Varga Zs. András[1]: A jogértelmezés határai[1] (KD, 2026/10., 1686-1689. o.)

Tisztelt Polgármester úr!

Kedves Előadótársak!

Igen Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jó volt ez az előadói sorrendcsere, mert ha jól figyeltem, minden előadó érintette a Kúriát, de nem fogom arra használni az utolsó felszólalást, hogy bármire válaszoljak, mert ugye nincs lehetőségük viszontválaszolni, úgyhogy nem lenne ez nagyon udvarias. Viszont nagyon örülök, hogy itt lehetek. És habár mostanában mindenféle feladatai támadnak az embernek, ki nem hagytam volna. Polgármester úrnak mondtam, hogy el fogom árulni, hogy miért: azért mert pontosan 25 éve álltam itt először, akkor azon az oldalon a legvégén, és akkor ezen az oldalon a legszélén pedig Solt Pál elnök úr volt. Még arra is emlékszem, hogy miről beszéltem: az úgynevezett Lex Pokolról, a sajtóügyekben a sajtóközleménnyel érintett válaszadási jogáról, amely válaszadási joggal akkor nem értettek egyet végül, tehát az a törvény nem valósult meg. Mára viszont természetessé vált, a napi joggyakorlat is azt mutatja, hogy ha valakiről rosszat akarunk írni, akkor fel kell ajánlani a lehetőséget előzetesen, hogy válaszoljon rá. Mára ez természetes jog lett, úgyhogy a Kaposvári Jogi Beszélgetések igen-igen érdekes volt mindig, és hát olvasom nyilván a napi sajtót, mostanában figyelmesebben, mint máskor, úgyhogy olvastam a vagy tegnap vagy ma megjelenteket is a Jogi Beszélgetésről. Engedelmükkel nem protokolláris előadásra készültem, de egyik se volt az egyébként, tehát azt hiszem, hogy ez a Jogi Beszélgetések, pont a kötetlensége miatt, tehát abból adódóan, hogy nem egy előre meghatározott tárgykörben kell különféle metszetekben bemutatni a meglátásainkat, ez mindig pezsgő. Nos, én ezt gondoltam, hogy felpezsgetem most is ezzel A jogértelmezés határai előadással. Nyilván 30 percben nem lehet mindent elmondani, úgyhogy kicsit vázlatos lesz, de muszáj onnan kiindulni, hogy a jelenlegi, jelenleg is alkalmazott jogfelfogásunk alapjai 19. századiak. Régimódi. Ez akkor is igaz, hogyha nyilván az anyagi jogi és különösen a polgári anyagi jogi jogintézmények ennél sokkal régebbiek, a római jogban gyökereznek, de az, ahogy alkotjuk is, már nem mi főként, de ahogy alakítjuk, ahogy értelmezzük és alkalmazzuk a jogot, az a gondolkodásmód lerövidítem, hogy ne vesszek el a gondolatban: a jogdogmatikánk a 19. századi jogpozitivizmuson alapul. Ennek az egyik jelensége az, hogy a korábbi dogmatikai esetről esetre, lépésről lépésre fejlesztett jog helyét átvette a normatív, a jogalkotó által kötött formában megalkotott jogszabályok divatja, és azóta is ebben élünk.

Miért alakult ez így? Azért, mert a 19. század általános világképe pozitivista volt. A világ megismerhető, a világ objektív, a jog is egy jelenség, a jog is objektív, ezért a jól megírt jog jól megismerhető. Következésképpen megalkotható a tökéletes törvény, és a tökéletes törvény alkalmazásával, elnézést kérek Benkő Imolától, hogy mégis visszautalok, a materiális igazság kideríthető. Tehát ez az egész világképünk, és ezen alapul, hogy mást ne mondjak a bizonyítási rendszer. Tavalyelőtt megígértem, hogy egyszer a bizonyítási rendszerre vonatkozó nézeteimet is elmondom itt, de nem most, talán majd egyszer. Mindenesetre maradjunk annál, hogy megalkotható a tökéletes törvény, és a tökéletes törvény világos a jogalany számára, világos a jogalkalmazó számára, hasonló esetekben nyilván hasonlóan érvényesül, no ezen alapul mindaz, amit mi gondolunk. Következésképpen ezt a jogot nem vagy csak nagyon-nagyon korlátok között, kivételes esetekben kell értelmezni. És tanítjuk ma is, bár leginkább csak a büntetőjogban ezt a nagyon-nagyon szűkre szabott értelmezési eszközrendszert: interpretatio grammatica, logica, systematica, historica, azaz nyelvtani vagy textuális, logikai, rendszertani és történeti értelmezés. Csak halkan mondom, amikor nekem a jogot tanították, akkor még azt is mondták, hogy na ezt a rendszertani meg történeti értelmezést csak legvégső esetben lehet alkalmazni. Emlékszem, hogy mikor merült fel történeti értelmezés komolyan. Pálinkás György legfelsőbb bírósági tanácselnök úr ügye volt egy népirtásértelmezés, amikor valamelyik hídon valakit megvertek a bőrszíne miatt, és ugye akkor logikusan megálltunk, 19. század óta örökölt módon a nyelvtani logikai értelmezésnél, hogy bőrszíne miatt verték meg, tehát népirtás bűntette miatt kell felelősségre vonni. Elfutott a Kúriáig a dolog, és ő mondta, hogy álljunk meg egy pillanatra! Persze nem az a kérdés, hogy bűncselekménye, nem az a kérdés, hogy súlyos személy elleni bűncselekmény-e, de biztos, hogy azért, mert egy embert megvernek, ezért mindjárt ezt a végtelenül súlyos népirtás bűntettét kell alkalmazni?! És előkereste, a dokumentumait a nemzetközi szerződésnek, a genocídiumegyezménynek, és kiderítette, hogy tényleg nem! Tehát a nemzetközi jogi alap nem egy emberről szólt, hanem akkor merül fel, amikor egy népcsoportot tényleg meg akarok semmisíteni, vagy azt a népcsoportot tényleg szisztematikusan hátrányos helyzetbe akarom hozni. Ezért lett aztán az a vége, hogy persze súlyos ítéletet hozott a Legfelső Bíróság, na de, ami miatt ez most érdekes, hogy itt jelent meg a történeti értelmezés. Újságcikk hegyek, Magyar Jog, Jogtudományi Közlöny, abban az időben hegyek keletkeztek ebből, hogy a bíróságnak tényleg szabad-e elmenni idáig és ilyen történeti szempontokat figyelembe vennie? Ennyire 19. századi kötöttségű a jogértelmezési gondolkodásunk, és ehhez kapcsolódnak nyilván az úgynevezett toposzok, tehát az, ahogy alkalmazzuk a

- 1686/1687 -

jogértelmezést. Per analogiam, tehát az analógia aztán a későbbi törvény korábbi törvény, ugye az a priori- a posteriori értelmezés, a generális-speciális, de ezek sehol nincsenek leírva mind a mai napig. Az újabb törvény miért üti a régit? Jó, ezt megoldottuk a hatállyal, na de az általános-különösnél sehova nincs leírva, és nem is működik. Elvileg ugyanis a különös rendelkezés felülírja az általános rendelkezést, kivéve az igen tisztelt Alkotmánybíróság által védett Alaptörvényt, amely a legáltalánosabb, és mégis üti a különös törvényt. Tehát nincsenek leírva, de ezek között a keretek között működtünk, és mindez miért volt jó sokáig? Mert ez azon alapult, hogy legalább a szavaknak az értelme világos. Most nem akarok elmenni tényleg, ide nem illő irányba, de hát azért nézzük azt meg, hogy ma bármelyik szó - szó, nem mondat, nem rendelkezés, bármelyik szó - értelme világos-e. Nem tudom kihagyni: ha felteszem a kérdést a mai világban, hogy tessenek mondani, férfi vagyok-e vagy nő, ugye a válasz nem egyértelmű, elkezdünk beszélgetni arról, hogy attól függ, hogy minek vallom magam. Tehát a materiális igazság ugye elkezdett önmagában attól bizonytalanná válni, hogy a szavaink nem egyértelműek.

Na, most mi van ma akkor ezek után? Hát ugye vannak törvények, világos, normatív korszak, azóta is tart, vannak alapelvek. Az a kérdés viszont, hogy ezeket a törvényeket és alapelveket ma automatikusan alkalmazzuk, állandó világos mérceként alkalmazzuk vagy nem. Nekem az a tapasztalatom, és a 25 évet ezért is említettem az elején, hogy immár 30 éves tapasztalatom, hogy nem, tehát ha mögé nézünk annak, amit csinálunk bármelyik hivatásrendi területen, akkor azt látjuk, hogy alapvetően nem a szabály értelmét keressük először, hanem a szabály alóli kivételeket keressük. Tetszik, nem tetszik, nyilván perben így működik, mert ugye az egyik fél azt akarja megmondani, hogy a másik fél állítása, aki törvénnyel támasztotta alá az állítását, az miért nem alkalmazandó. De ez most már nemcsak a peres felek esetén, tehát a kontradikció tiszta világában igaz, hanem a jogalkalmazó, nevezzük nevén, a döntéshozó világára is kiterjedt. Ha nem tetszik a törvény, akkor próbálom megtalálni azt, hogy miért nem kell alkalmazni vagy miért nem úgy kell alkalmazni, ahogy első ránézésre kellene. Csak pár példát mondok, megpróbálok nem elmerülni nagyon bennük. Ugye mindenki számára világos, hogy szerződéskötést követően mi az alapvető szabály? Nem is a 19. századi, hanem a római jogi pacta sunt servanda, szerződéses ígéretet be kell tartani, röviden teljesíteni kell. Ezt szoktuk alkalmazni, emiatt szokott vita támadni. Vajon ez az érv vagy elv vagy szabály dönti-e el a jogvitát vagy az ellenkező oldal érvében megjelenő kivétel, a clausula rebus sic stantibus? Mindenki szabadon végiggondolhatja a tapasztalatait, azt is, amit mondani szokott, azt is, amit pervesztesként elvisel adott esetben, azt is, amit döntéshozóként mond. Bizony az érdeklődésünk fókuszában sokkal inkább az utóbbi, a megváltozott körülményekre hivatkozás, a kivételre hivatkozás, a szabály nem alkalmazhatóságára való hivatkozás a sokkal gyakoribb.

Mondok másik példát, ha már ezt a materiális igazságot említettem, persze, mind a mai napig ezen a logikán alapul a világon nem mindenhol, de nálunk igen, a kontinensen általában, Magyarországon, Közép-Európában, különösen a büntető eljárás, hogy ki kellene deríteni a materiális igazságot. Igen, és akkor kérdezem tisztelettel, hogy na és hogy derítjük ki a materiális igazságot, amikor a bizonyítás egyik megkerülhetetlen szabálya, hogy a törvénysértően beszerzett bizonyíték nem használható? Hát a törvénysértően beszerzett bizonyíték attól elvezethetne a materiális igazsághoz, persze a processzuális szemléletünk miatt helyesen azt mondjuk, hogy a törvénysértően beszerzett bizonyíték nem használható, csak innentől kezdődően ne mondjuk, hogy a materiális igazságot derítjük ki. Nem bírom megállni, hogy ne mondjak példát, mert láttam ilyen ügyet, igaz, hogy a felmentő ítéletet követő kártérítési perben. Egyetlen nagyon komoly bizonyíték volt, a lehallgatott telefonbeszélgetés, a terhelt bevallotta részletesen, hogy mit csinált, megbeszélték, csak éppen egy aláírás hiányzott az engedélyről, ezért a bíró természetesen kizárta a bizonyítékok közül, más bizonyíték pedig nem lévén fel kellett menteni azt a vádlottat, akiről mindenki tudta a teremben, a védője, értelemszerűen az ügyész és a bíró, hogy elkövette. Semmi gond nincs, tehát félre ne értsék, nem azt vitatom, hogy törvénysértően beszerzett bizonyíték használható-e! Persze, hogy nem! Csak éppen a materiális igazságra törekvés ettől kezdődően egy olyan tétel, amit mondunk, de nem hiszünk és nem is tudjuk megvalósítani. Mondom a harmadik példát. Kötelezőek a törvények? Hát ember nincs, aki azt mondaná, hogy nem, tehát minek van? És a gyakorlatban? Hát itt hallottunk javaslatokat, hogy ha a bíró úgy gondolja, hogy nem kell alkalmazni, akkor az Alkotmánybíróságon milyen módszerrel lehet eredményesen megtámadni, vagyis a kivételszabály válik érdekessé. Az Alkotmánybíróságon kívül itt van az európai jogellenesség úgyszintén. Nagyon gyakori, Magyarország élen jár ebben, és mondhatom azt is, amikor nem fordulunk sehová, hanem úgy, ahogy ezt nekünk előírja, többek között az Alkotmánybíróság, felismerjük az ügy alapjogi érintettségét és magunk kezdjük el megmondani, bíróként, magunk kezdjük el megmondani, hogy ugyan a törvény így szól, de ezt miért nem lehet úgy értelmezni, ahogy amikor elkezdtük olvasni, értelmeztük volna. Az alapjogi megközelítés miatt finomítunk. Hát ehhez nagyon értünk, mert a szavakból élünk, árnyaltan értelmezzük, esetről esetre, specialitás-generalitással játszunk. Mondom a negyedik példát, hogy legyen valami aktuális is, ez hát ugye egy olyan kérdés. Mi az, hogy jogállam, mit kell vele csinálni? Alapvetően mindenki el tudja mondani, és nagyjából minden visszavezethető lesz a híres hat elemű Bingham-definícióra, hogy visszaható hatály tilalma, és így tovább. Kötelező? Kötelező. Miért beszélünk róla ennyit általában, és mikor beszélünk róla? Hát akkor, amikor meg akarjuk magyarázni, hogy miért nem alkalmazhatóak a jogállami szabályok. Mert egy bizonyos aktuális helyzet megköveteli, hogy most akkor mégse alkalmazzuk. Ezt nem folytatom tovább, mert nagyon aktuálissá válna. Tehát összességében mit látunk ma? Azt, hogy a törvény, az alkotmány a jogállamiság próbája, az alapvetően micsoda? Hát az, hogy ezeket a szabályokat, a törvényt, az alkotmányt, a jogállamiság elveit alkalmazzuk-e akkor, amikor nem esik jól? És valójában erről szól ez az egész jog. Ahhoz nem kellett nagyon jogszabály, hogy megegyezünk abban, hogy felépítem valakinek a házát, és azt tisztességgel felépítem határidőre. Ehhez nem kellett jog. Ehhez még elég volt a szokás, a társadalom összetartó ereje. Mire kellett jogot alkotni? Olyan helyzetekre, amikor vita támad. Szoktam mondani, hogy ha valódi vita vagy veszekedés van, ahhoz kellett a jog, hogy ezt megszelídítsük, hogy a veszekedést jogvitává szelídítsük és professzionális

- 1687/1688 -

környezetben megoldjuk. Vagyis az egész jognak az értelme az, hogy akkor érvényesüljön, amikor vita van. Ha nincs vita, akkor maximum tanárként van miről tanítani.

Vannak ilyen bűncselekmények, ugye hála a Jóistennek háborús bűncselekményeket itt nem szoktunk alkalmazni, de megtanítjuk őket, hogy hát van ilyen is. Tehát a jog az arra kell, az egésznek akkor van értelme, hogyha érvényesül akkor, amikor feszültség van, amikor nem magától értetődő, hogy ezt alkalmazzuk, és ez nyilván igaz, az Alaptörvényre, általában az alkotmányra, az alkotmányos szabályokra és nyilván vonatkozik, ha már ennyit beszélünk róla, a jogállamra is. Nem akkor érvényesül szépen, meg nem az a kulcs, ha a jogállam mögött mindenki egyetért mindenben, megyünk szépen dolgunkra. Akkor nyilván érvényesül, hát akkor persze, hogy nagyon.

Szóval mi a közös mindezekben a példákban, amiket mondtam? Hát az, ami a címe az egész előadásnak, tehát az, hogy vannak szabályok, a 19. századi pozitivista világnézeten alapuló merev, érvényesülni vélelmezett és tételezett szabályok, de bizony mi ezeket értelmezéssel szűkítjük, tágítjuk, adott esetben éppen mellőzzük is. A párhuzamos jogrendek miatt és az Európai Unió jogrendje az, itt tényleg előáll, hogy szó szerint mellőzünk egy törvényt. Megint hadd tegyek egy zárójelet, mert ezzel kapcsolatban éppen elég hosszú, még személyes gyakorlatom is van, mert számtalan ilyen ügyet láttam és kellett elintézni. Itt az infláció letörés miatt az ársapka. Ha nem volt elegendő mennyiségű csirkefarhát a boltban meg a raktárban, akkor nagyon kemény bírságok keletkeztek, a kormányhivatalok bírságoltak nagyon. Értelemszerűen az ügy eljutott Luxemburgba, az Európai Unió Bírósága pedig azt mondta, hogy ez versenykorlátozó. Nyilván, mi mást mondott volna, persze, hogy versenykorlátozó. És akkor visszaérkezett Magyarországra, és jellemzően hatályon kívül kellett helyezni, vagy ha volt rá mód, meg kellett változtatni a bírságoló döntést, a bírságot vissza kellett adni. Eddig jó, csak felmerült az a probléma, hogy kamatot is kellene fizetni. És hopp, ettől kezdve a közigazgatás jogi ügyből lett kiterjedt polgári jogi ügy, hogy milyen logika alapján fizetjük a kamatot? Mert a közigazgatási szabályoknál azt látjuk, hogy ha kamatfizetést akar a jogalap nélküli bírsághoz fűzni a jogalkotó, akkor erről rendelkezik. Van ilyen, versenyügyek, még egy másik eset, adóügyek. Tehát adóügyekben, versenyügyekben nemcsak a bírságot vagy bármilyen pénzügyi vagy pénzben kifejezhető szankciót kell visszacsinálni in integrum restitutióval, hanem kamatot is kell fizetni. Hát ugye, ebből az egyik értelmezés szerint adja magát, hogy akkor általában nem kell. Na, de jövünk mi, értelmezgetjük, hogy jó, hát akkor vegyük elő, tegyük be a közigazgatás mögé a polgári jogot, és mondjuk azt, hogy a polgári jognak ez a tartozatlan követelés esetén alkalmazandó kamatfizetési szabálya ez egy olyan általános jogelv, hogy ugyan a Ptk.-ban van írva, de a csirkefarhát bírságokra is alkalmazható. Ez a másik értelmezés. És ugye mivel találkoztunk, miért mondtam el a példát? Hát azzal találkoztunk, mert rendben van, de ha polgári jogot odahozom, akkor jogellenességre van szükség.

Mondhatom-e azt, hogy egy kormányrendelet alapján kiszabott bírság az Európai Unió értelmezése és annak törvényszékek, ítélőtáblák, illetve a Kúria általi követése folytán jogellenes? Csak halkan jelzem, a kormányrendelet, amely szerint bírságolni kell mind a mai napig hatályban van, azt elfelejtették hatályon kívül helyezni. Tehát egy hatályban lévő jogszabály - jó, nem törvény, kormányrendelet, ebbe ne merüljünk el - egy hatályban lévő jogszabály alapján kiszabott bírság értelmezés eredményeként nem kiszabandó. De ebből következően mondhatom-e azt, hogy jogellenes a helyzet, jogellenes volt a kiszabása, és mondhatom-e azt, hogy akkor egy újabb értelmezési módszerrel behozom a polgári jognak a kamatfizetési kötelezettségét? Na ez hosszúra nyúlt, nyakatekerődött egy kicsit, szokásom szerint, a példa, de azért az látszik, hogy jogértelmezéssel oda toljuk, húzzuk és vonjuk a jogszabály alkalmazandó következményét, amely eredetileg a régi jó nyelvtani logikai értelmezés szerint biztosan nincs benne. Aztán mégis ezt fogjuk követni.

Ez így lehet, hogy baj. És az, hogy baj, arról - ezt mindenkinek ajánlom, elnézést kérek, hogy reklámozok egy könyvet - Blutman [László] professzor az elmúlt hónapokban jelentetett meg egy könyvet a bírói jogértelmezésről[2]. Nem nagyon vastag, de hihetetlen apró betűkkel van írva. Tehát nagyon-nagyon-nagyon alapos munka, és ráadásul, bár Blutman professzor főként nemzetközi joggal, európai joggal foglalkozik, belevágta a fejszéjét ebbe és szépen kifaragta. Az Alkotmánybíróság és a Kúria esetjogát nagyon-nagyon nagy alapossággal feldolgozta.

Tehát ezt ajánlom mindenkinek, mert Blutman professzor következtetése megadja a választ arra, hogy én miért erről beszélek. Hát azért, mert azt mondja, hogy a jogértelmezésünk elvei, a jogértelmezésünk módszerei világosak. Önök is mondhatják, hogy amiről eddig beszéltem, azt már megtanulták ezelőtt évtizedekkel. Tehát világosak, stabilak, a 19. század óta ezt mondjuk, és még vitathatatlanok is. Hát melyikünk vitatja ezeket az elveket? Csakhogy, és ezt nagyon finoman fogalmazza meg Blutman professzor, arra nincs szabály, hogy egy konkrét ügyben melyik értelmezési módszert alkalmazzuk. Nem meri kimondani erősen, de az utolsó fejezetekből az süt át, utal arra, hogy bizony jogalkalmazóként a jogértelmezés módszereit, hát most nagyon eufemisztikusan mondom: teleologikusan választjuk meg. Magyarul aszerint választjuk meg, vagy abból az előfeltevésből választjuk meg, hogy a kiválasztott jogértelmezési módszer meghatározza, hogy milyen eredményre jutok, és végső soron eldönti az ügyet.

És bizony az Alkotmánybíróság és a Kúria esetjogát vizsgálva azt mondja, hogy nagyon-nagyon látszik, hogy ha egy másik módszert választott volna, a jogszabály az azonos jogszabály értelmezésére valamelyik bíróság, akkor nem biztos, hogy ugyanerre az eredményre jutott volna. Tehát a jogértelmezésünk hihetetlen módon veszélyes fegyverré vált. Amikor kiválasztjuk a módszert, nyilván, azért nem teljesen önkényesen, persze a felek közreműködésével tesszük. Nyilván ez nem úgy történik, hogy lapozgatja a bíró a Blutman-könyvet, éppen melyik oldalról találjon valamit. Tehát nyilván a

- 1688/1689 -

felek befolyásolnak, értelemszerűen a feleké a játék, de mindenesetre azt mutatja, hogy ez nagyon nagy veszély, mert, kedves Kollégák, ez a jognak a lényegét érinti. A jognak azt a lényegét, amelyről beszéltem, hogy ha jogszabály alkalmazása ilyen mértékben függ a jogértelmezéstől, akkor a jog maga bizonytalan lesz. Hogy mondjam? Inkább úgy fogalmazom meg, hogy ad absurdum, tetszőleges döntés hozható egy ügyben, aszerint, hogy az értelmezéssel mit csinálunk. Szóval ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a törvény, az írott jog, a normatív jog elveszíti a létjogosultságát. Az többet nem arra való, hogy elolvassuk, megtanítjuk az embereknek, vagy legalábbis vélelmezzük, hogy ismerik, aszerint járnak el, és ha aszerint járnak el, akkor biztosak lehetnek abban, hogy vita esetén nagyjából milyen irányba megy a dolog. Jó, hát kivéve, hogyha valami csúnya eljárási bakit nem vét valaki. Na, de ha az értelmezéssel többé kevésbé szabadon befolyásoljuk az eredményt, akkor ez hova fog vezetni? Megint nem merem kimondani... Szóval mindnyájan gyakoroljuk ezt a jogot, megpróbálom becsomagolni: azért ez azt jelenti, hogy a jogalkalmazó a konkrét ügyben átveszi a törvényhozó helyét. Tehát a jogalkalmazás eredményeként születik meg, ha nem is a szabály formálisan, de a szabálynak az a tényleges értelme, amelynek alapján eldől az ügy. Ez pedig eléggé sok mindent összezavar. És mi ennek az oka, hogy jutottunk el ide? Hát azért jutottunk ide, mert megváltozott a világképünk, megváltozott a világnézetünk. Beszélünk itt jogpozitivizmusról meg pozitív jogról, de csak azért, mert nekünk ez a kalapácsunk, esztergánk, szikénk, ecsetünk, vagy éppen attól függ, hogy művészeti vagy más területet akarunk-e. Mi ezzel dolgozunk, a pozitív joggal, a megírt törvénnyel. A 19. század óta örökölt jogfelfogással. De a lelkünk mélyén nem vagyunk már pozitivisták, nem pozitív a világnézetünk, nem részletezem nagyon, mert nincs már rá időm, de hát maradjunk abban, hogy nem hiszünk az objektív igazságban. Most itt nem a materiális igazságról beszélek. Arról, hogy létezik objektív igazság bármiben. Ma igazság narratívákról, igazság szempontokról beszélünk. Hát a perben persze, de a per az egy mesterséges vetülete az elméletileg valóságban megtörtént eseménynek.

Szóval arra a következtetésre kell jutni, hogy ha itt van ez a két pillér: egy pozitivista alapú jogfelfogás az eszköztárunk, de a világképünk nem az. Ki kell találni valamit, ami ezt a kettőt mégis összetartja. Tudják, kicsit úgy, mint a régi kastélyokban, amelyeknek elkezd kifelé dőlni a fala, ugye Olaszország tele van ilyenekkel. Nagy vasrudakkal és kívülről vaslemezekkel összehúzzák a falat. Mégse hagyjuk ledőlni, mert nem tudunk jobbat. Tehát nyilván mondhatom én, hogy régimódi, de nem tudunk jobbat. Senki nem tudja ezt a fajta jogfelfogást egy posztmodern, nem igazságalapú jogfelfogással lecserélni. Beszélni beszélnek hetet-havat, főként hogy ha nem kell alkalmazni, de jogalkalmazóként mindnyájan tudjuk, hát nem lehet. Mert akkor tényleg először el kéne mennünk kapálni, és megvárni, míg pár száz év alatt valaki kitalál valami egyebet, de mi azt nem érjük meg. Tehát ki kell találni valami olyan módszert, amely ilyen vonóvasként ezt az egészet összetartja. Sokféle dolog található ki, ugye itt Magyarországon is megpróbáltuk. Nem mi találtuk ki, csak átvettük egy másik jogrendszerből, mert kiderült, hogy adaptálható. Ez a híres korlátozott precedensrendszer, az a jogegységi rendszer, amelyet itt többen emlegettek az előadótársak közül. Teljesen biztos, hogy a) nem tökéletes, sehol nem az; ott sem az, ahol megszületett: az angolszász világban. És b) biztos, hogy nem csodaszer, tehát teljesen biztos, hogy nem fog minden helyzetet megoldani. De többé-kevésbé egy dolgot képes elérni, és ez is volt a célja: az, hogy a kiszámíthatóságot, a jogalkalmazás kiszámíthatóságát növelje. Hogy azért mégis, amikor valaki arra szánja magát, hogy perbe bocsátkozik, pert indít, akkor azért ne 50-50% legyen az esélye, hogy majd lesz valami. Hanem legyen mondjuk legalább 60-40 vagy 70-30 volna az igazi, annál többet úgyse lehet, mert azért a jövőben nem látunk. És ez nyilván a kedves Ügyvéd Kollégák számára is azért fontos, mert ennek alapján tudják eldönteni, hogy inkább perlés felé vagy inkább megegyezés felé próbálnak meg elindulni. Mert van, amikor az egyik működik van, amikor a másik. Az 50-50%-nál csak annyi mondható, meglátjuk, hogy mi történik.

Na ez volt a jogegységi változás mögött álló logika. Most, amikor szépen lassan hétéves lesz a rendszer, az mondható el róla, hogy működni látszik. Persze mivel nem tökéletes, vannak benne hibák. De azért látszik működni, mert két feltételnek eleget tesz. Az egyik, hogy bírói eszköz, tehát nem valamiféle igazgatási, hatalmi vagy bármilyen egyéb módszerrel próbálja a jogot kiszámíthatóbbá tenni, mert azt nem lehet. Azt már végigpróbáltuk. Tehát bírói módszer. Kettő: a felek érdeke működteti. Ezt mindig el szoktam mondani, hogy ez a rendszer azért működik, mert mindig van pervesztes fél, és a pervesztes fél számára ez is mindig egy lehetőség, nem csak az alkotmányjogi panasz. Azt mondhatja, hogy bocsánat, azért eddig mást tetszettek követni, most akkor miért ez van? Tehát mindaddig, amíg van pervesztes fél, márpedig az mindig lesz a perekben, addig van érdek amögött, hogy próbáljuk meg azt elérni, hogy az értelmezés ha 100%-osan nem is, de valamennyire legyen kiszámítható.

Én abban bízom, hogy ahogy az évek telnek, egyre kiszámíthatóbb lesz.

Most pedig köszönöm szépen a figyelmüket! ■

JEGYZETEK

[1] Elhangzott 2026. május 8-án a XXXII. Jogi Beszélgetések című konferencián Kaposváron.

[2] Blutman László: Értelmezés a jogban. A jog a nyelv fogságában, Gondolat Kiadó, Budapest, 2025.