"(...) a végén kérdezel,
és én szólni sem merek,
mert magammal nézek farkasszemet (...)"[5]
A félelemnél nincs erősebb méreg - írja Bartis Attila A végében.[6]
"Az ember attól fél, amit nem ért. Az ismeretlen megrémiszt bennünket. Amikor olyan emberrel találkozunk, aki furcsán néz ki, vagy különösen viselkedik, első reakciónk az, hogy megtartjuk a három lépés távolságot. Néha egyenesen többnek, jobbnak, kompetensebbnek érezzük magunkat azáltal, hogy becsméreljük azt, aki más, mint mi. Ebből ered fajunk legcsúfabb viselkedési mintáinak egy része, a rasszizmus, az életkor szerinti diszkrimináció, a nőgyűlölet, az antiszemitizmus. Ezek alapvetően a fenyegetőnek észlelt helyzetekre adott zsigeri reakciók. Hajlamosak vagyunk félni attól, amit nem értünk, és a félelem könnyen átcsap gyűlöletbe vagy éppen erőszakba, mert képes elnyomni agyunk racionális területeit."[7]
Az ügyfél és ügyének intézője többnyire fél vagy szorong a hivatal szobájában; azt, amitől ember, lemarja róla a várakozás/a határidő/a szorultság/a hatalmaskodás/az ítélkezés/a közöny. Jogalkalmazóként bizonyára többünkkel előfordult már, hogy féltünk vagy szorongtunk egy traumát átélt ügyfél, különösen bántalmazott gyermek meghallgatása előtt/közben/után. Hogy nem voltak szavaink. Konrád György szerint a tartós félelem megbetegít. Nemcsak a gyűlölet, a közöny is: betegség. A szeretet és az empátia viszont: egészség. A tudás: védőoltás. Mindannyian választunk.[8]
Az általam választott és a következőkben ismertetett három könyv féleleműző tudáselixír; hogy legyen bátorságunk szembenézni a félelmeinkkel, és hogy legyenek szavaink/válaszainak - ne zsigeriek, hanem tudásból és megértésből fakadóak.
Utánam, Olvasó: a mélybe![9]
Mit jelent félni? A bántalmazó arcában ott van a bántalmazott(é) - mindkettőt felismerjük? Tényleg mindannyian választunk?
Az agykutatóként és gyermekpszichiáterként dolgozó Bruce D. Perry olvasmányos esetleírásokon és közérthető fogalommagyarázatokon keresztül a gyermekkori elhanyagolás, valamint a szexuális és érzelmi bántalmazás mélyére ereszkedve ezekhez a kérdésekhez viszi közelebb az olvasót.
A szerzőt már régóta érdekelte az ember egyedfejlődése; különösen az a kérdés foglalkoztatta, hogyan lesz egyesekből eredményes, felelősségteljes és kedves felnőtt, míg mások úgy reagálnak a bántalmazásra, hogy maguk még nagyobb fájdalmakat okoznak embertársaiknak. Ahogy a munkája során egyre többet megtudott az erkölcs fejlődéséről, valamint a gonoszság eredetéről, ma már világosabban látja, hogyan befolyásolják az örökletes hajlamok és a környezeti hatások azokat a kritikus döntéseket, amelyek aztán hatnak a későbbi döntéseinkre, végső soron arra, hogy milyen emberré válunk.
- 50/51 -
Traumatizált gyerekekkel folytatott munkája során Perry felismerte, hogy már kora gyermekkorban elkezdődnek azok a bonyolult interakciók, amelyek befolyásolják, hogy el tudunk-e képzelni választási lehetőségeket, és amelyek később esetleg megakadályozhatják, hogy a legjobb döntéseket hozzuk meg.
Megállapítása szerint, "ha a terror folyamatosan jelen van valaki életében - különösen kisgyermekkorban -, akkor az ebből fakadó agytevékenység-változások azt eredményezhetik, hogy az adott személy maradandóan impulzívabban, agresszívabban, kevésbé figyelmesen, kevésbé empatikusan vagy a torz korai tapasztalatok és rögzült minták miatt diszfunkcionálisan, magából torz asszociációkat előhívva fog reagálni a világra."[10]
Perry abból indult ki, hogy ha ismeretlen, új vagy különös információval találkozunk, akkor az agyban azonnal kialakul a stresszválasz - az ember alapállapota ugyanis a gyanakvás, nem az elfogadás. A félelemreakciót a veszély elmúltával a nyugalmi állapot követi. A szerző szerint a gyermekkori trauma ezt a stressz-válaszrendszert terheli túl; hosszú ideig fennálló félelem hatására a gyermek veszélyészlelő rendszere olyan érzékennyé válhat, ami állandó rettegéshez, és vagy ún. túlfeszített éberségi állapothoz (hyper-arousal) vagy pedig disszociatív válaszokhoz vezethet.
Ha egy gyermek - írja Perry - olyan illatot érez, olyasmit lát vagy hall, ami felidézi benne a traumát, akkor a szívverése vagy jelentősen felgyorsul, és ez belőle túlfeszített éberségi állapotot vált ki, vagy inkább csökken, és ekkor disszociatív tüneteket produkálhat.
A túlfeszített éberségi állapot felkészít bennünket a harcra és/vagy a menekülésre - ehhez emelkedett pulzusszám szükséges; a disszociáció pedig a kikerülhetetlen stresszre készíti fel a szervezetet, ezért lelassul a szívverés, a légzés és a többi funkció is.
Akinek túlságosan aktív a stresszválasz-rendszere, az nagyon éber, nagyon figyel az emberek - például a tanárok, osztálytársak - arcára, hogy észrevegye a közelgő veszélyt, de nem figyel olyan ártalmatlan dolgokra, mint az iskolai tananyag. Aki mindig a potenciális veszélyt vizslatja, az esetleg hajlamosabb verekedni is, hiszen mindig azt figyeli, ki fogja megtámadni, és aki folyton ilyen jelek után kutat, az hajlamos az agresszió legkisebb jelére is túl nagy vehemenciával reagálni.
A hiperaktívval ellentétben a disszociatív gyerek nem figyel az órán, úgy tűnik, mintha álmodozna, bambulna, ahelyett, hogy a tananyaggal foglalkozna; az ilyen gyerek valójában kikapcsolja maga körül a világot - nem érez sem fájdalmat, sem félelmet.
A Szerző szerint a trauma megértéséhez legelőször is a stressz-válaszrendszer működését kell ismernünk; ahhoz pedig, hogy a traumatizált embereknek valóban segíthessünk, és a megfelelő kérdéseket a megfelelő időben legyünk képesek feltenni, az emlékezés, különösen a traumás emlékezet természetét kell megértenünk.
"Amikor előhívunk egy emléket az agyunkból, akkor csakúgy, mint egy Microsoft Word fájl esetén, automatikusan szerkesztésre nyitjuk meg. Nem is biztos, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy az éppen aktuális hangulatunk és a környezetünk mennyire képes befolyásolni az emlék érzelmi színezetét, az események értelmezését, sőt még a konkrét történéseket is hajlamosak vagyunk másképpen felidézni. És amikor ismét »elmentjük« az emléket, és visszatesszük a raktárba, óhatatlanul egy módosult változatot raktározunk el. Ha megvitatjuk valakivel egy-egy emlékünket, akkor a másiktól - egy baráttól, egy rokontól vagy egy szakembertől - hallott interpretáció is befolyásolhatja, hogyan és mit idézünk fel legközelebb, amikor kinyitjuk ezt a fájlt."[11]
Feltéve, hogy ki akarjuk, és ki tudjuk nyitni ezt a fájlt; először is, mert tudunk a létezéséről, másodszor pedig, mert negatív hatással van az életünkre.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
