Az örökhagyónak béldaganata volt, emiatt többször kezelték kórházban. Az alperesek 2002. szeptember 12-én az örökhagyót a b.-i lakásából c.-i ingatlanukra szállították és ott ápolták, gondozták. Az örökhagyó ekkor és az ezt követő időszakban változó fizikális állapotban volt. Voltak napok, amikor jobban érezte magát és segítséggel WC-re ki tudott menni, időnként fel tudott kelni az ágyból és volt amikor nagyon gyenge, magatehetetlen állapotban volt.
2002. szeptember 12. és szeptember 30. közötti időszakban - pontosabban meg nem határozott időpontban - az örökhagyó dr. B. M. orvos jelenlétében írta alá az ápolási dokumentációjának a b.-i háziorvosától dr. B. M.-hoz történő átkéréséhez szükséges okiratot. Az alperesek ingatlanán dr. B. M. látogatta és kezelte az örökhagyót.
Az alperesek jogi képviselője 2002. szeptember 24-i keltezéssel tartási szerződés tervezetet készített. Ezzel összefüggően a kezelőorvos 2002. szeptember 23-án igazolást állított ki, amely szerint az örökhagyót utoljára szeptember 16-án látta, amikor is tudata teljesen tiszta volt. A tartási szerződést készítő ügyvéd úgy ítélte meg az örökhagyónak a szerződés tervezeten eszközölt aláírás kísérlete alapján, hogy az örökhagyó aláírásra képtelen állapotban van, ezért azt javasolta az alpereseknek, hogy a szerződés elkészítése végett keressenek meg egy közjegyzőt.
Ezt követően az I. rendű alperes megbízásából dr. K. E. közjegyző öröklési szerződést készített, amelyet 2002. szeptember 30-án kivitt az alperesi ingatlanra. A közjegyző az I. r. alperes előadásából tudott az ügyvédi ügyintézésről és arról, hogy az örökhagyó az ügyvéd szerint aláírásra képtelen állapotban van. A közjegyzőnek az alperesi ingatlanra történt megérkezésekor dr. B. M. kezelőorvos már az örökhagyónál volt, őt megvizsgálta. A kezelőorvos által 2002. szeptember 30-án 15 óra 45 perckor kiállított igazolás szerint az örökhagyó kontaktusképes, személyes adatait tudja közölni, pszichésen egy keveset meglassult, térben és időben orientált volt. Az orvos megítélése szerint az örökhagyó hivatalos okirat aláírására képes állapotban volt, és előadása szerint erről, az ingatlanról történt távozása előtt a közjegyzőt tájékoztatta, tehát közölte vele, hogy az örökhagyó képes arra, hogy aláírjon hogyha segítenek neki, hogy megüljön. A közjegyző az orvos távozása után, mivel az örökhagyó nagyon-nagyon lassan tudott csak beszélni, úgy ítélte meg, hogy az örökhagyó szerződéskötésre nem képes, nem tudja részletesen elmondani, hogy mit vár az eltartótól, de mivel azt hajtogatta, hogy azt akarja, S. J. és S. M örököljön utána és végrendeletet akart tenni, a közjegyző kézzel készítette el a végrendeletet. A II. r. alperes, a közjegyző és az örökhagyó beszélgetése közben egy alkalommal bement a szobába, az örökhagyót megitatta, majd távozott. A közjegyző által írásba foglalt okirat rögzíti, hogy miután az örökhagyó egészségi állapotánál fogva nevének aláírására képtelen, jelen voltak K. E. és L. Z. ügyleti tanúk, a közjegyző meggyőződött az örökhagyó végrendelkezési képességéről, az örökhagyó felkérte, hogy foglalja közokiratba az előtte élő szóval előadott végrendeletet. Az örökhagyó akaratnyilvánításakor, annak közokiratba foglalásakor, valamint a közokirat felolvasásakor K. E. és L. Z. tanúk az örökhagyó szobájában tartózkodtak, majd az elkészült okiratot tanúként írták alá. Az elkészült közokirat szerint az örökhagyó kijelentette, hogy a bármikor bekövetkező halál esetén minden ingó- és ingatlan vagyonát örökölje S. J. és S. M, ez az ő végrendelete. A közjegyzői okiratot az örökhagyó nem írta alá. A közjegyző az okiratban azt rögzítette, hogy az ügyfél aláírását a közjegyző aláírása pótolja.
Ezt követően, az örökhagyó 2002. október 20-án kérelmet írt alá a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság felé avégett, hogy nyugdíját az alperesek lakására utalják.
Az örökhagyó 2002. október 24-én elhunyt.
A felperes, a dr. K. E. közjegyző előtt folyó hagyatéki eljárásban 2002. december 10-én nyilatkozatot tett, amely szerint mint egyedüli egyenesági leszármazó, édesanyja után járó örökségére igényt tart. Tudomása van arról, hogy S. J. végrendeletet készített az édesanyjával, amelyet nem ismer el és jogtalannak tart.
A felperes jogi képviselője a hagyatéki eljárásban a 2003 februárjában tartott tárgyaláson a végrendelet kihirdetése után úgy nyilatkozott, hogy a végrendeletet alakilag érvényesnek ismeri el, tartalmilag azonban nem. A jogi képviselő ezen hagyatéki tárgyaláson előadta azt is, hogy aggályok merültek fel azzal kapcsolatban, hogy az örökhagyónak ez volt a végakarata és, hogy valóban úgy történt-e a végrendelkezés, ahogy S. J. előadta, különös tekintettel arra, hogy az örökhagyó egészségi állapota annyira súlyosan megromlott, hogy kizárólag közvégrendelet készítése volt lehetséges. Mindezután az alperesek az örökhagyó hagyatékát a törvényes öröklés rendje szerint kérték átadni.
A hagyatékot átadó közjegyző végzésével a hagyatékot ideiglenes hatállyal az alpereseknek adta át.
A felperes vagylagosan előterjesztet keresetében elsődleges kérelemként megjelölve azért kérte a 2002. szeptember 30-án kelt végrendelet érvénytelenségének megállapítását, mert állítása szerint P. J. nem volt nevének aláírására képtelen állapotban. E kereseti kérelmét a Ptk. 626. §, valamint a Ktv. 117. § (3) bekezdése és 129. § e) pontjára alapította. Másodlagosan arra az esetre, hogyha az elsődleges kereseti kérelem nem vezetne eredményre, a Ktv. 120. §-ban foglaltakra hivatkozva kérte a végrendelet érvénytelenségének megállapítását, mert állítása szerint a közjegyző nem győződött meg az örökhagyó végrendelkezési képességéről. Harmadlagosan azért kérte a végrendelet érvénytelenségének megállapítását, mert állítása szerint a közjegyzői okirat felolvasásánál és aláírásánál az ügyleti tanúk együttesen nem voltak jelen. Ezért a végrendelet a Ktv. 126. § (1) bekezdésébe, valamint a Ptk. 626. §-ba ütközik.
Végső soron pedig arra hivatkozott a Ptk. 625. § (3) bekezdését felhívva, hogy a II. r. alperes részére történt juttatás érvénytelen, mert a II. rendű alperes a közjegyző eljárása alatt, ha nem is folyamatosan, a szobában tartózkodott és befolyásolhatta a végrendelkező szabad akaratát.
A felperes kereseti kérelmével összefüggően előadta, hogy a hagyatéki eljárásban a jogi képviselő úgy tette azt a nyilatkozatot, hogy a végrendeletet alakilag érvényesnek ismeri el, tartalmilag azonban nem, hogy a végrendelkezés körülményeit nem ismerte és a közjegyzői okiratot a közjegyzői törvény szerinti okiratnak látta. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a hagyatéki eljárásban is a törvényes öröklés rendje szerint kérte a hagyaték átadását és tartalmilag nem ismerte el a közokiratban foglaltakat. Hivatkozott arra, hogy ahhoz, hogy a végrendelkezés körülményeiről ismerettel rendelkezzen, az elsőfokú eljárás során későbbiekben felvett vallomások megismerésére volt szüksége. Állítása szerint annak elbírálása, hogy az örökhagyó aláírásra képes állapotban van-e, orvosi és nem közjegyzői kérdés. A tanúként kihallgatott orvos pedig vallomásával egyértelműen kifejezte azt, hogy nem mondta a közjegyzőnek, hogy az örökhagyó aláírásra képtelen állapotban van, sőt többször megerősítette azt, hogy az örökhagyó aláírásra képes volt. Utalta arra, hogy a közjegyzői okiratot tanúként aláíró személyek és a közjegyző sem állította, hogy megpróbálták volna az örökhagyótól aláírás beszerzését, az orvosi vélemény és az örökhagyó azon nyilatkozata ellenére, hogy megpróbálja az írást. Mindezek alapján megítélése szerint a közjegyző megalapozatlanul állapította meg az orvosi vélemény ellenére, hogy az örökhagyó aláírásra képtelen állapotban van és ezért helyette az aláírásra jogosult. Utalt arra is, hogy az örökhagyó 2002. szeptember 12. és a közokirat elkészülése időpontja közötti időszakban, valamint halála előtt négy nappal is okiratot írt alá.
Az alperesek a felperes valamennyi kereseti kérelme elutasítását kérték. Elsődlegesen hivatkoztak arra, hogy a felperes képviselője a hagyatéki eljárásban a végrendeletet érvényesnek ismerte el, ebből következően lemondott a megtámadási jogáról és ezen jognyilatkozat megtámadására csak a Ptk. szabályai alapján lenne lehetősége. Erre azonban nem került sor. A felperes elsődleges kereseti kérelme elutasítását azért is kérték, mert megítélésük szerint az jogalap nélküli, mivel önmagában az a körülmény, hogy az örökhagyó 30 napon belül aláírásra képes állapotban volt, nem bizonyítja azt, hogy konkrétan a végrendelet megtétele időpontjában is aláírásra képes állapotban lett volna. Álláspontjuk szerint a jogvita eldöntése szempontjából annak van elsődleges jelentősége és azt kell vizsgálni, hogy az adott végrendelet alkotásakor tudott-e írni, ill. aláírásra képes állapotban volt-e az örökhagyó vagy sem. E körben állították, hogy annak elbírálása, hogy valaki aláírásra képes vagy aláírásra képtelen állapotban van-e, nem orvosi, hanem ténykérdés. Tehát aki ott van és látja az állapotát a félnek, azt tudja eldönteni, hogy az örökhagyó ténylegesen aláírásra képes vagy pedig képtelen állapotban van. Utaltak arra, hogy ha a tanúként kihallgatott orvos vallomása szerint a néni úgy tudott volna aláírni, hogyha felültetik, megtámasztják, fogják a karját, vezetik a kezét és ezáltal érhető el az aláírás, az nem tekinthető sajátkezű aláírásnak. Hivatkoztak továbbá a 2002. szeptember 24-én kelt tartási szerződés tervezetekre, amelyekkel azt kívánták bizonyítani, hogy az örökhagyó aláírás kísérlete nem vezetett eredményre.
Az elsőfokú bíróságnak mindenekelőtt arról kellett döntenie, hogy a felperes a hagyatéki eljárásban tett azon nyilatkozata ellenére, hogy a végrendeletet alakilag érvényesnek ismeri el, tartalmilag azonban nem, jogosult-e a végrendelet perbeli megtámadására.
Minthogy a bíróságnak közvégrendelet érvényességéről vagy érvénytelensége magállapításáról kellett állást foglalni, a bíróság a Ptk. és a Ktv. hivatkozott szabályai, valamint a Pp. 195. § (1) és (3) bekezdés rendelkezései együttes értelmezése alapján úgy ítélte meg, hogy a felperes a megtámadásra jogosult az alábbiak miatt: A Ptk. 207. § (2) bekezdés által szabályozott joglemondáshoz az egységes bírói gyakorlat szerint az szükséges, hogy a lemondás kifejezett legyen és azt szigorúan, szorosan kell értelmezni. A bíróság a hagyatéki eljárás során felvett jegyzőkönyv alapján megállapította, hogy a felperes a végrendelet megtámadása jogáról nem kívánt lemondani, részéről tehát kifejezett joglemondó nyilatkozat nem történt. Önmagában azt a tény, hogy a felperesi képviselő a hagyatéki eljárásban úgy nyilatkozott, hogy a közokiratban foglalt végrendeletet alakilag érvényesnek ismeri el, azt jelenti, hogy a felperes nem vitatta, hogy az irat a Pp. 195. § (1) bekezdés szerinti módon kiállított olyan okirat, amelyet közjegyző ügykörén belül a megszabott alakban készített el. A felperes ugyanakkor már a hagyatéki eljárásban is vitatta, hogy az okirat tartalma a valóságnak megfelel. Ezért mivel a Pp. 195. § (3) bekezdése alapján ellenbizonyításnak a közokirattal szemben is helye van és nincs olyan jogszabály ami ezt kizárná vagy korlátozná, a felperesnek jogában állott annak bizonyítása, hogy az okirat - bár alakilag a Ktv. szabályainak megfelelőnek látszott - tartalmilag valótlan tényt tartalmaz.
A felperes elsődleges kereseti kérelme a közjegyzői okirat azon megállapítását támadta, hogy az örökhagyó egészségi állapotánál fogva, nevének aláírására képtelen, ez pedig a közokirat tartalmának vitatása. A bíróságnak a fentiek alapján tehát érdemben kellett vizsgálnia, hogy ki tekinthető a név aláírásra képtelen állapotban lévőnek.
Az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg az állapot kifejezésből is következően, hogy csak az objektív okból, állandó jelleggel, ill. huzamos időn át, de folyamatosan írásképtelen személy az, akiről bizonyossággal állítható, hogy nem képes írásra, aláírásra. Ez pedig jelen esetben az örökhagyó vonatkozásában nem állapítható meg, mivel az örökhagyónak nem hiányzott az a keze, amellyel egyébként írni szokott és nem is volt béna. Továbbá az örökhagyó a közokirat készítése előtti két hétben, ill. utána alig három héttel okiratot írt alá, és a kezelőorvosa a végrendelet készítése napján is úgy ítélte meg, hogy képes okirat aláírására. A bíróság továbbá rögzíti, hogy a közjegyzői okiratba foglaltakat egyébként sem lehetett volna kétség nélkül elfogadni, mivel közjegyző nyilatkozata és az okirati tanúk vallomása szerint nem is tettek kísérletet arra, hogy megpróbálják, hogy az örökhagyó az adott pillanatban képes-e aláírni. A közjegyző nyilatkozata szerint eleve úgy ment ki a címre, hogy az örökhagyó aláírásra képtelen állapotban van és azért kell az ő közreműködése. A közjegyző észlelte, hogy az örökhagyó magatehetetlen állapotban volt, a kezét sem tudta felemelni, ezért feleslegesnek tartotta, hogy kísérletet tegyen a hiányolt aláírásra.
Mindezek alapján a közokirattal szembeni ellenbizonyítást eredményesnek kell tekinteni, aminek következménye, hogy nem állott fenn a Ktv. 117. § (3) bekezdés 2. mondatában írt feltétel és a Ktv. 129. § f) pontjában írt követelmény, így az ügyfél aláírásának pótlására a közjegyző az adott esetben nem volt jogosult. A Ktv. 131. § (1) bekezdéséből, valamint a Ktv. 133. § (1) bekezdéséből következően ezért az okirat nem tekinthető közokiratnak, ill. az abban rögzített végintézkedés nem tekinthető érvényes végrendeletnek.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperesek terjesztettek elő fellebbezést, melyben fenntartották azt a jogi álláspontjukat, hogy a felperes a hagyatéki eljárás során a végrendeletre vonatkozó megtámadási jogáról lemondott, illetve hogy a bíróságnak kizárólag az örökhagyó végrendelkezés időpontjában fennálló egészségi állapotát kellett volna vizsgálnia a névaláírásra képtelen állapot megítélésekor. Fellebbezésükben kitértek a Ptk. 624. § (3) bekezdéséhez fűzött indokolásra, amely szerint a névaláírásra való képtelenség lehet átmeneti betegség is, amely azonban éppen a végrendelkezés időpontjában teszi az örökhagyót a névaláírásra képtelenné, lehetséges tehát átmenetileg is ez az írásképtelenség. Tekintettel arra, hogy a közjegyző észlelte azt, hogy az örökhagyó magatehetetlen volt, még a poharat sem tudta felemelni és így szívószállal kellett őt itatni, a közjegyző feleslegesnek tartotta, hogy kísérletet tegyen a hiányolt aláírásra. Így a közokiraton a közjegyző jogosult volt az örökhagyó aláírásának pótlására.
Az alperesek fellebbezését a másodfokú bíróság nem találta alaposnak, az elsőfokú bíróság döntésével a másodfokú bíróság maradéktalanul egyetértett, illetve indokolását kiegészítette az alábbiakkal: Az alperesek fellebbezésükben helyesen emelték ki azt, hogy az örökhagyó aláírásra képes vagy képtelen állapotát a végrendelkezés időpontjában kell vizsgálni. Ez az állapot betegségből következően is kialakulhat, de objektíven, abszolút módon kell fennállnia. Tévedett tehát az elsőfokú bíróság amikor olyan következtetésre jutott, amely szerint figyelemmel arra, hogy az örökhagyó korábban képes volt a nevét leírni, nem tekinthető olyan személynek, mint aki névaláírásra képtelen. Ezt a képességet, vagy annak hiányát ugyanis a végrendelkezés időpontjában kell megállapítani. A lefolytatott bizonyítási eljárás alapján pedig azt lehetett rögzíteni, hogy a közjegyző annak ismeretében jelent meg az örökhagyónál, hogy az aláírásra képtelen, hiszen az ügyvéd által készített tartási szerződést sem tudta aláírni, ezért vált szükségessé közjegyző bevonása. Ezt követően a közjegyző az aláírásra képtelen állapot fennállásáról nem győződött meg, bár az örökhagyó a háziorvos tanúvallomásából megállapíthatóan úgy nyilatkozott, hogy megpróbálja aláírni a végrendeletet. Az orvos nem adott olyan tartalmú tájékoztatást a közjegyzőnek, hogy az örökhagyó orvosi szempontból megítélve képtelen lenne a végrendeletet aláírni. E fogyatékosság vizsgálata orvos szakértői kérdés. Önmagában az a tény, hogy az örökhagyó gyengének látszott, illetve szívószállal itatták meg, nem helyettesíti az arról való meggyőződést, hogy az örökhagyó képes-e vagy sem a végrendelkezés időpontjában nevének aláírására. A nehezen olvasható aláírás produkálásával a névaláírásra képtelen állapot még nem valósul meg. Mivel kétséget kizáróan az örökhagyó aláírásra képtelen állapotáról nem győződtek meg, így a közjegyzői aláírás nem pótolhatta az örökhagyó nevének aláírását.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság ítéletére tekintettel az alperesek S. J. és S. M. ügyvéd közreműködésével kártérítést követelnek a végrendeletet készítő közjegyzőtől. Hivatkozásukban előadják, hogy mivel a közjegyző az örökhagyó aláírásra képtelen állapotáról nem győződött meg, s így aláírása nem pótolhatta az örökhagyó aláírását, a közjegyző kárt okozott az ügyfeleknek. Az alperesek kártérítésként követelik a közjegyzőtől a hagyaték értékének fele részét (az ingatlan jelenlegi beköltözhető értékének felét), az első- és másodfokú bíróság által a felperesnek megítélt perköltség összegét, valamint az alperesek jogi képviseletének díját, összességében több millió forintot. ■
Visszaugrás
