A polgári jog és különösen a szerződési jog harmonizációja már évtizedek óta szerepel az Európai Közösségek, illetve Unió célkitűzési között, és már eddig is számos területen került sor harmonizációs lépések megtételére. Ezek a fogyasztóvédelemtől kezdve a nemzetközi magánjogon keresztül a társasági jogig igen széles kört ölelnek fel. E szektor-specifikus, a polgári jog egy-egy területére irányuló szemléletmód mellett azonban az utóbbi évtizedekben felmerült a szerződési jog egészének harmonizálása iránti igény is. Az Európai Bizottság e folyamat részeként 2011. október 11-én közzétette az európai közös adásvételi jog (Common European Sales Law) megalkotására irányuló rendelet-tervezetét.[2]
Az európai szakirodalomban, és a gyakorló jogászok körében is azonban már a tervezet közzététele előtt is komoly aggályok merültek fel a tekintetben, hogy rendelkezik-e az Unió a szerződési jog harmonizálásához szükséges hatáskörrel, egyáltalán szüksége van-e Európának az Unió által szorgalmazott közös szerződési/adásvételi jogra. Emellett kérdések merültek fel a közös európai adásvételi jog és az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete (Róma I.) kapcsolatát illetően is.
Jelen dolgozat e kérdéskört kívánja körüljárni, választ keresve egyrészt arra, hogy az Európai Unió Bíróságának gyakorlata, illetve a jogász társadalom körében felmerült aggályok fényében kiterjed-e az Unió kompetenciája a Bizottság által javasolt rendelet megalkotására, avagy sem. Ennek során elsőként röviden ismertetjük a tervezet előzményeit, majd a Bizottság álláspontját, és az azzal kapcsolatos aggályokat. Ezt követően a Bíróság gyakorlatának fényében a dolgozat átfogóan elemzi a Szerződések szóba jöhető hatásköri rendelkezéseit, eldöntendő, hogy jelen esetben melyikre lehet hivatkozni, illetve lehet-e egyáltalán alappal hivatkozni ezek valamelyikére.
A tanulmányban vizsgált másik kérdés, a közös adásvételi jog és a Róma I. rendelet 6. cikk (2) bekezdésének kapcsolata, mennyire illeszkedik a közös adásvételi jog az Unió nemzetközi magánjogi rendjébe.
Az európai polgári jog harmonizációja iránti törekvések nem előzmény nélküliek. Ole Lando vezetésével már 1982-ben megkezdte működését az az egyetemi kutatókból álló hálózat, mely elkészítette az európai szerződési jog elveit (Principles of European Contract Law - PECL). Az Európai Parlament kereteiben 1989-ben majd 1994-ben megfogalmazódott a tagállamok szerződési jogainak harmonizálása, sőt egy egységes európai polgári törvénykönyv megalkotásának a koncepciója is.[3] Az európai szerződési jogról szóló 2001. évi közleményben a Bizottság konzultációt kezdeményezett a tagállamok szerződési jogai közötti eltérésekből a belső piac kiépítése kapcsán jelentkező problémák felszámolásáról.[4]E konzultáció nyomán a Bizottság 2003-ban cselekvési tervet adott ki.[5] Ekkor a Bizottság még akként foglalt állást, hogy nem szükséges a fragmentált, szektor-specifikus szemléletmód feladása, azonban kutatást kezdeményezett annak feltárására, hogy a szerződési jogok eltéréséből adódó problémák kezelésére mennyiben lennének alkalmasak az átfogóbb megoldások, és különösen egy opcionális, a felek által választható a nemzeti jogok felett álló szerződési jog kialakítása. Ennek érdekében a Bizottság javaslatot tett egy a tagállamok jogainak közös elvein nyugovó közös referenciakeret létrehozására, amelyet a jogalkotás során mintaszabályként lehetne figyelembe venni, illetve amely egy későbbi opcionális eszköz megalkotásának alapjául szolgálhatna.
E javaslat nyomán kezdődött kutatómunka eredményeként a Study Group on a European Civil Code szakértői csoport 2008-ban tette közzé a közös referenciakeret tervezetét (Draft Common Frame of Reference), amely a polgári jogra vonatkozó elveket, fogalom meghatározásokat és mintaszabályokat foglalta magában.[6] E folyamat részeként a Bizottság 2010 júliusában bocsátotta ki a fogyasztók és a vállalkozások javára szolgáló európai szerződési jog felé történő előrehaladás szakpolitikai választási lehetőségeiről szóló Zöld Könyvét.[7] A Zöld Könyvben a Bizottság a nemzeti szerződési jogok közötti eltérésekből eredő belső piaci korlátok (így a tranzakciós költségek, versenykorlátozás, a fogyasztói bizalmatlanság) enyhítésére több megoldási lehetőséget is felvázolt. E megoldási módok a szakértői csoport által megalkotott referenciakeret felhasználásán alapulnak, és az alábbi lehetőségeket ölelték fel.
1. A szakértői csoport eredményeinek egyszerű közzététele.
2. Egy európai szerződési jogról szóló közlemény, avagy bizottsági határozat elfogadása, amelyet referenciaeszközként kellene alkalmazni jogszabályok alkotásakor, módosításakor; illetve egy a Bizottság, a Parlament és a Tanács közötti intézményközi megállapodás létrehozása az európai szerződési jogra vonatkozó eszköztárról, amelyre az e területtel kapcsolatos jogszabályok megalkotása során a három intézmény következetesen és kötelezően hivatkozna.
3. Egy referenciaeszköz bizottsági - nem kötelező - ajánlás keretében történő kibocsátása a tagállamok ösztönzésére, hogy azt építsék be a nemzeti jogszabályaikba.
4. Egy a felek által szabadon választható (opcionális) európai szerződési jogi szabályrendszert (28. modell) létrehozó rendelet megalkotása, amely a nemzeti jogok érintetlenül hagyása mellett a felek által választható önálló szerződési jogi szabályokat iktatna be a tagállamok jogrendszerébe.
5. A nemzeti szerződési jogok irányelvben történő harmonizálása, és ez által egy harmonizált európai szerződési jog megteremtése.
6. Az európai szerződési jogot megteremtő rendelet elfogadása, amely egységes szabályokkal váltaná fel a különféle nemzeti szabályokat.
A fenti 6 lehetőség mellett a Bizottság vitára bocsátotta annak kérdését is, hogy mire terjedjen ki az eszköz hatálya. Így a személyi hatály esetében kérdés volt, hogy az valamennyi szerződésre kiterjedjen, avagy csak fogyasztói, illetve vállalkozásközi és ez utóbbin belül valamennyi vállalkozásközi szerződésre, avagy csak azokra, amelyek egyik alanya kis- és középvállalkozás. A területi hatály tekintetében pedig kérdéses volt, hogy az eszköz hatálya csak a határokon átnyúló avagy a tisztán belföldi ügyletekre is kiterjedjen-e. Végül a tárgyi hatály körében kérdés volt, hogy azt szűken, csak a szerződési jog kulcsterületeire vonatkozóan, avagy a szerződési jog, sőt akár a polgári jog egészét felölelve tágan határozza-e meg a majdani eszköz.
A konzultáció során a Bizottság 5. és 6. javaslatát valamennyi válaszadó elvetette. Az 1-3. pontban foglalt kötelező erővel nem járó javaslatokat a válaszadók túlnyomó többsége (különösen az 1. pontban foglaltat) támogatta. A 4. pontban foglalt elképzelés fogadtatása nem volt ilyen egyértelmű, bár a válaszolók többsége ezt sem támogatta.[8]
A konzultáció eredményeként a Bizottság 2011. október 11-én tette közzé az Európai adásvételi jogot szabályozó rendelet megalkotására irányuló tervezetét. A tervezet a Zöld Könyvre érkezett válaszok alapján a 4. opciót követve egy olyan szabadon választható eszköz bevezetését javasolja, amelyet fogyasztói, illetve kis-, és középvállalkozások részvétele mellett kötött határon átnyúló azon szerződések alanyai választhatnak, amelyek tárgya adásvétel, digitális tartalomszolgáltatás, illetve ezekhez kapcsolódó kiegészítő szolgáltatás. A tervezet lehetőséget adna a tagállamok számára, az eszköz személyi és területi határának a kiterjesztésére.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
