A pozitív generális prevenció teóriája az abszolút és relatív elméletek közötti különbséget igyekszik áthidalni, amely teória a magyar szakirodalomban ezideig nemigen ismert és tárgyalt, míg a német büntetőjogban az uralkodó büntetési elmélet. Pozitív ez a teória, mert a bűncselekményt nem azáltal akarja megakadályozni, hogy potenciális bűnelkövetőket elrettentsen, hanem a lakosság jogkövetésének erősítése révén.
A (generál)prevenció teóriájának eredete az az eszme, hogy a tettes megbüntetésével mást/másokat hasonló tettek elkövetésétől elrettentsenek, Kr előtt az 5. században a görög filozófus, a szofista Protagorasz[1] (Kr e. 480 - 411), Periklész és Euripidész barátja fogalmazta meg először. Ez Platon és Protagorasz dialógusában jelent meg, amely később latin fordításban Senecanak[2] (Kr e. 4 - Kr u. 65) köszönhető: Nemo prudens punit quia peccatum est, sed ne peccetur. Ez a (generál) prevenció eszméje. Platón (Kr e. 427 - 347) ebből a Törvények (Nomoi) c. kései művében a prevenció, a javítás gondolatát vezette le.[3] Platón ismételten megfogalmazza, hogy "nem a már elkövetett gonosztett miatt kell a büntetést lerónia - hiszen a megtörténtet úgysem lehet meg nem történtté tenni -, hanem azért, hogy a jövőben vagy egyáltalán meggyűlölje a bűnt ő maga is és mindazok, kik látták a bűnhődést; vagy legalábbis nagymértékben alábbhagyjanak az ilyen gyászos cselekedetekkel."[4] A generálprevencióról később Aristotelés "A retorika" c. művében azt a hipotézist állította fel, hogy bűncselekményt mindenek előtt akkor követnek el, ha megbüntetéssel nem számolnak; vagy olyannal, amit a bűncselekményből származó haszon (nyereség) nem ellensúlyoz/nem ér fel vele.[5]
Az elrettentési teóriának ez az értelmezése a felvilágosodás óta a filozófusokat és a törvényhozókat egyaránt befolyásolta.
Híres lett a generálprevenció teóriája a 18. és a korai 19. században (kiemelendő kiemelkedő képvise-
- 249/250 -
lői: Beccaria[6], Bentham[7]). A kriminalitás a szigorú büntetések segítségével leküzdhető, aminek elrendelése nagy valószínűséggel elvárható kell legyen. Beccaria a megbüntetés valószínűségének jelentőségét emelte ki. Sok évszázadon át ténylegesen egyedül a büntetések súlya érvényesült döntően, ami az extrém, borzalmas büntetések alkalmazását pártolta, de amit épp emiatt sohasem tudtak szisztematikusan elrendelni a gyakorlatban. A generálprevenció teóriája a következőket tartalmazza:
- minél súlyosabb/szigorúbb az elrendelt büntetés, annál kevésbé szegnek meg egy tilalmat;
- minél valószínűbb, hogy a fenyegetett büntetést ténylegesen elrendelik, annál kevésbé szegnek meg egy tilalmat.
Mindkét állítás egy általánosabb, az emberi magatartás hedonisztikus teóriájára vezethető vissza, ami szerint az emberek az előnyeiket keresik és a hátrányokat elkerülni törekednek.[8]
A generálprevenció teóriája mindenekelőtt a 18-19. századi törvényhozót befolyásolta. Racionális emberképből kiindulva azt hitték, hogy elegendő bizonyos cselekményeket büntetéssel fenyegetni, súlyos(abb) büntetéseket előirányozni és ugyanennek nagy valószínűséggel az elrendelését biztosítani, ha ezt a büntetési "tarifát" előtte nyilvánosan ismertté teszik. Innen keletkezett az az idea is, hogy a törvényeket szélesebb körben közzétegyék, miként ez a különböző országokban még ma is gyakorlat.[9]
A generálpreventív célt illetően külön kiemelendő Anselm von Feuerbach[10] pszichológiai kényszerelmélete, amely a leghatásosabb és a legelterjedtebb volt. Ennek lényege szerint nem elegendő a jogsértés után alkalmazott fizikai kényszer, hanem szükség van a jogsértést megelőző lélektani kényszerre is.
Feuerbach szerint a jogsértések megakadályozhatok, ha minden polgár biztosan tudja, hogy a jogsértésre nagyobb rossz következik, mint az, amely a cselekmény iránti vágy kielégítetlenségéből származik.[11]
Feuerbach annyiban követi Kantot, hogy a büntetés alapja a bűncselekmény marad. Az elrettentési célt viszont nem a büntetéssel, hanem a büntetéssel fenyegetéssel kapcsolja össze (hogy az ember ne keveredjen a dologi jog tárgyai közé). Ebből következik, hogy, a malumnak a bűncselekménnyel történő összekapcsolása törvény által fenyegetett kell legyen. A büntetés a bűncselekmény jogilag szükséges következménye. A büntetés és bűncselekmény egymást feltételezi, senki sem tudja az egyiket a másik nélkül akarni.
A törvény és a benne foglalt fenyegetés célja, a malummal a feltételezett tilalomba ütköző cselekmény elrettentése.
A generálprevenció, amiről Feuerbach szól, büntetéssel fenyegetési prevenció, a büntetéssel fenyegetés teóriája büntető törvények révén.[12] Következmény-hatásában azonban szükségképp a büntetés elrendelésének és végrehajtásának teóriája is, mert attól (is) függ a fenyegetés hatékonysága. Feuerbach szerint, mivel a törvény minden polgárt elrettent, a végrehajtás viszont a törvénynek érvényt kell, hogy szerezzen, így a kiszabás közvetett célja (végcélja) éppúgy a polgároknak törvény általi puszta elrettentése.[13]
Megállapítható, hogy ez az elképzelés már kiindulásában megkérdőjelezhető és nem nagyon gyakorlati jelentőségű, mert a bűnelkövető potenciális előnyét méri és ezt az előnyt a malum kapcsolása révén törekszik kiegyenlíteni, emellett a bűncselekmény sérelmét a társadalmi rendre teljesen elhanyagolja. Ha minden bűncselekmény Feuerbach értelmében kalkulációból indul ki, abból előfeltételezett, úgy a bűncselekményi tényállásokat nem a deliktum súlya, nem a védett jogtárgyak fontossága alapján kellene
- 250/251 -
megfogalmazni, hanem a tettre, a bűncselekményre ösztönzés súlya szerint.
További alapvető kifogás, hogy nem minden bűncselekmény elkövetése nyugszik racionális számításon, sőt inkább ez a kivétel. A racionális mérlegelés pedig, ha van, nem az absztrakt büntetéssel fenyegetésre vonatkozik, hanem a felderítési kockázatra, tehát a tényleges esélyre: megbüntetnek, vagy a büntetést ki tudom kerülni.[14]
A pozitív generálprevenció koncepciója a büntetést részben a Durkheim által vázolt strukturális-funkcionális társadalmi összefüggésekre támaszkodva értelmezi. Durkheim az ezzel is kapcsolatos anómia fogalmát először az 1893-ban megjelent, a társadalmi munkamegosztásról szóló doktori értekezésében (De la division du travail social) alkalmazta. Ebben azt az állapotot jelölte, amikor a társadalmi munkamegosztásban résztvevő személyek között nem alakulnak ki a megfelelő kapcsolatok és viszonyaik sincsenek kellően szabályozva. Ez a műve a munkamegosztás védelmeként is értelmezhető azzal a szemrehányással szemben, amely szétrombolta a társadalmi integrációt és a jogi és morális anómia állapotához vezetett.[15]
Felfogása szerint a bűncselekmény lényege a kollektív tudat megsértése, így a deliktum lényege nyilvánvalóan nem a cselekményekre vonatkozó elmélkedésben van, amelyek minden időben és minden társadalomban léteznek, hanem azon cselekményeknek elemzésében, amelyek bármely társadalomban, bármelyik időben bűncselekményként közös vonásokkal rendelkeznek. Ennek a tételnek az a konzekvenciája, hogy a bűncselekmény lényege nem magának a cselekménynek a természetes struktúrájában van, hanem csak azon kívüli lehet. A bűncselekmény lényege nem a társadalomra károsságában van, hanem a kollektív tudat[16] megsértésében.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
