Hazánkban a munkaviszonyban történő rendkívüli munkavégzésnek általában három csoportját különböztetik meg: a túlmunkavégzést, amelyet újabban szűkebb értelemben vett rendkívüli munkavégzésnek neveznek, továbbá az ügyeletet és a készenlétet. Ez a sorrend a munkavállalótól az erre meghatározott időben megkívánt munkateljesítmény intenzitását veszi alapul: túlmunkavégzésnél a munkaidőben megkívánt teljes munkateljesítményt, ügyeletnél a felmerülő szükséglet szerinti, általában részleges munkateljesítményt kell nyújtani, készenlétnél pedig munkára képes állapotban kell a munkavégzésre készen állni, azonnali vagy meghatározott időn belüli munkábalépés kötelezettségével.
Az 1992. évi XXII. törvénnyel kihirdetett III. Mt. szabályai szerint a munkáltató a munkavállalót kivételes esetben rendkívüli munkavégzésre, túlmunkavégzésre, illetve meghatározott helyen és ideig történő készenlétre kötelezheti [Mt. 126. § (1)-(2) bekezdés]. Ehelyett a teljes munkaidő mértéke napi 8, heti 40 óráról legfeljebb napi 12, heti 60 órára emelhető fel, ha a munkavállaló készenléti jellegű munkakört lát el [Mt. 117., illetve újabban 117/B. § (3) bekezdés], vagyis olyan munkakört, amelyben a feladat ellátása nem kíván meg állandó munkavégzést, hanem a munkaidő kezdete és vége közé kisebb-nagyobb, összességében jelentős munkavégzést nem kívánó olyan szünetek esnek, amelyek lehetővé teszik a munkavállaló kikapcsolódását. A 2001. évi XVI. törvénnyel történt módosítás e szabályokat azzal egészítette ki, hogy eltérő rendelkezés hiányában a készenlét helyét a munkavállaló jogosult meghatározni és annak ideje alatt a munkavállaló köteles gondoskodni munkára képes állapotának megőrzéséről [Mt. 129. § (1)-(4) bekezdés]. További szabály alapján kollektív szerződés előírhatja, hogy a készenlétet követően nem illeti meg (napi) pihenőidő a munkavállalót, ha a készenlétet nem a munkáltató telephelyén töltötte el [Mt. 123. § (3) bekezdés]. Az ügyelet fogalmát a törvény nem, hanem csupán a végrehajtási jogszabályok és a gyakorlat használja.
Németországban a túlmunkavégzésnek két fajtáját ismerik, egyfelől a szűkebb értelemben vett túlmunkavégzést (Überarbeit), azaz a szerződéses, illetve szokásos munkaidőt meghaladó munkát, másfelől a többletmunkavégzést (Mehrarbeit), vagyis a törvényes - általában a heti 48 órát kitevő - munkaidőt meghaladó munkavégzést (Hueck, Alfred - Nipperdey, Hans Carl, Lehrbuch des Arbeitsrechts. 7. kiadás. Berlin - FrankfurtaM: Vahlen, 1963. 210. old., Schaub, Günter: Arbeitsrechts-Handbuch. 10. kiadás. München: Beck, 2002. 416. old. 55/). E megkülönböztetés jelentősége újabban csökkent, mert az európai közösségi irányelven alapuló újabb német törvényi szabályozás nem ismer olyan törvényes munkaidőt, amelynek túllépése esetén a törvény alapján, külön kikötés nélkül pótlékolt munkabér járna, vagyis a többletmunkavégzés megkülönböztetésének alapja megszűnt. A munkaidő-szabályozás és az azon alapuló német bírósági gyakorlat a túlmunkavégzés mellett használja a készenléti jellegű munkakörben végzett munka, illetve az ügyelet, a készenléti szolgálat és a hívásra váró készenlét fogalmát is a következők szerint. Ez utóbbiak bizonyos szempontból közel állnak a lehívásos munkavégzéshez, amelynél az eseti munkaidő-beosztás a munkáltató "lehívás"-án alapul (BeschFG 4. §), tartalmilag azonban különböznek, mert a túlmunkavégzés stb. rendkívüli munkaidőben, a lehívásos munkavégzés viszont rendes munkaidőben történő munkavégzés.
Az elhatárolásnál megkülönböztetik a munkaidő, illetve a munkabér szempontjából történő figyelembevételt. A munkaidőként történő számbavétel szempontjából az a lényeges, hogy a szolgálat akadályozza-e a kikapcsolódásban, pihenésben a munkavállalót, igenlő esetben az ilyen időt a munkaidőbe be kell számítani. Előfordulhat az is, hogy ha az igénybevétel és a munkavégzés nem áll fenn az egész munkaidőben, e címen a munkaidő hosszát felemelik, a munkaidő befejezését meghosszabbítják, vagyis hosszabb munkaidőben foglalkoztatják a munkavállalót. Ha pedig meghatározott időben a munkavégzés felmerülésének szükségessé válása általában kizárható, vagy jelentősen korlátozottnak ítélhető, olyan megoldás is alkalmazható, hogy a munkaidő felemelése helyett esetleg váltásos, készenléti szolgálatot írnak elő (BAG AP 14. számú határozata a BAT 33a §-ához). A munkabér szempontjából pedig azt kell mérlegelni, hogy milyen intenzitású munkavégzésre kerül, illetve kerülhet sor és ennek figyelembevételével állapítható meg díjazás, illetve annak mértéke.
Ügyelet [külföldön inkább "készenléti munka" (az arbeitsbereitschaft) megjelölés használatos] a munkáltató által meghatározott helyen - általában a munkahelyen - való tartózkodás és munkavégzésre készenállás avégett, hogy a munkavállaló szükség esetén nyomban munkába lépjen (pl. telefonkezelő, szálloda éjszakai portása). Az ügyelet tehát szükségképpen a munkáltató által meghatározott helyen való tartózkodás kötelezettségével, ezen felül a felmerülő munkák végzésének kötelezettségével jár. Hosszabb idő óta használatos olyan tartalmi körülírás is, amely szerint az ügyelet a kikapcsolódás állapotában történő éber figyelmet kíván meg (BAG AP 5. számú határozata az AZO 7. §-ához), és ebben különbözik a készenlét más eseteitől. Ha tehát az előírt készenállási időben általában külön utasítás nélküli kisebb-nagyobb munkák végzése válik szükségessé, ügyelet áll fenn, esetleg ahelyett felemelt munkaidőhöz kötött készenléti jellegű munkakörről lehet szó. Az ilyen időben felmerülő munkavégzési kötelezettség mértéke általában pontosan nem látható előre, az csupán becsülhető, átalányozható, de kivételes esettől eltekintve kisebb, mint a rendes munkaidőben elvárt munka. Az ügyeleti idő a munkaidőbe mindenképpen beszámít (Hueck: i. m. 818. old.) és az ilyen időben rendszeresen felmerülő kisebb-nagyobb munkákra tekintettel a napi pihenőidő csak az ügyelet befejezésétől számítható (ErfK/Wank § 5 ArbZG 2/). Minthogy pedig a munkahelyen az ügyelet céljából való tartózkodás a munkavégzéshez képest általában kisebb mértékben veszi igénybe a munkavállalót, ezért megállapodás alapján kisebb díjazásban való megállapodás lehetséges (BAG AP 2-3. számú határozata az AZO 7. §-ához). Az utóbbi határozat értelmében az ügyelet az egyéb feltételek fennállása esetén akkor állapítható meg, ha a munkavállaló tartózkodási helyét a munkáltató jogosult meghatározni az üzemhez tartozó vagy nem tartozó helyen, esetleg a munkavállaló lakásán (BAG 4 AZR 388/1955. számú határozata). Ehhez képest az előbbi határozat szerint például a gépjárművezető a gépkocsi kabinjában töltött ideje munkaidőnek számít (BAG 4 AZR 403/1955. számú határozata). Ha az ügyelet idejét a munkaidővel összevonják, az annak készenléti jellegű részére eső díjazás a munkaidőre járó díjazásnál kisebb is lehet, azon felül további díjazás (pl. túlmunkapótlék) nem jár, és az összevont időre járó díjazás átalányban is fizethető (BAG AP 39. számú határozata a BAT 15. §-ához; Hueck: i. m. 277. old.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
