A szerződésnek mint önálló kötelemfakasztó ténynek a római jogban történő általános elismeréséhez hosszú út vezetett. Az ősi jogban - egyrészről a primitívebb társadalmi élet- és értékviszonyokból fakadóan, másrészről a jogon kívüli normák (szokás, erkölcs, illem) dominanciája miatt - a szerződéseknek általános jogi jelentőséget nem tulajdonítottak. Olyannyira nem, hogy az esetleges szerződésszegés deliktuális felelősséget eredményezett és büntetőjogi kategóriaként nyert értékelést.
Ebben az időszakban a szerződéses akarat szinte teljesen figyelmen kívül maradt, ugyanis csak azt tartották szem előtt, hogy a szerződés a szigorú alakszerűségi követelményeknek megfelelt-e vagy sem. Ha a stipulatio-nál a kérdés-felelet egybehangzó volt, függetlenül attól, hogy a fél mást akart, mint amit ténylegesen nyilatkozott, vagy egyáltalán nem is akart szerződést kötni, a szerződés érvényesen létrejött. (A verba-voluntas csatájában - amelyet már Gradenwitz híres munkájában[1] kifejtett - az ősi jogban egyértelműen a verba győzedelmeskedett, azaz - mai, modern szóhasználattal élve - a nyilatkozati elv.)
A római jogászok a szerződés általános definícióját nem a mai értelemben használták, illetve a szerződéseket alkotó akarat és nyilatkozat elvont fogalmát nem is ismerték, ezért a római jogi tévedés tanulmányozása során feltétlenül az eredeti forrásszövegekből kell kiindulnunk.
Modern értelemben vett szerződésfogalom és az akaratnyilatkozat fogalmának hiánya miatt nem alkalmazhatjuk a modern tévedési kategóriákat a római jog tévedésrendszerében.[2] Ahogy Kaser[3] megjegyzi, a rómaiak minden jogügyletet egészében néztek, nem bontották szét azokat elemeikre (úgy, mint szerződéses akarat, szerződéses nyilatkozat, joghatás).[4] Itt kell utalni arra is, hogy a római forrásokban többször előforduló dissentire igének semmi köze nincs a modern jogi értelemben vett disszenzushoz, illetve arra is, hogy a forrásokból nem egyértelmű, hogy az érvénytelen (non valet)[5] és a létre nem jövő (non esse) fogalmak között tesz-e egyáltalán különbséget a római jogász vagy sem.
Az szinte bizonyos, hogy a megtámadható szerződés fogalmát a római jog nem ismerte, ugyanakkor a forrásokból az is valószínűsíthető, hogy a semmis és létre nem jövő ügyletek közé egyenlőségjelet tettek a rómaiak. Ez a "semmis" szónak a magyar nyelvtan szabályai szerinti értelmezéséből, illetőleg annak jelenlegi jogtudományi fogalommeghatározásából is fakadhat, ugyanis ha valami (szerződés) semmis, az olyan, mintha sohasem létezett volna, tehát létre sem jött.
Mindezek alapján megállapítható, hogy a római jogi tévedés-rendszert megérteni és feldolgozni csak a források alapos elemzésével lehetséges, az általános szisztematizálás lehetséges elkerülésével.
Az adásvétel körében az úgynevezett telek-példa (fundus) szolgáltatja az error in corpore alapesetét.[6]
- 35/36 -
Az első tényállás szerint a vevő (ego) azt gondolta, hogy fundus Cornelianus-t vesz, az eladó (ím) pedig azt hitte, hogy fundus Sempronianus-t ad el (putare emere -vendere). A jogi megítélése ennek a tényállásnak a Digesta szerint: emptio nulla est (nem jön létre az adásvételi jogügylet vagy érvénytelen).[7] Ulpianus - legalábbis Wunner[8] szerint - azért jutott erre a következtetésre, mert a feleknek a szándéka két különböző ingatlan adásvételére irányult, azaz a felek között a szerződés tárgyára vonatkozóan disszenzus keletkezett.
A szövegben található másik tényállás alapján az adásvétel tárgya egy rabszolga, a vevő (ego) Stichust kívánta megvásárolni, míg az eladó (tu) Pamphilust akarta értékesíteni. A jogkövetkezménye ennek az ügyletnek ugyanaz, mint az előzőnek, mivel a szerződés tárgyában disszenzus van (in corpore dissentiatur), ezért nincs adásvétel (apparet nullam esse emptionem).
A Digesta-beli szövegnek az értelmezése szerzőnként más és más.
1.1. A korábbi tudósok[9] a modern szerződésfogalomból és az ahhoz kapcsolódó elméletből kiindulva a szöveget úgy értelmezték, hogy a felek rejtett disszenzusban (versteckter Dissens) vannak. Ugyancsak korábbi elméletek képviselői[10] szerint a szöveg az egyoldalú tévedés esetét szabályozza (einseitiger Irrtum).
Rabel[11] szerint azért nem jön létre adásvételi szerződés a tárgyban való tévedés ezen eseteiben, mert hiányzik a felek között a konszenzus, azaz az esetek disszenzusnak minősülnek. Rabel elméletének hibája - ahogy Wolf[12] helyesen rámutat - abban rejlik, hogy disszenzus alatt a modern disszenzus-fogalmat értette, nem pedig úgy használta azt, ahogyan a római jogászok.
Kaser - hasonlóan Rabelhez -úgy gondolja, hogy egy ilyen, a Digesta-beli tényállásokból fakadó disszenzus megakadályozza a szerződés érvényes létrejöttét.[13]
A szerző[14] véleménye alapján a rómaiak a formátlan jogügyleteknél a tévedést csak akkor vették relevánsnak, ha az a megegyezés létrejöttét kizárta. Kaser külön terminust használ az ilyen jellegű, konszenzust kizáró tévedésfajtára, "egyezséghiány" ("Einigungsmangel") megjelöléssel. Ugyanakkor a szerző megjegyzi azt is, hogy a formális ügyleteknél, amennyiben az ünnepélyes ceremónia közepette használt kérdés-felelet egybehangzik, a szerződés érvényesen létrejön, annak ellenére, hogy esetlegesen bármelyik vagy akár mindkét fél tévedésben volt a nyilatkozata megtétele során.[15]
1.2. Kunkel[16] nézete szerint a tévedés ebben az esetben a vétel tárgyának identitásában rejlik, ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy a rómaiak a tévedés problémáját teljesen más alapokon kezelték, mint a közönséges jog dogmatistái. Kunkel álláspontja alapján a tévedés a rómaiak számára elsődlegesen értelmezési probléma volt.[17] Ugyancsak Kunkel véli azt, hogy a római jogászok nem különítették el egymástól a rejtett disszenzus és a tévedés fogalmát.
1.3. Voci[18] szerint a D. 18. 1. 9 pr.-ban említett ulpianusi tényállást az alábbiak szerint kell értelmezni:
Az eladó azt hitte, hogy az A rabszolgát veszi meg, azonban a B rabszolgát írta körül A-ként, mert úgy vélte, hogy A-val azonos. Voci szerint ebben az esetben a szerződő fél a szerződéses tárgy individualitásában téved.[19] Ebből következően Voci az error in corpore kifejezést pontatlannak véli, és javasolja az error in re terminus felváltásával. Véleménye szerint az error in corpore csak abban az esetben használatos, amikor olyan szerződéses tárgyat kell identifikálni, amely nincs jelen a szerződés megkötése idején, ebből kifolyólag a felek azt nem láthatják.[20]
2.1. A tényállással foglalkozott Fiume[21] is, megállapítva, hogy a D. 18. 1. 9 pr.-ban megjelenő esetleírás egyértelműen disszenzusról[22]
- 36/37 -
szól, ami a modern doktrinákban egyenlő a burkolt vagy rejtett disszenzus megjelöléssel.[23] A szerző szerint igazolható az, hogy a római jog, beleértve még annak a justinianusi időszakát is, nem jutott el odáig, hogy az egyoldalú tévedést érvénytelenségi okként kezelje a szerződések körében. Fiume ezen véleményét az alábbi érvekkel támasztja alá:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
