A szülő és az iskola, a szülő és a pedagógus viszonya sajátos viszony. Sajátos jogi értelemben, hiszen a szülő nem saját személyében, hanem a gyermeken keresztül, mint a gyermek törvényes képviselője áll jogviszonyban az iskolával. S sajátos a személyes szinten is, hiszen a szülő és a pedagógus együttműködése egy tőlük független, szuverén személyről - a gyermekről - szól, és eredményessége a gyermek eredményeiben mérhető. Így soha nem lehet egészen világos, hogy kinek mi is volt a szerepe, hatása ebben az együttműködésben. Ráadásul a pedagógusszülő kapcsolatban kísért a múlt. Világos, hogy az egymás iránti bizalmat és nyitottságot, a folyamatos - nem csak krízishelyzetben való - együttműködést, a partnerség kialakulását nem lehet pusztán törvényi eszközökkel kikényszeríteni. Számolni kell azzal, hogy jelenleg pontosan az a szülő- és pedagógus generáció találkozik a gyermek nevelése kapcsán, akiknek szocializációját egy totális rendszer totális iskolája határozta meg. Ezek a szereplők emlékeikben ott hordozzák egy autoriter iskolarendszer élményanyagát, gondolkodásuk és viselkedésük magán viseli az évek alatt beidegződött szervilitás, omnipotencia-képzet, félelem, alázat, gőg stb. nagyon nehezen levetkőzhető jegyeit.
Ilyen körülmények között a jogszabályalkotó sincs könnyű helyzetben, hiszen két okból is célszerűnek, sőt szükségszerűnek látszik a személyközi kapcsolatok jogi szabályozása. Célszerű és szükségszerű egyrészt azért, hogy a jogszabály erejével kényszerítse ki a benne megfogalmazott együttműködési formákat, másrészt azért, hogy a - fent említett okokból - saját élmény és tapasztalat nélkül álló szereplőknek szabályokat, normákat, garanciát nyújtson az együttműködés megvalósításához. Csakhogy ez a hozzáállás újabb problémát eredményez: az alaposságra való törekvés következtében a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény törvény (a továbbiakban: Kt.) mára annyira túlrészletezetté vált, hogy lassan már nem tudja megőrizni ellentmondás-mentességét. Másrészt aprólékos szabályozó előírásaival infantilizáló képzetet kelt, így nem a biztonságérzetet, hanem éppen a törvény betűjének való kiszolgáltatottság érzését fokozza a jogalkalmazókban. Emiatt az értetlenség, feszültség, frusztráció miatt azután a jogszabály nem tudja betölteni a hétköznapi (iskolai) életet szabályozó funkcióját; többek között nem tudja kikényszeríteni a szereplők közötti partneri viszony elmélyítését sem. Különösen akkor nem, ha a pedagógus-szülő kapcsolat szabályozása olykor nem is ebbe az irányba mutat - ahogyan az a legutóbbi törvénymódosítás sok vihart kavart titoktartási rendelkezése és a buktatással kapcsolatos paragrafusok kapcsán történt. A titoktartás története jó példa nemcsak a túlszabályozásra, de a személyes (vagy pedagógiai) dimenzió és a törvényesen szabályozandó területek végletes összekeverésére is.
A törvény ereje tehát nem elég: az iskola demokratizálását (így a szülő-tanár partnerség megteremtését) nem lehet egyváltozós, kizárólag jogi síkon zajló folyamatként értelmezni. A tisztánlátás érdekében szükség van arra, hogy az iskolai viszonyrendszerből származó ellentmondásokat minél több szempontból megvilágítsuk, egyszerre megidézve szülőt és pedagógust, jogot és pedagógiát, elméletet és gyakorlatot, egyaránt szem előtt tartva a téma mentális és racionális megközelítését.
A szülők iskoláztatással kapcsolatos jogait a tankötelezettség alkotmányos előírása és a tanszabadság elve együttesen határozza meg. Ám a tanszabadság lehetősége csak a tankötelezettség teljesítésének feltételével érvényesülhet; a szülő felelőssége biztosítani, hogy kiskorú gyermeke részt vegyen a közoktatásban, és szabadságot csak az oktatási intézmény megválasztásában élvez.
A Magyar Köztársaság Alkotmánya az állampolgárok kötelességei körében összesen három előírást tartalmaz: a honvédelmi kötelezettséget (70/H. §) (megjegyzendő, hogy az Országgyűlés március 22-i határozata nyomán ennek eltörlése immáron belátható közelségbe került); a közterhekhez való hozzájárulást, azaz az adóterhek viselését (70/I. §); és a tankötelezettséget (70/J. §). A tankötelezettség tehát egészen speciális helyet foglal el a jogrendben; olyan kötelezettség, amelyet az Alkotmányban kell deklarálni, mert más alkotmányos elvekből nem lenne egyértelműen levezethető. A tankötelezettség a gyermek mindenek felett álló érdekének teljesülését hivatott biztosítani, ám azzal, hogy a szülőt kötelezi a gyermek közoktatás keretein belül történő taníttatá-sára1, tulajdonképpen korlátozza az Alkotmány 67. §-ának (2) bekezdésében deklarált, nevelés megválasztásához való jogát2. Azaz egy szülő nem dönthet úgy, hogy a gyermekének adandó nevelést az iskolarendszeren kívül (otthon, kommunában, spirituális mesternél stb.) valósítja meg. Bár választhatja azt, hogy gyermeke tankötelezettségét magántanulóként teljesíti, ezzel csak a formális iskolába járást utasíthatja el, a tartalmi elemeket azonban nem. A gyermeknek ugyanis magántanulóként is az államilag meghatározott Nemzeti Alaptanterv követelményeit kell teljesítenie. A tankötelezettség tehát alkotmányban rögzített kötelesség, megvalósulásának színtere az iskola, letéteményese pedig a pedagógus, aki - bár a hétköznapokban biztosan nem ennek tudatában cselekszik -, végső soron állami küldetést teljesít. Ez pedig olyan abszolút legitimációt ad, olyan hatalmi bázist biztosít, ami burkoltan bár, de gátolhatja a valódi partnerség kialakulását.
A tankötelezettség magántanulóként való teljesítéséről a Kt. 7. §-ának (1)-(2) bekezdései rendelkeznek. Eszerint a szülő eldöntheti, hogy gyermeke iskolába járjon vagy magántanuló legyen, ám a magántanulói státus engedélyezése és hosszabb távú fenntartása külső kontroll bevonásával történik. A 7. § (2) bekezdése3 a magántanulóság elbírálásában az iskolaigazgatónál helyezi el a kompetenciát, hátrányos helyzetű tanuló esetén bevonva a gyermekjóléti szolgálatot is. Az igazgatói (illetve jegyzői) kontroll indokolt a tankötelezettség teljesítése szempontjából: ha a magántanulóként bejegyzett tanköteles gyermek nem teszi le a vizsgáit, jegyzői hatáskörben iskolába járásra kötelezhető.
Valóban ezt jelenti-e azonban a törvény szövege, valóban csak szélsőséges esetben korlátozza-e a magántanulói státusra vonatkozó szülői kompetenciát? "Ha az iskola igazgatója vagy a gyámhatóság, illetve a gyermekjóléti szolgálat megítélése szerint a tanulónak hátrányos, hogy tankötelezettségének magántanulóként tegyen eleget..." nehéz mit kezdeni ezzel az idézettel, mert az élet számtalan olyan helyzetet produkál, amikor a szülő megítélése szerint gyermekének előnyös valami, ami a pedagógusok szerint hátrányos. Itt a szülő korábban már említett alkotmányos jogának [67. § (2) bek.] gyakorlása áll szemben az iskolaigazgató kompetenciájával. Miközben a szándék érthető, látni kell, hogy ez a törvényi megfogalmazás a közoktatás korábbi autoriter, de legalábbis patriarchális hozzáállására emlékeztet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
