A jogerős ítélettel kiszabott büntetés végrehajtásának ideje alatt a büntetéssel sújtott állampolgár jogi helyzete jelentős mértékben megváltozik. Az elítéléssel beálló változás azonban nem abszolút, az elítélt nem válik teljesen jogfosztott személlyé, nem a büntetés-végrehajtás "tárgya", hanem olyan alanya, akit a büntetés végrehajtása során jogok illetnek meg és kötelességek terhelnek.1
Leginkább ezzel hozható összefüggésbe az az elvárás, hogy az elítéltek jogait és kötelezettségeit érintő, végrehajtás alatt meghozható legfontosabb döntések a végrehajtó hatalomtól független, az igazságszolgáltatás szférájához tartozó, magas szintű jogi ismeretekkel rendelkező személy, jelesül egy speciális feladatokat ellátó bíró hatáskörébe tartozzanak.
A büntetés-végrehajtási (bv.) bírói jogintézmény létének fő indoka a bíróságok egyetemes alkotmányos függetlensége, amely egy jogállamban a konkrét alkotmányos berendezkedéstől függetlenül záloga a törvényesség biztosításának és az emberi jogok legmagasabb szintű védelmének. Ezen túlmenően tevékenységének szükségessége mellett szól az az alkotmányos megfontolásokon nyugvó igény is, hogy a végrehajtás menetében a bíróság által kiszabott büntetés tartalmának módosítását is bíróság végezze el.2
A bv. bíró bírósági szervezeten belüli viszonylagos elkülönülésének indoka a feladatai által megkívánt különleges szakértelem mellett működésének sajátos hatókörében keresendő, ő ugyanis a "büntetés-végrehajtás" bírája, vagyis feladatai specifikusan a büntetőbíróság által kiszabott szankció végrehajtásához kapcsolódnak.
Mielőtt jobbító szándékú kritikai észrevételeinket, javaslatainkat megfogalmaznánk a jelenleg hatályos hazai szabályozással kapcsolatban, érdemes áttekintenünk a bv. bíráskodás létező alapmodelljeit, hiszen ezek tükrében más szemszögből vizsgálhatjuk a magyar szabályozást.
A bv. bírói funkciót az olaszországi kezdetek után a második világháborút követően Portugália és Franciaország honosította meg. A "szocialista tábor" országai közül 1969-ben Lengyelország, tíz évvel később pedig hazánk "vette át" a jogintézményt, melynek virágkora egybeesik a treatment ideológia és a reszocializációs törekvések térhódításával. Az 1970-es évek közepétől ezek hanyatlásával a bv. bíró szerepe is háttérbe szorult, napjainkban szerepe ismét erősödni látszik.
A bírói hatalmi ág és a végrehajtó hatalom részeként funkcionáló büntetés-végrehajtás különböző viszonyban állhatnak egymással, a végrehajtási szervezet teljes függetlenségétől a bíró által "irányított" végrehajtásig széles a paletta. Az alkalmazott megoldások mögött különböző elméleti felfogások húzódnak meg, amelyek eltérő válaszokat adnak a hatalmi ágak elválasztásának mibenlétével, a büntetés céljával, illetőleg az emberi jogok védelmére hivatott eszközrendszer elemeivel kapcsolatos kérdésekre.
A szakirodalom a bv. bírói funkció három jól elkülöníthető modelljét különbözteti meg. A Kabódi Csaba nevéhez fűződő csoportosítás szerint ezek közül az egyik a büntetés-végrehajtás folyamatába markánsan beavatkozó, reszocializációs folyamatot irányító bíró. Ennek a bírói szerepkörnek a büntetéstani alapját az a reszocializációs szemléletű büntetőpolitika jelenti, mely szerint a szabadságvesztés-büntetés célja az elítélt személyiségének átformálása. E felfogás szerint a bíróság által kiszabott büntetésnek a végrehajtás folyamatában történő speciálpreventív szempontú változtatása csak bírói irányítással mehet végbe. A vázolt megoldás hívei célszerűnek találták, hogy ezt a tevékenységet ne az ítélő bíró, hanem egy megfelelő szakmai - büntetéstani, börtönügyi - jártassággal rendelkező szakbíró végezze. A reszocializációs teória kudarca után a "börtönprogramot vezérlő" bíró rendeltetése is megváltozott: egyrészt megőrizte szerepét a fogvatartott "jogi ügyeiben", másrészt új feladatként az úgynevezett közösségi szankciók (például a közérdekű munka) végrehajtásában kapott fontos szerepet. Ezt az irányvonalat követte például Franciaország és Portugália.
Az előző modell koncepciójától eltérő elvi kiindulópontra épül a német-osztrák megoldás, melyben a büntetés-végrehajtási bírói tevékenység alapvetően nem érdemi-beavatkozó, hanem formális-jogvédelmi jellegű. A bv. bíró nem felügyeli a büntetés-végrehajtás működését, hanem a büntetés-végrehajtás és a fogva tartott állampolgár közötti jogvitában dönt.
A harmadik alaptípusban a büntetés-végrehajtási bíró tulajdonképpen olyan "büntetés-végrehajtási jogalkalmazó", akinek feladata az ítélőbíróság határozatában foglalt szankció végrehajtása jogi kereteinek meghatározása, illetve időközi módosítása és felülvizsgálata. E koncepciót követte a honi mellett a lengyel jogalkotó is.3 (Meg kell azonban jegyezni, hogy a hazai megoldás, akárcsak pl. a német változat, korántsem "vegytiszta", hiszen a bv. bíró nálunk - bár szűk körben - jogorvoslati fórum is a magánelzárás fenyítés elleni fellebbezés elbírálásánál4, Németországban pedig dönt a feltételes szabadságra bocsátás tárgyában és egyéb, az ítéleti rendelkezéseket érintő fontos kérdésekben.)5
A büntetés-végrehajtás humanizálására irányuló általános törekvés napjainkban egyre erőteljesebben érzékelhető az európai országok gyakorlatában. A humánus büntetés-végrehajtás, az elítéltekkel való emberséges bánásmód az emberi jogok tiszteletben tartását feltételezi. A modern büntetés-végrehajtással szemben alapelvi szinten megfogalmazott követelmények érvényesítésében kiemelt szerepet kapnak a végrehajtás kontrollrendszerének elemei, így ezek között az állami ellenőrző mechanizmusokat megtestesítő szervezetek és személyek (ügyészség, ombudsman stb.), a jogvédelemmel foglalkozó nemzetközi szervezetek, a társadalmi ellenőrzést megvalósító civil jogvédő szervezetek, valamint a nemzeti kontrollrendszer sajátos résztvevőjeként megjelenő büntetés-végrehajtási bíró. Az emberi jogok szerepének növekedése tehát maga után vonta a büntetés-végrehajtást övező kontrollrendszer komponenseinek felértékelődését, illetőleg egyúttal az azok tevékenységének kibővítése iránti igényt is.
Az elmúlt évtizedben hazánkban egyes gyakorlati szakemberek körében e megközelítéssel szemben megfogalmazást nyert egy olyan elképzelés is, amely a büntetés-végrehajtási szervek (elsősorban a bv. intézetek) nagyobb függetlenségének előnyeit hangoztatja. A büntetés-végrehajtás önálló döntéshozatali kompetenciáját hirdető felfogásban csak igen szűk körben van helye a bv. bírónak; lényeges, elítélti jogokat és kötelezettségeket érintő döntéseket (pl. a szabadságvesztés végrehajtása alatti rezsimváltás kérdése) a büntetés-végrehajtási szervezet hatáskörébe tartozónak vél arra hivatkozással, hogy ezekben az ügyekben - az elítélttel való közvetlen kontaktus révén - maga a szervezet van optimális döntéshozatali pozícióban.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
