A jelen cikk Széchenyi Istvánnak, a "nemes grófnak" egy posztumusz munkáját villantja fel. A kötet történelmi időkben került publikálásra, 1864-ben, amikor a kiegyezés tárgyalásai már elakadtak, újak még nem kezdődtek. Ezt a történelmi pillanatot kihasználva tette közzé Török János Magyarország sarkalatos törvényeinek registromát. A nem jogász, hanem inkább "közíró" Széchenyi zsenialitása ebben is megmutatkozik, amennyiben a korabeli közjogtudomány tételeit elfogadva, ugyan ki nem mondva, de elismeri, hogy Magyarországnak nincsenek alaptörvényei. Hiszen azon alapvető követelménynek egyik sem felel meg, hogy lehetőleg ne vagy csak nehezen legyen módosítható. Ugyanakkor a kialakuló történeti alkotmány - bár Széchenyi ezt így expressis verbis nem állítja - 1848-ra számos olyan törvénnyel és szokásjogi szabállyal rendelkezik, amelyek viszont ennek megfelelnek. Ezért nevezi el, s utána mások is ezen normákat, sarkalatos törvénynek, kompromisszumot találva ezzel a jogtudomány axiómája és a törvények gyakorlati szerepe között. Egyúttal jóval halála után segítséget vagy lökést ad a kiegyezési tárgyalásokhoz, megelőzve az egy évvel későbbi Deák-féle híres Húsvéti cikket. Ugyanis szerinte a sarkalatos törvények között is kiemelten kezelt Pragmatica sanctio, egy tulajdonképpeni "államszerződés" a magyarországi rendek és Habsburg uralkodó család között, amire építve megújítható és kialakítható a kettős monarchia.
1. Ezt a Széchenyi Istvántól, a korabeli szóhasználattal a "nemes gróftól"[1] (Jókai által megőrzött titulusa) szokatlan című könyvet már nem ő maga, hanem halála után négy évvel Török János (az MTA tagja) adta közre. Ahogy a kiadást végző Török is hivatkozza a publikálásra való feljogosítását: "szíves engedelem folytán, melyet [...] gróf Széchenyi Istvántól, többrendbeli kiadatlan kéziratai közrebocsáthatására még életében nyertem, azon érdekes közjogi vázolatot is az olvasó közönségnek átadni elhatározván..." teszi közzé e munkát. Sőt még érdekesebbé teszi a dolgot Török azon további tudósítása, amelyik a mű vagy annak vázlata születésére derít némi fényt: "a legnagyobb magyar, az ország legkitűnőbb státusférfiaival tanakodva azon nehéz napokban állított egybe, midőn megtört szívvel ugyan, de egyenlően sértetlen hűséggel Királya és Nemzete iránt, a fejedelem kiengesztelésén s a nemzet alkotmányos életének megmentésén tűnődött"[2]. Ez az érzület - a törvényességhez való ragaszkodás - később is jelen van a Döblingi intézetben lassan szellemi eszméletét visszanyerő Széchenyiben. Hiszen ő maga írja egyik 1857 májusi bejegyzésében, hogy "bátran merem állítani, Európának egy országában sem volt annyira elterjedve a higgadt és törvényes progressiónak szelleme, mint a három hegyű és négy folyamú egyetemes, s most szét szakított, le gázolt, magyar haza határai között."[3] Figyelemre méltó, hogy a történettudomány szintén úgy értékeli 1848. márciusi eseményeket, hogy "a magyar átalakulásra teljes joggal használhatjuk a »törvényes forradalom« elnevezést." [4] (Csak zárójelben jegyezzük meg azt az egyébként
- 322/323 -
communis opiniónak számító tényt, hogy Széchenyi nem csak a kiegyezés kapcsán számíthatott egyfajta etalonnak. Nagy művének, az előbb forrásként idézett Nagy Magyar Szatírának 1922-es publikálása, a korábbiakhoz hasonlóan nehéz időkben való megjelentetése is ezt sugallja, s feltehetően - az I. világháború veszteségei után - quasi egyfajta politikusi lelkiismeret vizsgálat elősegítésére szolgálhatott.)
2. Az előbbiekből nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a nehéz napok a szeptemberi fordulat, azaz Batthyány és Deák augusztus végi sikertelen bécsi tárgyalásai, illetve a miniszterelnök Batthyány lemondása közötti időszakot jelenthetik, amikor még halvány remény látszott az alkotmányos állapotok megmentésére.[5] Fontos ebből a szempontból Török János azon tudósítása is, hogy Széchenyi "az ország legkitűnőbb statusférfiaival tanakodva" szülte a kis munkát. Tehát azzal a forradalom során kormányzati hatalomhoz jutott politikusok bölcsebb részével, akik nem voltak hívei az Ausztriától való elszakadásnak, így nem osztották a Kossuth vezette radikális csoport nézeteit a nemzeti önrendelkezés tekintetében. Talán erre utal a Török János által a mű mottójául választott, korábbi Széchenyi-idézet is (In: Politikai programtöredékek. 1847.): "Magyarország az austriai tartományokkal bíz egybe van házasítva, és a közálladalom egyik legfőbb kiegészítő részét képezi, úgy hogy egyedül e kapcsolatban találhat szerencsét, vagy sehol"[6]. Ez a vélekedés általában elfogadott volt Európában, mások is így látták. Egy Napoleon kori francia jelentés például azt mondta, hogy "Magyarország [...] nehezen juthatna arra a gondolatra, hogy különváljék a monarchiától [...] nem az a gondolat gyötri, hogy vele egyesítve van, hanem az, hogy rosszul van vele egyesítve." [7]
Elég világos kritikát fogalmaz meg Széchenyi a már hivatkozott 1847-es Programtöredékben, ugyanis ezen említett radikális csoport nézeteit bírálva mondja: "a magyar nemzetnek élénkebb, pezsgőbb része soha nem tudta, soha sem akarta, s most sem tudja, s most sem akarja - és ím itt fekszik a magyar ellenzéki hazafiak megbocsáthatatlan bűne - magát azon eldönthetlen ténybe bele gondolni, és e szerint bölcsen cselekedni...", hogy Magyarország jövője csak Ausztria mellett képzelhető el.[8]
3. Megjegyezzük, hogy Széchenyi haláláig - a progressióban való feltétlen hite és európai látóköre ellenére is - monarchista maradt. Olyan kései munkájában is, mint a Nagy Magyar Szatíra, a cím adta lehetőségnek megfelelően, mondhatni vitriolos gúnyba csomagolva nyilatkozik a respublikai irányzatról és a monarchia szükségességéről: "A magyar mindig kitűnően monarchikus nép volt [...] Csak legújabb időkben [értsd 1849] tűnt fel azon exceptionalis ábránd, és pedig egyedül nehány kevélynek czifra, de vajmi éretlen velejében, melyhez képest Sz. István-nak királyi koronája helyett a respublikai »bonnet rouge« lett volna kipéczézendő nemzeti egyesülésre. De ezen eszme, már legelső pillanatban úgy pattant ketté, mint szappanbuborék, - és ily aberratióba a magyar, míg él, tudom visszaesni többé soha nem fog."[9] Vagy ugyanott szinte patetikusan nyilatkozik: "...ily állásban, ily hangulattal, mikor minden csepp vérében érzi, hogy valami körül egyesülnie kellene: egy fiatal, egészséges, magyarul szólló, jó lovas király, uram Istenem, ugyan nem az-e (a)mi után eseng a magyar...?"[10]
Ugyanakkor nem titkolja a lehetséges uralkodó, Ferenc József iránti ellenszenvét sem: "De Ferencz Józseph valjon kicsoda?" Rövid egyszerűséggel csak "apostoli bitor"-nak titulálja, aki a tanácsadóival együtt abban a hiedelemben él, hogy "neki e földön isteni szerepet kell játszani, és kivétel nélkül mindenkit kellőleg megbüntetni...". Nem fukarkodik a bírálatokkal. Úgy látja, hogy az uralkodójelöltet "a gondviselés felette sok kellékkel látta el", amit ha hasznosítani tudna, akkor a magyarság lenne a legnagyobb híve, az kész volna "valósággal utolsó csepp vérét is érette kiadni". Ám egy nagy hibája van, hogy nincs szíve, érzéketlen, úgy hiszi csak parancsolásra született. "Annyi nemes élet, mint amennyi a legalitásnak köpönyege alatt hóhér, száműzetés, börtönözés, meg nem szűnő üldözés segítségével Magyarországon kioltatott -alkalmasint még az 1791-iki francia forradalom alatt sem veszett el." És kinek a parancsára: "a lovagi, az apostoli császár hurcoltatott vesztőhelyre" ezreket. Ám a jövőt tekintve: az uralkodónak "Ha eltitkolt észbeli tehetség(e) egyszerre váratlanul feltűnik, annak óriási hatása lehet..."[11] E ke-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
