https://doi.org/10.59851/csj.24.2.7
"A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik." Saint-Exupéry kis hercege ezzel a mondattal ad hangot annak a feszültségnek, amely a gyermekek és a felnőttek világa között húzódik - nem véletlenül választja ezt a gondolatot mottóként Lápossy Attila is. A feszültség alkotmányjogi síkon is releváns: hogyan értelmezhető a gyermekeknek a felnőttekétől eltérő, sajátos jogalanyisága? Lápossy Attila monográfiája ambiciózus vállalkozás, hiszen deklarált célja a gyermekek alapjogi joggyakorlásának teljes spektrumát feltérképezni, valamint a joggyakorlási képességükön alapuló korlátozás alkotmányosságát igazolni. A monográfia három kérdéskört vizsgál: a gyermekek alapjogi jogalanyiságát, alapjogi joggyakorlását és joggyakorlási képességét, valamint alapjogaik érvényesíthetőségét, ideértve az eljárásindítási lehetőségeiket.
A monográfia első fejezete a gyermek jogalanyiságával és a gyermeket megillető jogosultságokkal kapcsolatos alapvető elméleti-filozófiai kérdéseket tárgyalja. A szerző rendszerezi a gyermekjogokkal és azok érvényesíthetőségével kapcsolatos diskurzusban megjelenő kritikai álláspontokat, történeti kontextusba helyezve a gyermekjogok fogalmának kialakulását is. E körben különösen érdekes Thomas Spence A kisgyermek jogai című, 1797-ben megjelent pamfletjének említése, amely elsőként használta a "gyermek joga" fogalmát.
A fejezet egyik valódi erénye a Gyermekjogi Egyezmény 3. cikkében rögzített, a gyermek legjobb érdekének elvére vonatkozó részletes dogmatikai kibontás, amely a magyar szakirodalomban szokatlan alapossággal dolgozza fel az esetjogi gyakorlatot. A szerző ezt a princípiumot nem abszolút mérceként, hanem értelmezési keretként kezeli, hangsúlyozva, hogy az önmagában nem alkalmas jogkorlátozások igazolására. Ez az álláspont fontos korrekciót jelent a hazai jogalkalmazásban gyakran tapasztalható, formalizált hivatkozásokkal szemben. A szerző rámutat arra is, hogy bár a gyermekjogok alkotmányba foglalása megalapozta a gyermekek alapjogi jogalanyiságát és joggyakorlását, az alkotmányos szabályozásban továbbra is a gyermekek védelmére és a számukra nyújtott szolgáltatási jogokra fókuszáló megközelítés dominál. Ritkák azok a szövegezési megoldások, amelyek kifejezetten a gyermekek önálló jogalanyiságára, joggyakorlására, konkrét gyermekjogaira vagy a gyermek legjobb érdekének elvére helyeznék a hangsúlyt.
A monográfia második fejezete azt vizsgálja, hogyan realizálható a gyermek fogalma alapjogi értelemben. A szerző meggyőzően mutat rá arra, hogy a Gyermekjogi Egyezmény elfogadásával a gyermek fogalma univerzális jelentőségűvé vált, ugyanakkor az alapjogi joggyakorlási képesség kérdése továbbra is elméleti és gyakorlati problémák forrása maradt. A fejezet egyik legfontosabb hozzájárulása az életkor és az érettség viszonyának elemzése az alapjogi joggyakorlás kontextusában. A szerző amellett érvel, hogy a gyermekek alapjogi joggyakorlásának korlátozására - a felnőttek esetében alkalmazott hagyományos megoldásoktól eltérően - sajátos, gyermekspecifikus szempontok mentén kerülhet sor. Ilyen szempontként jelenik meg a gyermek döntéshozatali képessége, a szülő neveléshez fűződő joga/kötelezettsége, valamint a közérdek és az alapvető társadalmi intézmények védelme.
A magyar Alkotmánybíróság releváns gyakorlatának elemzése kifejezetten kritikus hangvételű. A szerző megállapítása szerint - a 21/1996. (V. 17.) AB határozatot (Szivárvány-határozat) leszámítva - az Alkotmánybíróság mindeddig érdemben nem foglalkozott a gyermekek autonóm alapjogi joggyakorlásával, joggyakorlási képességével és az ezekkel összefüggő jogkorlátozási megfontolásokkal. A testület döntései ehelyett elsősorban a gyermekjogok gyermekek érdekében történő korlátozására, valamint a kockázatok megelőzését hangsúlyozó szülői és állami felelősségre épültek.
Mivel a gyermek alapjogi joggyakorlása elválaszthatatlan a szülő neveléshez való jogának/kötelezettségének ér-
- 44/45 -
vényesülésétől, a szerző önálló fejezetet szentel a szülői joggyakorlás tartalmának elméleti és dogmatikai elemzésére, a nemzetközi és magyar alapjogi gyakorlatra támaszkodva. A fejezet jelentős hozadéka, hogy nem csupán az ideálisnak mondott családi viszonyokból indul ki, hanem külön figyelmet fordít a szülői alapjogi pozíciók elválásának (különélő szülők) és kiesésének (gyámság alatt álló gyermekek) eseteire is.
E gondolatmenetet folytatva a következő, negyedik fejezet fókuszába az állam gyermekjogokkal kapcsolatos pozitív alkotmányos kötelezettségei kerülnek. A szerző az általános nemzetközi jogi és gyakorlati keretek felvázolását követően részletesen elemzi a gyermekvédelmi kötelezettség értelmezésében a magyar alkotmánybírósági gyakorlat alakulását, különös tekintettel az objektív intézményvédelmi kötelezettségre épülő koncepció főbb fogalmi elemeire. Rámutat arra, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a gyermeknek a védelemhez és a gondoskodáshoz való joga megalapozza az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségét, ugyanakkor a testület nem tudott következetes álláspontot kialakítani az Alaptörvény XVI. cikk (1) bekezdésének értelmezése körében. A szerző megjegyzi, hogy az Alkotmánybíróság hosszú ideig tartózkodott attól, hogy a gyermek legjobb érdekének elvét érdemi alapjogi érvelési elemként kezelje. Bár az utóbbi években a testület felismerte, hogy nem vonhatja ki magát az európai tendencia alól, nem sikerült megtalálni az alapelv világos helyét és önálló normatív értelmét, sem annak más alapjogokhoz fűződő viszonyát. A gyermek legjobb érdeke elvének fokozódó "feloldódása" az intézményvédelmi kötelezettségben a szerző meglátása szerint inkább zsákutcának, mintsem koherens alkotmányjogi megoldásnak tűnik.
Az ötödik fejezet központi kérdése, hogy a korábban ismertetett, a gyermekek alapjogi joggyakorlása korlátozásának gyermekspecifikus szempontjai egyáltalán leírhatók-e klasszikus alapjogi konfliktushelyzetekként, és miként illeszthetők az arányossági teszt rendszerébe. A szerző elfogadja, hogy a gyermek alapjogi joggyakorlásának a döntéshozatali képesség hiányára, illetve a szülő neveléshez való jogára tekintettel történő kizárása vagy akadályozása alapjogi jogkorlátozásnak minősül. Ezzel szemben megkérdőjelezi a gyermek alapjogi joggyakorlása korlátozásának indokolhatóságát a társadalmi intézmények, illetve a közérdek védelme érdekében. A szerző egyik legerősebb tétele szerint az e körben alkalmazott hivatkozás pusztán látszólagos: tartalmilag kiüresedett, és nem alkalmas a gyermekek autonóm alapjogi joggyakorlásának érdemi igazolására.
Az alapjogi joggyakorlás fogalmi eleme, hogy alapjogsérelem bekövetkezése esetén a jogosult számára tényleges lehetőség nyíljon jogorvoslat igénybevételére. Ebből kiindulva teszi fel a szerző a monográfia egyik legélesebb kérdését: beszélhetünk-e valóban a gyermekeket megillető alapjogokról akkor, ha azok sérelme esetén a gyermekek saját maguk nem képesek fellépni? A záró fejezet az alapjogok kikényszeríthetőségével összefüggésben a gyermek eljárásindítási jogának tényleges gyakorolhatóságát vizsgálja. A szerző áttekinti, hogy a gyermekek fordulhatnak-e bírósági vagy más fórumokhoz az önálló jogorvoslati eljárás kezdeményezését nehezítő vagy ellehetetlenítő körülmények tükrében. Rámutat arra, hogy a szülők eljárásindítási dominanciája mellett a gyermekek eljárási képességének önálló vizsgálata szinte teljesen háttérbe szorul.
A monográfia legnagyobb érdeme az úttörő jellege, hiszen a magyar szakirodalomban eddig nem született olyan munka, amely a gyermekek joggyakorlását kifejezetten alkotmányjogi, alapjogi-dogmatikai szempontból vizsgálta volna.
Úttörő jellege egyben a legfőbb feszültségforrása is: miközben feltárja a gyermekek alapjogi joggyakorlásának dogmatikai problémáit, szerkezeti és stiláris szempontból helyenként nehezen követhető. A tartalomjegyzék hosszú alcímei, a gyakori előre- és visszautalások, valamint a terjedelmes bevezetések és összegzések az olvasmányosság rovására mennek, és időnként megtörik az érvelés lendületét. A vállalt cél - egy világos alapjogi sorvezető kidolgozása - így inkább ígéret marad, mintsem teljes mértékben megvalósult eredmény.
A monográfia további korlátja, hogy erőteljes alkotmányjogi-dogmatikai fókusza mellett a mindennapi családjogi és gyermekvédelmi gyakorlat helyenként háttérbe szorul. Bár a szerző deklarált célja a dogmatikai alapok tisztázása - amely e hangsúlyeltolódást indokolttá teszi -, ennek következtében kevésbé kidolgozott marad az a kérdés, hogy az így felállított alkotmányjogi mércék miként fordíthatók le a napi szintű eljárási döntések gyakorlatára.
Mindezen korlátok ellenére Lápossy Attila monográfiája olyan új szempontrendszert kínál a gyermekek alapjogi joggyakorlására vonatkozó korlátozások alkotmányosságának vizsgálatához, amely megkerülhetetlen hozzájárulást jelenthet a magyar gyermekjogi és alkotmányjogi diskurzushoz. A monográfia a magyar Alkotmánybíróság számára is irányjelző lehet, mivel a szerző következetesen amellett érvel, hogy a testület a meglévő nemzetközi emberi jogi standardokra építve egy autonóm, a gyermekek alapjogi joggyakorlására és korlátozhatóságára vonatkozó dogmatikai konstrukció kialakítására törekedjen. Ebből következően a kötet nemcsak a tudományos közönség, hanem a jogalkalmazók - különösen az alkotmánybírák, bírák és gyermekvédelmi szakemberek - számára is ajánlható, akik a gyermekek autonómiáját és védelmét érintő alkotmányos dilemmákra keresnek megalapozott válaszokat. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD, jogász, gyermekjogi szakértő.
Visszaugrás
