Az Alaptörvény hetedik módosítása szerint "Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének alapvető kötelessége." [(R) cikk (4) bekezdés]. Az Alaptörvény nem a keresztény vallás, és nem is általában a keresztény kultúra mellett kötelezi el a magyar államot, hanem kifejezetten Magyarország kultúrájának mint keresztény kultúrának a védelmét rendeli el. Az alkotmányozói cél kétségkívül az volt, hogy erőteljesebb hangsúlyt és védelmet adjon az ország kulturális identitásának, azaz többletet a Nemzeti hitvallásban felhívott keresztény örökséghez képest.
Szerb Antal pontos meglátásával: "A magyar szellemi élet születése egy nap történt megkereszteltetésével. A magyar kultúra eredendően keresztényi kultúra, mint az Egyház legidősebb lányáé, a franciáé, és nem "megtért" kultúra, mint a germán népeké." Korának üzenete ma is érvényes: "Ezért visszás és komikus minálunk minden olyan törekvés, mely német mintára kultúránk kiteljesedését kereszténység előtti, nem látható ősutakon keresi."[1] Míg Szent István és Árpád között nem szükségszerű a választás,[2] van ahol ez elkerülhetetlen: a kereszténység választásával Magyarország a velencei Szent Gellért vértanú-püspök örökségét választotta - és nem pogány magyar gyilkosainak örökségét. Korunkra tekintve figyelmeztet Ferenc pápa, hogy a magát kereszténynek mondó, de pogányként élő civilizáció elpusztul.[3]
Bár az Alaptörvény mintegy harmada szó szerint, harmada pedig tartalmilag azonos a korábbi alkotmányszöveggel, az összkép mégis alapvetően új.[4] Az újdonság érzetét jelentős részben az adhatja, hogy az Alaptörvény mind a politikai közösség (a nemzet) kulturális identitása, mind a közösséget vezérlő értékek vonatkozásában erőteljesebb elkötelezettséget mutat, mint a korábbi alkotmány. Az alkotmányjogi keret épít azokra a jogot megelőző értékekre, melyek a nemzeti közösség kohézióját biztosítják - hiszen tudjuk, hogy az állam maga nem képes ezeket az értékeket se létrehozni, se fenntartani.[5] Viszonyunk ezen értékekhez - hagyományhoz, a jogrendszer mögötti antropológiai kérdéséhez - nem közömbös. A tételes alkotmányos normák (így az alapjogok) eddig is rendelkeztek értéktartalommal, ugyanakkor 1990 óta az Alkotmány nem hivatkozott kifejezett módon a mögötte álló értékre, és az Alkotmánybíróság is kerülte azt, hogy az Alkotmány értékrendjére hivatkozzon - közben tudatosan törekedett arra, hogy az Alkotmány értéktartalmát kibontsa és sürgette, hogy az Alkotmány értékrendje átjárja a társadalmat.[6] Értékek hangsúlyos, konkrét normáktól elkülönült nevesítésével az Alaptörvény újdonságot hozott. Nem csak szerencse, hanem tudatos munka kérdése is, hogy a megjelenített értékek és a hagyomány megoszt vagy egyesít. Ez a munka pedig elsősorban nem az államszervezet megfelelő működésétől, hanem attól függ, hogy az Alaptörvény mögötti értékek generációról generációra újrateremthetőek-e.
A Nemzeti hitvallás felütése Szent István és a keresztény Európa felhívása[7], amely ekként nem utal az államiságot megelőző korra, azaz nem a honfoglalást, hanem az államalapítást tekinti kiindulópontnak: a rovásírásos helységnévtáblák nem az Alaptörvény szellemiségéből erednek, inkább azt jelzik, hogy a hagyomány iránti tisztelet vágya milyen erős, míg a szerves hagyomány keresése bizonytalanságokat is mutat. Az első preambulumbekezdés utolsó
- 150/151 -
mondata kifejezetten elismeri a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Ez az elismerés nem a kereszténység, mint vallás szerepét méltatja, nem is a keresztény hit jelenlegi társadalmi szerepét, hanem a kereszténységnek a nemzeti történelemben betöltött, meghatározó szerepére vonatkozik. Nem kérdés, hogy a kereszténységnek nem csak nemzetmegtartó szerepe és nem csak hagyománya van - az örökség ennél gazdagabb és a kereszténység szerepe ma is jelen van. A Nemzeti hitvallás hallgatása beszédes, amikor megáll a keresztény örökség részleges felhívásánál. Egy történelmi tény vonatkozásában leíró, és nem előíró megállapításról van szó. Más, megbecsült vallási hagyományokhoz képest az alkotmányozó egy történelmi tényt ismer el, és ezt a nemzet, mint az alkotmányozó közösség szempontjából teszi. Míg történeti vonatkozásban a kereszténység kiemelése nem vitatható, napjaink vonatkozásában nem sugallható az, hogy a kereszténység szerepe kizárólagos lenne - ahogy a preambulum ezt nem is teszi. A Nemzeti hitvallás csak vallási hagyományok előtt hajt fejet, a vallástalan hagyomány elismerése éppúgy hiányzik,[8] mint a vallás jelenlegi szerepének elismerése.
A szövegből nem olvasható ki az Alaptörvény elköteleződése a vallás és a vallási közösségek jelenlegi szerepével kapcsolatban, így a család és a nemzet között vagy mellett, az együttélés más közösségeit - köztük az egyházakat - nem említi. Ezek a közösségek alkotják a társadalom szövetét, azt a szövetet, mely nélkül a demokratikus állam sem létezhet, de amit újrateremteni, fenntartani maga nem képes.[9] Nem állítható, hogy az Alaptörvény általánosságban magáévá tenné, intézményesítené a keresztény örökséget, legfeljebb egy-egy jogintézmény tekintetében érhetjük tetten az elkötelezettséget. Az Alaptörvény nem intézményesít államvallást, értékelkötelezettségét az állam vallási-világnézeti semlegességét fenntartva teszi hangsúlyosabbá.[10]
Sajátos, kiterjesztő értelmezéssel a keresztény erkölcs a történeti alkotmány vívmányai, mint az Alaptörvény értelmezési háttere körében is felhívható.[11] Bár a természetjogot a kereszténységhez köti, és a történeti alkotmány középkori gyökereire utal, Rixer Ádám is felveti, hogy a történeti alkotmány a kereszténység érték-katalógusához kötődik.[12]
A Nemzeti Hitvallás előtt megidézett Himnusz - annak első sora - nem hagyományos invocatio Dei: az alkotmány nem Isten nevében születik meg (ahogy pl. a svájci vagy az ír alkotmány). Ami külföldi érdeklődők számára magyarázatra szorul, az minden magyar számára idézőjelek nélkül is egyértelmű: egy olyan, az írott alkotmányszöveget megelőző utalásról van szó, mely a nemzet valamennyi tagját összeköti. Az, hogy a hívő polgárok számára többlettartalmakat hordoz a Himnusz - egészséges viszonyokat feltételezve - nem rekeszti ki azokat sem, akik e többlethez ellenségesen vagy közömbösen viszonyulnak. Zlinszky János felvetése, mely szerint "a parancs címzettje nem utasítható a jogi szöveg által"[13] inkább ironikus - egyben jól mutatja a normatív jelleg határait. Az első mondat szimbolikus jelentősége igen erős, jogi relevanciája azonban nem az.[14] A kontextus ismerete nélkül azonban a megidézett verssor értelmezése lehetetlen. Az Istenre utalás ugyanakkor nem lehet öncél: a hatalom - adott esetben az alkotmányozó hatalom - végességének elismeréséről van szó, ami így nem Istent (Ő aligha szorul rá), hanem az embert védi. Ez különösen egyértelmű a posztambulum (bonni alaptörvényre emlékeztető) megfogalmazásában: "...Isten és ember előtti felelősségünk tudatában...". Nem arról van szó, hogy a közhatalom szakrális legitimációt óhajtana, hanem arról, hogy saját korlátozott voltát és erkölcsi felelősségét elismeri.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
