A Fundamentum 1999/3-as számában számos ismert személyiség fejtette ki véleményét a balkáni háborúról. A rendkívül gondolatébresztő megnyilvánulásokra szeretnék röviden reflektálni az alábbiakban.
A háború befejezését követően sokat változott annak verbális megnevezése. Ma már szinte mindenki háborúnak mondja a NATO katonai beavatkozását Jugoszláviában. Ez pont fordítva volt a háború 78 napja alatt. A NATO és az amerikai média következetesen "kampánynak" vagy "csapásnak" nevezte a történteket. Magyarországon a politikusok, a katonák és nemzetközi jogászok többsége nemhogy kerülte a háború kifejezés használatát, de kifejezetten tagadta is annak létét. A háborút támogató magyar értelmiség és sajtó sem volt kivétel ez alól. A háború magyarországi interpretációja szerint a történtekkel kapcsolatban "a balkáni konfliktus" vagy "a balkáni válság", továbbá "a humanitárius katasztrófát megakadályozó művelet", "a békét kikényszerítő légi támadó hadművelet" vagy "a kiterjesztett támadó hadművelet" kifejezések voltak használatban. Mindez már akkor is a lényeget tudatosan elfedő, tartalmilag és szemantikailag is valótlan, politikailag inkorrekt, tudatosan félrevezető és hamis megnevezés volt. Örvendetes, hogy mára a helyzet gyökeresen megváltozott és a konfliktus morális, jogi, katonai stb. megítélésétől teljesen függetlenül, a Fundamentumban megszólalók a történteket kivétel nélkül annak mondják, ami valóban volt.
A megszólalók körében a háború másik két aspektusáról azonban nem esik szó. Az egyik az, hogy Jugoszláviában egyidejűleg nem egy, hanem két háború dúlt. A NATO beavatkozást megelőzően ugyanis szabályos háborút folytatott egymással a jugoszláv és az albán (UCK) reguláris és irreguláris hadsereg, kölcsönösen kíméletlenül pusztítva egymást. Március 24-e után a NATO a levegődből, a NATO által támogatott UCK a szárazföldről viselt hadat a jugoszláv erőkkel. Az önvédelmi erőknek, terroristáknak, kábítószer-csempészeknek egyaránt mondható UCK volt a NATO szárazföldi "fegyverneme", szövetségese.
A háború másik aspektusa az, hogy abban Magyarország nem kívülállóként, szemlélőként, hanem résztvevőként volt jelent Magyarország a NATO teljes jogú ragjaként szólhatott bele a háború indításába, a háború "lebonyolításába" és a többi 18 NATO-tagállammal együtt maga is háborút viselő fél volt A légtér és a légi bázisok átengedésével az ország közvetlenül is részt vett a háborúban. Mindezek miatt - kinek-kinek megítélése szerint, pozitív vagy negatív előjellel, de - Magyarország is felelős a NATO akció okozta minden veszteségért, minden következményért.
A háború megnevezésében beállt változáshoz hasonló folyamat ment végbe a NATO-beavatkozás nemzetközi jogi megítélésében. A háború ideje alatt tartotta magát a számos nemzetközi jogász által is táplált nézet, miszerint a nemzetközi jog keretei közé - különböző levezetéssel, de - beilleszthető a katonai intervenció. A háború befejezését követően változatlanul óriási az igyekezet annak érdekében, hogy az ENSZ elavult működési rendjére, a második világháború urán kialakult, mára tarthatatlan nagyhatalmi megállapodásra, a nemzetközi jog tehetetlenségére és önfejlődésére stb. hivatkozva, nemzetközi jogi megalapozást próbáljanak adni a katonai beavatkozásnak. Ugyanakkor mára uralkodóvá vált annak a ténynek az elfogadása, hogy a NATO beavatkozása az ENSZ alapokmányának megsértésével és ezáltal a nemzetközi jogrenddel össze nem férő módon történt A Fundamentumban megszólalók - szintén kivétel nélkül - teljes egészében elfogadják ezt a nyilvánvaló tényt attól függetlenül, hogy mit tartanak a nemzetközi jogról és a beavatkozásról.
A megszólalók egyike sem tesz azonban említést arról, hogy a katonai erő alkalmazásával a NATO saját alkotmányát, a Washingtoni szerződést is megszegte. Annak ugyanis 5. és 6. cikke egyértelműen kimondja, hogy a NATO katonai erőt kizárólag a szövetség tagjait ért támadás esetén alkalmazhat, A NATO közel ötven évig be is tartotta ezt, most azonban először a gyakorlatban, majd pedig doktrinális szinten
- 96/97 -
is túllépett ezen. A NATO-ban ettől kezdve az "out of area"-elv érvényesül, miszerint mód van ENSZ-felhatalmazás nélküli NATO-akcióra a "felelősségi területen kívül", azaz a NATO országok területén kívül is. Jugoszlávia megtámadása ettől kezdve csak az első eset a nemzetközi felhatalmazás nélküli NATO-beavatkozások sorában, amit a NATO minden esetben meg fog tenni, amikor bármilyen okból érintve érzi magát, Ez nem kevesebb, mint a ius ad bellum, a háborúindításhoz való jog önmaga számára való általános érvényű fenntartása. A nemzetközi jog teljes figyelmen kívül hagyásával az erősebb joga került itt demonstratív módon deklarálásra.
A kép azonban még így sem teljes. Pontosan tudjuk, hogy a jugoszláv katonai erők, a népirtással, a koszovói albánokkal szemben viselt háborújukkal minden létező emberi jogi, nemzetközi jogi normát súlyosan, tömegméretekben és folyamatosan megsértettek. Mindez azonban a NATO vonatkozásában sem alapozza meg a háborúviselésre vonatkozó nemzetközi jogi előírások megszegését, különösen pedig a népirtásban vétlen civil lakosság, a népirtással összefüggésbe nem hozható civil infrastruktúra pusztítását, valamint nem ad felhatalmazást a természeti katasztrófa-helyzet előidézésére, továbbá nem teszi lehetővé az ENSZ által betiltott fegyver-típus (radioaktív fegyver) alkalmazását.
A folyóiratban megszólalók többsége evidenciaként kezeli azt, vagy elsőbbséget ad annak a nézetnek, hogy a NATO a koszovói albánok és az emberi jogok védelme érdekében, a népirtás, valamint a humanitárius katasztrófa megakadályozása miatt avatkozott be. Úgy gondolom, hogy ez nem felel meg a valóságnak. Még akkor sem lehetne ezt igazságnak elfogadni, ha nem tudjuk megnevezni a háború pontos okát, vagy ha nem egyetlenegy, hanem számos okra vezethető vissza a katonai beavatkozás. Ennek a kérdésnek az eldöntésénél a magam részéről nem a NATO háborús propagandájából indulok ki, hanem a katonai történésekből. A NATO ugyanis a koszovói népirtás megakadályozása érdekében nem avatkozott be. A NATO a háború egész időtartama alatt Jugoszlávia egész területét, Koszovótól több száz kilométerre lévő területeket és többek között a népirtással közvetlenül összefüggésbe nem hozható intézményeket, infrastruktúrát, civil ipari létesítményeket bombázott, A Koszovón kívüli jugoszláv területeken a NATO több katonai bevetést hajtott végre és több kárt okozott, mint Koszovóban, a népirtás színterén. A NATO-gépek, vállalva a hatékonyság törvényszerű csökkenését és a szükségszerű tévedéseket, a jugoszláv légvédelem által el nem ért magasságból szórták bombáikat, kizárólag azért, hogy pilótákat ne veszítsenek. Nem a koszovói albán életek, hanem a pilóták életének megmentése volt az elsődleges cél. A légierő kizárólagos és alacsony kockázat-szintű alkalmazása, a valóban hatékony, de nagy emberáldozatot követelő szárazföldi hadművelet elkerülése nyomán, a jugoszláv katonákkal, belügyi csapatokkal (népirtókkal) való közvetlen harcra nem vállalkozott a NATO.
(Az UCK támogatása NATO beavatkozás nélkül is megtörténhetett volna.) Sőt, miután nyilvánvalóvá vált, hogy Milosevics felgyorsította a népirtást, a NATO ugyan intenzívebbé tette a légitámadásokat, de ezáltal nem tett többet a népirtás megakadályozása érdekében. Az, amit a NATO 78 nap alatt katonailag csinált, azt lehet megfélemlítésnek, politikai nyomásgyakorlásnak, éles hadgyakorlatnak stb. nevezni, de ettől egyetlenegy koszovói albán élete sem lett könnyebb. Ezzel távolról sem szeretném azt állítani, hogy a NATO-beavatkozás okozója volt a népirtásnak, de azt igen, hogy nem kívánt és meg nem akadályozott módon, a háború ideje alatt hozzájárult a népirtás fokozásához. A NATO hadműveleteinek tanúsága szerint a háború nem a koszovói albán életek megmentéséért, hanem egész Jugoszlávia ellen, Milosevics diktatórikus rendszerének megdöntéséért, vagyis a rambouillet-i diktátum végrehajtása érdekében folyt.
A folyóiratban megszólalók közül számosan gondolják azt, hogy attól, hogy a NATO korábban sehol sem avatkozott be az emberi jogok védelmében és a NATO továbbra sem állítja magáról, hogy a jövőben is be fog avatkozni hasonló esetekben, nem jelenti azt, hogy a jugoszláviai beavatkozás ne lett volna indokolt. Ezen megközelítés szerint a jugoszláv NATO-beavatkozás humanitárius indokát nem ássa alá az, hogy előzmény nélküli, hogy a világ számos pontján folyamatosan megvalósuló humanitárius katasztrófák esetében a beavatkozás gondolata sem merül fel. E nézetet vallók közül azonban senki sem teszi fel azt a kérdést, hogy miért éppen Jugoszlávia és miért éppen 1999. márciusa a beavatkozás, a precedenst-nem-teremtés helye és időpontja? Mitől és miért válik fontosabbá a koszovói népirtás a többi nép-
- 97/98 -
irtásnál? A humanitárius katasztrófák szűnni nem akaró sorában miért Jugoszlávia lesz az első, ahol a NATO beavatkozik? A válasz nyilván nem a koszovói népirtás kegyetlenségi vagy méretbeli mutatóiban keresendő. Akkor miben? Megítélésem szerint politikai, geopolitikai, gazdasági természetű okokban. Aki csak szóba áll ezen nem elsődlegesen emberbaráti okokkal is, az kénytelen elfogadni azt is, hogy a NATO háborúját a nemzetközi jog nem hogy nem szentesíti, de önmagában véve, definíciószerűen sem fogadja el azt humanitárius intervenciónak, mivel abban geopolitikai tényezők, motivációk is szerepet játszottak. Véleményem szerint azért sem áll meg a saját lábán a humanitárius intervenció indoka, mivel a NATO nem tett meg minden tőle elvárhatót a Jugoszláviával vívandó háború elkerülése érdekében (blokád, külföldi deviza-készletek befagyasztása, energia-csapok elzárása, EU-beutazási tilalom jugoszláv politikusoknak),
Mindezek nyomán azt gondolom, hogy éppen a nemzetközi jog "többrendbeli" megszegése, a humanitárius intervencióhoz szükséges kritériumainak hiánya miatt került annyira előtérbe az emberi jogok védelme iránt indított háború teóriája, A NATO ettől remél nemzetközi legalizálást és legitimálást a beavatkozásához. A beavatkozás nem az emberi jugok védelmére volt precedens, hanem a nagyhatalmi érdek, az erősebb jogának korlátlan és következmények nélküli újabb megnyilvánulására.
A folyóirat hasábjain megszólalók közül többen a jugoszláviai beavatkozás értelmezési kereteként a második világháborút használták. Megint mások a zsidóság történetével és a Holocausttal, illetve a vészkorszakkal összefüggésben hajlandóak csak nézni az eseményeket. A magam részéről a párhuzamot kizárólag mint egyet a sok értelmezési lehetőség közül tudom elfogadni, amely mint minden más párhuzam, ebben az esetben is szolgál fontos tanulságokkal. Számomra Konrád György, Elia Wiesel és Randolp Braham megnyilvánulásai az iránymutatók, akik kifejezetten elutasították a Holocaust-párhuzamot, még akkor is, ha utóbbiak a NATO-beavatkozás morális alapját el is ismerték.
A második világháborúnak és a Holocaustnak a kizárólagos és túlfeszített értelmezési keretét azért is tartom erőltetettnek mert események, cselekmények és személyek kényszer-"beazonosítását", a problematika leegyszerűsítését és a szereplők jókra és gonoszakra történő felosztását vonja maga után. A NATO- beavatkozás híveinek szemében ezáltal az ószövetségi kötelesség törvényének elutasítói, egy felszínes demagógia képviselői, a liberális demokráciát védő politika elutasítói lesznek (legalábbis a folyóiratban megszólalók egyrésze szerint) a NATO katonai beavatkozását elutasítók. Ettől már csak egy, mások által sokszor megtett lépésnyire van az, hogy a NATO háborújának ellenzőit Milosevics támogatóinak nevezzék, és kétlépésnyire attól, hogy ugyancsak ők antiszemita hírébe keveredjenek.
A folyóiratban megszólalók - egy kivétellel - nem ejtenek szót a vélt vagy valós morális okok mögött is jelenlevő anyagi természetű kérdésekről. A NATO-háborúnak csak a becsült költségei ismertek (meghaladja Magyarország egyéves teljes költségvetését), de esetünkben nem is ennek összegszerűsége a lényeges. A Fundamentumban elhangzottakra és el nem hangzottakra reflektálva sokkal inkább az arányokat és az elszámolási módokat tartom kiemelésre méltónak. A katonai akció költségei egyrészt alapot adnak a katonai kiadások növelésére az Egyesült Államokról kezdve Magyarországig, másrészt a hadviselés költségeként kerülnek elszámolásra a menekülteknek szánt pénzek is, kb. 6:1 arányban. A háborúra szánt költségekből szanálni lehetett volna a teljes jugoszláv gazdaságot, de ami ennél sokkal fontosabb: "az emberi jogok védelme", "a humanitárius katasztrófa megakadályozása" érdekében sokkal hatékonyabb módon lehetett volna felhasználni a pénzt. A háború költségeinek jelentős része egyszerűen kutatási és fejlesztési (úgynevezett K+F költség), kiképzési, garanciaidő lejárta előtti, gyakorló célú költségekként kerül elszámolásra.
Mindezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy humanitárius katasztrófák megakadályozása esetén az anyagi megfontolásokra kell elsődlegesen tekintettel lenni, továbbá, hogy egyetlenegy ember szenvedése vagy élete pénzben mérhető lenne. Ugyanakkor állítom, hogy a jugoszláviai háborút nem az emberbarátok, hanem a katonai és háborús lobby indította el, valamint, hogy a NATO-háború nyertesei elsődlegesen nem a civilek és a menekültek, hanem katonák és a fegyvergyárosok lettek. ■
Visszaugrás
