"A péneiosz s Olümposz közti róna
e föld, itt tört görög hadakra Róma;
nagy ország omlott össze itt, királya futott,
s polgár-vezéré lett a pálma."
(Goethe: Faust[1])
Ahogy tehát arra Goethe is utal az idézett sorokban i. e. 168-ban a püdnai csatatéren Róma megsemmisítő vereséget mért Perszeusz makedón király seregeire és ezzel katonai szempontból diadalt aratott.[2] Számos álláspont azonban vallja: az igazi diadalt a görög kultúra aratta, melynek Rómára gyakorolt hatása felbecsülhetetlen nemcsak a vallás, a művészet, de még a jog területén is.
A kárfelelősség antik eredetének kutatása szempontjából az érdemi vizsgálódás a római jog területét érinti döntő hányadban, de a gyökerek mélyebbre nyúlnak. Éppen ezért nem lehetséges -átfogó megismerés igénye esetén - hogy legalább röviden ne essen szó a közel-keleti (asszír-babilóniai), a görög és a római jog egymásra hatásáról. Mádl Ferenc álláspontja szerint ez, mint keletről nyugatra irányuló hatás elismert tény, még akkor is, ha a görög és a római jogban a jogrendszerbeli hasonlatosságokról nem bizonyosodott be, hogy egy görög-itáliai ősnép létéből erednek, ahogy azt egyes álláspontok hangsúlyozzák. Minden valószínűség szerint legenda csupán az is, hogy a XII. táblás törvényt - melynek kárfelelősséggel összefüggő rendelkezései később részletes vizsgálat tárgyát képezik majd - egy Athénba ezért indított római küldöttség vitte Rómába.[3] Az említett kölcsönhatás mégis létezik, ezért markáns példái következzenek - a teljesség igénye nélkül.
a) Az i. e. 1792-1750 között keletkezett a 282. §-t valamint bevezetést és zárszót tartalmazó Hamurábi Kódex, melyet 1901-1902-ben fedeztek fel, s amelyben a büntetőjog teljesen összemosódik a polgári joggal. Az önbíráskodás és a tálió elv is megtalálható benne. Mádl szerint: "...sem rendszerében, sem az egyes kategóriák kimunkáltságában nem éri el a fejlett római jogot, bár - egészen heterogén rétegződésben - felfedezhetők benne fejlett judíciumra valló szabályok."[4] Ezen törvények előírásai szerint, abban az esetben, ha szabad ember juhot, szarvasmarhát, szamarat, disznót avagy hajót lopott, harmincszorosát volt köteles megtéríteni, amennyiben az az istené vagy a palotáé, tízszeresét, ha az a palota emberéé.
b) Az i. e. III. században keletkezett Halensis 1-gyel, vagyis az 1. sz. hallei papírusszal kapcsolatos alapvető tudnivalók áttekintése szintén hasznos lehet, mivel számos kártérítési jogi rendelkezést is tartalmaz. Lényegében 12 §-ra oszló papiruszról van szó, melyek a következő viszonyokat szabályozzák: I. Hamis tanúzás, II. Részek az alexandriai városi törvényből, III.,VI. A tettleges becsületsértés, IV. Peres eljárás a privilegizált osztályok részére, V. A katonai beszállásolás, VII. A törvényes eskü, VIII. Az alexandriaiak rabszolgasorba süllyesztésének tilalma, IX. A kézizálog, X. Tanúk megidézése, XI. Házak és telkek adásvétele, XII. Színészek és sportolók, valamint tanárok sóadó alóli mentesítése.[5]
c) Végezetül említést érdemel a Lex Rhodián, amely a kiterjedt tengeri kereskedelmi kapcsolatokkal bíró Rodosz görög jogból a római jogba közvetlenül recipiált fejlett tengeri jogát tartalmazza.[6]
A törvények és írott források említésén túlmenően egy további fontos tényezőről essék még szó röviden. Ez pedig a pénz, mint fizetési eszköz megjelenése. A pénz a kártérítés eszközévé vált, mivel finomabb, precízebb értékmérő skála szerepét tölthette be. Az okozott károk pénzbeli meghatározása tisztább rá-tekintést enged a kár mértékére és egyszerűsíti a kár megtérítését, hiszen az elégtételt nagymértékben függetleníti a kár természetétől.[7]
A kárfelelősség antik gyökereinek vizsgálata szempontjából irányadóak a római történelem bizonyos - kiemelkedő jelentőségű eseményei. Ezen események vizsgálatának célja kettős: a jogtörténeti szempontú megismerés tartalmas élményén túl olyan alapvető intézmények és megoldások is körvonalazódnak, melyek máig hatók, esetleg az európai jogfejlődés irányait követve a magyar magánjog intézményeit is érintik. A római jogfejlődés során áttekintendő, miként alakult át a felelősségi gondolat a római ősjog idején, milyen viszonyítási pontot alkot a XII táblás törvény és a lex Aquilia, mi jellemző a klasszikus kor viszonyaira és milyenek voltak a posztklasszikus kor kártérítési jogi relációi, ahol előtérben a Corpus Juris Civilis rendelkezései állnak. Eközben megkerülhetetlen, hogy a jogtudomány idevágó ál-
- 53/54 -
lásfoglalásait áttekintsük s - ha szükséges - megütköztessük egymással.
Ezzel kapcsolatban viszont felmerülhet a kérdés: A kárfelelősség antik hagyományainak ismertetése során miért kellene követni oly mereven és megbonthatatlanul a történelmi fejlődés vonalát és makacs időrendiségét? Nem volna e helyesebb, ha - áttekinthetőbben - a deliktuális kárfelelősség intézményei alkotnának gondolati egységeket.[8] Kétségtelen, hogy ily módon tisztább és átláthatóbb képet kaphatnánk a római deliktuális kárfelelősség zárt összefüggéseiről. Ebben az esetben viszont elesnénk a történeti szempontú vizsgálódás nagy előnyétől: a szerves és élő fejlődés megtapasztalásának élményétől, s a minden irányban ható és kölcsönös összefüggések megismerésétől.
a) A római ősjog forrásai - az összehasonlító jogtörténet álláspontjával összhangban - arról tanúskodnak, hogy a felelősség mint tárgyi felelősség jelenik meg először Rómában. Eszerint a sértő felelősségének alapja tettének tárgyilag sértő volta, azaz a ténylegesen előidézett eredmény (Erfolghaftung).[9]
A sérelmeket keletkeztető lopást, más személy megölését, megsebesítését, megsértését az ősi időkben nem értékelte jogi jelenségként a társadalom. Az ilyen magatartás következményei nem az ősi jog rituális és formális eljárásaiban nyilvánultak meg, hanem magánbosszút, magánharcot eredményeztek. A társadalom később ismerte fel, hogy ezekben a magánharcokban a közösség meggyengül, további károk keletkeznek. Az kezdetekben korlátlan magánbosszú ezért később megváltásra került egy meghatározott vagyoni szolgáltatás fejében (kompozíció).[10]
Az erősödő államhatalom kétféle módon avatkozott be az ily módon kialakult önhatalmú jogérvényesítésbe. Egyrészről körvonalazta, hogy milyen feltételek szükségesek a deliktum kétségtelen megállapításához. Ilyenek voltak a tettenérés, a házkutatás, a testi sértések alakzatai, a dolog fizikai megrongálódása. Másrészről az önhatalmú jogérvényesítés terjedelmét korlátozta többféleképpen: a talio büntetés korlátozásával, ahogyan a XII. táblás törvényben felismerhető vagy az ilyenkor szokásos poena összegét törvényben jó előre meghatározta, illetve a magánbűncselekményt a közbűntettek sorába emelte.[11]
Említést érdemlő jellegzetesség, hogy az ősi jogban a szerződési kötelmek - mivel egyszerű életviszonyokból eredő megállapodásokról van szó - kintrekedtek a jogi megítélés körén. Ily módon: aki például kölcsönbe, használatra vagy őrzésre kapott valamely dolgot, s azt a megállapodásnak megfelelően nem adta vissza, deliktumelkövetőnek tekintették - tolvajnak, sikkasztónak -, s ekként vonták felelősségre.[12]
b) Uralkodóvá vált azon felfogás, hogy meghatározott sérelmes cselekedet elkövetése kötelezettséget keletkeztet az ilyenkor szokásos váltságdíj megfizetésére. Az erősödő államhatalom -hozzájárulva a társadalmi együttélés stabilizálásához - törvényben határozta meg a váltságösszegek mértékét. A XII táblás törvény rendelkezései közvetítik legkivált azon fokozatosságot és mozzanatosságot, mely e folyamatot jellemzi: csonkítás, azaz valamely végtag megsemmisítése esetén még ugyanazon csonkítást kellett a sértőnek is elszenvednie, míg csonttörés esetén 150-300 As büntetőösszeg (poena) megfizetése is elég volt annak függvényében, hogy a sértett rabszolga vagy szabad ember volt-e. Az első esetben előírt tálióbüntetés magán viseli a magánbosszú jegyeit, míg a második esetben előírt büntetőösszeg már kizárólag vagyoni szolgáltatás, s mindkettőt alkalmazza, ugyanazon törvény pedig ezek a fejlődés külön fokozatai. Sőt kisebb sértések esetén az előírt büntetés csak 25 As volt.[13] A XII táblás törvény ezt a büntetési tételt határozta meg a személysértésre (iniuria) vonatkozó rendelkezéseiben is. Ez a 25 As azonban idővel túlhaladottá, alacsonnyá vált: Labeo hívja fel a figyelmet arra, hogy L. Veratius a főtéren pofozott fel embereket kedvtelésből, míg rabszolgája azonnyomban kifizette a XII táblás törvény előírásainak megfelelően ilyenkor szokásos 25 As-t. Az áldatlan állapotot csak egy olyan prétori keresetformula (actio iniuriarum aestimatoria) szüntette meg, amely formulában a condemnatio felhatalmazta a prétort arra, hogy szabad belátása szerint ítéljen a büntetőösszeg mértékéről, figyelembe véve az eset súlyát s annak összes körülményét.[14]
A XII táblás törvény egyébiránt egyszerre tesz említést a köz- és magánvádas bűncselekményekről. A crimen publicumok, azaz a közüldözés alá eső bűncselekmények sorába a hazaárulás (perduellio), a gyilkosság (parricidium) valamint a gyújtogatás és a ráolvasás (malum carmen incantare, occentare) tartoztak. A legkiemelkedőbb jelentősséggel bíró ma-gándeliktumok a testi sértést jelentő inuria, a vagyonban kárt keletkeztető lopás - azaz furtum - és a dologrongálás -, vagyis damnum voltak.[15]
c) A lex Aquilia, mely a pun háborúk kezdetével közel azonos időben keletkezett és a világ első kártérítési törvényének tekinthetjük (Haftgesetz). Fejlettebb viszonyokat rögzít a deliktuális viszonyok terén, mint a XII táblás törvény, melynek e minőségében helyébe lépett. A jogszabály társadalmi és gazdasági alapjait tekintve szembetűnő, miként erősödtek meg a rabszolgatartó hagyományok, amíg a patriarchális viszonyok kötelékei megbomlottak. A gazdaság alapja a földművelés volt, és a tulajdonviszonyok középpontjában is a földtulajdon kérdése állt - a föltulajdon nagyütemű koncentrációja zajlott. A termelés formá-
- 54/55 -
ját még nem a rabszolgatartó nagyüzemek jellemezték, hanem a kis parasztgazdaságok koncentrációi.[16] A lex Aquilia keletkezésének időpontja az uralkodó álláspont szerint kb. ie. 287-ből származik (habár Mommsen álláspontja szerint az ie. VII. században született). Az Aquilius néptribuntól származtatott plebiscitum alapján állítja az irodalom: a klasszikus római jog kártérítési szabályainak vonatkoztatási pontja az objektív felelősség elve. Mádl Ferenc ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy a klasszikus kor kezdetét (i. e. I. század) nem azonosíthatjuk a lex Aquilia keletkezésének időpontjával, a kettő között alapvető társadalmi viszonyokat átformáló két évszázad húzódik. Mádl arra is figyelmeztet, hogy a lex Aquilia alapján levont tudományos következtetések bizonyítéka nem maga a lex Aquilia, hanem jusztiniánuszi törvények és Gaius-institúciók.[17]
Eredeti alakjában a Lex Aquilia egyike a magán-deliktumokra vonatkozó szabályoknak és mint ilyen a tűzzel, összetöréssel, rongálással okozott károkat a damnum fogalma alá vonja. Ezeket, illetve rabszolga vagy négylábú, nyájban élő barom megölését az addig rögzített pénzösszegek helyett dologban okozott kár esetén a dolog 30 napon belüli, rabszolga vagy barom megölése esetén azoknak egy éven belüli legmagasabb értékének megfizetésével bünteti. A tettes felelőssége objektív felelősség.[18]
A lex Aquilia objektív felelősségi rendszere mellett a pusztán mulasztással előidézett bűncselekmények nem tartoztak e törvény hatálya alá. A culpa Aquiliana magába foglalta az okozatosságot, ezzel szemben szubjektív felróhatósági mozzanatot nem tartalmazott. Sőt Bessenyő szerint - a szubjektív felelősségi rendszer kibontakozásával - a lex Aqulia alkalmazásához olyan szigorú gondossági mérce társult, melyet továbbra is okozatosságért való felelősségnek lehet tekinteni. Ulpianus szerint: "In lege Aquilia et levissima culpa venit". A culpa levissima pedig, melyet Ulpianus a lex Aquilia alkalmazásánál tekintetbe vesz, olyan szigorú diligentia-mértéket követel, hogy inkább tekinthető objektív felelősségnek.[19] Ezzel szemben Sólyom arra mutat rá: ".. .az objektív értelmű iniuria helyett a felelősség alapja a vétkesség lett, méghozzá az összes ma-gándeliktumban közös szándékosság mellett a lex Aquiliában egyedül a gondatlanság valamennyi fokozata is... ."[20] Molnár Imre pedig rávilágít: " A culpa esetek először a lex Aquilia körében jelentkeznek." Ezzel összhangban már a preklasszikus korban létrejött egy széles körű kazuisztuka a szerződésen kívüli gondatlan károkozások eseteire. A veteres megalkották az említett culpa Aquilianat.[21]
Hangsúlyozva az actio legis Aquiliae eredeti és justinianusi állapota közötti különbséget, a jogtudomány általános fejlődéstendenciára mutat rá: a büntető- és a polgári jogi felelősség szétválására és a szubjektív felelősség diadalára. Jhering álláspontja szerint a két folyamat egybeesik: "A jog kezdetein a büntetés fogalma uralkodik, a büntetés eleme áthatja az egész jogot. A jog fejlődése a büntetés terének egyre nagyobb beszűkülésében és fogalmának egyre nagyobb letisztulásában nyilvánul meg." Az eredményfelelősségben Jhering a jog és a társadalom "alacsony kultúrfokát" látja. Utal arra is, hogy ezen elégtételt adó szemlélet a szankciók tekintetében nem elégszik meg az okozott kár megtérítésével, "a bosszúvágy kielégítése, az ellenfél megfenyítése" többet kíván: a büntetés "ráadását", többszöröző szankciókat. A fejlődési folyamat végeredménye, hogy a károkozó vétkessége és nem az eredmény (a kár) alapít kárfelelősséget. Később tehát a polgári jogban a büntetés helyébe a kártérítés lép, mely legfejlettebb alakjában igazodik a vétkesség súlyához.[22]
Végezetül: a lex Aquilia jelentősége történelmi korszakokon ível át. Fejlődésének kései - a Digestában fennmaradt - foka a mai értelemben vett deliktuális felelősség őse is egyben. A recepció következtében az európai jogokban élt tovább és csak a természetjog térhódításával vesztett jelentőségéből.[23]
d) A római jog klasszikus korszakának pontos határait megvonni közel lehetetlen. Hozzávetőleg a köztársaság utolsó és a császárság két és fél első évszázadára esnek. Molnár Imre szerint: "A klasszikus jog fénye mindig is beárnyékolta a korábbi időszakok alkotásait."[24] Mádl Ferenc a klasszikus korról ekként gondolkodik átfogó jelleggel: "Az ún. klasszikus korszak lényege tehát összefoglalólag az, hogy - részben a régi formák továbbvitelével, lényegileg azonban a régi formák értelmezésével és újak alkotásával - a gazdasági-társadalmi igények szintjére emelte az addig nehézkes és differenciálatlan római jogot."[25] Mádl felfogása szerint a klasszikus római jog korábbitól eltérő, annál fejlettebb jellegét két tényező formálta: Egyik részről kiépültek az árutulajdon mozgásának különféle formáit szabályozó jogi szabályai. Másik részről tartalmi kiteljesedés okán a törvényjogot, a ius strictumot feloldják, összefüggésben a szokásjog és a iurisprudentia térhódításával.[26]
A római jog klasszikus felelősségrendszerének vizsgálata során a bonae fidei iudicium, mint a fejlődés előmozdítója kiemelkedően jelentős. Marton Géza szerint "szabadabb, hajlékonyabb új irányzat" ez, mely már belső, lélektani elemeket is a tényálláshoz von.[27] Sólyom László szerint az ennek eredményeként jelentkező felelősségkiterjesztés oka nem a felelősség alapja, inkább a károk jellege, a károkozás módja: a szándékos dologrongálás aránytalanul ritkább volt ugyanis, mint a gondatlan károkozás.[28]
Jellemző, hogy a klasszikus fragmentumok nem hivatkoznak olyan mércére, mely a későbbi gon-
- 55/56 -
datlansághoz hasonló és hangsúlyosan az egyes esetet tárgyalják: A faág lefűrészelése során az azt lefűrészelő munkás felelőssége - amennyiben nem szándékosan vetette valakire - annak függvénye, hogy figyelmeztetőleg kiáltson, ha járt út vezet arra. Az orvos vétkessége sem csak szakmai járatlanságát takarta, hanem azt is, ha olyan esetet vállalt, melyhez nem értett. Az állatot megfékezni képtelen ökörhajcsár nem a gyengesége miatt felel, hanem mert olyan ügyletbe bocsátkozott, melyhez - mint tudnia kellett - nem rendelkezett megfelelő erővel.[29]
A bonae fidei iudiciumokban a kérdés a következő volt: tisztességes vagy pedig fides-ellenes volt e a magatartás, amelyet a fél tanúsított? Itt már nem elegendő csupán azt mérlegelni, hogy a szóban forgó cselekmény szándékos volt-e vagy szándékolat-lan. A szándékolt tisztességtelen cselekmény a fides megsértésének legsúlyosabb esete volt, azonban annak sem volt akadálya, hogy a nem szándékolt magatartást is fides-ellenesnek tekintsék. Ekként a megbízott gyám magatartása nem kizárólag akkor tisztességtelen, ha a maga hasznáért, szándékosan árt a megbízó érdekeinek, hanem akkor is, ha az ügyvitelt botrányosan, látványosan elhanyagolja. A kisebb hiba - figyelmetlenség, elnézés, mulasztás - viszont még nem tekinthető tisztességtelennek, ahogyan Marton rámutat: az idevágó Cicero, pro Roscio 38.111 szövegben a negligentius középfok kerül alkalmazásra: "nagyobb hanyagsággal".[30]
Továbbra is Marton gondolatait követve, a klasszikus jogban alakul ki a technikus értelemben vett culpa fogalom. A felelősség gondolatkörében már a XII. táblás törvényben fellelhetők a véletlen emberölés és tűzvészokozás eseti, melyek a lex Aquilia szövegének is szó szerint részévé váltak. Ebben a megközelítésben olyan középfogalom rajzolódik ki, amely összefügg a lex Aquilia iniuria-fogalmának átértékelődésével. Ez a megközelítés sajátos lelki, akarati elem bevezetésére ad lehetőséget a törvényi tényállásokba. Erre pedig igen nagy szükség volt, lévén szembetűnő a különbség ebben az összefüggésben a XII. táblás törvény és a Lex Aquilia között: az előbbinél ugyanis az esetek kázussá minősítése is csak a represszió enyhébb fokát eredményezte, addig az utóbbi esetében az iniuria kiesése a represszió teljes kiesését vonta maga után és ez a sértett kártérítéstől való teljes elesését is jelentette volna egyben. Az ehhez kötődő kazuisztikus döntések sorozatos típusdöntésekké váltak, amelyek rávezették a kor jogtudósait arra, hogy a sciens dolo malo és a casu útján történő károkozások között elhelyezkedik egy olyan esetcsoport is, amely a dolus körén kívül esik, azonban casusnak sem minősül, mivel igenis összefügg a károkozó magatartásával.[31]
És pontosan a technikus értelemben vett culpa-fogalom kialakulásával függ össze a culpa fogalom kettéhasadása, mely tagolható egyrészről a fides-ellenes súlyosabb culpára, amely ebben az összefüggésben a dolusszal jár együtt, másrészről egy enyhébb nem fides-ellenes culpára, amely viszont már kiesik a dolu fogalma alól. Az előbbi, súlyosabb eset a (culpa lata) és az utóbbi enyhébb (culpa levis) szétválása Marton álláspontja szerint a klasszikus kor eseménye.[32]
Érdekes továbbá, hogy létezett egy különös egyéni gondossági mérték is, a diligentia quam suis. Ennek tükrében a tisztességtelen magatartás ékes bizonyítéka, hogy a kárt előidéző egyéb dolgokban, így különösképp a saját ügyeiben gondosan jár el és csak a rábízott vagy felvállalt idegen ügyek vitelében mutat hanyagságot. Belátható, hogy amennyiben ez bizonyítható, abban az esetben nincs is szükség botrányos hanyagságra ahhoz, hogy tisztességtelen culpáról beszélhessünk, különösen, ha irányadónak tekintjük Marton álláspontját, miszerint ezen culpa in concreto nem a culpa egy a többitől elkülönült fajtája, hanem a tisztességtelen culpának egyfajta sajátos mérésmódja.[33]
A klasszikus korral kapcsolatban említést érdemel még, hogy nyilvánvalóvá vált: az ember saját ügyvitelében óhatatlanul nagyobb gondosságot tanúsít, mint az elvállalt vagy rábízott idegen ügyvitelben. Mindenképp szükség volt viszont egy olyan minimumra, amely meghatározza az ilyen ügyvitel esetén is elvárható gondosság mértékét. A gondosságnak ezen minimumát a római jogban a bonus et diligens paterfamilias jelentette, mely ideálkép a görög filozófiában fogant.[34]
Végezetül a custodia felelősség kialakulását említhetjük még, mint a klasszikus felelősségi rendszer termékét. Az ehhez kapcsolódó élethelyzetekben ugyanis használhatatlanná vált a rendes diligentia-mérték, mert ezekben az esetekben az adós a szolgáltatás tárgyát a maga kizárólagos őrizete alá vonta, s minthogy ott is tartotta, a másik félnek ellenőrzésre lehetősége nem nyílott, sőt lehetetlenné vált, hogy az őrző magatartását a rendes diligentia-mértékkel összevesse. Abban az esetben, ha az őrző - részben vagy egészben - a saját érdekében vette magához a dolgot, a jogtudósok döntései a bona fides nevében felelőssé tették a visszaadás bármely okból fakadó elmaradásáért, kivéve akkor, ha igazolni tudja, hogy ez az ok valamely emberi erővel semmilyen módon el nem hárítható esemény (vis maior, casus maior). Az ilyen - kizárólag a vis maior esetén megálló -felelősség megjelölése a klasszikusoknál a custodiam praestare kifejezéssel történt.[35]
Érdemes szólni arról is, hogy miként alakult a klasszikus római jogban a nem vagyoni jellegű károk megtérítése. Köztudomású, hogy a károsult vagyoná-
- 56/57 -
ban beállott kárnak a római jogban két típusa ismeretes: a damnum emergens, vagyis a pozitív vagy valóságos kár és a lucrum cessans, mely az elmaradt hasznot jelenti. Az ezen kategóriák körén belül felmerülő sérelmek megtérítését - helyesen - kártérítésnek nevezzük. Ezzel szemben nemvagyoni károk esetén - Benedek útmutatása alapján - helyesebb reparatioról, azaz elégtételről beszélnünk, minthogy ezeknek az alapja az ember szellemi erkölcsi és személyiségi javainak sérelme. Azonban mivel a római jog a kárt tisztán vagyoni sérelemként definiálja, ebből az értelmezésből a nemvagyoni sérelmek kintrekednek. Ezek elégtétele sokszor nem is vagyoni elégtételt jelent, hanem megvalósulhat bocsánatkéréssel avagy sérelmezett kijelentés megfelelő nyilvánosság előtt történő visszavonással is. A római jog egyébiránt az ilyen jellegű elégtételt a korábban már említett praetori keresetformula, az actio iniuriarum aestimatoria kerestformula alkalmazásával tette hozzáférhetővé.[36]
e) Római jogi elemzésünk végéhez, a posztklasszikus korszak hozta változások rövid ismertetéséhez érkezve Marton Géza szavaival zárjuk a gondolatmenetet. A római jog posztklasszikus korszakában bekövetkezett változásokkal kapcsolatban a következő észrevételt teszi: "Viszont az a körülmény, hogy a lex Aquilia keresete tovább élt a maga régi formájában, nem engedi a poenalis szankció végleges elszakadását a puszta megtérítő keresettől, hanem létrehozta azt a furcsa jelenséget, hogy a kétféle keresetfaj jellemvonásai egymást kölcsönösen átjárták: egyrészt a régi poenális keresetek elvesztik éles speciális jellemvonásaikat, illetőleg reiperszekutorius jellemvonásokat vesznek fel, másrészt a tiszta reiperszekució gondolatán alapuló keresetek éspedig az extradeliktruálisak is, poenalizálódnak."
Végkövetkeztetésként állapítsuk meg, hogy ezen jelenség hátterében pontosan az a folyamat áll, melyben a magánbosszú váltságából eredő poena privata helyébe lép a közösség védelmének gondolatára utaló hatósági represszió. Érthető, hogy ezzel párhuzamosan azon büntetőösszeg jellege is megváltozott, amelyet a lex Aquilia még kizárólag a sértettnek járó elégtételként határoz meg. Erre utalnak Marton gondolatai is - idézzük őket e fejezet végszavaként -, hiszen a régi actio privata is új megvilágítás alá kerül és ".. .feloldódik a közdelictum gondolatában, mely a poenának morális és szociális funkciót ad."[37]
Amennyiben a kárfelelősség ókori eredetét vizsgáljuk az antikvitás vívmányai mellett - melyek nyilvánvalóan a kutatás tárgyának túlnyomó részét alkotják - nem mellőzhetjük, hogy a kereszténység hatásait is áttekintsük -, s így annak középkori kiteljesedésére utaljunk, mivel ennek kapcsán olyan jelentőségű eszmeáradattal dúsult a tudomány, amely meghatározza az európai fejlődés menetét. Az európai kultúrát és gondolkodásmódot - így a jogi kultúrát és gondolkodásmódot - formáló két legfőbb tényező tehát az antikvitás és a kereszténység voltak. Az e kettő egymásra hatásában kibontakozó európai tudomány - így jogtudomány - különös utat járt be a kezdetektől napjainkig.
A jelenséget a kárfelelősség nézőpontjából szemlélve két témakör tűnik igazán érdekesnek. Egyrészről elhagyhatatlan egy olyan jogtörténeti folyamat áttekintése (ez a folyamat mikéntje), amelynek alapján körvonalazódik a római magánjog és a kereszténység egymásra hatása, amennyiben elfogadjuk a jogtörténet tudományának azon tézisét, hogy a középkori Európa egységes joganyagaként felfogható ius commune a római jog és az egyházi eredetű, keresztény ráhatásban - formai és tartalmi értelemben - gazdag kánonjog kölcsönhatásának a terméke. Az ehhez kapcsolódó gondolatok szükségszerűen átívelnek a koraközépkor eseményeihez és még túl is azokon. Másrészről a keresztény eszmerendszer, filozófia és világnézet tartalmi összefüggéseit szükséges összevetni a kártérítés gondolatával és azzal összefüggésben - köszönhetően e témakör karakterének - a jogtudományi értelmezés, mint szűkebb értelemben vett elemzés mellett ide kívánkoznak bizonyos - az európai gondolkodásmód és e téma viszonyát alakító - jogtudományon kívülről ható gondolatok.
a) A történeti vonalon elindulva kölcsönhatás már az őskeresztény időkben megkezdődött. A kereszténység gyors térhódítása rávilágít, hogy olyan eszmerendszerről van szó, amely bárki által befogadható, s maga az eszme is befogadó. Ezzel összefüggésben új társadalomkép is kirajzolódott, mert a keresztény gondolatvilág szükségszerűen helyezkedett szembe Róma igazságtalan társadalmi rétegződésével és a császárság túlkapásaival, mely kezdetben üldözte, később azonban - Nagy Constantin nyomán - szövetséget kötött vele, majd elsajátította s - részint az önigazolás okán - engedte, hogy eszmevilága a jogra is hasson. A bizánci Justinianus törvényműve így már keresztény uralkodó alatt születhetett, s ekként kezdődött: "In nomine Domini nostri Jhesu Christi."
Világos az is, hogy a római jog továbbélésének garanciája a római egyház volt. Ruszoly gondolata szerint ugyanis: "A középkor két egyetemes jogrendszere az egyházjog (ius cannonicum) és az újra fölfedezett római jog (amelynek kárfelelősségi viszonyait és intézményrendszerét az előző rész ismerteti) alkotta
- 57/58 -
a legtágabb értelemben vett közös európai jog, a ius commune kettős alapzatát." Ennek alapját pedig az a gondolat képezte, hogy az egyház a római jog szerint él, azaz: "ecclesia vivit lege Romana. Figyelmet érdemel, hogy a kánonjog gyökerei milyen mélyen visszanyúlnak a történelemben: a Didakhé, amely az apostoloktól származó utasítások gyűjteménye, a Kr. u. II. században született Szíriában és bár Hamza szerint "normatív egyházi törvénynek, illetve jogszabálynak nem tekinthető", mégis azon régi gyűjtemények közül való, amelyek közvetve vagy közvetlenül hatottak a püspöki bíráskodás gyakorlatára.[38] Az egyház lett a római birodalmi eszme letéteményese és még a germán törzsi birodalmak állandó harcának forgatagában is ragaszkodott az egységes joghoz[39], melynek ellenpárja Hamza útmutatása alapján a hatályát tekintve egyes területekre korlátozódó ius proprium, illetve ius municipale, melyet ius singularénak neveznek a kommentátorok.[40] Hamza azt is megemlíti, hogy nem kisrészt a kanonisták érdeme, a bonae fides, az aequitas gondolatok fennmaradása és továbbfejlődése, amely kategóriákról fentebb megállapítottuk, hogy a kárfelelősség gondolatkörében a fejlődés mozzanatai közé tartoznak.[41] A kereszténység gondolatvilágának és a keresztény filozófiának igazi diadalát pedig a természetjog térhódítása jelenti a jogban.
És éppen ez az a folyamat, amely - lévén a fejlődés részese - a magyar magánjog szempontjából is meghatározó, mivel fejlődése a ius commune hatókörébe tartozik. Arthur Duck (1580-1648-ig), a XVII. századi angol jogtudós európai hatású művének címe: A római magánjog használatáról és érvényéről a keresztény fejedelmek államaiban, amelyet Duck 1648-ban jelentetett meg. Ebben a szerző a magyar törvényeket a császári - azaz római - jogból, valamint a kánonjogból származtatja, bár hangsúlyozza mindenekelőtt római jogi eredetüket.
b) E jogtörténeti folyamatokat felidézve felismerhetővé válik, hogy milyen irányból hatott az ókori eredetű keresztény filozófia a magánjog - és azon belül a kártérítési jog - fejlődésére. Emellett azt is át kell tekinteni - sokkal inkább tartalmi kérdés -, hogy a kereszténység eszmevilága és erkölcsi tételei miként hatottak a kártérítési gondolatra és értékelni kell e ráhatás eredményét is.
A kártérítés gondolata már a kereszténység előtti időkben, így a római ősjogban és még előbb is egy sajátságos kiegyenlítődés igényével járt együtt. Amint arról már szó esett korábban, a római ősjog magánbosszúi és magánharcai pont ebből az egyéni sértettségből, az egyén igazságérzetének sérelméből fakadtak. Ezek a küzdelmek pedig természetüknél fogva az útjában álltak egy olyan megerősödött államhatalomnak, amelynek elemi érdeke a belső nyugalom megteremtése, amely a gazdasági gyarapodásnak és a külpolitikai célok megvalósításának a záloga. E gondolatmenet kapcsán két kérdést is érdemes felvetni. Először azt, hogy a kiegyenlítettség kezdetleges igénye hogyan tisztul le, s válik az igazságosság igényévé - nem kisrészt a keresztény filozófia hatására -, másodszor azt, hogy ennek megvalósulása érdekében milyen állami garanciák igénye merül fel.
Az igazságosság olyan követelmény, mely a keresztény szellemiségben létrejött többoldalú vagyoni ügylet szempontjából kiemelkedően jelentős. Jézus tanítása szerint: "Valamit akartok azért, hogy cselekedjenek az emberek tiveletek, azont cselekedjetek ti is azokkal."[42] A tanítás rámutat, hogy a kártérítés jellege keresztény felfogásban már nem valamiféle bosszú, amelynek célja az ellenség megbüntetése, megleckéztetése. Elsődleges célja, hogy a sérelmet elszenvedő felet ért hátrány megszűnjék. Ez - utalva például a XII. táblás törvény több irányból ellentmondásos rendelkezéseire - nem valósulhatott meg a római jog fejlődésének kezdeti szakaszán. Csak röviden utaljunk azokra a törvényben rögzített elégtételekre, melyek az idő múlásával korszerűtlenné váltak. Az így keletkezett igazságtalanságot pedig hosszú ideig csak a korabeli eljárásjog, a praetori bíráskodás megfelelő keresetformula (actio iniuriarum aestimatoria) alpján tudja feloldani. Ez azonban meghatározott esetre érvényes és alapja a praetor önálló mérlegelése.
A folyamat és a fejlődés későbbi mozzanatai igen tisztán nyomon követhetők a vételárral kapcsolatban felmerülő sérelmekkel kapcsolatos esetekben. Kezdetben ugyanis a vételárnak csupán pénzbelinek, meghatározottnak (certum) és valóságosnak (verum) kellett lennie. Ezek a kritériumok önmagukban még nélkülözik az igazságos vételár biztosítékát. A keresztény uralkodó, Justinianus azonban már kimondja, hogy az ügyleti vételár nem lehet alacsonyabb, mint a rendes piaci ár fele: ez a felén túli sérelem, azaz laesio ultra dimidium vagy laesio enormis. És a kanonisták még tovább mennek. Justinianus rendelkezései ugyanis kizárólag az eladó érdekeit védik. Ez abból ered, hogy rendelkezése voltaképp Diocletianus ingatlanok eladására vonatkozó rendelkezéseinek kiterjesztése más javakra. És valóban: ingatlanok adásvétele esetén uzsoraár kikötésénél a kényszerhelyzetben lévő eladó eladási szándéka érthető, az azonban módfölött ritka, hogy valaki szorult helyzetében vásároljon uzsoraáron ingatlant. A kanonisták viszont felismerték, hogy egyéb javak - így különösképp élelmiszerek - esetén igenis kerülhet kényszerhelyzetbe a vevő. Ezért az igazságosság követelményének megfelelően az alapelv az
- 58/59 -
ő hatásukra került alkalmazásra, mégpedig az összes visszterhes kötelemre vonatkoztatva.
Érdekes gondolat a kártérítés igazságosságával kapcsolatosan - amint korábban Jhering okfejtését felidéztük - a kártérítésben megbúvó többszöröző funkció igazságosságának kérdése is. Az említett indoklásban a többszöröző feladat abban állott, hogy a sérelem okozóját megfenyíthesse, és megbüntethesse. Kétségtelen, hogy javarészt az egyén mentalitásához sajnálatos módon közelebb áll ez a magyarázat, mint amit Lukács evangéliuma tanít eme többszöröző funkcióról. Abban ugyanis Jézus megdicséri Zakeust azon gondolatáért: "Ha valakitől valami patvarkodással elvettem négyannyit adok helyébe."[43] Ezek a gondolatok viszont a többszöröző funkció mellett azt is megvilágítják, hogy a kár megtérítésének szándéka a lelkiismeret kérdése is. Fontos e gondolat, mert - erkölcsi értelemben - eleve kizárja a kártérítés fedezetének elvonását, ezáltal napjainkig hat. És éppen napjaink példáinál maradva nyilvánvaló, hogy hatványozottan idegen a keresztény értékrendtől, ha eme fedezetelvonás és a vagyonjogi viszonyok mesterséges átrendezése például a házasság színlelt felbontásával valósul meg.
Végezetül: az igazságosság keresztény zsinórmértéke láthatóan jóval szigorúbb, mint amit az ókori törvényektől egészen a modern polgári törvénykönyvekig bárhol föllelhetünk. A Római Katolikus Egyház II. Vatikáni egyetemes zsinat nyomán elkészült katekizmusában a következőt olvashatjuk: "A szerződések a kölcsönös igazságnak vannak alávetve, amely az emberek közötti kereskedelmi forgalmat jogaik pontos tiszteletben tartásával szabályozza. A kölcsönös igazság szigorúan kötelez; megköveteli a tulajdonjogok védelmét, az adósság megfizetését és a szabadon vállalt kötelezettségek teljesítését. A kölcsönös igazság nélkül az igazságnak semmilyen más formája nem létezhet."[44]
Ezen gondolatmenet pedig ismét arra mutat rá, hogy a kártérítés, a sérelmek megtérítése és annak igazságossága a keresztény filozófiában ma is központi helyen áll. Nem meglepő az sem, hogy a X parancsolat normái között a VII. - a tulajdonviszonyokat taglaló - parancsolat az egyetlen, amelynek katolikus felfogásban vett elégtétele anyagi javakban is megnyilvánul, megszegése esetén ugyanis az elégtétel csak akkor valósul meg, ha megvalósult az okozott kár megtérítése is.
Számos további gondolat felsorakoztatásától azonban - kényszerűen - el kell tekinteni ehelyütt, mivel most csak a keresztény filozófia ókori eredetével szorosan összefüggésbe hozható vagy ahhoz legalábbis közvetlenül kapcsolódó együtthatók áttekintése a cél, mely ráhatások már tulajdonképpen a hatalmi és szervezeti értelemben vett egyház születése előtt fennálltak. Bár a folyamat nem ér véget, mégis a keresztény ráhatások virágkorának, a középkori kánonjog kibontakozásának vizsgálata érezhetően más időbeli és gondolati egységet alkot, s arra csak a kártérítési jog középkori fejlődésének vizsgálata során célszerű kitérni. ■
JEGYZETEK
[1] Goethe: Faust. Európa Könyvkiadó, Budapest 1995 (Fordítás Jékely Zoltán jogutódja, Kálnoky László jogutódja)
[2] Bódy László id. műhöz írt jegyzete: "itt tört görög hadakra Róma - a püdnai csatatér, ahol i. e. 168-ban a rómaiak megsemmisítő vereséget mértek Perszeusz makedón királyra."
[3] Mádl Ferenc: A deliktuális felelősség a társadalom és a jog fejlődésének történetében (Akadémiai Kiadó Budapest 1964) 118. o.
[4] Mádl Ferenc: i.m. 127. o.
[5] Mádl Ferenc: i.m. 132-133. o.
[6] Mádl Ferenc: i.m. 120. o.
[7] Vö. Rondo Cameron: A Concise Economic History of the World From Paleolithic Times to the Present- Second Edition (Oxford University Press New York 1993) 58-59. o. A görög városállamokhoz köthető a vert pénz feltalálása. Az első pénzérméket valószínűleg reklám céljából verették görög kereskedők vagy bankárok. A legkorábbi érmék Kis-Ázsi-ából, a Kr. e. VII. századból származnak. A vert pénz megjelenése több okból is kiemelkedően jelentős. A kereskedelemben alapvető étrékmérőként a gazdasági fejlődés új dimenzióit nyitotta meg. Jogi szempontú elemzésünkben is utalnunk kell azonban arra, hogy a klasszikus római jogban a kártérítés pénzösszegszerű, mely kétségtelen fejlődés például Hamurábi kódexének szankcióihoz képest. A pénz finomabb értékmérő skálaként, könnyebben igazodhatott a károk sokféleségéhez.
[8] Vö. Nochta Tibor: A kármegelőzés polgári jogi eszközeiről (Jogtudományi Közlöny 1989. március), valamint Nochta Tibor: Az elmaradt vagyoni előny megítélésének változásáról a kártérítési jogban (Jogtudományi Közlöny 1991. december) c. tanulmányai intézménytörténeti szempontok alapján elemzi a kárfelelősség római jogi korszakát.
[9] Marton Géza: A polgári jogi felelősség (TRIORG KFT Budapest 1993) 36. o.
[10] Bessenyő András: A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében (Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 1999) 272. o.
[11] Benedek Ferenc: A római magánjog: kötelmi jog. (Kézirat).
[12] Benedek Ferenc: i.m.
[13] Bessenyő András: A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében (Dialóg Campus Kiadó Budapest-Pécs 1999) 272. o.
[14] Bessenyő András: i.m. 281-282. o.
[15] Benedek Ferenc: i.m.
[16] Mádl Ferenc: i.m. 144. o.
[17] Mádl Ferenc: i.m. 105-107. o.
[18] Sólyom László: A polgári jogi felelősség hanyatlása. Akadémiai Kiadó, Budapest 1977. 54. o.
[19] Bessenyő András: i.m. 279-280. o
[20] Sólyom László: i.m. 54-55. o.
[21] Molnár Imre: A római magánjog felelősségi rendje 111. o.
[22] Sólyom László: i.m. 55. o.
[23] Sólyom László: i.m. 54. o.
[24] Molnár Imre: A római magánjog felelősségi rendje 93. o.
[25] Mádl Ferenc: i.m. 148. o.
[26] Mádl Ferenc: i.m. 146. o.
[27] Marton Géza: i.m. 42. o.
[28] Sólyom László: i.m. 57. o.
- 59/60 -
[29] Sólyom László: i.m. 57-58. o.
[30] Marton Géza: i.m. 43. o.
[31] Marton Géza: i.m. 44. o.
[32] Marton Géza: i.m. 45-46. o.
[33] Marton Géza: i.m. 46. o.
[34] Marton Géza: i.m. 46-47. o.
[35] Marton Géza: i.m. 47-48. o.
[36] Benedek Ferenc: i.m.
[37] Marton Géza: i.m. 49. o.
[38] Hamza Gábor: Az európai magánjog fejlődése - A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest 2002. 46. o.
[39] Ruszoly József: Európa Jogtörténete. PÜSKI, Budapest 2001. 57. o.
[40] Hamza Gábor: i.m. 45. o.
[41] Hamza Gábor: i.m. 49. o. Ld. még P. Szabó Béla: Az európai ius commune hatásának nyomai a koraújkor magyar magánjogának fejlődésében
[42] Máté evangéliuma VII. 12
[43] Lukács evangéliuma XIX. 8
[44] A Katolikus Egyház katekizmusa. Szent István Társulat, Budapest 473. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző V. évf. joghallgató.
Visszaugrás
