2013-ban jelent meg Téglási András egyetemi adjunktus monográfiája, melynek tárgya a tulajdonhoz való jog alkotmányos védelme.[1] A mű a szerző által a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán 2011-ben sikeresen megvédett PhD doktori dolgozatának továbbfejlesztett változata. A tulajdonjog és a szerződés a gazdasági élet meghatározó alapjai, és egy adott társadalmi berendezkedés jogi megközelítésének legfontosabb mércéje ezek szabályozásának és állami elismerésének, védelemben részesítésének módja. A 20. században erősödik fel az a tendencia, hogy a tulajdonjog teljességét középpontba állító megközelítést egyre inkább felváltják a korlátozásokat is magában foglaló meghatározásra irányuló kísérletek.
A mű első fejezete elméleti alapvetéseket, fogalmi kérdések tisztázását tartalmazza. A szerző rámutat a tulajdon közgazdasági kategóriájának elhatárolására a tulajdonjog polgári jogi és a tulajdonhoz való jog alkotmányjogi fogalmától. A második rész a tulajdon jogi szabályozását és a tulajdonvédelem fejlődési tendenciát elemzi, különös hangsúlyt helyezve a feudális berendezkedésű államok tulajdoni viszonyaira, majd a harmadik rész a tulajdon alkotmányos védelmének megjelenését mutatja be. Ebben a körben a szerző részletesen elemzi azt a kérdéskört, hogy a tulajdon, mint alkotmányjogilag védett jog milyen eszmetörténeti háttér mellett alakult ki a jogi gondolkodásban. A mű negyedik részében a tulajdonvédelem tekintetében a magyar Alkotmánybíróság által kialakult gyakorlat kerül középpontba, különös tekintettel a privatizáció, a kizárólagos állami tulajdon, az önkormányzati tulajdon, a termőföld, a külföldiek tulajdonszerzése és a kisajátítás vonatkozásában. Itt kerül részletes elemzésre a tulajdonhoz való jog kapcsolata más alapjogokkal való összefüggésben is, valamint a szerző áttekinti a magyar rendszerváltáshoz kapcsolódóan végbement folyamatokat, a privatizációt, kárpótlást, reprivatizációt, a települési önkormányzatok vagyonhoz juttatását és az új tulajdoni rend kialakulásának jogszabályi hátterét. Az ötödik fejezet pedig az Alaptörvény hatályba lépését követően megváltozott jogi környezetben vizsgálja a tulajdon alkotmányos védelmét.
A polgári jogban a tulajdonjog mint a legteljesebb magánjogi hatalom ismert, amelynek pozitív oldala a tulajdonjogból eredő részjogosítványok gyakorlásában, míg negatív oldala a harmadik személyekkel szembeni in rem védelemben rejlik. Ehhez képest a tulajdonhoz való jog alkotmányos kategória is, aminek a szerző állítása szerint - szemben a magyar Alkotmánybíróság kialakult gyakorlatával - a tulajdonszerzési képességet biztosítania kell. A szerző rámutat arra, hogy ez utóbbi esetében a jogi szabályozás megállapíthat olyan korlátozásokat, amelyek alapján, pl. termőföld esetében külföldi állampolgár, vagy egyes természeti javakon a jogalanyok általában nem szerezhetnek tulajdonjogot. A tulajdonosi jogállás általánosságban ugyan feltétlen és abszolút, azonban a korlátozásával szembeni védelem már feltételes és relatív hatályú.
A szerző részletes történeti elemzést ad a tulajdonjog ókori, középkori és újkori szabályozásának jellemzőiről is. Bemutatja, hogy a római jogban még egységes tulajdonjog-fogalom a középkorban a feudális társadalmi berendezkedés folytán jelentősen átalakul, és a dominium duplex került a középpontba. A tulajdonjog alkotmányos védelmének szabályozása csak az észak-amerikai és a francia emberi jogi deklarációktól eredeztethető. Bár már az 1215-ben kiadott angol Magna Charta is szabályozta azt, hogy szabad embert a birtokából csak jogszerű ítélet vagy törvény alapján lehet kiűzni, azonban az abszolutizmus egyik legfőbb korlátjává csak több évszázaddal később vált. A tulajdonhoz való jog Nagy-Britanniában, az Amerikai Egyesült Államokban, Franciaországban, német területeken a 18-19. században nyert alkotmányos jelentőséget. Ezt a fejlődési folyamatot egészítik ki a nemzetközi jogi dokumentumok. Az ENSZ közgyűlése által 1948. december 10-én elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata deklarálja, hogy minden személynek joga van a tulajdonhoz, valamint senki sem fosztható meg attól önkényesen. Az Európa Tanács tagjai által 1950-ben Rómában elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezményéhez 1952-ben csatolt első Kiegészítő Jegyzőkönyv hasonló szellemben deklarálja a tulajdonhoz való jogot. Emellett az Európai Bíróság is folyamatosan kialakította a tulajdonhoz való alapjog védelmével kapcsolatos gyakorlatát.
A tulajdonhoz való jog alkotmányos védelme a felvilágosodás korához köthető, ettől kezdve már nem kiváltság, hanem általánosan érvényesülő jognak tekinthető. A szabadságjogokkal egyértelműen kölcsönhatásban áll, e körben John Locke álláspontja meghatározó jelentőségű, amely szerint ahol nincs tulajdonjoga az embereknek, ott valódi szabadságjogok sem állnak fenn. Ebből eredően a tulajdonjog a szabadságjogok anyajogaként minősíthető, és az első generációs jogokhoz köthető. A második generációs jogok esetében ehhez képest az állam szociális funkciója, tevékenysége kerül előtérbe, amelyekhez a tulajdonjog szintén közel áll, azonban leginkább az a szintézis fogadható el, hogy a tulajdon sui generis alkotmányos intézmény. Ehhez szorosan kötődik a szerző klasszifikációja, miszerint a tulajdon két koncepciója ismerhető meg. A természetjogi-liberális felfogás alapján a tulajdonjog egy természetes jog, amely független az állam lététől, az
- 318/319 -
embert a természetes állapotában megillető jogként jellemezhető. Az állam közhatalmi funkciói csak annyiban jelentenek ehhez képest újdonságot, hogy megfelelő, állami úton kikényszeríthető eszközöket biztosít a tulajdon védelméhez. Ebben a megközelítésben az állam szerepe másodlagos, leginkább abban érhető tetten, hogy az állam is köteles tiszteletben tartani a magántulajdont. A szociális, jóléti koncepció ehhez képest arra helyezi a hangsúlyt, hogy a magántulajdon szerves részét képezi a közérdeknek, az állami érdeknek. Ebben a megközelítésben a tulajdon nem lehet kizárólagosan az egyéni érdek, szélsőségesen fogalmazva az önzés tárgya és eszköze. A szociális koncepció alapján tehát a tulajdonjognak immanens része a korlátozás, vagyis a tulajdonjog magában foglalja annak köz- és magánérdekből való korlátait is.
Itt szeretnék rámutatni arra, hogy a magánjogi szakirodalomban is jelentős hangsúlyt kapott ez a kérdéskör. A 18. században a polgári törvénykönyvek azáltal próbálták meghatározni a tulajdon korlátozásait, hogy az egyes korlátok tételes listáját adták meg. A 19. században ehhez képest absztrakt, általános meghatározással adták meg a tulajdonos jogainak határait, így Gambaro szellemes hasonlatát idézve, mintegy a reneszánsz sfumato festészeti technikát ültették át a jogi szabályozás keretei közé.[2]. Arthur Meier-Hayoz a Berner Kommentar 1966. évi kiadásában arra a következtetésre jutott[3], hogy a tulajdon fogalmának az alapvető korlátozhatóság és nem a számos egyedi korlát képezi immanens sajátosságát[4]. Ezzel a negyven évvel korábban már megjelent, Robert Haab és Erwin Ruck által képviselt immanencia-teóriát újította fel újra, amely szerint a kötelezettségek, amelyek a szomszédjogok és a közjogi előírások alapján a tulajdonost terhelik, a tulajdon fogalmának immanens elemei. Ebből eredően a tulajdon tartalma és korlátai annak fogalmához szervesen hozzátartoznak. Más megközelítésben felmerül az is, hogy a tulajdon korlátozása nemcsak tűrési, hanem pozitív teljesítési kötelezettségekben is jelentkezik. Ezek a tevésre kötelező előírások - gondoljunk pl. a beépítési előírásokra ingatlanoknál - eo ipso tevési kötelezettségeket írnak elő. Összességében megállapíthatjuk, hogy élesen el kell határolnunk egymástól a korlátozástól mentes, tartalom nélküli, statikus tulajdonjogi meghatározást, szemben a korlátozásokat immanensen kezelő, dinamikus tulajdon képétől.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
