Szerbia Alkotmánybíróságának egyik legfontosabb hatásköre az alkotmányjogi panaszok elbírálása, amelyeket leginkább a jogerős bírósági ítéletek ellen nyújtanak be a természetes és jogi személyek. 2010 óta, folyamatosan nő a benyújtott alkotmányjogi panaszok száma és 2018-ban már meghaladta a tizenötezret is. A tanulmány egyrészt általános betekintést kíván nyújtani a szerbiai alkotmánybíróság ezen hatáskörének a gyakorlatába, másrészt külön foglalkozik a rehabilitációs eljárások során hozott bírósági határozatok alkotmánybírósági felülvizsgálatával. Szerbiában nem igazán beszélhetünk egyértelmű és következetes törvényértelmezésről és bírói gyakorlatról a rehabilitációs ügyek esetében, ami külön súlyt biztosít az Alkotmánybíróság döntéseinek. A tanulmány keretében, a szerző fordításában közöljük azt az alkotmánybírói különvéleményt amelyet Korhecz Tamás alkotmánybíróként fogalmazott meg egy konkrét, magyar vonatkozásokkal is rendelkező alkotmányjogi panasz kapcsán. Az adott ügyben - egyebek mellett - felmerült az a kérdés is, hogy milyen cselekmény minősülhet háborús bűncselekménynek a kortárs jogi standardok figyelembevételével.
Kulcsszavak: Szerbia Alkotmánybírósága, alkotmányjogi panasz, rehabilitációs eljárások, tisztességes eljárásokhoz való jog, háborús bűnök
Az immár 56-éves szerbiai Alkotmánybíróság tizenkét esztendeje bírálja el az alkotmányjogi panaszokat, ezek során rendszerint a jogerős bírósági ítéletek alkotmányosságát vizsgálja felül. Ez a tanulmány az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasszal kapcsolatos tevékenységébe kíván betekintést biztosítani, elsősorban egy konkrét alkotmányjogi panasz kapcsán. A tanulmány első részében röviden bemutatjuk a szerbiai Alkotmánybíróság helyzetét, szervezetét és hatásköreit. A második részben ismertetjük az alkotmányjogi panaszokra vonatkozó aktuális statisztikát, különös tekintettel a panaszokkal érintett alkotmányos jogokra. Írásunk harmadik részében a bírósági rehabilitációs eljárásokkal kapcsolatos alkotmányjogi panaszok alkotmánybírósági gyakorlatát elemezzük. Ebben a részben teljes terjedelmében közöljük ezen tanulmány szerzőjének az alkotmánybírói különvéleményét, amelyet az Už-8199/2016. számú, 2018. szeptember 13-án meghozott végzés kapcsán fogalmazott meg, és amely ügynek figyelemre méltó "magyar" vonatkozásai is vannak.
Szerbia Köztársaság (a továbbiakban: "Szerbia") hatályos alkotmányát 2006 novemberében hirdette ki a szerbiai Népképviselőház. A szakirodalomban széles egyetértés alakult ki abban a tekintetben, hogy az Mitar-napi alkotmány előkészítése és elfogadása mellőzte a szakmai és társadalmi közvitát, sőt az elfogadott normaszöveg megengedhetetlenül sok pongyolaságot és pontatlanságot tartalmaz, ami alkalmanként igencsak nehezíti annak értelmezését.[1] Ennek a tanulmánynak a korlátai nem teszik lehetővé a 2006. évi alkotmány rendelkezéseinek akár áttekintés jellegű ismertetését sem, ezért ezúttal csupán az Alkotmánybíróság helyzetére vonatkozó rendelkezéseket ismertetjük. A mindösszesen 206 szakaszból[2] álló szerbiai Alkotmány a hatalomgyakorlás szervezetrendszerét az Ötödik Részben szabályozza 68 szakasz keretében (98-165. szakaszok). Ez a rész 9 fejezetre tagolódik: 1. Népképviselőház, 2. Köztársasági Elnök, 3. Kormány, 4. Államigazgatás, 5. Polgári Jogvédő(ombudsman), 6. Szerbia Hadserege, 7. Bíróságok, 8. Bírói Főtanács, 9. Ügyészség. Kissé megtévesztően az Alkotmány az Alkotmánybíróságot a többi központi államhatalmi szervtől elkülönítve, a Hatodik Részben szabályozza. Az Alkotmánybíróság ilyen szerkezeti elkülönítése a többi államhatalmi szervtől, egyrészt kiemelheti az Alkotmánybíróság jelentőségét, de azt is jelentheti/jelezheti, hogy az Alkotmánybíróság nem sorolható be egyetlen hagyományos hatalmi ágba sem. Mindazonáltal, a megol-
- 2/3 -
dás abból a szempontból már kevéssé szerencsés, hogy indokolatlanul helyezi a hatalmi berendezkedésen kívül azt a szervet, amely az összehasonlító alkotmányjogi gyakorlat, valamint az állam- és jogtudomány álláspontja szerint is közhatalmat gyakorol, így mindenkire nézve kötelező és megfellebbezhetetlen döntéseket hoz alkotmányos jogvitákban. Az Alkotmány Hatodik Része tíz szakaszból áll (166-175. szakaszok), ezek aránylag részletesen szabályozzák az Alkotmánybíróság helyzetét és jogállását, a bírák megválasztását és státusát, az Alkotmánybíróság hatásköreit, és döntéseit, alkalmazható jogkövetkezményeit.
Az Alkotmány 166. szakasza értelmében az "Alkotmánybíróság önálló és független állami szerv, amely az alkotmányosságot, törvényességet valamint az emberi- és kisebbségi jogokat védelmezi."
A testületnek tizenöt tagja van, megbízatásuk 9 évre szól, egy személy pedig legfeljebb két mandátum erejéig választható alkotmánybírónak.[3] Az alkotmánybíráknak az állami hivatalnokokra vonatkozó általános alkalmassági feltételek mellett meg kell felelniük a következő, Alkotmányban foglalt követelményeknek is: legalább 40 éves életkor, jogászi végzettség, kimagasló szakmai tekintély, legalább 15 éves szakmai gyakorlat.[4]
Az alkotmánybírák megválasztásában minden hatalmi ág részt vesz, ezáltal egyfajta hatalmi egyensúly is érvényesül. A Népképviselőház öt bírát választ meg a Köztársasági Elnök által javasolt 10 jelölt közül, a Köztársasági Elnök az Alkotmánybíróság öt bíráját nevezi ki a Népképviselőház által javasolt 10 jelölt közül, míg a Legfelsőbb Semmítőszék bírái együttes ülésükön öt bírát választanak meg a Bírói Főtanács és az Állami Ügyészi Tanács együttes ülésén javasolt 10 jelölt közül.[5]
Az Alkotmánybíróság elnökét és elnökhelyettesét saját soraikból, titkos szavazással, három éves megbízatásra az alkotmánybírák választják meg.[6]
Az alkotmánybírák, a Népképviselőkkel megegyező mentelmi joggal rendelkeznek, a mentelmi jog felfüggesztéséről maga az Alkotmánybíróság dönt.[7]
Figyelemre méltó az Alkotmánynak az a rendelkezése is, amely szerint alkotmánybíró nem végezhet semmiféle hivatást vagy szakmai tevékenységet és nem tölthet be semmilyen közéleti tisztséget. E szabály alól egyetlen kivételt ismer az Alkotmány: alkotmánybíróként is egyetemi oktató maradhat az, aki valamely szerbiai jogi karon, egyetemi tanári kinevezéssel rendelkezik.[8] A mentelmi jogon túl az alkotmánybírák függetlenségének biztosítását szavatolják azok az alkotmányos rendelkezések is, amelyek az alkotmánybírói tisztség megszűnését szabályozzák. Ezek értelmében az alkotmánybíró csakis abban az esetben menthető fel, ha megszegi az érdekösszeütközésre vonatkozó tilalmat, ha tartósan elveszíti az alkotmánybírói tisztség ellátásához szükséges munkaképességét, ha börtönbüntetésre ítélik, vagy olyan büntetendő cselekmény elkövetéséért ítélik el, amely érdemtelenné teszi az alkotmánybírói tisztség további betöltésére.[9]
A felmentésre vonatkozó feltételek megléte esetén kizárólag az Alkotmánybíróság jogosult kezdeményezni a felmentési eljárást, de a bírói tisztség megszűnéséről minden esetben a Népképviselőház dönt az alkotmánybírák megválasztására vagy kinevezésére felhatalmazott előterjesztők kérelme alapján.[10]
Az Alkotmánybíróság az alkotmány rendelkezései értelmében széles hatáskörökkel rendelkezik, ezeket tekintve mindenképpen az "erős" alkotmánybíróságok közé sorolhatjuk.[11] Az Alkotmánybíróság hatásköreit maga az alkotmány szabályozza, a hatáskörök törvénnyel nem bővíthetők, noha az alkotmányszöveg ebben a tekintetben nem teljesen egyértelmű.[12] A hatáskörök legnagyobb része az Alkotmány 166. szakaszában lett nevesítve, de alkotmánybírósági hatásköröket határoznak meg az Alkotmány 44., 55., 118., 148., 155., 161., 170., 186., 187. szakaszai is.
Az Alkotmánybíróság, az absztrakt normakontroll keretében dönt:
- a törvényeknek és egyéb jogszabályoknak az Alkotmánnyal, nemzetközi jog általánosan elfogadott elveivel és a megerősített nemzetközi szerződésekkel való összhangjáról,
- a becikkelyezett nemzetközi szerződéseknek az Alkotmánnyal való összhangjáról,
- egyéb jogszabályok és általános jogi aktusoknak a törvénnyel való összhangjáról,
- az autonóm tartományok és helyi önkormányzati egységek statútumának és jogszabályainak az Alkotmánnyal és a törvénnyel való összhangjáról,
- 3/4 -
- a közfeladatokat ellátó szervezetek, politikai pártok, szakszervezetek, polgárok egyesületei általános aktusainak, valamint a kollektív szerződéseknek az Alkotmánnyal és a törvénnyel való összhangjáról.[13]
Az alkotmányellenesnek ítélt törvény, illetve a törvényellenesnek ítélt egyéb jogszabály az alkotmánybírósági döntés hivatalos közlönyben történt megjelentetésének napján hatályát veszti.[14]
A fenti felsorolásból ki kell emelni, hogy az Alkotmánybíróság nem csak a törvények alkotmányosságát, de az összes törvényi szint alatti jogszabály, illetve általános jogi aktus törvényességét is vizsgálja. Ezen jogszabályok törvényességét, számos államban a rendes bíróságok vizsgálják felül.
Az Alkotmánybírósági normakontrollt mindenki indítványozhatja (actio popularis), ebben az esetben az Alkotmánybíróság végzéssel dönti el, vajon elindítja-e a törvény vagy más jogszabály alkotmányosságának, illetve törvényességének a felülvizsgálatát.[15] Amennyiben a normakontrollt 25 népképviselő, a Kormány, a bíróságok vagy más meghatalmazott állami szerv kezdeményezi, a felülvizsgálati eljárás automatikusan elindul az Alkotmánybíróság külön határozata nélkül.[16]
Az elfogadott - megszavazott, de még ki nem hirdetett törvények alkotmányosságának a felülvizsgálatára vonatkozó eljárást a népképviselők egyharmada indíthatja el a törvény kihirdetése előtt.[17] Az Alkotmánybíróság hét napon belül köteles döntést hozni az ügyben. Amennyiben az Alkotmánybíróság megerősíti a törvény alkotmányosságát, annak utólagos alkotmányos normakontrollja már nem kezdeményezhető.[18]
A Kormány az Alkotmánybíróság előtt elindíthatja a még hatályba nem lépett autonóm tartományi jogszabály alkotmányosságát vagy törvényességét vizsgáló eljárást. Ebben az esetben, döntéséig az Alkotmánybíróság felfüggesztheti a vitatott autonóm tartományi jogszabály hatályba lépését.[19]
A szerbiai Alkotmánybíróság hosszú fennállásának történetében csak a 2006. évi Alkotmánnyal kapta meg azt a hatáskört, hogy elbírálja az egyedi jogi aktusok alkotmányosságát az alkotmányjogi panasz intézményén keresztül. Az Alkotmány 170. szakasza a következőképpen rendelkezik: "Alkotmányjogi panasz az állami szervek és közmegbízatással felruházott szervezetek olyan egyedi aktusai és cselekményei ellen nyújtható be, amelyek megsértik vagy megvonják az Alkotmányban szavatolt emberi és kisebbségi jogokat és szabadságjogokat, amikor ezek védelmére egyéb jogi eszköz már nem áll rendelkezésre, vagy ilyen nem is volt előirányozva." Tekintettel arra, hogy a különböző hatósági határozatok ellen (de a legtöbb hatósági intézkedés ellen is) kivétel nélkül biztosított a bírósági felülvizsgálat, ezért az alkotmányjogi panasz végső soron a jogerős bírósági döntések ellen nyújtható be, hiszen a jogorvoslat elmulasztása nem teszi lehetővé az alkotmányjogi panaszok befogadását.
A jogszabályok normakontrollján és az alkotmányjogi panaszon kívül az Alkotmánybíróság még számos hatáskörrel rendelkezik, de ezek gyakorlati súlya és jelentősége messze elmarad a két előzőleg ismertetett hatáskörhöz viszonyítva, hiszen ezek között olyan jogosítványok is megtalálhatóak, amelyekben eleddig egyetlen érdemi döntést sem hozott az Alkotmánybíróság. Ezek a ritkábban gyakorolt alkotmánybírósági hatáskörök a következők: 1) A hatáskör megállapítás a hatáskörök összeütközése esetében, a bíróságok és a közigazgatási szervek között, valamint a hatalmi vertikumban a különböző hatalmi szervek között.[20] 2) Választási perek elbírálása, amennyiben kivételesen ezek eldöntése nem tartozik a bíróságok hatáskörébe.[21] 3) Politikai pártok, szakszervezetek és a polgári egyesületek és vallási felekezetek betiltása.[22] A tisztségüket elvesztett bírák[23] és ügyészek[24] fellebbezésének az elbírálása. 4) A Köztársasági Elnök felmentési eljárása során hozott döntés, vagyis az alkotmány esetleges megsértésének a megállapítása.[25] 5) Az autonóm tartomány, illetve helyi önkormányzat panasza a hatásköreiknek ellehetetlenítése miatt.[26]
Az Alkotmánybíróság az összes alkotmánybíró szavazatának a többségével hozza meg döntéseit.[27] Mindenki köteles tiszteletben tartani és végrehajtani az Alkotmánybíróság döntéseit.[28] Amikor erre szükség mutatkozik, az Alkotmánybíróság döntésében intézkedik annak végrehajtási módjáról is.[29]
- 4/5 -
Az Alkotmány külön rendelkezik az Alkotmánybíróságról szóló törvényről: Az Alkotmánybíróság szervezetét, az alkotmánybírósági eljárást, valamint határozatainak joghatályát törvény szabályozza.[30]
Miután az Európai Emberi-jogi Bíróság 2010-ben az alkotmányjogi panaszt hatékony jogorvoslati eszköznek nyilvánította,[31] jelentősen megnövekedett a benyújtott alkotmányjogi panaszok száma. Olyannyira, hogy ma minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy az Alkotmánybíróság kapacitásának oroszlánrészét, a bírák és tanácsosok idejének és tudásának a javát az alkotmányjogi panaszok elbírálása köti le. 2010-ben 2009. évhez viszonyítva az alkotmányjogi panaszok alapján létrejött ügyek száma 3597-ről 7604-re emelkedett. 2011-ben már 8041-re, 2012-ben pedig 11 380-ra gyarapodott ezek száma. Azóta az évente iktatott új alkotmányjogi panaszok száma folyamatosan 10 000 felett van, annak ellenére, hogy időközben törvényekkel új alapjogvédelmi eljárások bevezetésére került sor a rendes bíróságok előtt (ilyenek az észszerű időben történő ítélkezéshez való jog védelme illetve a diszkrimináció tilalmának védelme).[32] Az alkotmányjogi panaszok részaránya az Alkotmánybíróság összes ügyszámához képest ugyancsak folyamatosan növekedett, jelenleg már a 95%-ot is meghaladja.[33] 2017-ben az Alkotmánybíróság összesen 12 487 új ügyet iktatott ezek közül 12 118 alkotmányjogi panasz volt.[34] Ez az impozáns szám 2018-ban tovább nőtt, hiszen ebben az évben az iktatott 15 545 ügyből 15 150 volt új alkotmányjogi panasz.[35] Mindössze egy év alatt az alkotmányjogi panaszok száma mintegy 25%-kal növekedett.[36] A valós helyzet még ennél is "drámaibb" hiszen 2018-ban az alkotmányjogi panaszok száma a 25 000-et is meghaladta, a számos ügy esetében már az iktatás során összevonták az ugyanazon tényállásra alapozott alkotmányjogi panaszokat, amelyeket legtöbbször egyazon jogi képviselő nyújtott be.[37] A fenti adatok ismeretében talán nem túlzó egyes szerzők megállapítása, hogy az alkotmánybíróság lassan panaszbírósággá válik.[38] Az Alkotmányjogi panaszokkal történő telítettség valószínűleg kedvezőtlenül hat ki a konkrét döntések minőségére is, amire ugyancsak több szakíró is figyelmeztet.[39] 2018-ban az Alkotmánybíróság összesen 10 722 alkotmányjogi panaszt bírált el. Ebből az Alkotmánybíróság (elsősorban az öt három tagú kistanácsa által) végzéssel elvetette az alkotmányjogi panaszok több mint 90%-át, míg a panaszok 6%-át részben, vagy teljesen megalapozottnak ítélte, és megállapította az alkotmánysértést.[40] Az alkotmányjogi panaszok mintegy 2%-át érdemi döntéssel utasította el az Alkotmánybíróság.[41]
Az alkotmányjogi panaszok meghatározó többségét bírósági döntések ellen nyújtják be, még akkor is, ha közigazgatási ügyekről van szó, hiszen az alkotmányjogi panasz benyújtásának ilyenkor az a feltétele, hogy a személy előzőleg közigazgatási perben próbálta meg érvényesíteni a jogait. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a polgárok többsége az alkotmányjogi panaszt egyre inkább egyfajta rendkívüli jogorvoslati eszköznek tekinti a különböző bírósági eljárásokban, az Emberi Jogok Európai Bíróságához történő panasz benyújtása előtt.
A gyakorlat azt mutatja, hogy az alkotmányjogi panaszok kapcsán az Alkotmánybíróság évente több száz jogerős bírósági ítéletet semmisít meg. Ez feszültséghez vezetett a Legfelsőbb Semmítőszék és az Alkotmánybíróság között, mindazonáltal az esetek döntő többségében a bíróságok kénytelen-kelletlen de elfogadták az Alkotmánybíróság döntéseit és azok érvelését.[42] Mivel az alkotmányjogi panaszok többsége az igazságos eljáráshoz fűződő jog megsértését kifogásolja, érthető, hogy az alkotmánybírósági gyakorlatra jelentősen kihat az strasbourgi bíróság esetjoga.[43] Részben ez lehet az oka annak, hogy az alkotmányjogi panaszokkal kifogásolt jogsértések leginkább ezekre a jogokra irányulnak. Az összes megállapított alkot-
- 5/6 -
mánysértés több mint kétharmada az igazságos és ésszerű időben történő ítélkezésre, a jogbiztonságra és az egyenlő bírósági jogvédelemre vonatkozik.[44] Amennyiben ezekhez hozzáadjuk a tulajdonhoz való jog megsértését (majdnem kizárólag a csődeljárásban levő volt társadalmi-állami vállalatok jogerősen megállapított és nem végrehajtott adósságai kapcsán) akkor ez az arány már 99%-ra rúg.[45] A fenti adatok ismeretében nem meglepő, hogy folyamatosan növekszik az Alkotmánybíróság előtt torlódó megoldatlan ügyek száma, amely 2018-ban elérte a 22 ezret,[46] és az ügyek érdemi elbírálására általában legalább 2-3 évet is várni kell.[47]
Miután 2006-ban, majd 2011-ben[48] a szerbiai törvényhozás törvénnyel tette lehetővé az elsősorban az egypártrendszer során, ideológiai okokból üldözöttek, koncepciós perekben elítéltek rehabilitációját, az általános hatáskörű bíróságok előtt tömegével indultak el a rehabilitációra vonatozó nemperes eljárások, amelyekben az üldözöttek vagy leszármazottaik kezdeményezhették a rehabilitációt. A rehabilitációnak, annak erkölcsi vonatkozásain túl komoly anyagi vonzatai is voltak, vannak. Jelesül, a rehabilitáció egyrészt lehetővé teszi a rehabilitáltak kárpótlását, valamint sok esetben azt is, hogy a kommunista hatalom által elkobzott, államosított tulajdonukat visszaigényelhessék a vagyonvisszaszármaztatási törvény alapján.[49] Az elmúlt évek során gazdag, de igen változatos és nem feltétlenül következetes bírói gyakorlat alakult ki a rehabilitációs ügyek kapcsán. Ennek fő oka, hogy a rehabilitációs ügyeket az ország összes felsőbírósága (25 ilyen bíróság működik) tárgyalja, a jogerős ítéleteket pedig mind a négy fellebbviteli bíróság (ítélőtábla) hozza meg, rendkívüli jogorvoslati jog nélkül. Ennek következtében a Legfelsőbb Semmítőszék nem foglalt és nem is igen foglalhatott állást egy-egy vitatott jogértelmezési kérdésben. Így megtörténhetett, hogy hasonló tényállás mellett egyeseket rehabilitáltak, másokat nem, egyesek visszaigényelhették elkobzott javaikat, mások nem.
Az Alkotmánybíróság a rehabilitációval kapcsolatban egyrészt a normakontroll keretében vizsgálta a vonatkozó törvények egyes rendelkezéseinek az alkotmányosságát, másrészt, alkotmányjogi panaszok kapcsán vizsgálta felül a konkrét rehabilitációs ügyekben megszületett jogerős bírósági határozatok alkotmányosságát. Ami a törvények alkotmányossági felülvizsgálatát illeti, megállapítható, hogy az Alkotmánybíróság összesen hét, polgárok és egyesületek által beadott kezdeményezést vizsgált meg. Ezeket záradékkal, illetve végzés formájában egytől egyig elvetette, mert úgy ítélte meg, hogy a kezdeményezések szemmel láthatóan megalapozatlanok.[50]
Ami az alkotmányjogi panaszokat illeti, már jóval gazdagabb és kissé árnyaltabb az Alkotmánybíróság gyakorlata, mindazonáltal kijelenthető, hogy az Alkotmánybíróság általában tartózkodott attól, hogy felülvizsgálja, illetve felülbírálja a bíróságok rehabilitációt elutasító határozatait. Az Alkotmánybíróság több olyan esetben is elvetette az alkotmányjogi panaszt, amikor a bíróságok olyan személyek rehabilitációját utasították el, akiket mindenféle bírósági tárgyalás nélkül végeztek ki a kommunista partizánok a második világháború végén, és akiket utólag jegyeztek be azokba a nyilvántartásokba, amelyek a háborús bűnösök és a népellenségek névsorát tartalmazták. Erre az utólag elkészített "bűnelkövető listára" olyan személyek is felkerültek, akik semmi olyat nem tettek (még ezen nyilvántartásokban megállapítottak "tények" alapján sem), amit jogilag, vagy akár józan ésszel háborús bűncselekménynek lehetne minősíteni.[51] Ugyanakkor voltak olyan ügyek is, nagyon hasonló tényállás mellett, amelyek során az Alkotmánybíróság megalapozottnak ítélte az alkotmányjogi panaszt, és az indokolás hiányosságai miatt, mint alkotmánysértőt, megsemmisítette a bíróság rehabilitációt elutasító határozatát. Így például az Alkotmányíróság 2018. februárjában az Už 4668/2015. számú ügyben helyt adott az alkotmányjogi panasznak, és úgy döntött, hogy a bíróság alkotmányt sértett, amikor határozatával megfelelő indokolás nélkül elutasította a néhai Horvát András rehabilitációját, akit azért ítéltek el, és vettek a kommunista hatóságok a népellenségek nyilvántartásába mint tömeges gaztettek elkövetőjét, mert asztalosként segédkezett összeírni, illetve leltározni az elhurcolt péterrévei zsidók elhagyott lakásait.[52]
Az alábbiakban, azt az alkotmánybírói különvéleményt közöljük, amelyet jelen tanulmány szerzője írt egy alkotmányjogi panasz kapcsán meghozott elvető végzés kapcsán.
- 6/7 -
Az Alkotmánybíróság 2018. szeptember 13-i ülésén, az Už-8199/2016. számú ügyben, szavazattöbbséggel végzést hozott, amellyel elvetette a zombori illetőségű Szladek László alkotmányjogi panaszát, amelyet a nevezett az Újvidéki Fellebbviteli Bíróság Rehž. 268/16. számú 2016. augusztus 25-én kelt határozata ellen nyújtott be.
Az alkotmányjogi panasszal annak a másodfokú határozatnak az alkotmányosságát kérdőjelezték meg, amelyet nemperes eljárásban hozott meg a bíróság, és amellyel megváltoztatta az elsőfokú határozatot, és mint megalapozatlant elutasította a kérelmező azon indítványát, hogy rehabilitálja a néhai H. Pétert és H. Máriát.
Ezzel a végzéssel nem értek egyet több okból kifolyólag. Először is, az alkotmányjogi panaszban az alkotmányjogok megsértésére vonatkozóan megfogalmazott érvekre való tekintettel az Alkotmánybíróságnak nem volt megfelelő jogalapja arra, hogy az Alkotmánybírósági törvény 36. szakasz 1. bekezdés 7. pontja alapján (Az eljárás vezetésére vonatkozó alkotmányban megfogalmazott feltételek hiánya), érdemi vizsgálat nélkül, végzéssel elvesse az alkotmányjogi panaszt. Jelesül, ebben az esetben az Alkotmánybíróság végzésének az indokolásából az derül ki, hogy bíró kollégáim többségének az a meggyőződése, hogy az alkotmányjogi panaszban az Alkotmánybíróságtól azt kérik, hogy "mint fellebbviteli bíróság vizsgálja felül a megkérdőjelezett határozat törvényességét". Úgy gondolom, hogy a fellebbviteli bíróság határozata, amellyel elutasította H. Péter és H. Mária egykori zombori lakosok rehabilitálását, sérti a Szerb Köztársaság Alkotmánya 32. szakaszában szavatolt tisztességes ítélkezéshez való jogból eredő biztosítékokat, ilyetén az alkotmányjogi panaszt érdemben kellett volna elbírálni, és véleményem szerint mint megalapozottnak helyt adni neki.
Mély meggyőződésem, hogy mindazon eseteket, amikor egy bíróság elutasítja olyan személyek rehabilitálását, akiket fegyvertelen civilekként, bírósági eljárás és ítélet nélkül végeztek ki a második világháború végén, a legszigorúbb mércék szerint kell felülvizsgálni annak érdekében, hogy megállapítást nyerjen, vajon azok megfelelnek-e a tisztességes ítélkezéshez való jog követelményeinek.
Ahhoz, hogy a fentiekkel kapcsolatban, álláspontom alátámasztására kifejthessem érveimet, szükséges, hogy az ügyiratok, elsősorban a Zombori Felsőbíróság határozata (Reh 204/15., kelt 2016. április 27-én), ill. az újvidéki Fellebbviteli Bíróság határozata alapján (Rehž 268/16., kelt 2016. augusztus 25-én) leírjam az eljárás során megállapított, meg nem kérdőjelezett tényállást, különösen azért mert ez a tényállás az Alkotmánybíróság végzésében nem szerepel, annak ellenére, hogy ez döntő fontosságú az alkalmazott jog szempontjából, valamint annak érdekében, hogy megítélhessük az újvidéki Fellebbviteli Bíróság határozatának alkotmányosságát is.
Az eljáró bíróságok, a rehabilitációs eljárás során a következő tényállást, a következő releváns tényeket állapították meg.
Szladek Ruzsa (az alkotmányjogi panasz benyújtójának édesanyja) a rehabilitációról szóló törvény alapján, 2012. május 10-én indítványozta szüleinek, H. Péternek és H. Máriának a rehabilitálását. A bírósági eljárás során, különböző okiratok és tanúvallomások segítségével megállapították a második világháború alatt történteket, a tényállást. Ezek a következők: H. Pétert és H. Máriát Zombor felszabadítását követően 1944. november 17-én letartóztatták, és még aznap, bírósági tárgyalás nélkül kivégezte őket az OZNA.[53] A megszállók és hazai segítőinek gaztetteit megállapító vajdasági bizottság által összeállított, a kivégzett háborús bűnösökről szóló nyilvántartási könyvnek F 183. számú dokumentumában H. Péter és H. Mária az 1062. és az 1063. szám alatt szerepelnek, mint besúgók.
H. Péter és H. Mária ellen, kivégzésüket követően a zombori hadbíróság előtt az OZNA 1945. július 15-i feljelentése alapján eljárást folytattak. Az eljárás során, háborús bűnök elkövetése miatt golyó általi halálra ítélték őket. Ez a bírósági ítélet elveszett.
A rehabilitációs eljárás alanyai kiskorú gyermekeket nevelő házastársak fegyvertelen civilek voltak úgy a második világháború előtt, mint annak ideje alatt. H. Péter és H. Mária nem viseltek semmilyen tisztséget, sem a polgári, sem a katonai hatóságok keretében, nem voltak tagjai a Magyar Királyság (vagy az akkori Magyar Királyság területét 1944 márciusában megszálló náci Németország) egyetlen fegyveres alakulatának sem, amely 1941 és 1944 októbere között Zombor városát ellenőrizte.
1941 áprilisa és 1944 októbere között a magyar és német hatóságok különböző gaztetteket hajtottak végre a helyi lakosság egy részével szemben. Egyetlen tény sem támasztja alá, hogy a rehabilitáció alanyai a második világháború idején részt vettek volna a zombori zsidók vagy más lakosok deportálásában, elüldözésében, megveretésében, kínzásában, gyilkolásában és elhurcolásában.
A megállapított tényállásból az következik, hogy H. Péter és H. Mária a második világháború alatt baráti viszonyt ápoltak a Magyar Királyság egyik katonatisztjével. Ugyancsak megállapítást nyert, hogy egyszer 1941-ben, majd másodszor 1944-ben részt vettek, se-
- 7/8 -
gédkeztek a kitelepített és elhurcolt zsidó polgárok üresen maradt házából különböző ingóságok kipakolásában, esetleg eltulajdonításában.
Az első fokon eljáró Zombori Felsőbíróság, a megállapított tényállásból, a vonatkozó jogot alkalmazva megállapította, hogy fennállnak a rehabilitáció törvényes feltételei, azaz, hogy a bírósági eljárás során megállapítást nyert, hogy a rehabilitáció alanyai nem követtek el, illetve nem vettek részt háborús bűnök elkövetésében. Az első fokon eljáró bíróságtól eltérően az újvidéki Fellebbviteli Bíróság a megállapított tényállásból arra a következtetésre jutott, hogy ők háborús bűncselekmények elkövetésében vettek részt, és mint ilyenek rehabilitálásuk nem lehetséges a Rehabilitációról szóló törvény 2. szakasza alapján. A Fellebbviteli Bíróságnak ezt a jogi következtetését mint alkotmányosat elfogadta az Alkotmánybíróság.
Magam viszont, mint az Alkotmánybíróság bírája, azt vallom, hogy a vonatkozó anyagi jog értelmezése és alkalmazása a Fellebbviteli Bíróság részéről önkényes volt, illetve, hogy ez a bíróság a következtetéseit nem indokolta meg az Alkotmány 32. szakaszára vonatkozó standardoknak megfelelően, azaz, hogy ez a bíróság a bizonyítékokat és a tényállást egyoldalúan, az indítványozó kárára értékelte.
Mielőtt az elkövetkezőkben, rámutatnék mindarra, amivel az újvidéki Fellebbviteli Bíróság megsértette az Alkotmány 32. szakaszát, foglalkoznék néhány olyan kérdéssel, amely azzal kapcsolatos, hogy meddig terjed a rehabilitációs eljárások során született bírósági döntések alkotmányossági felülvizsgálata.
Az állam viszonya a múltban elkövetett durva és tömeges emberi-jogsértésekhez egy olyan érzékeny terület, illetve kérdéskör, amelynek politikai, erkölcsi, szociológiai, és jogi dimenziói is vannak. A Szerb Köztársaság, illetve a valamikori Jugoszlávia területén, de az egész délkelet-európai térségben a huszadik század folyamán a hatalom birtokosai szörnyű gaztetteket követtek el, ideológiai céloktól és indulatoktól vezérelve tömegesen sértették meg az alapvető emberi jogokat.
Ezen európai térség összes állama a 20. század végén, illetve a 21. század elején belefogott a jogállam kiépítésébe, amely a liberális demokrácia alapértékein nyugszik, az alapvető emberi jogok és kisebbségi jogok védelmén, a hatalmi ágak elválasztásának és a bírói hatalom függetlenségének az elvén, az alkotmányosságon és törvényességen, a politikai pluralizmuson stb. Mindezekben a volt szocialista államokban felmerült az a kérdés, hogy a mai állam, a mai jogrend miként viszonyuljon az államhatalom korábbi aktusaihoz, a múltban elkövetett igazságtalanságokhoz. A kérdésre adandó megfelelő válasz komoly fejtörést okozott az új demokratikus rend alakítóinak.
Egyrészről, az alapvető igazságosság követelménye elvárná, hogy a mai állam, amely a jogállamiság elvén alapszik, egyértelműen elhatárolódjon az alapvető emberi jogoknak az államhatalom által, a múltban elkövetett megsértésétől, beleértve kárpótlás, a jóvátétel (a jelképes erkölcsi, jogi kárpótlástól kezdve az anyagi kárpótlásig) valamilyen formáját is.
Másrészt, az akkori hatalom gaztetteinek a megítélése a mostani alkotmányos garanciák alapján, így a felelősség teljes átvállalása a mai állam részéről sérthetné a jogbiztonság elvét, visszamenőleges hatállyal kerülnének alkalmazásra a 21. század jogai strandardjai egy olyan időszak aktusaira, amelyek egy más időszakban és egy eltérő jogrend keretében születtek.
Az esetek többségében az áldozatok, a parancsokat kiadók és az elkövetők már nincsenek az élők sorában. Már a régi rómaiak is joggal hangoztatták, hogy a jogtiprást nem orvosolható újabb jogtiprással (Iniuria non excusat iniuriam).
Minden jogos kétely ellenére az érintett országok nagy többsége lehetővé tette a rehabilitáció valamilyen formáját, és bizonyos fajta és mértékű kárpótlást is biztosított az üldöztetések áldozatainak, illetve azok leszármazottainak. Mindezt az ösztönözte, hogy a hatalom által elkövetett tettek évtizedekkel ezelőtt történtek ugyan, de azoknak következményei ma is jelen vannak, így az áldozatok és utódainak a méltóságát védelmezni ma is aktuális feladat.
A Szerb Köztársaság úgy döntött, hogy lehetővé teszi azon személyek rehabilitációját és kárpótlását, akiket a hatalom politikai és ideológiai okokból döntéseivel és cselekedeteivel megfosztott életüktől, szabadságuktól és vagyonuktól. A rehabilitációról szóló törvény értelmében a rehabilitációs eljárást az általános hatáskörű bíróságok folytatják le, amelyek a rehabilitációról nemperes eljárás keretében döntenek. A rehabilitációs eljárás során a bíróságok kötelesek megállapítani a döntéshez szükséges tényállást, és ezekre alkalmazni a rehabilitációról szóló törvény rendelkezéseit. Abban az esetben amennyiben fennállnak a rehabilitáció törvényben meghatározott feltételei, akkor rehabilitálják az áldozatot, a jogrendből eltávolítják a volt hatalom jogi aktusait, ezzel szemben a rehabilitációs indítványt a bíróságnak el kell utasítania, amennyiben a vonatokozó jogot a tényállásra alkalmazva nem állnak fenn a rehabilitáció feltételei.
Amennyire minden egyes esetben más és más a konkrét tényállás, úgy a bírói gyakorlat is változó. Az egységes jogértelmezést jelentősen megnehezíti az a tény, hogy a rehabilitációs eljárásokat az összes szerbiai felsőbíróság folytatja (ezek száma 25), illetve, hogy a jogerős döntéseket ezekben az ügyekben a fellebbviteli bíróságok hozzák meg (ezek száma 4). Két nagy kihívás előtt állnak az eljáró bíróságok. Az első a hatvan, hetven vagy akár még több évvel ezelőtti tények pontos feltárása és megállapítása. A második ne-
- 8/9 -
hézséget a rehabilitációról szóló törvény azon rendelkezéseinek az értelmezése okozza, amelyek kizárják a rehabilitáció lehetőségét a rehabilitációt kérelmező személyek egyes csoportjai számára. Mindezek a problémák nehézségek elé állítják az általános hatáskörű bíróságokat a rehabilitációs eljárások során.
Tisztában vagyok azzal, hogy a rehabilitációs eljárást nem az Alkotmánybíróság folytatja le, az Alkotmánybíróságnak nem feladata, hogy az általános hatáskörű bíróságok helyett lefolytassa a bizonyítási eljárást, értékelje a bizonyítékokat és megállapítsa a tényállást, de az sem az Alkotmánybíróság feladata, hogy értékelje, és a tényállásra alkalmazza a törvényben foglalt jogszabályokat. Továbbá az sem a mi feladatunk, hogy az állam legfelsőbb bírósága helyett, bármelyik jogterületen mi egységesítsük a bírói gyakorlatot. Amikor felülvizsgáljuk a bírói döntéseket a mi feladatunk nem más, mint hogy eldöntsük, hogy a bírói ítélet sértett-e valamely alkotmányos jogot. A konkrét esetben az Alkotmánybíróságnak azt kellett megítélnie, vajon az újvidéki Fellebbviteli Bíróság határozata megfelel-e a tisztességes ítélkezéshez való, a Szerb Köztársaság Alkotmányának 32. szakaszában szavatolt alkotmányos jog követelményeinek, összhangban a tisztességes ítélkezés azon standardjaival, amelyeket a Szerb Köztársaság Alkotmánybírósága és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága alakított ki gyakorlatuk során. Ennél nem több, de nem is kevesebb. Az újvidéki Fellebbviteli Bíróság rendelkezett hatáskörrel arra vonatkozóan, hogy döntsön H. Péter és H. Mária rehabilitációjáról, nem az Alkotmánybíróság. Ezzel szemben az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik eldönteni, vajon az újvidéki Fellebbviteli Bíróság azon döntése, amellyel a rehabilitációt elutasította, megfelel-e az tisztességes ítélkezés alkotmányos standardjainak. A tisztességes ítélkezéshez való jog követelményei akkor valósulnak meg, amennyiben az ügyfeleknek az eljárás során lehetővé teszik az aktív részvételt, amennyiben a bírósági eljárás alapját képező alapelveket tiszteletben tartják, amennyiben a bíróság a vonatkozó tételes anyagi jogot alkalmazza, amennyiben a jogértelmezés nem szemmel láthatóan önkényes, amennyiben a bíróság megindokolja döntését, illetve amennyiben a bíróság a bizonyítékokat és a tényállást nem egyoldalúan, és az alkotmányjogi panaszt benyújtó kárára értékeli.
Az újvidéki Fellebbviteli Bíróság döntésének első és talán legfontosabb hiányossága, amely miatt az nem felel meg az alkotmányban szavatolt tisztességes ítélkezés jogára vonatkozó alapvető standardoknak, a Rehabilitációs törvény 2. szakaszának önkényes értelmezésében nyilvánul meg. Jelesül, az újvidéki Fellebbviteli Bíróság jogértelmezése szerint, amellyel az Alkotmánybíróság is teljes mértékben egyetértett, a személyek több csoportja számára is kizárt a rehabilitáció lehetősége. Ezen jogértelmezés alapján, a 2. szakasz 1. bekezdésében meghatározott személyeken kívül (ezen rendelkezés értelmében nem rehabilitálhatók a második világháború ideje alatt a Szerbia egyes részeit megszálló erők és a kviszling alakulatok[54] azon tagjai, akik háborús bűnöket hajtottak végre, illetve részt vettek háborús bűnök végrehajtásában) azok a személyek sem rehabilitálhatóak, akiket a 2. szakasz 2. bekezdése foglal magában, amely a következőképpen rendelkezik: "Ezen szakasz 1. bekezdésében, valamint a Vagyonvisszaszármaztatási és kárpótlási törvény (A Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye 72/11. szám) 5. szakasz 3. bekezdés 3. pontjába foglalt személyeknek számítanak:
1) minden olyan személy, akit a hadbíróság vagy egy a Jugoszláv Népfelszabadító Nemzeti Bizottság ellenőrzése alatt álló egyéb szerv egy helység felszabadulást követően háborús bűnösnek, illetve olyan személynek nyilvánított, aki részt vett háborús bűnök elkövetésében;
2) minden olyan személy, akit a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia, illetve a Föderatív Népi Demokratikus Jugoszlávia bíróságai és más szervei, illetve a megszállók és a segítőik a második világháború ideje alatt elkövetett gaztetteinek a megállapítását végző bizottság háborús bűnösnek, illetve háborús bűnök elkövetésében részt vevőnek nyilvánított.
Úgy vélem, hogy a Rehabilitációs törvény 2. szakasz 2. bekezdésének ilyen értelmezése, amely alapján ez a rendelkezés nem pontosítja, hanem bővíti azon személyek körét, akik rehabilitációja nem lehetséges, mindenképpen önkényes, azaz ilyen jogértelmezésre semmiképpen nem juthatunk a rehabilitációs törvény ezen rendelkezéseinek megfelelő nyelvi vagy rendszertani értelmezésével. Ezen rendelkezések helyes jogértelmezésével arra a következtetésre juthatunk, hogy a két rendelkezés közvetlenül összefügg egymással, azaz a második bekezdés értelmezi, és pontosítja a 2. szakasz 1. bekezdésében foglalt rendelkezést, és semmiképp sem bővíti annak jelentését, azaz nem bővíti ki azon személyek körét, akik nem rehabilitálhatóak. Ugyanis, amennyiben a törvényalkotó szándéka az lett volna, hogy a rehabilitáció tilalmát kiterjessze azon személyek körén túl, akik második világháború ideje alatt a Szerbia egyes részeit megszálló erők és a kviszling alakulatok tagjai voltak, akik háborús bűnöket hajtottak végre, illetve részt vettek háborús bűnök végrehajtásában, akkor a 2. szakasz 2. bekezdésében szerepelnie kellene a következő megfogalmazások egyikének: "az 1. bekezdésben levő személyeken kívül" vagy "az első bekezdésben szerepelő személynek számítanak azok a személyek
- 9/10 -
is, akik nem voltak tagjai...". Továbbá, amennyiben a törvényalkotó szándéka az lett volna, hogy megtiltsa mindazon személyek rehabilitációját, akiket háborús bűnösnek nyilvánítottak attól függetlenül, hogy azok tagjai voltak vagy sem a megszálló vagy a kviszling erőknek és egységeknek, abban az esetben a 2. szakasz 1. bekezdésére semmi szükség sem lenne. Az esetben a 2. szakasz 2. bekezdése teljességgel elegendő lenne arra, hogy meghatározza azon személyek körét, akiket nem lehet rehabilitálni.
Voltaképpen, a Rehabilitációs törvény 2. szakasz 1. és 2. bekezdésének szabályos tolmácsolásával arra következtetésre jutunk, hogy az 1. bekezdés általánosan határozza meg azon személyek körét, akiket nem lehet rehabilitálni, míg a 2. bekezdés pontosítja azt. A 2. bekezdés nem módosítja, és nem is bővíti az 1. bekezdés tartalmát, hanem precízen meghatározza annak tartalmát. Azaz meghatározza, hogy azoknak az erőknek azon tagjai nem rehabilitálhatók, akiket a hadbíróság vagy egy a Jugoszláv Népfelszabadító Nemzeti Bizottság ellenőrzése alatt álló egyéb szerv egy helység felszabadulást követően háborús bűnösnek nyilvánított, illetve azok a megszállók és a segítőik, akiket a második világháború ideje alatt elkövetett gaztetteket értékelő állami bizottság háborús bűnösnek, illetve háborús bűnök elkövetésében részt vevőnek nyilvánított. Minden olyan jogértelmezés, amely nem köti össze ennek a két organikusan összefüggő rendelkezésnek a tartalmát az vagy önkényes jogértelmezés, vagy azon a feltevésen alapul, hogy a törvényhozó szándéka ebben az esetben rendkívül pontatlanul lett kifejezve, hogy ez a jogszabály egy kiterjesztő és kreatív jogértelmezés nélkül "érthetetlen". Azzal zárnám gondolataimat, hogy a rehabilitációs törvény 2. szakaszának minden olyan értelmezése, amely szerint azok tiltanák két fegyvertelen civil rehabilitálását, azaz olyan személyek rehabilitálását, akik nem voltak se a megszálló erők, sem a kviszling hatóságok, erők és alakulatok tagjai, önkényes.
Még abban az esetben is, amennyiben elfogadnánk a Rehabilitációs törvény 2. szakasz 1. és 2. bekezdésének - általam önkényesnek ítélt - értelmezését, amely szerint a nem rehabilitálhatók csoportjához tartozhatnak azok a fegyvertelen civilek is, akik nem tartoztak fegyveres erőkhöz, vagy a megszálló vagy kviszling hatóságokhoz, de akiket az új kommunista-partizán hatalom háborús bűnösnek nyilvánított, vagy ilyenként nyilvántartásba vett, felmerül, hogy a konkrét esetben, rehabilitálni kellett volna-e H. Pétert és H. Máriát a Rehabilitációs törvény 2. szakasz 3. bekezdése alapján, mint olyan személyeket, akik esetében az eljárás során beigazolódott, hogy nem követtek el, illetve nem vettek részt háborús bűnök elkövetésében.
A rehabilitációs eljárás során a Zombori Felsőbíróság határozatot hozott a rehabilitációról, ugyanis a megállapított tényállásból arra a következtetésre jutott, hogy H. Péter és H. Mária második világháború idején elkövetett cselekedetei nem minősülnek háborús bűnnek, azaz annak ellenére, hogy kivégezték őket mint háborús bűnök elkövetésében részt vevőket, az ő általuk elkövetett cselekmények nem minősülnek háborús bűncselekménynek. Ugyanazon tényállás alapján a Fellebbviteli Bíróság ellentétes következtetésre jutott, amely szerint azzal, hogy segítettek a katonáknak az elüldözött és deportált zsidók elhagyott házainak a kirablásában, háborús bűnt követtek el.
Álláspontom szerint a tényállás ilyen jogi minősítése pontatlan és megfelelő indokolás nélküli. Egyfelől megkérdőjelezhető, hogy elkövethet-e háborús bűnt egy fegyvertelen civil személy, aki nem tagja a fegyveres erőknek, hatóságnak vagy egységnek, aki segít az elhagyott vagyon eltulajdonításában.
Különösen azért is így van ez, mert a hatóságokhoz nem tartozó fegyvertelen civilek részvétele a zsidó lakosság elleni katonai és rendészeti intézkedésekben (deportáció, üldöztetés, kínzás, vagyonelkobzás, gyilkosságok) elképzelhetetlen és tilos volt az akkori szabályok értelmében. Másfelől, a Fellebbviteli Bíróság azzal erősíti meg azon megállapítását, hogy a rehabilitáció kérelmezői részt vettek háborús bűnök elkövetésében, hogy indokolásában hivatkozik a Nürnbergi Nemzetközi Hadbíróság Statútumára, valamint a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia törvényére a nép és állam elleni bűncselekményekről, amely jogszabályok nem voltak érvényben akkor, amikor H. Péter és H. Mária elkövette azokat a cselekményeket, amelyekért feleltek. A fellebbezést elbíráló bíróságnak meg kellett volna indokolnia, miért számított háborús bűnnek az elkövetés időpontjában az, hogy H. Péter és H. Mária fegyvertelen civilként részt vett az üres zsidó otthonokból bizonyos értékek eltulajdonításában. A háborúzás szabályai, valamint azok megsértése is, a H. Péter és H. Mária cselekményének idejében a Háborúzást szabályozó hágai egyezményekkel és egyéb nemzetközi szerződésekkel, valamint a nemzetközi szokásjoggal volt meghatározva. Ezeket a nemzetközi szabályokat a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága részletesen elemezte a Nagytanács Kononov kontra Lettország (36376/04) ügyben, az 52-96. pontokban. A vonatkozó nemzetközi jognak ez az elemzése, beleértve a szerződéses nemzetközi jogot és a nemzetközi szokásjogot is, alkalmas lett volna arra, hogy a Fellebbviteli Bíróság megállapíthassa, vajon a háborúzás akkori nemzetközi szabályainak az értelmében "civilek" voltak-e a rehabilitáció alanyai, és ilyenként a cselekedeteikkel a háború idején, de a háborús hadműveleteken kívül elkövethettek-e háborús bűnt. Egy ilyen elemzés mindenképpen azt az álláspontot támasztaná alá, hogy a fegyveres erőkhöz és alakulatokhoz nem tartozó, a háborús összecsapásokban részt nem vevő fegyvertelen civilek az elhagyatott zsidó házak kifosztásában való részvétellel nem követhettek el háborús bűnt.
- 10/11 -
Ebben a tekintetben különösen fontos az strasbourgi EJEB megállapítása, amelyet a 204. bekezdésében ekképpen fogalmazott meg: az ítélet amely arra utal, hogy még akkor is, ha fennáll annak a gyanúja, hogy a civilek az ellenségnek történő besúgással közvetlenül részt vettek a háborús cselekményekben, segítették a megszállót a háborús bűnök elkövetésében, a ius in bello megsértésével őket le lehetett volna tartóztatni, és megbüntetni egy tisztességes bírósági eljárás során hadbíróság vagy civil bíróság előtt az ilyen cselekmények miatt, ugyanakkor az ő eljárás nélküli kivégzésük törvénysértő, és sérti a háborúzás szabályait. Egy másik szöveghelyen, a 221. bekezdésben a Nagytanács hozzáteszi, hogy a vádlottak távollétében, a kivégzésüket követő ítélkezést semmiképpen nem lehet tisztességes ítélkezésnek nevezni.
Számos rehabilitációs ügy iratainak az áttanulmányozása után, valamint különböző tudományos történelmi munkák elolvasása után, amelyek a második világháború alatt vagy a közvetlenül utána történteket dolgozzák fel egyre teljesebb kép alakul ki azokról a tragikus eseményekről, amelyek nem csupán a megszállás ideje alatt, de a felszabadulás utáni időszakban következtek be. A kommunista-partizán hatalomátvételt erőszak követte, amelyet bosszúvágy ösztökélt, illetve ideológiai és nemzeti célok. Az új hatalom célkeresztjébe válogatás nélkül kerültek sokan, különösen azok, akik együttműködtek a megszálló hatóságokkal, de olyanok is, akik egyszerűen gazdagok voltak, és ezek üldözésének a célja a vagyonuk mielőbbi elkobzása volt. A folyamat gyorsan zajlott, a letartóztatásokról és a kivégzésekről operatív információk alapján, kikényszerített tanúvallomások és szomszédok feljelentései alapján hoztak döntést.
Ilyen helyzetben a tévedések gyakoriak, szükségszerűek, ugyanakkor az akkori hatalom mindezen tévedéseket utólagos ítéletekkel vagy közigazgatási nyilvántartásba vételezéssel "fedezte", amelyek során a már megbüntetett embereket háborús bűnösöknek vagy a nép ellenségeinek nyilvánította. A tévedések utólagos beismerése lehetetlen volt. "A néphatalom nem hibázik", különösen nem hibázik, ha az osztályellenségekről vagy a megszállók szimpatizánsairól van szó.
A bíróságok nehezen állapíthatják meg a hét évtizeddel ezelőtti eseményekről a teljes igazságot, ezt még kevésbé kell megtennie az Alkotmánybíróságnak. Mindazonáltal, úgy látom, hogy a H. Péter és H. Mária ügyében folyó rehabilitációs eljárás ügyiratai a háborús évek kegyetlenségéről tanúskodnak. H. Péter és H. Mária zsidó szomszédaik sosem látott szenvedése idején nem viselkedtek tisztességesen, nem tanúsítottak emberséget, és nem voltak humánusak. Sőt mi több, mások szenvedésén akartak meggazdagodni. Segédkeztek az elesett zsidók vagyonának az eltulajdonításában. Mindez nem lovagias és nem is erkölcsös, sőt az ilyen magatartás bűncselekménynek is minősül. Ugyanakkor úgy vélem, hogy az ilyen cselekmény sem az elkövetés idején, sem manapság nem számít háborús bűncselekménynek. Az újvidéki Fellebbviteli Bíróság és az Alkotmánybíróság a döntéseikkel megakadályozta, hogy olyan fegyvertelen civilek rehabilitációja megtörténjen, akiket bírósági eljárás és ítélet nélkül végeztek ki háborús bűnösként, és erre véleményem szerint nem volt sem alkotmányos, sem törvényes jogalap.
A régi Jugoszlávia kommunista-partizán hatalma megengedhette magának, hogy háborús bűnösöknek kiáltson ki olyanokat, akik nem voltak azok, de ma egy ilyen döntést nem szabadna elfogadnia és megerősítenie a Szerb Köztársaság független bíróságainak, egy olyan ország független bíróságainak, amely a jogállamiság alapelvén nyugszik.
A 20. század háborúi és forradalmai többször is erőszakosan feldúlták a fennálló társadalmi rendet és viszonyokat. Az évtizedeken át regnáló egypárti önkényuralmi rendszer alapjait erőszakkal, az alapjogok tömeges és súlyos megsértésével teremtették meg. Mindazonáltal, az ideológiailag motivált erőszakot az akkori hatalom igyekezett jogi köntösbe bújtatni, legalizálni. Csakúgy mint a térség többi országában, Szerbiában is felmerült az a dilemma, hogy a jogállam elvére épülő megújult állam és annak jogrendje, miként viszonyuljon parancsuralmi rendszerek jogi örökségéhez. A tételes szerbiai jogban a kérdést az évtized eleje óta szabályozó vagyonvisszaszármaztatási törvény és a rehabilitációs törvény jól tükrözik a témával kapcsolatban általánosan felmerülő kételyeket. Egyrészt, annak szükségességét, hogy a tömeges alapjogsértéseken alapuló állami döntéseket és intézkedéseket felül lehessen vizsgálni azok következményeivel egyetemben, másrészt annak veszélyét, hogy a felülvizsgálat során ne okozzunk új jogsértéseket és szükségtelen jogi bizonytalanságot a ma élő nemzedékek képviselői számára. A nem mindig következetes és egyértelmű törvényi szabályozásra még kevésbé egységes jogértelmezés és joggyakorlat épül, amit a tanulmány alapjául szolgáló alkotmánybírósági jogeset is jól szemléltet. A bíróságok nem igazán tudtak mit kezdeni azokkal az esetekkel, amelyekben olyan emberek rehabilitációját kérelmezték akiket az akkori partizán hatalom mindenféle közigazgatási vagy bírósági döntés nélkül végeztetett ki a második világháború végén, majd utólag háborús bűnösként vett nyilvántartásba. Az esetek döntő többségében a bíróságok ezeket a személyeket ma is háborús bűnösöknek tekintik, akiknek a rehabilitációját a törvény nem teszi lehetővé attól függetlenül, hogy bizonyítottan civilek voltak és semmilyen fegyveres, harci cselekményben nem vettek részt. Meggyőződésem, hogy a háborús bűnök ilyen kiterjesztő értelmezésének nincs megfelelő alapja a tételes jogban. ■
JEGYZETEK
[1] Marijana Pajvančić: Komentar Ustava Republike Srbije (Beograd: Fondacija Konrad Adenuer 2009) 1-280; Ratko Marković: Ustav Republike Srbije iz 2006. godine - kritički pogled, Anali Pravnog fakulteta u Beogradu 2006/2, 5-46.
[2] A szerbiai jogalkotás és normatan szabályai értelmében a jogszabályok, beleértve az Alkotmányt is alapvető szerkezeti egységét az arab számmal megjelölt "szakasz" képezi. A magyar jogalkotás szabályai alapján a "szakasz" leginkább a "paragrafus" megfelelője.
[3] Ustav Republike Srbije, Službeni glasnik RS, 98/2006 (Szerb Köztársaság Alkotmánya) 172. szakasz 1. és 6. bekezdés.
[4] Alkotmány 172. szakasz 5. bekezdés.
[5] Uo. 3. bekezdés.
[6] Uo. 7. bekezdés.
[7] Uo. 173. szakasz 2. bekezdés.
[8] Uo. 173. szakasz 1.bekezdés.
[9] Uo. 174. szakasz 2. bekezdés.
[10] Uo. 172. szakasz 3. bekezdés.
[11] Violeta Beširević: Governing without Judges - The politics of the Constitutional Court in Serbia, International Journal of Constitutional Law 2014/4, 954-979.; Slobodan Orlović: Promena položaja ustavnog sudstva, Zbornik radova Pravnog fakulteta u Novom Sadu 2013/4, 145-161.
[12] Marijana Pajvančić: Odnos između sudske vlasti i Ustavnog sudai - uporedna studija (Novi Sad: Konrad Adenauer Stiftung 2018) www.kas.de/rspsoe, 1-32.
[13] Alkotmány 166. szakasz 1. bekezdés.
[14] Uo. 168. szakasz 3. bekezdés.
[15] Uo. 168. szakasz 2. bekezdés.
[16] Uo. 168. szakasz 1. bekezdés.
[17] Uo. 169. szakasz 1. bekezdés.
[18] Uo. 169. szakasz, 4. bekezdés.
[19] Uo. 186. szakasz.
[20] Uo. 167. szakasz, 2. bekezdés, 1-4. pont.
[21] Uo. 167. szakasz, 2. bekezdés, 5. pont.
[22] Uo. 174. szakasz, 3. bekezdés, illetve 44. szakasz 3. bekezdés.
[23] Uo. 148. szakasz, 2. bekezdés és 155. szakasz.
[24] Uo. 161. szakasz, 4. bekezdés.
[25] Uo. 118. szakasz 3. bekezdés.
[26] Uo. 193. szakasz 1. és 2. bekezdés.
[27] Uo. 175. szakasz 1. bekezdés.
[28] Uo. 171. szakasz 1. bekezdés.
[29] Uo. 171. szakasz 2. bekezdés.
[30] Uo. 175. szakasz 3. bekezdés.
[31] Lásd az Európai Emberi Jogi Bíróság Második Tanácsa 2009. december 1-jén született ítéletét a Vinčić és a többiek kontra Szerbia ügyben. Az 51. pontban az ítélet kimondta, hogy az alkotmányjogi panaszt elvben hatékony hazai jogorvoslati eszköznek kell tekinteni az Egyezmény értelmében.
[32] Pregled Rada Ustavnog Suda U 2016. Godini Sa Osvrtom Na Rad Ustavnog Suda U Periodu Decembar 2007 - Decembar 2016. Godine (Az alkotmánybíróság tevékenységének áttekintése a 2016. évre, kitekintéssel a 2007-2016. decemberig terjedő időszakra) (Beograd: Ustavni sud 2017) 21.
[33] Uo. 4.
[34] Pregled Rada Ustavnog Suda U 2017 (Az alkotmánybíróság tevékenységének áttekintése a 2017. évre), (Beograd: Ustavni sud 2018) 2. Elérhető: http://www.ustavni.sud.rs/Storage/Global/Documents/Misc/%D0%9F%D1%80%D0%B5%D0%B3%D0%BB%D0%B5%D0%B4_2017.pdf.
[35] Pregled Rada Ustavnog Suda U 2018. Godini (Az alkotmánybíróság tevékenységének áttekintése a 2018. évre) (Ustavni sud: Beograd 2019) 1. Elérhető: http://www.ustavni.sud.rs/Storage/Global/Documents/Misc/%D0%9F%D1%80%D0%B5%D0%B3%D0%BB%D0%B5%D0%B4_2018.pdf.
[36] Uo. 2.
[37] Uo. 1.
[38] Tatjana Papić - Vladimir Djerić: On the Margins of Consolidation: The Constitutional Court of Serbia, Hague Journal on the Rule of Law 2018/1, 59-82.
[39] Uo. 72., 74. Violeta Beširević: If Schmitt Were Alive...Adjusting Constitutional Review to Populist Rule in Serbia, in Violeta Beširević: New Politics of Decisionism (The Hague: Eleven 2019) 193-207.
[40] PREGLED RADA USTAVNOG SUDA U 2018. GODINI 19.
[41] Uo. 27.
[42] Bosa Nenadić: O nekim aspektima odnosa ustavnih i redovnih sudova, in Bosa Nenadić: Uloga i značaj ustavnogQ suda u očuvanju vladavine prava (Beograd: Ustavni sud 2013) 98-99.
[43] Papić-Djerić: On the Margins of Consolidation 68. Ciril Ribičić - Bosa Nenadić - Tanasije Marinković: Multi-Level System of Human Rights Protection in Europe: A View from Central and Eastern Europe, in Lidija R. Basta Fleiner - Tanasije Marinković: Key Developments in Constitutionalism and Constitutional Law (The Hague: Eleven 2014) 161-162.
[44] Pregled Rada Ustavnog Suda U 2017 28-29.
[45] Uo.
[46] Pregled Rada Ustavnog Suda U 2018. Godini 19.
[47] Pregled Rada Ustavnog Suda U 2016. Godini Sa Osvrtom Na Rad Ustavnog Suda U Periodu Decembar 2007 - Decembar 2016. Godine (Beograd: Ustavni sud 2017) 47.
[48] Zakon o rehabilitaciji, Službeni glasnik RS broj 92/2011. (Törvény a rehabilitációról).
[49] Zakon o vraćanju oduzete imovine i obeštećenju, Službeni glasnik RS broj 72/2011, 108/2013. (Törvény az elvett vagyon visszaszármaztatásáról és a kárpótlástól).
[50] Lásd az IUz-149/2009., az IUz-226/2012., az IUz-193/ 2013., az IUz-360/2013., az IUz-191/2015., az IUz-124/2015., és az IUz-108/2017. számú ügyeket.
[51] Így például az Alkotmánybíróság elvetette azt az alkotmányjogi panaszt, amely azt a bírósági határozatot kifogásolta amely elutasította egy ruszin nemzetiségű polgár rehabilitációját, akit azért végeztek ki a partizánok, majd nyilvánítottak utólag háborús bűnösnek, mert állítólag eltulajdonított olyan vagyontárgyakat, amelyeket az akkori bácskai magyar hatóságok zároltak-elkoboztak egy elhurcolt zsidó polgártól. Už 9949/ 2016. számú ügy.
[52] A megismételt eljárásban, a kérelmező rehabilitációra vonatkozó indítványának helyt adott az eljáró bíróság.
[53] Az új partizánhatalom politikai titkosrendőrsége "Odeljenje za zaštitu naroda" (Népvédelmi ügyosztály). Milovan Dželebdžić: Obaveštajna služba u narodnooslobodilačkom ratu, 1941-1945. (Beograd: Vojnoistorijski institut 1987) 1-292.
[54] Dragoljub Petrović: Kvislinške formacije u Srbiji tokom drugog svetskog rata (Beograd: Megatrend 2008) 1-315.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, UNION Egyetem Jogi- és Üzleti Tanulmányok Kar, Újvidék; alkotmánybíró, Alkotmánybíróság, Belgrád.
Visszaugrás
