Kártérítési felelősség felvetődhet mind egymással alárendeltségi, mind egymásnak mellérendelt viszonyban álló jogalanyok között. Az első esetben munkajogi (vagy ahhoz hasonló, "munka-jogias") kárfelelősségről beszélünk, míg a második esetben a polgári jogi felelősségről van szó.
Az állam és polgára - ideértve a honos gazdasági társaságokat és az állampolgárok más csoportjait - vonatkozásában a kártérítési felelősség mint egyenrangú és egymással mellérendeltségi viszonyban álló jogalanyok közötti vagyonjogi jogviszony ragadható meg, amely a polgári jog keretébe tartozik. A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló, többször módosított 1959. évi IV. tv. (a továbbiakban: Ptk.) a kártérítési felelősséget a szerződésen kívüli károkozásért való felelősség körében szabályozza (339-360. §-ok). Ezeket a rendelkezéseket egy utaló szabály - a Ptk. 318. § (1) bek. - közvetítésével és bizonyos eltéréssel kell alkalmazni a szerződésszegéssel előidézett (kontraktuális felelősség) károkért való felelősségre.
A magyar deliktuális felelősség felróhatóságon (itt a felróhatóságot az egyszerűség kedvéért a vétkesség szinonimájaként kezelem) alapuló és kimentéses felelősségnek szokták megjelölni. Ezért a szabályozás középpontjában az az általános rendelkezés áll, amelyet a Ptk. 339. § (1) bekezdése így fogalmaz meg: "Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható." Eszerint a felelősség megállapításának négy eleme van: 1. jogellenes magatartás, 2. kár, 3. okozati összefüggés, 4. vétkesség. Az elemeknek együttesen kell fennállniuk.
A Polgári Perrendtartásról szóló, többször módosított 1952. évi III. tv. (a továbbiakban: Pp.) 164. § (1) bekezdésében írt és a bizonyítási teherre vonatkozó szabály értelmében az első három feltételt a károsultnak kell bizonyítania, míg a károkozó kimentheti magát vétlensége bizonyításával.
A törvény szabályozza - hogy csak a legfontosabbakat említsem - a károsult kárenyhítési kötelezettségét a jogellenességet kizáró helyzeteket, többek közös károkozása kapcsán a felek külső és belső jogviszonyát.
Ismert a magyar jogban a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség [Ptk. 345. § (1) bek.], amely nem a károkozót hanem az üzembentartót terheli. Ez "objektív" felelősség, a kimentés kizárólag a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső és egyben elháríthatatlan ok bizonyításával lehetséges. A Ptk. 339. és 345. §-ai együtt is alkalmazhatók.
A törvény rendezi a gondozói, az alkalmazotti, a megbízottért való felelősséget, az állattartói felelősséget és - a római jogi alapokon - az épületről lehullott, az onnan kidobott, kiejtett stb. tárgyak által okozott károkért való felelősséget.
Nem kívánok foglalkozni a felelősség módjára, a kártérítés mértékére vonatkozó részletes szabályokkal, azonban a Ptk. témánk szempontjából jelentős, 348. és 349. §-ait az alábbiakban ismertetem.
A Ptk. 348. §-a azt mondja ki, hogy az alkalmazott által e minőségében okozott kárért a munkáltató felel. Ennek a szabálynak az "alesete" a Ptk. 349. §-a, amelynek (1) és (3) bekezdése így szól:
"Államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőséget igénybe vette." "Ezeket a szabályokat kell alkalmazni a bírósági és ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelősségre is, ha jogszabály másként nem rendelkezik."
Első olvasásra szembetűnik, hogy a most idézett szabályok nem jelentenek önálló felelősségi alakzatokat, mert feltételezik a Ptk. 339. (1) bek. szerinti általános feltételek meglétét, bizonyítottságát, és ezekhez képest a rendes jogorvoslat igénybevételének kötelezettsége többletfeltételként értelmezendő.
Az államigazgatási (pontosabban: közigazgatási) és bírósági jogkörben okozott kár megtérítésének fenti szabályai már a Ptk. 1960. május 1-jei hatálybalépésétől kezdve léteztek. 1997-ig a törvény azt is megkívánta, hogy a károkozó bűnösségét, illetőleg vétkességét büntető vagy fegyelmi eljárás során előzetesen megállapítsák. A kártérítés lehetőségét korábban privilegizált elévülési idő is szűkítette, amelyet az Alkotmánybíróság határozata semmisített meg [1/1996. (I. 26.) AB hat.].
A Legfelsőbb Bíróság ma is hatályos PK. 42. sz. állásfoglalása a Ptk. 349. § alkalmazását a közhatalom gyakorlása során kifejtett szervező-intézkedő tevékenységekre és mulasztásokra korlátozta. Ehhez kapcsolódva, a Pfv. X. 21.632/97. sz. (BH 1998/334. jogeset) eseti döntésében még azt is megfogalmazta, hogy csak egyedi aktusokkal okozott károk megtérítéséről van szó. Azt is kifejtette ugyanitt, hogy a "jogszabály hatálybalépésével esetleg bekövetkezett károsodás nem keletkeztet a jogalkotó és a károsult között kötelmi jogviszonyt, és ilyen értelmű jogszabályi rendelkezés hiányában a sérelmek jóvátételére (a jogalanyok kárpótlására) a polgári jogi kárfelelősségnek a Ptk. 339. § (1) bekezdésében foglalt szabályai sem alkalmazhatók."
A Kollégiumi állásfoglalás a bíróságokra kötelező, az eseti döntés ugyan nem, de mindenképpen befolyásolja a bíró szemléletét.
A fentiekből az következik, hogy a jogalkotó (törvényhozó, önkormányzati rendelet alkotója) a mai magyar polgári jogban nem tartozik kártérítési felelősséggel, a károsultnak nincs alanyi joga a jogalkotó által elkövetett károkozó tevékenység vagy mulasztás esetén kárának megtérítését kérni; a közigazgatás felelőssége pedig az egyedi aktusokra (határozat, intézkedés) korlátozódik.
A kialakult helyzetet Lajer Zsolt ügyvéd - találóan - a "jogalkotó felelőtlensége" megjelöléssel illette. ("Felelősség a jogszabályalkotással okozott károkért a magyar jogban" című cikk. Jogtudományi Közlöny 2001. február.)
Az anyagi jogi szabályokon túl tartalmaz kártérítésre utaló rendelkezést az eljárási jog is.
A Pp. - legutóbbi - 1999. évi CX. törvénnyel történt módosítása deklarálta a tisztességes eljáráshoz való jog elvét a polgári eljárásban, amikor a 2. § (1) bekezdését a következők szerint fogalmazta át:
"A bíróságnak az a feladata, hogy a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse."
Ez a 2003. január 1-jén hatályba lépő alábbi rendelkezéssel egészült ki: "Az (1) bekezdésben foglaltak teljesítésének elmulasztása esetén a fél - az alapvető jogait ért sérelemre hivatkozással - méltányos elégtételt biztosító kártérítésre tarthat igényt, feltéve, hogy a sérelem a jogorvoslati eljárásban nem orvosolható. Az igény elbírálása során a bíróság soron kívül jár el. A kártérítés megállapítását nem zárja ki, ha a bíróság nevében eljárt személynek az okozott jogsérelem közvetlenül nem volt felróható." [2. § (3) bekezdés].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
