Az alkotónak a művével való semmi máshoz nem hasonlíthatóan szoros, már-már elszakíthatatlan kapcsolatának ideája a felvilágosodás filozófiai gondolkodásában1 jelent meg először olyan kiforrott formában, hogy kiindulópontjává válhatott a kérdésről való jogi gondolkodás átalakulásának.
Szerzői jogi elméletírók mégis csak a 19. század folyamán kezdtek kísérletezni azzal, hogy feloldják azt az ellentmondást, ami a szerzői jogoknak a szerzőhöz való szinte elválaszthatatlan kapcsolata és a kiadókra történő teljes jogátruházás lehetősége (sőt kényszere) között húzódott. A szerzői jogi dogmatika kialakulásában további hatalmas lépést jelentett, amikor az egyszerű tulajdoni elméletet továbbfejlesztve kialakították a szerző személyhez fűződő jogainak rendszerét. A szerzői jog e két nagy területének (a vagyoni jellegű jogosultságoknak és a személyhez fűződő jogoknak) az egymáshoz való viszonya alapján három (ma is egymás mellett élő) nagy szerzői jogi rendszer alakult ki. A speciális szerzői személyhez fűződő jogokra egyáltalán nem építő és ezzel együtt a vagyoni jogok átruházhatóságát valló copyright-rendszer, a személyhez fűződő és a vagyoni jogok egymástól való függetlenségét valló dualista2 és a kettő elválaszthatatlanságát hirdető monista rendszer.3
Ez utóbbi tan a jogok átruházhatatlansága mellett (ami a copyright rendszerrel szemben kétségtelenül legerősebb meghatározója a kontinentális szerzői jogi rendszereknek4) elismeri a jogok kizárólagosságát, a tulajdoni vonásokat erősítő abszolút szerkezetét és ebből fakadóan azt is, hogy a jogok egy kézben: a szerzőében összpontosulnak. (A monista elméletet egyébként rendkívül érzékletesen írta le Eugen Ulmer, aki a szerző és jogai közti összefonódást a fa törzse és a belőle kinövő ágak kapcsolatához hasonlította.5) A monista elmélet szerint a személyhez fűződő jogoknak is vannak vagyoni vonzataik (így például megsértésük esetén a vagyoni kártérítés érvényesítésének lehetősége), továbbá a vagyoni jogok érvényesítése elképzelhetetlen a nyilvánosságra hozatal nélkül, ami pedig az egyik legfontosabb személyhez fűződő jognak tekinthető, ami a két jogosultság-rendszer elválaszthatatlanságát bizonyítja. Ugyanakkor ezt a szoros kapcsolatot erősíti az is, hogy egy időpontban, a mű születésének pillanatában keletkeznek és egyszerre is szűnnek meg: a szerző halálát követően is biztosított védelmi idő lejártával. Emiatt, továbbá abból az okból kifolyólag, hogy a személyhez fűződő jogok nem, míg a vagyoni jogok is csak szigorú korlátok között átruházhatók, nevezi a szerzői jogot Ulmer vermischtes Recht-nek (kevert/vegyes jognak).6
A dualista koncepció ezzel szemben a jogok teljes elkülönültségét vallja, a szerzői jogot kettős jogként (Doppelrecht-ként) definiálva. Kohler, a dualista elmélet kidolgozója szerint a személyhez fűződő jogoknak nincs speciális szerzői jogi fajtája, a szerző csak az általános polgári jogi szabályok szerinti személyhez fűződő jogokat érvényesítheti. A dualizmus differentia specificájaként a monizmussal szemben azt szokták megjelölni, hogy ezen elmélet szerint a vagyoni jogok időben való korlátozott érvényesíthetősége mellett a személyhez fűződő jogok időbeli korlátozástól mentesen, tehát a vagyoni jogok védelmi idejének lejárta után is érvényesíthetők.7
A magyar szerzői jog hagyományosan dualista alapokon állt,8 a személyhez fűződő jogok tendenciaszerű háttérben maradása mellett a vagyoni jogok átruházását is megengedte, így lehetővé téve akár a vagyoni és személyiségi jogi jogosult elválását is.
A szocialista jog a személyhez fűződő jogokat erősebben érvényre juttató rendszert vezetett be és a jogok abszolút elidegeníthetetlenségét, viszont a személyhez fűződő jogok időbeli korlátlanságát érvényesítette, vagyis ebből a szempontból a dualista koncepcióhoz állt közel.
Az új, 1999-es törvény9 is megtartotta a jogok elidegeníthetetlenségének alapelvét és újfent kimondta a vagyoni jogok átruházhatatlanságát.10 A törvény sze-rint11 a szerzőt a mű létrejöttétől kezdve megilleti a szerzői jogok - a személyhez fűződő és a vagyoni jogok - összessége, továbbá a szerző személyhez fűződő jogait nem ruházhatja át, azok másként sem szállnak át és a szerző nem mondhat le róluk. Ezen túl azt is kimondja, hogy a vagyoni jogok sem átruházhatók, nem szállnak át másképp sem, és lemondani sem lehet róluk, kivéve az öröklést és ha az örökösök a jogokról egymás javára (vagyis semmiképpen sem harmadik személyek javára) rendelkeznek. Meghatároz kivételes eseteket is és ehhez kapcsolódó feltételeket, amelyek fennállta esetén mégis lehetséges az átruházás. Vagyis a szerzői jogi törvény élők között néhány kivételt enged az elidegenítési tilalom alól: ilyen a munkaviszonyban létrehozott mű,12 a szoftver,13 a reklám céljára létrehozott mű,14 a film15 és az adatbázis. Ezzel a szabályozási megoldással a kodifikátor ugyan rést nyitott az átruházhatatlanság alapjára épülő rendszeren, de főszabályként még mindig következetesen tartja a jogok elválaszthatatlanságának elvét, legalábbis a szerző életére vonatkozó szabályozás tekintetében.
A teljes szerzői jogi védelem időszakát és az azon túli védett értékeket tekintve azonban már nem mutat ilyen következetesen szoros kötődést a két jogcsoport között a törvény.
Dolgozatunk következő részeiben arra teszünk kísérletet, hogy a hátrahagyott művek problematikájának tükrében (történeti áttekintést is adva és a szerzői jogi védelmet három nagy szakaszra bontva17) bemutassuk a szerző életében biztosított védelmi rendszer feloldódását, felhívva a figyelmet arra, hogy a szerző életében az egymástól és a szerző személyétől is elválaszthatatlan jogok a szerző halála után akár külön is válhatnak (más-más személy érvényesítheti őket). Rávilágítunk továbbá arra is, hogy az a szabályozás, miszerint a 70 éves védelem lejártát követően nyilvánosságra hozott művek esetében a személyhez fűződő jogok szinte teljes eliminálódása mellett a vagyoni jogok is időben még inkább korlátozottan érvényesíthetőkké válnak, milyen problémákat vethet fel.
A kérdéskör figyelemre érdemességét az okozza, hogy az irodalmi és zenekultúra átstrukturálódása folytán, aminek köszönhetően ma jóval több nem kortárs zenét (itt: a szerzői jogvédelem alól már felszabadult zenét) hallgatunk és több régi irodalmat olvasunk, mint a 20. század elejéig, a kiadók számára nem lényegtelen probléma az ilyen művek jogi kezelése sem. Persze nem állíthatjuk, hogy tömegével kerülnének elő Verdi-operák, Klimt-képek, vagy Balzac-regények, de az irodalmi-zenetörténeti és képzőművészettel foglalkozó történeti kutatás fejlődésével egyre több töredék, vázlat, befejezetlen mű, memoár, levélgyűjtemény kerül kiadásra, és ezek valamiféle védelemben kell, hogy részesüljenek. Ilyenkor pedig nem elhanyagolható annak tisztázása, hogy mire és meddig terjed a védelem, ki a jogosult, vagyoni vagy személyhez fűződő jogok is illetik-e és így tovább.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
