A jogátruházás általános értelemben élők közötti transzlatív jogutódlás, származékos (derivatív) jogszerzés, amely lehet akár egyetemes, akár különös. Ez a jogutódlás, mivel az átruházás folyományaként az eredeti jog alanyának helyébe másvalaki lép, voltaképpen minden esetben alanycserét jelent valamely jogi helyzetben. Ilyenkor tehát nem pusztán valamely jog, hanem általában valamely jogi helyzetnek az egésze száll át. Ugyanakkor a jogi helyzet az alanyok megváltozása ellenére sem módosul: "a transzlatív jogutódlás jogi szerkezete azon a feltevésen alapul, hogy valamely jogi helyzet, ha egyébként tartalmában nem változik, azonos marad, habár alanyaiban változás állott be. Ez az azonosság egyszerűen az egybevágóság viszonyát jelzi a régi és az új helyzet joghatásai között az új alany javára vagy terhére."1
Jogátruházáson a francia jog sem ért mást, mint vagyoni értékkel bíró forgalomképes jogok élők közötti származékos átszállását. Elöljáróban azonban a jelen tanulmány tárgyának körében annyi megszorítást mégiscsak kell tennem, hogy ehelyütt csupán a tudatos jogügyleti cselekmény keretében történő (tehát megállapodáson alapuló) jogátruházást vizsgálom. A törvényi jogátszállás eseteinek tárgyalásától - bár elvben azok is a jogátruházás fogalmába tartoznak - e tanulmányban eltekintek.
A következőkben tehát a jogátruházás francia jogban érvényesülő megoldásait igyekszem röviden, a lényeges elemekre koncentrálva vázolni. Ennek keretében először a francia jog azon legfontosabb sajátosságait ismertetem, amelyek eltérőek a magyar szabályoktól, és amelyek jelentőséggel bírnak a téma szempontjából. Ezt követően előbb a jogátruházás tárgyait veszem számba, majd a jogátruházás különböző módjait vizsgálom meg. A tanulmányt rövid összegzés zárja, amelyben a legfontosabb tapasztalatokat foglalom össze.
A francia jog a vagyont szigorúan a személyhez kapcsolja. Aubry és Rau, a két XIX. századi híres jogtudós mára már klasszikussá vált meghatározása szerint a vagyon mindazon vagyoni jogok és kötelezettségek összessége, amelyek jelenleg vagy a jövőben megilletnek egy személyt.2 Eszerint tehát a francia jog a vagyont szélesebben értelmezi, mint a magyar: az nem csak a személy jelenlegi jogait és kötelezettségeit tartalmazza, hanem azon képességét is, hogy újakat szerezzen. Ezért mindenki szükségképpen rendelkezik vagyonnal, még ha éppen nincs egyetlen vagyontárgya sem, hiszen a szerzési képessége mindig fennáll.
A vagyon személyhez kötöttségének folyománya, hogy mindenkinek csak egy vagyona lehet. Vagyis a francia jog nem ismeri el azt a német jogban bevett vagyonjogi felfogást, ami szerint egy személy több vagyonnal is rendelkezhet. A vagyon "megtöbbszörözése" csak új személy létrehozásával: társaság alapításával oldható meg.
A vagyon mint egész a francia jogban is lehet rendelkezés tárgya, de csakis halál, illetve jogi személy megszűnés esetére. Az egyetemes jogutódlás ugyanis - a fogalomból következően - minden esetben csak halál esetében valósulhat meg.
A vagyont alkotó elemeket a francia jog javaknak (biens) nevezi, és két csoportra osztja őket: testi javakra (biens corporels), azaz dolgokra ( choses), és testetlen javakra ( biens incorporels), azaz jogokra ( droits).
A testi javak mindazok a testi tárgyak, amelyek emberi használatra szolgálnak, hasznosak és értékkel bírnak.3 Ez tehát a mi fogalmaink szerinti dolognak felel meg, és annak ellenére elismerik a vagyon részeként, hogy azt fogalmilag - mint a fentiekből is kitűnik - csak jogok és kötelezettségek alkotják.
A testetlen javak jelentik azokat a jogokat, amelyek vagyoni értékkel bírnak, és lehetővé teszik a dolgok használatát vagy bizonyos előnyök szerzését másoktól.4 Ezek: a dologi jogok, a kötelmi jogok és a szellemi alkotások jogai. A dologi jogok képezik a "testi jogokat" ( droits corporels), mivel testi tárgyakhoz (dolgokhoz) kötődnek, a kötelmi jogok és a szellemi alkotások jogai pedig a "testetlen jogokat" (droits incorporels). (Természetesen lényegét tekintve valamennyi jog szükségképpen testetlen, a megkülönböztetés pusztán elméleti, és arra az időre nyúlik vissza, amikor a dolgot és a dolgon fennálló jogot még nem különítették el5).
A javak jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy a dologi jog (droit réel vagy droit des biens), és benne a tulajdonjog szabályai elvben rájuk irányulnak. Ugyanakkor a gyakorlat - a Code civil (Polgári Törvénykönyv) látszólag esetleges fogalomhasználatának (a tulajdonjog tárgyaiként valahol dolgokat, valahol pedig javakat jelöl) egységesítésére - a dologi jog szabályait csak a dolgokra és a testi jogokra értelmezi, míg a testetlen jogokat a személyhez kötődő jogosultságként fogja fel.
A francia jog és a hatása alatt fejlődött jogrendszerek jellegzetes megoldása a tulajdonátruházás terén az ún. konszenzuális rendszer. Ez a felfogás az átruházáshoz szükséges jogcím és szerzésmód összefüggésében a hangsúlyt az előbbi felé tolja el, amikor úgy rendelkezik, hogy a tulajdon a felek puszta megállapodásával ( solo consensu), minden további cselekmény nélkül átszáll. Ezt a szabályt általános elvként a Code civil 1138. szakasza fogalmazza meg: "A dolog szolgáltatására irányuló kötelezettség a szerződő felek puszta megegyezésével teljesedik. A jogosult tulajdonos lesz, és a veszély rá háramlik attól a pillanattól kezdve, hogy a dolgot át kéne adni, abban az esetben is, ha az átadás ténylegesen nem történt még meg, feltéve, hogy a kötelezett nincs késedelemben; ez esetben ugyanis ez utóbbin marad a veszély."6 Ezt erősíti meg az adásvételi szerződésre vonatkozóan a kódex 1583. szakasza: "[Az adásvétel] kész a felek között, és a vevő megszerzi a tulajdonjogot az eladótól, amint megállapodtak a dologban és az árban, noha a dolgot még nem adták át, sem pedig az árat nem fizették meg."7
A konszenzuális rendszer ugyanakkor természetesen ismer kivételeket a főszabály érvényesülése alól: ezek adódhatnak természetes akadályokból (a fajta szerint meghatározott, valamint a jövőben létrejövő dolgokra nem érvényesül a rendelkezés), illetve jogi akadályokból (az eladó tulajdonosi minőségének hiánya, valamint a felek eltérő megállapodása8 szintén kizárja az azonnali tulajdonátszállást). Mindezek azonban nem változtatnak azon, hogy a tulajdonjog a francia jogban főszabály szerint a felek puszta megegyezésével átszármazik.
A főszabály érvényesülése esetén azonban az a helyzet áll elő, hogy a szerződés érvényes létrejöttét követően az eladó már idegen tulajdont tart a birtokában. Ez viszont - mivel a konszenzuális rendszerben a tulajdon átszállása nem kapcsolható külsőleg is látható jelenségekhez (mindenekelőtt a dolog átadásához) - harmadik személyek számára bizonytalanságot okozhat a tulajdonosi minőség felismerése tekintetében. Ezért a francia jog a harmadik személyek vonatkozásában kisegítő szabályokat kénytelen alkalmazni (tehát a jog a felek között a megegyezéssel átszáll, ez külső személyek felé azonban csak a kivételes előírások által érvényesül). Ingatlanokra nézve az ingatlan-nyilvántartás teremti meg a közhitelességet, ingó dolgokra vonatkozóan pedig a Code civil 2279. szakasza adja a látszatvédelmet: "Ingók esetében a birtoklás jogcímmel ér fel."9 Eszerint ha a vevő jóhiszemű, és a szerződéskötést követően megszerzi az ingó dolog birtokát, akkor is tulajdonos lesz, ha az eladó korábban érvényes szerződéssel már másvalakire átruházta a tulajdont. Mindazokra a javakra nézve pedig, amikre nem alkalmazható a 2279. szakasz - így a testetlen jogokra is -, a Code civil-nek az engedményezésről történő értesítésre vonatkozó 1690. szakasza teremti meg a védelmet. Erről azonban később még lesz szó.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
