilag jogszerűek voltak, tehát az érdemi döntés valójában az esküdteken múlott.
Így kialakulásától kezdve sajátos kettősség jellemezte az intézményt a kora újkorig: különleges bizonyítási eszköz, valamint jogtaláló s ítélő bíróság egyszerre volt jury.[4] Angliában a középkori - 13-14. századi - esküdtek perbeli szerepe nagyon hasonlított a német területekről ugyanabból az időből jól ismert jog- vagy ítélettaláláshoz (finding law, Rechtsfindung),[5] vagyis ahhoz a jogalkalmazáshoz, melyben a fel nem jegyzett helyi (partikuláris) szokásjogot, illetve közhitelű nyilvántartások nem lévén, a személyi és birtokviszonyokat a legmegbízhatóbban a helybeli szavahihető (esküképes) emberektől lehetett megtudni. De abban a tekintetben már jelentősen különbözött az angliai esküdtszék a hagyományos, feudális társas bíráskodástól, hogy elkülönült testület volt a fő tárgyaláson, vagyis az esküdtek nem az elnöklő bíróval közösen találták meg az alkalmazandó jogot és a megállapítandó tényeket, mint a Szásztükörből ismert eskütársak,[6] hanem tőle elkülönült tanácsban. Mindez az összefoglaló néven Nisi priusnak nevezett gyakorlat folyománya volt, amely az esküdtszék kifejlődésének talán legfontosabb elősegítője lett a korai Anjouk uralkodása idején, miáltal ugyanis a királyi bírák elé tartozó ügyekben a grófsági központokban lévő bíróságokon is el lehetett járni a kirá-
- 544/545 -
lyi bírák előtt anélkül, hogy a feleknek mindjárt Westminsterbe kellett volna menniük perlekedni.[7]
A ténytalálás lett az esküdtek lényegesebb feladata, és hosszabb távon éppen ez bizonyult döntő szempontnak az esküdtszék kora újkori elterjedése tekintetében: a Tudorok idején a common law bíróságokon már csaknem minden ténykérdést tizenkét esküdt döntött el a bizonyítási eljárásban. Azonban a kora újkorban már arra is volt példa egy 1557. évi jogesetben, hogy a saját ismeretek alapján történő döntést az esküdtszék több tagja önmagában nem tartotta elegendőnek, vagyis egyéb bizonyítási eszközt - elsősorban tanúkat - igényeltek.[8] Ugyanebben az időben a Parlament Közösségek Házának elnöke, Thomas Williams, aki maga is jogász volt, egyenesen úgy nyilatkozott, hogy a feleket a tények bizonyításához vagy cáfolásához mindenképpen meg kell hallgatni, és tanúkat is állítani kell, mert csupán az esküdtek ismereteire nem lehet(ne) verdiktet alapozni.[9] Kivételt azon tények képeztek, amelyek bizonyítása a kánonjog körébe tartozott még a világi perekben is (például a törvénytelen vagy törvényes származás eldöntése, amelyben a püspök által kibocsátott okirat volt a döntő bizonyíték), illetve a wager of law, ami a kötelezettség tagadásának egyik formája volt a középkori angol jogban. Ezáltal az alperes esküvel és őt támogató eskütársakkal tagadhatta a felperes részéről követelt adósság fennállását (igaz, ehhez rendszerint 11 compurgator kellett, tehát végső soron megint csak tizenketten vallottak egy nemleges tényt, de ők kétségtelenül nem képeztek jury-t). Archaikus mivolta ellenére az utóbbi intézmény a 17. század elejéig létezett (Slade-ügy, 1602).[10]
A jury ténymegállapító funkciója az angol eljárásjogban azt is eredményezte, hogy ott az Európa-szerte elterjedt tortúrának viszonylag kevesebb szerep jutott, mint más államokban. Elsősorban a bűnösség tekintetében történő nyilatkozatnál alkalmazták, amikor a vádlottnak színt kellett volna vallania arról, hogy bűnös-e vagy ártatlan. Ha ezt nem tette meg, és ezáltal nem vetette magát alá a bíróság hatalmának, akkor kényszerítették nyilatkozattételre a guilty - not guilty kérdésében. Még a 18. század elején is használták, mígnem a tortúra e formáját - melyet a peine forte et dure elnevezéssel illet a szakirodalom, és a gyakorlatban a mellkasra helyezett egyre nehezebb súlyokkal végeztek - csak 1772-ben szüntették meg. A hagyományos tortúrát elsősorban a Csillagkamara előtti ügyekben használták, anélkül azonban, hogy részletes eljárásjogi keretet adtak volna neki.[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
