Amikor a felelős társaságirányítás jogintézményi hátterének fejlődési irányait keressük, arra a következtetésre jutunk, hogy az egyes jogi szabályok hátterében a szabályozást megelőző vállalati visszaélések állnak. Habár e témakör szakirodalma szinte kimeríthetetlenül széles, mégis megfigyelhető, hogy a társaságirányítási rendszerek fejlesztésének irányait a jogi szakirodalom kissé sematikusan közelíti meg és ugyanazoknak a vállalati botrányoknak eseménysorát idézi fel. Ezek a gyakran ismételt sémák szinte kivétel nélkül az Egyesült Államok 2002-es társasági botrányai kapcsán felmerült vállalatok neveit említik meg, valamint azok csalárd nyugat-európai követőit. Amikor a gazdasági és jogi szakirodalom szerzői, vagy az üzleti élet képviselői még jobban le akarják egyszerűsíteni az említett modellt, a legismertebb érintett vállalat neve alatt, egyszerűen csak Enron típusú vállalati csalásokról beszélnek. Nem hagyható figyelmen kívül a média szerepe, hiszen világszerte ezek a botrányok kapták a legnagyobb publicitást. Ugyanakkor egyre több kutató és egyre több szakember hangsúlyozza, hogy a posztmodern vállalati visszaélések nem az Enron 2002-es csalárd ügyleteivel kezdődtek és nem is értek véget annak összeomlásával. Sőt, még a jelentősebb visszaélések sem korlátozódnak az Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa területére.
Ebben a tanulmányban a szerzők célja, hogy olyan visszaélésekre irányítsák a figyelmet, amelyek az előbbi botrányoktól elkülönülnek térben vagy időben, emiatt a gazdasági és jogi szakirodalom gyakran, mint az egzotikus piacok válságait említi őket.
Az Egyesült Államok klasszikus értelemben sosem számított igazán egzotikus piacnak, hiszen a legalapvetőbb pénz- és tőkepiaci trendek általában éppen a legnagyobb amerikai tőzsdéken rajzolódnak ki. Ugyanakkor a 2007-ben kezdődött subprime válság, vagyis az Egyesült Államokban kirobbant másodlagos jelzálog hitelpiaci válság annyira jellegzetesen tükrözte az Egyesült Államok pénzügyi rendszerében kialakult agresszív hitelezési gyakorlatot, hogy európai szemmel mégis rendhagyónak bizonyult.
Az Egyesült Államokban 2007-ben dőlt meg az a megfellebbezhetetlennek tűnő tézis, miszerint az ingatlanok árfolyamának növekedése konstans. A pénzintézetek által ingatlanfedezetre kibocsátott másodlagos jelzáloghitelek természete az volt, hogy a kibocsátott kölcsön fedezetét nem kizárólag az ingatlan piaci értéke jelentette, hanem az ingatlan prognosztizált jövőbeni értéknövekedése a kölcsön futamidejének lejártával. Így olyan pénzügyi eszközök kerültek kibocsátásra a bankok által, melyek a hitelszerződési konstrukciók biztosította profit ellenére is ingatag lábakon álltak. A subprime szerződések a népszerű lakossági hitelkonstrukciók voltak, mert könnyen juttatták likvid pénzügyi forrásokhoz az ingatlantulajdonosokat, akik a kölcsönt többnyire fogyasztási és befektetési célra használták fel.
A fogyasztási célú felhasználás növelte e konstrukció vonzerejét a lakosság kisebb vásárlóerővel bíró szegmensében is, míg a befektetési célú felhasználásra többnyire nagy kockázatvállalás mellett került sor.
A pénzügyi rendszer minden ágazata készségesnek mutatkozott, hogy kivegye a részét az ígéretes tranzakciókból. A subprime válságban érintett ágazatok között ugyanúgy megtaláljuk a befektetési bankokat, mint a pénzügyi konglomerátumokat, értékpapír biztosítókat és hitelminősítő intézeteket. Ezek közül is kiemelt szerepet töltött be a folyamatban öt befektetési bank (Goldman Sachs, Morgan Stanley, Lehman Brothers, Merril Lynch, Bear Stearns); két pénzügyi konglomerátum[1] (Citigroup, J. P. Morgan); három értékpapírbiztosító (AIG, MBIA Inc., AMBAC) és három hitelminősítő (Moody's, Standard & Poor's, Fitch Ratings).
A subprime hitelek kibocsátásában közreműködő befektetési bankok az ingatlanok jövőbeni árfolyamára spekulálta, mint fedezetre. Ugyanakkor az ingatlanportfoliók és a hitelkonstrukciók értékének felmérése a hitelminősítőkre hárult, akik - mint később kiderült - az érintett ingatlanállományok, szerződési konstrukciók, pénzintézetek, vállalatok és ágazatok értékét is kedvezőbben mérték fel a valós adatoknál.
Az értékpapír biztosítók úgynevezett hitelbiztosítási csereügyleteket - az angol terminológia szerint Credit Default Swap (CDS) ügyleteket - bocsátottak ki arra az esetre, ha a hitelkonstrukciók bedőlnének. A biztosítási díjakból nagy profitra tettek szert, azonban stratégiai kockázatot vállaltak a bedőlt
- 161/162 -
hitelügyletek után potenciálisan fizetendő kártérítési összegek fizetésére irányuló kötelezettségvállalással.
A hitelbiztosítási csereügylet (CDS) gazdasági természete szerint a biztosító kártérítést fizet, amennyiben a hitelkonstrukcióban biztosított félnek a hitelszerződés bedőlése folytán kára keletkezik. Ebből az is kiderül, hogy hitelbiztosítási csereügylet kötésével, - noha biztosítási és nem tőkepiaci ügyletről van szó - spekulálhatnak a piaci résztvevők hitelkonstrukciók ellen. Ironikus, hogy az értékpapír biztosítók, köztük a később bedőlt gigász, az American International Group (AIG) ügyfelei között olyan pénzintézetek is voltak, amelyek a saját maguk által kibocsátott hitelkonstrukciók ellen - így tulajdonképpen saját ügyfeleik ellen - spekuláltak. A spekulatív gondolkodásmód a subprime piacon még tágabb keretet nyert azzal, hogy a hitelkonstrukciók jogosulti pozíciójában helyet foglaló pénzintézetek speciális célú jogalanyként (Special Purpose Entity - SPE) létrehozott leányvállalataik segítségével nyilvános értékpapírokat bocsátottak ki, amelyek a subprime hitelkonstrukciókat vitték a tőkepiacra és kínálták megvásárlásra olyan befektetőknek, akik közül nem kevesen ugyanezeknek a konstrukcióknak a kötelezetti oldalán álltak.
Az így kibocsátott értékpapírok tőkepiaci kereskedelmére jellemző, hogy árfolyamukra nagy forgalmú, jelentős tőkeáttéttel végrehajtott, úgynevezett derivativ kereskedés zajlott. A derivativ ügyletek olyan származtatott ügyletek, melyekben nem kerül sor az adott tőkepiaci instrumentum tényleges adásvételére, csupán értékének jövőbeni alakulása függvényében - a derivatív kontraktus kondícióinak megfelelően - kifizetés teljesítésére az ügyletben résztvevő felek között. A derivatív (származtatott) ügyletek a piacon egyaránt jelen lehetnek, mint egyszerű (határidős és opciós ügyletek), vagy összetett derivatívák (pl. CDO).
Az ingatlanárfolyamok csökkenésével egyidejűleg tört ki 2007 nyarán a subprime válság, vagyis az amerikai másodlagos jelzálog hitelpiaci válság. A fentiek tükrében érthető, hogy az ingatlanárak csökkenése, a fedezetet jelentő ingatlan portfoliók gazdasági értékének túlértékelése, valamint az a körülmény, hogy e tévedésekre fény derült, szükségszerűen a teljes pénzügyi rendszert érintő válsághoz vezetett.
A pénzintézetek a leányvállalatok (SPE) által véghezvitt kibocsátásokból származó veszteségeket a saját pénzügyi beszámolójukra vonták azzal, hogy a befektetői bizalom növelése érdekében fedezeti ügyletekkel álltak helyt a leányvállalatokért. Ha nem így tesznek, a veszteségek egy része talán nem terjedt volna túl a kibocsátó SPE-ken. Így azonban a legnagyobb amerikai pénzintézetek (pl. Bear Stearns, Lehman Brothers) estek áldozatul e pénzügyi láncreakciónak.
Az értékpapír biztosítás területén sem volt jobb a helyzet, ugyanis a hitelkonstrukciók bedőlésével egyidejűleg esedékessé váltak azok a kártérítési összegek, melyek a hitelbiztosítási csereügyletekből (CDS) eredtek. Ahogy a válság terebélyesedett, még olyan óriások is fizetésképtelenséget jelentettek, mint az American International Group (AIG). A csődbement értékpapír biztosító ügyleteinek vizsgálata során az is kiderült, hogy a megkötött CDS-ek után kifizetett díjak nagy részét a vállalati vezetők javadalmazására már korábban folyósították, holott a biztosítás futamideje még javában tartott. Emellett az AIG biztosította az Egyesült Államok pénzintézeteinek jelentős hányadát, így összeomlása piaci pánikhangulathoz és a tőkepiaci krízis elmélyüléséhez vezetett. Végezetül nagyon érdekes szempontként merült fel az is, hogy mivel a CDS, mint biztosítási konstrukció került piacra, a tőkepiaci és a pénzpiaci felügyeletek egyaránt nagyon korlátozott terjedelemben tudtak vizsgálódni ezen ügyletek természetét illetően.
A hitelminősítők rosszul szerepeltek a subprime krízis alatt. Sem az ágazat, sem a vállalatok, sem a pénzintézetek, sem a kibocsátott értékpapírok minősítése során nem sikerült koherens képet biztosítani a piacról. A válság rámutatott arra, hogy a hitelminősítés nem jár együtt olyan felelősségi mércékkel, melyeket a tevékenység jellege indokolna.
A lakosság még a pénzintézeteknél is nagyobb árat fizetett a válság elmélyülése során. Sok hitelkárosult vesztette el ingatlanát, melyet a hitelkonstrukció fedezeteként ajánlott fel. Emellett felélte és elfogyasztotta a hitelkonstrukció által biztosított likvid forrásokat, nem ritkán olyan életszínvonal fenntartásával, melyet valós pénzügyi lehetőségei nem tettek lehetővé. Azok befektetők, akik kibocsátott értékpapír, vagy derivatív formában megvásárolták a hitelkonstrukciók jogosulti pozícióit, hatalmas veszteségeket szenvedtek el: az ingatlanárak csökkenésével a papírok mögül eltűnt a fedezet.
A jelenségek összekapcsolódása folytán a válságkitört az ágazatból és átfogó amerikai, majd globális pénzügyi krízissé szélesedett: a hitelezés visszaesett, a pénzpiacok likviditása csökkent. A lakosság fogyasztása is visszaszorult, így a vállalatok bevételei is csökkentek, amely elbocsátásokat és a foglalkoztatási statisztikák romlását eredményezte. Ez tovább szűkítette a fogyasztási lehetőségeket és válság már-már a reálgazdasági ágazatokba is behatolt.
A subprime válság által orientált törvényhozást az Egyesült Államokban 2008 egyre sötétebb őszén a gyors beavatkozás igénye hívta életre. A 2008-as Emergency Economic Stabilization Act rendelkezései arról lettek nevezetesek, hogy végül is hatályba léptették azt a 700 milliárd dollár nagyságrendű banksegély csomagot (Troubled Asset Relief Program - TARP), amelyet korábban a Kongresszus nem sza-
- 162/163 -
vazott meg a bajba jutott pénzintézetek számára. Tette ezt meglehetősen demonstratív módon, hiszen e banksegély minden amerikai polgár számára fejenként mintegy 2295 dollár összegű közterhet jelentett, amennyiben pedig a dolgozó népesség viszonylatában vizsgáljuk, úgy még jelentősebb, 4635 dollár közteherrel számolhatunk. Nem véletlen, hogy a társadalmi léptékű felháborodás a kongresszust 2009 márciusában arra bátorította, hogy 328:93 arányban fogadja el azt a törvényjavaslatot, amely a vállalati vezetők bónuszait 90%-os adókulccsal szándékozott megkurtítani.
2010. július 21-én már szakmaibb szempontok érvényesültek a válságorientált törvénykezés tekintetében, amikor hatályba lépett a Wall Street Reform and Consumer Protection Act (Dodd-Frank Act), amelynek célja elsődlegesen a pénzügyi szabályozási reform megkezdése volt. A törvény Chris Dodd connecticuti demokrata szenátor és Barney Frank massachusettsi demokrata képviselő nevéhez kötődik, akik a javaslatot a Szenátus és a Kongresszus elé terjesztették.[2]
Átfogó értékpapír piaci reformról volt szó, amely megerősítette a tőzsdefelügyelet, vagyis a Securities & Exchange Comission (SEC) pozícióját, kiszélesítve annak hatásköreit. A törvény növelte az elszámoltathatósággal és transzparenciával kapcsolatos követelményeket is, elsősorban a különböző értékpapír piaci derivatívák és a fedezeti alapok (hedge fundok) vonatkozásában. Emellett számos rendelkezést léptetett hatályba a biztosítási ágazat átfogó reformjának érdekében, létrehozva a Federal Insurance Office-t, egy olyan irodát, amely a Kincstár (Department of Treasury) titkára mellett tölt be konzultatív, tanácsadói és monitoring funkciókat.
A Dodd-Frank Act új autoritásokat létesítetett a szisztematikus kockázatok feltérképezése és a pénzintézetek átfogóbb felügyelete érdekében. Az e célra létrehozott két új ügynökség a Financial Stability Oversight Council és az Office of Financial Research, amelyek a Kincstár (Department of Treasury) felügyelete alá tartoznak.
A pénzügyi területen eszközölt fogyasztóvédelem (consumer protection) szervezeti hátterét erősítve a törvény létrehozta a United States Consumer Financial Protection Bureau-t (CFPB), amely a szövetségi joggal összhangban segít a pénzügyi termékek és szolgáltatások szabályozásában.[3]
A törvény emellett új csődgondnoksági (receivership) eljárást ír elő Orderly Liquidation Authorithy elnevezéssel, amelynek értelmében a Federal Deposit Insurance Corporation (FDIC)[4] csődgondnokként szolgálhat olyan jelentős és összetett pénzügyi vállalkozások számára, amelyeknek bedőlése jelentős kockázatot jelentene az Egyesült Államok pénzügyi stabilitásának vonatkozásában.
Az 1956-os Bank Holding Company Act módosításával a Dodd-Frank Act bevezette az úgynevezett "Volcker-szabályt" (Volcker Rule)[5], amelynek értelmében a pénzintézetek nem tulajdonolhatnak nagyobb hányadot fedezeti alapokban és a kockázati tőkealapokban, mint az összes tulajdoni hányad 3%-át.
A törvény mégis vehemens kritika tárgyát képezte, mivel az átfogó, rendszerszintű wall streeti reform még így is elmaradt. Bár rendelkezései valóban számos területre terjedtek ki, a szisztematikus, vagyis a pénzügyi rendszer egészét érintő szabályozás ezúttal is elmaradt. A kritikák felhívják a figyelmet arra is, hogy a Dodd-Frank törvény szabályaitól függetlenül, továbbra sincsenek garanciák arra, hogy az Egyesült Államokban ne indulhatna útjára egy újabb subprime típusú folyamat, amely ismét pénz- és tőkepiaci krízist eredményezhet.[6]
Végezetül, mitől is volt a subprime válságnak egzotikus jellege? Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok képezte kiindulópontját, még amerikai szemmel nézve is szokatlan méreteket öltött a kockázatvállalási hajlandóság. Egzotikus jellegét éppen az jelenti, hogy a konzervatívabb befektetési politikát folytató európai pénzintézetek jelentős része függetlenítette reálgazdasági folyamatait a subprime típusú megoldásoktól, még ha azok tőkepiaci hatásától nem is tudott szembesülni. Így a nem érintett pénzintézetek egy válság által sújtott ágazatban, csökkenő részvényárak mellett, de mégis jó fundamentumokkal kerülhettek ki a folyamatokból és a tőkepiaci pánik múlásával hamar visszanyerhették részvényeik korábbi árfolyamát.
A subprime válság mellett számos vállalati botrány tépázta meg a befektetők tőkepiacok iránti bizalmát az elmúlt évtizedben. Ezek a botrányok sem ismertek országhatárokat, mert, ahogy a tőkepiacok, úgy a vállalati botrányok is nemzetközivé váltak.
Tanulmányunk következő részében azt vizsgáljuk, hogy Indiában, Japánban és Magyarországon a közelmúlt vállalati visszaélései milyen tanulsággal szolgálnak a felelős társaságirányítás szabályozása terén. Vajon megfelelő-e az ez irányú szabályozás a további hasonló botrányok megelőzéséhez? Amennyiben nem, akkor milyen további lépések szükségesek a jogalkotó és a tőkepiaci szereplők részéről a további hasonló események megelőzésére és így a tőkepiac iránti bizalom megerősítésére?
Időrendi sorrendben haladva először két indiai esettel foglalkozunk. A korábbi eset az ITC, mely 1996-ban[7] történt. Az ITC[8] egy a luxemburgi tőzsdén
- 163/164 -
is jegyzett több mint száz éves múltra visszatekintő indiai holding vállalat, mely a könnyűipar és a fogyasztási cikkek piacán végzett diverzifikált üzleti tevékenységet. A társaságot 1910-ben a BAT[9] alapította az indiai piac dohányforgalmazásának kézben tartására.[10]
A visszaélések a különböző nemzetközi kereskedelemre létrehozott leányvállalatok, az úgynevezett chitaliak-hoz[11] kapcsolódtak. A chitaliak, mint az ITC nemzetközi kereskedelmi leányvállalatai az ITC International igazgatóságában is képviseltették magukat. Az 1980-as években a chitaliak alapításával az ITC társaság azt a célt akarta elérni, hogy a külkereskedelemben is kiemelkedő teljesítményt érjen el a hazai sikerek után. 1989-ben az ITC a chitaliak részvételével bukhara[12] étterem lánc alapításába kezdett, hogy egy újabb lépést tegyen a nemzetközi szintéren a növekedésre. Ez azonban nem bizonyult sikeresnek. A problémák összetett jellegét fokozta, hogy külső partnerek, - indiai állampolgársággal nem rendelkező - orvosok is részt vettek a projektben. A prognosztizált 25-%-os éves profit ígéretének és a nagy várakozásoknak tükrében még nagyobb volt a külső befektetők csalódása, mikor a vállalkozás nem teljesített az elvárásoknak megfelelően. Annak érdekében, hogy bukás ne kerüljön napvilágra, a chitaliak, azaz a nemzetközi kereskedő leányvállalatok megvették egy millió dollárért a bukott étteremláncot. A hozamokkal növelt befektetési érték viszont már négy millió dollár volt, amit a külső befektetők befektetéseik alapján visszakaptak, amely szintén a chitaliak közreműködésével jutott el hozzájuk bonyolult tranzakciók keretében. Ehhez a forrást az ITC dohánykereskedő egysége biztosította egy svájci bankszámlára utalva a pénzt. (Egy Lokman nevű lichteinsteini társaság közbeiktatásával került a pénzösszeg a chitaliakhoz, annak érdekében, hogy pénzmozgás még nehezebben követhető legyen.) Ez volt az az alapügylet, ami később az ITC ellen a nemzetközi kereskedelmi szabályok (FERA)[13] megszegése kapcsán indult.
Ezt követően az ITC a chitaliak segítségével számos társaságot hozott létre azzal a céllal, hogy olyan mértékű külkereskedelmi tevékenység látszatát keltse a társaság mintha az ITC India első számú exportőr vállalata lenne. ITC az import túlszámlázásával az export tevékenységen mutatta ki a külkereskedelmi profitot. Ezt követően minden külkereskedelmi partnerét ara kérte, hogy a chitaliakon keresztül végezzék külkereskedelmi tevékenységüket az ITC-vel. A chitaliak az - ITC döntése alapján -túlszámláztak az exporttevékenységüket, azaz több pénz kaptak az ITC-től mind, amit a partnereik nekik fizettek. Például Sri Lankába 350 dolláros áron mutatták ki a tonnánkénti rizs exportot, holott csak 175 USA dollárt fizetett érte a vevő. Az ITC természetesen különböző módokon kárpótolta a chitaliakat a veszteségekért. Például más export tevékenységet alulszámlázott vagy közvetlenül utalt pénzösszegeket a chitaliaknak az ITC Global Holdings PTE Limited, az ITC szingapúri cégén keresztül. Mindezek eredményeképpen 1996-ra az ITC Global Holding Limited jelentős veszteségeket halmozott fel. 16,34 millió USA dollár volt az 1995-96-os pénzügyi év vesztesége az 1994-95-ös pénzügyi év 1,7 millió USA dolláros profitjával szemben. További 20 millió USA dolláros veszteség halmozódott fel az ITC Globalnál, egy, az Agricultural Products Export Development Agency-től[14] vásárolt rizs szállítmányon. A Szingapúrba szánt szállítmány késett, az ottani kereskedő cég ezért azt nem vette át, mindeközben a rizs ára zuhanni kezdett. Ezután a ITC a szállítmányt visszavásárolta, és Dubaiba exportálta, amivel ráadásul megszegte a társaság a szigorú indiai külkereskedelmi szabályokat (FERA).
Ez a veszteség a chitaliaknál is megjelent, akik a cég elnöke Krishan Lal Chugh ellen szövetkeztek a - még mindig 31%-os tulajdoni hányadot kezében tartó - BAT-tal. A cél a cégvezető eltávolítása és a BAT társaságban meglévő részesedésének növelése volt. Ezt egy új könyvvizsgáló megbízásával kívánták elérni, amely az ITC audit bizottsága[15] által indított vizsgálatban megerősítette a vélt 1990 és 1995 közötti szabálytalanságokat, mind a chitaliak mind az ITC esetében. Ennek eredményeként 1995-ben Krishan Lal Chugh lemondott a vállalat elnöki tisztségéről és tiszteletbeli elnöki (president emeritus) pozícióval kárpótolták, ezért a BAT ejtette a volt elnök ellen felhozott vádakat. A chitaliak azonban a veszteségeik kompenzálására pert indítottak az Egyesült Államokban az ITC ellen. A vád az volt, hogy az ITC fedőtársaságokat hozott létre külföldön, hogy a chitaliak helyett azokon keresztül bonyolítsa a külkereskedelmének egy jelentős részét, másrészt pedig a bukhara étteremlánccal kapcsolatos visszaélésekre alapozták az eljárást. Ezekre a visszásságokra már az indiai hatóság, az Enforcement Directorate (ED)[16] is felfigyelt és nyomozást indított az ügyben. Az ED a bukhara étteremláncban tulajdonosként megjelent orvosoknak történő fizetések FERA szabályok általi megsértését vizsgálta. Az ED hat szempont alapján, köztük a négy millió dolláros svájci bankszámlára történő utalás és az export alul és túlszámlázások ügyében nyomozott az ITC ügyben a FERA szabályok megsértése miatt. Ezt követően feljelentést tettek és fél évre előzetes letartóztatásra került az ITC felsővezetőinek egy része, akik óvadék ellenében szabadultak.
A peres eljárások is folytatódtak mivel az ITC is keresettel élt a chitaliak ellen. Mivel a chitaliak együttműködtek a nyomozóhatóssággal és konkrét bizonyítékokat tártak fel a rizs- és kesudió exporttal összefüggő visszaélések kapcsán. Együttműködésükből adódóan a chitaliak vezetőit felmentették a
- 164/165 -
vádak alól. A BAT a többi résztulajdonos pénzügyi intézménnyel, mint tulajdonosokkal saját jelöltjeit kívánta az ITC vezetésébe delegálni. Ezzel egyidejűleg az ITC korábbi igazgatói és felső vezetői az ügyben mentességért cserébe hajlandóak voltak információkat átadni a nyomozó hatóság részére.
Az eset 1998 januárjában[17] az ICIC[18]-val történt -nem teljes körű - fúzióval zárult. Ennek keretében az ITC részvényesi az ICIC elsőbbségi részvényeire cserélhették le 15:1 arányban az ITC Classic részvényeiket. Ez úgy leértékelt a külső befektetők részvényeinek értékét, hogy a csere során a tulajdonukba került ICIC részvények 400 %-os árfolyamemelkedésére lett volt szükség ahhoz, hogy ne szenvedjenek el veszteségeket.
A másik indiai vállalati visszaélés 2006-ban történt és a Satyam[19] elnevezésű emblematikus információs technológiai társasághoz köthető. A vállalatot 1987-ben Ramalinga Raju indiai üzletember alapította és 2008-ban, sikerei csúcsán, 53 ezer alkalmazottal 3,2 milliárd USA dolláros tőzsdei kapitalizációval rendelkezett, emellett 185 olyan nemzetközi vállalkozást is tudhatott 700 ügyfelének körében, melyek a Fortune magazin 500 legsikeresebb vállalatáról összeállított listáján szerepeltek[20]. A társaság részvényeit a new-yorki és amszterdami tőzsdén is jegyezték.
Ramalinga Raju 2009. január 7-én az igazgatótanácshoz címzett leveléből[21] azonban már komoly visszaélések képe rajzolódott ki. 1999-től a könyvelés éveken keresztül valótlan adatok alapján történt. A valóságos adatoknál a társaság számviteli rendszere 1,47 milliárd USA dollárral többet mutatott ki a pénzügyi eszközállományban. Ezzel párhuzamosan a kötelezettségeket a valósnál kisebb mértékben tüntették fel a társaság könyvelési rendszerében. Ez a folyamat azt eredményezte, hogy 1999-től a Satyam tíz százalék feletti eredmény növekedést ért el, amit Ramalinga Raju mindenképpen fent kívánt tartani. Ugyanakkor a 2009. október 17-án megjelent pénzügyi jelentés már negyedéves szinten 75%-os eltérést mutatott a bevételek, és 97%-os eltérést az eredmény szintjén a valós adatokhoz képest.
Amint azonban később kiderült, cég alapítóelnöke Ramalinga Raju az általa hamisított bankszámlakivonatokkal felülértékeltette a vállalat készpénzállományát és azok után több betéti kamatot számoltatott el a valóságosnál. Az elnök közel hatezer fiktív munkabérszámlát hozott létre a saját számítógépén. Ezen kívül a társaság fiktív vevőket generált és azoknak fiktív számlákat állított ki, amivel magasabb bevétel látszatát keltette. Emellett meghamisításra kerültek az igazgatósági ülések jegyzőkönyvei, mert a társaság olyan hiteleket vett, amelyekre az igazgatóság nem adott felhatalmazást. 2008 decemberében Ramalinga Raju jóváhagyatott az igazgatósággal egy vállalat felvásárlást, melyben a Satyam jelentős részt vásárolt volna 1,6 milliárd USA dollárért saját családi cégeiben. Ramalinga Raju a Maytas Infrastructure Limited nevű vezető indiai infrastruktúra-fejlesztő vállalatban 37 %-os, a Marytas Development építőipari cégben pedig 35%-os tulajdonosi hányaddal rendelkezett a felvásárlás előtt. A felvásárlás célja a Satyam mérlegében lévő óriási eltérések eltüntetése lett volna, mert az említett cégeknek nagy nyeresége és jelentős árbevétele volt. Emellett a Satyam nagy mennyiségű fiktív készpénzállományát is eltüntethette volna a fúzióval, amennyiben fiktív átutalásokkal igazolható lett volna, hogy azt a korábbi családi cégek vásárlására fordította. Ezt azonban a részvényesek felháborodása, majd ennek eredményeként a felvásárlás lebonyolításával megbízott Merill Lynch[22] visszalépése megakadályozta.
Az események hatására a társaság új igazgatóságot nevezett ki az összeomlás megakadályozására. Az állami szervek is vizsgálatot indítottak. A társaságot 2009. április 13-án 1,13 USA dolláros árfolyamon a Tech Mahindra[23] információs technológiai társaság vásárolta fel. A részvények árfolyama kevesebb, mint egyharmada volt a botrány kirobbanása előtti árnak, aminek a következtében a befektetőknek komoly veszteséget kellett elszenvedniük. A társaság tíz vezető tisztségviselőjét köztük Ramalinga Rajut 2015 áprilisában (hat évvel a botrány nyilvánosságra kerülése után) hét év börtönbüntetésre ítélték, mellékbüntetésként pedig 804 ezer USA dollár bírság megfizetésére kötelezték.
Ha a két esetet összevetjük, akkor azt tapasztaljuk, hogy amíg az ITC a FERA megsértésével hágta át felelős társaságirányítás könyvelési és könyvvizsgálati szabályait, majd ezt próbálta a vállalatvezetés elfedni alul- és túlszámlázásokkal és fiktív pénzügyi tranzakciókkal, addig a Satyam esetében egy gigantikus hamisítási botrány lavinája temette maga alá a társaságot. Az ITC esetében a felső vezetés és a leányvállalatok is tudtak a visszaélésről. Így szinte a teljes vezetést érintette a visszaélés, sőt az eljárások során mind a chitalia-k, mind ITC saját álláspontot alakított ki, melyet egymással szemben is fenntartottak. A külkereskedelmi ügyletek összetett jellegére tekintettel, ebben az esetben a külső könyvvizsgálóknak nehezebb dolguk volt a visszaélés feltárása során. Ezzel ellentétben a Satyam esetében már a belső könyvelő és külső könyvvizsgálók felelőssége is teljesen egyértelmű. Amennyiben ugyanis a bankszámlakivonatokat egyeztették volna, vagyis a bankoktól bekért bizonylatokat összevetik a vállalatnál rendelkezésre álló adatokkal, akkor a bankszámlák fiktív jellege feltárásra került volna. Ugyanakkor az ügyvezető igazgatósági tagok felelőssége jóval nagyobb, hiszen a vállalat munkavállalóiként szakmai felelősséggel tartoztak volna, hogy észrevegyék a fiktív munkavállalók vagy ügyfelek jelenlétét. A folyamatos média-
- 165/166 -
figyelem és a nemzetközi összefüggések is közrejátszhattak abban, hogy míg az ITC vezetői féléves előzetes vizsgálat után óvadék fejében szabadlábra kerültek és elkerülték a börtönbüntetést, addig a tíz évvel később már jóval súlyosabb büntetésben részesültek a Satyam vezetői, akik letöltendő börtönbüntetést, és a jelentős pénzbüntetést is kaptak. Ennek az ítéletnek már komoly elrettentő hatása lehet a jövőben. Mindkét társaság esete jól példázza, hogy a leányvállalatokkal történő visszaélésre és az ágazatilag idegen akvizíciókra és fúziókra jóval nagyobb figyelmet kell fordítani a jövőben.
Ázsiában Japán a másik ország, ahol a legutóbbi időkben is jelentős felelős társaságirányítási visszaélésekből eredően történt tőkepiac bizalomvesztés.
Az Olympos nevű társaság esete a hosszú lezajlási időszak miatt különösen érdekes[24]. A társaság az 1990-es évek elejétől próbálta elfedni azokat a veszteségeket, melyeket egyes befektetésein elszenvedett. Az Olympos több visszaéléssel is megpróbálkozott a veszteségek kompenzálása érdekében. Első alkalommal egy speciális célú jogalanyt (SPE) hozott létre azért, hogy azon keresztül[25] próbálja a veszteségeket eltüntetni. Az 1980-as évektől kezdve ugyanis a japán yen felértékelődése miatt a társaság üzemi eredménye csökkeni kezdett.[26] A társaság ugyanis exportra termelt, így a saját devizában jelentkező költsége (például a munkaerő költsége) növekedett, míg bevételei a yenhez képest gyengülő devizanemekben képződtek. Kirívó visszaélés, hogy az Olympos elnöke, Toshiro Shimoyama a könyvelési osztály alatt létrehozott egy agresszív vagyonkezelési egységet Hideo Yamada vezetésével, aki később könyvvizsgálója lett a cégnek. (A megoldás már csak azért is egzotikus, mert tipikus esetben az ilyen egységek a pénzügyi részleg alá tartoznak.) Japánban az ilyen egységeket zaitekunak[27] nevezik. 1987-tól egy újabb vezető, Hisasi Mori is csatlakozott ehhez a vagyonkezelési csoporthoz. Az egység működésének bizalmi jellegét mi sem tükrözi jobban, mint hogy munkatársai a vállalati hierarchiában is magasra emelkedtek. Hisasi Mori a társaság elnökhelyettes lett, míg Hideo Yamada a társaság belső könyvvizsgálója. Az 1990-es évektől folyamatosan nőtt, az évtized végére pedig már a 100 milliárd yent is elérte az egyre kockázatosabb befektetéseken elért veszteségek összege. A probléma tovább fokozódott azzal, hogy 1997-től a nemzetközi könyvelési sztenderdek bevezetése is napirendre került Japánban. A két könyvelési szakember felismerte, hogy ha a mindenkori piaci értéken (mark to market) kell nyilvántartani az eszközöket, akkor az eddig felhalmozott beszerzési árfolyamon nyilvántartott befektetéseken az eddig el nem könyvelt veszteséget, a társasági könyvelési rendszerében is meg kell jeleníteniük. Emiatt a veszteségek szükségszerűen nyilvánosságra, kerülnek. Ezért Toshiro Shimoyama elnök vezetésével a két pénzügyi szakember egy tobashi sémát[28] alkalmazott. Ennek keretében az Axes Japan Securities értékpapírkereskedő cég segítségével két speciális célú jogalanyt (SPE) hozott létre Central Forest és Easterside Investments néven, amelyekbe a veszteséges értékpapírokat transzferálva már nem kellett attól tartani, hogy a társaság mérlegében is megjelennek ezek a veszteségek, hiszen ezeknek az SPE-knek a pénzügyi adatait a nem kellett konszolidálni[29] a pénzügyi jelentések készítésénél. Időközben az Olympos a veszteségek elfedése érdekében kezdő és rossz anyagi helyzetben lévő társaságok részvényeit vásárolta fel 773 millió USA dollárért. Ezt követően kifejezetten magas tanácsadási díjakat fizetett 2008-ban[30] (687 millió USA dollárt) egy nem túljelentős tőkeösszegre értékelhető társaság, a Gyrus elsőbbségi részvényeinek megvásárlása során. A magas vételárakat olyan költségként könyvelték el, amelyet a társaság az évek folyamán tud elszámolni, amely időszak alatt értékcsökkenés jelentkezik. Ez az értékcsökkenés, mint költségtényező jelentkezik, mely kimutatható a könyvelésben, behelyettesítve a korábban ki nem mutatott befektetési veszteségeket. Ez a megoldás időben lehetővé teszi a veszteségek fokozatos kimutatását, amely kevésbé feltűnő mintha azok egy összegben jelentkeztek volna. Azonban a KPMG az Olympos könnyvizsgálója ezt a költség-elszámolási formát nem tartotta elfogadhatónak, így az elszámolások egy részét azonnali értékvesztésként leíratta az Olympos-szal 57 milliárd yen értékben 2009-ben és 2010-ben, ami az eredeti tervekhez képest sokkszerű hatással járt. A Gyrus elsőbbségi részvényeinek tanácsadási díját sem fogadta el a KMPG, de a helyette újonnan megbízott Ernst & Young már igen. Az Olympos új elnöknek, Michael Woodfordnak 2011 októberében csak néhány hónapra volt szüksége, hogy észrevegye a visszaéléseket különösen a magas tanácsadói díjakat. Azonban két héttel azután, hogy az ügyvezetés felé jelezte, hogy az eltérések kiigazítására van szükség a társaság megvált tőle, ő azonban a brit hatóságok felé jelezte a visszaéléseket. A társaság részvényeinek árfolyama zuhanni kezdett és több mint 70 %-ot esett négy hónap alatt, de sikerül felszámolni a társaságon belüli visszaéléseket a társaságot. 2012 februárjában a korábbi elnök Tsuyoshi Kikukawa, és Hisashi Mori valamint Hideo Yamada mellett az Axes Japan Securities három munkatársát is letartóztatta a japán nyomozó hatóság a 2008 és 2011 közötti visszaélések miatt.[31]
A második japán visszaélést, a Toshiba botrányt, a vele kapcsolatban eszközölt megelőző intézkedések összefüggésében érdemes részletesebben is elemezni. 2015 júniusában a társaságnak három hónappal el kellett halasztania az éves eredményeinek közzétételét,[32] mert 1,2 milliárd USA dollár fik-
- 166/167 -
tív eredményt találtak a 2010 és 2015 közötti időszakra visszamenően, ami egyébként az időszak teljes eredményének 30 %-a. Egyelőre még nincsenek részletes információk a könyvelési hibák természetével kapcsolatban, az azonban a Toshiba 2015. szeptember 7-én nyilvánosságra hozott éves pénzügyi jelentése[33] alapján jól látható, mik voltak az okok, amelyek a könyvelési visszaélésekhez vezettek.
A legfontosabb az igazgatótanács funkciójának megerősítése. Ezt a célt a külső résztvevők szerepének megerősítésével lehet leginkább biztosítani. A külső tagok számarányának minimálisan a testület létszámának felére növelésével a súlyuk már a testületben a szavazáskor is megnövekszik és a többségi véleményhez húzás is már a külsős tagok önálló véleménynyilvánítási lehetőségét támogatja.
Ami azonban különösen hasznos lehet, ha a külső (nem ügyvezető) igazgatósági tagok önálló ülést tarthatnak a társaság ügyvezető igazgatósági tagjai nélkül.[34] Ez a vezetői testületi ülésforma a külső tagok kizárólagos részvételével történik, ahol a belső ügyvezető tagok hiányában befolyástól mentes és bizalmas megbeszélést folytathatnak a napirenden lévő ügyekről, esetenként közös álláspontot kialakítva, melyet akár a menedzsmenttel szemben is képviselhetnek. Azzal is erősíthető a jövőben a külső tagok pozíciója, hogy közülük is választható az igazgatóság elnöke. A társaságirányítás nemzetközi gyakorlatával és tapasztalataival összhangban, szinte lehetetlen a túl nagy létszámmal működő igazgatóságok hatékony működtetése. A Toshiba 2014. évi pénzügyi jelentéséből kiderül, hogy a vállalat döntött a létszám mérsékeléséről és igazgatóságának létszámát tizenhat főről tizenegyre csökkenteni.
Mindkét japán társaság esetében megfigyelhető, hogy míg munkavállalói szinten a tradicionális japán erkölcsökön alapuló elkötelezettség előnyökkel jár, addig a vezetők esetében szervilis magatartásba csap át és kifejezetten a felelős társaságirányítási keretek ellen hat. Ezért fontosnak tartjuk, hogy a vállalati gyakorlat mind a külső igazgatósági tagok mind az audit bizottságok mind pedig a könyvvizsgálók esetében nagyobb teret engedjen a kérdések felvetésére és a kritikák megfogalmazására.
És végül, de nem utolsósorban Magyarország. 2015 a brókerbotrányoktól volt hangos. A Quaestor csoport esetében a vállalatcsoport működése sem szervezeti kereteit tekintve, sem az irányítási szemlélet szempontjából nem felelt meg a korszerű és felelős irányítási követelményeknek. A Quaestor esetén a tényleges döntéshozatali hatáskör szűk körben érvényesült, a kritikai szempontú döntéshozatali kontroll pedig csak formális és elégtelen keretek között működött.
A cégcsoport szerteágazó és jellemzően alacsony jövedelemtermelő képességű üzletágai nem tudták finanszírozni a magasabb megtérüléssel kecsegtető hosszabb távú tőkeigénnyel rendelkező, elsősorban ingatlanfejlesztésekre koncentráló és csak másodsorban kockázati tőkekezelő vállalkozásként történő működését.
A legfontosabb jövedelemtermelő üzletágakban a cégcsoport nem tudott sikeresen működni. Ezt támasztja alá az ingatlanalap relatív kis (2 milliárd alatti) összegyűjtött tőkéje. A Quaestor jelzálogfinanszírozó vállalkozás mélyen a piaci átlag alatt teljesített, valamint a legnagyobb ingatlanfejlesztés (Duna City projekt) is meghiúsult a Quaestor Pénzügyi Tanácsadó Zrt. 2014. évi pénzügyi jelentése alapján.[35]
A kötvények közel fele három éven belüli lejárattal került kibocsátásra, ami rövid távú, - az egy éves futamidejű értékpapírok esetében egyenesen pénzpiaci - finanszírozási forma. Ezeknél rövid távú eszközökbe történő befektetésekkel biztosítható csak az úgynevezett lejárati megfelelés.[36] Ezzel ellentétben a kötvénykibocsátásokból befolyt források szinte kizárólag hosszú lejáratú, jellemzően ingatlan és kockázati tőke jellegű projektben kerültek felhasználásra.
A Quaestor esetében a fenn említett egyszemélyi vezetést jól illusztrálja az a tény, hogy cégcsoport irányító és meghatározó jelentőségű vállalkozásaiban az igazgatósági és felügyelőbizottsági tagok között is Tarsoly Csaba és felesége Tarsolyné Rónaszéki Erika meghatározó szerepet töltött be a tulajdonosi jogviszonyuk mellett. Tarsoly Csaba mind a Quaestor Pénzügyi Tanácsadó Zrt. mind a Quaestor Financial Hrurira Kft-ben önállóan volt jogosult cégjegyzésre[37] az utóbbi társaság esetében egészen 2007-től 2013-ig. A Quaestor Pénzügyi Tanácsadó Zrt-ben az a Kiss Szilárd volt felügyelőbizottsági tag - kis megszakítással közel nyolc évig -, aki az Orgovány és Vidéke Takarékszövetkezet felszámolásával összefüggésben előzetes letartóztatásban volt.[38] A cégcsoportban hat offshore cég[39] köztük liechtensteini, panamai, delaware-i és virgin-szigeteki cég szerepel tulajdonosként. Az anyacég tulajdonosa is offshore cég az INSULA Management Establishment[40] 2012. február 29-e óta.
A Buda-Cash Zrt. botrány fő tanulsága, hogy az évek alatt felhalmozott veszteségek a korábban említett tobashi séma magyarországi alkalmazásának segítségével sem fedhetők el tartósan. Az 1997-es majd 2001-es és 2008-as tőzsdei válságok veszteségeit a Buda-Cash Zrt. fiktív ügyfelek közreműködése által[41] próbálta leplezni a felügyeleti szervek előtt. Azonban a megfelelő ügyfélkonzisztenciavizsgálat és a kiemelt vagyonnal rendelkező ügyfe-
- 167/168 -
lek szúrópróbaszerű ellenőrzése ebben az esetben is kérdéseket vethetett volna fel, nemcsak a felügyeleti szervek, hanem a könyvvizsgáló részéről is.
A könyvvizsgálói szaktudás és függetlenség is jelentősen sérült a magyar brókerbotrányokban érintett társaságoknál. Nem lehet véletlen, hogy két felszámolásra ítélt brókercég is ugyanazt a szakma számára kevéssé ismert társaságot alkalmazta külső könyvvizsgálóként[42]. A Magyar Nemzeti Bank mind a három botrányba keveredett brókercégnél talált közös könnyvizsgálói működésre utaló jelzéseket[43]
Ennek hatására szinte közvetlenül vette át az MNB[44] a SOX törvény üzleti összefonódások megakadályozása érdekében hozott azon rendelkezését, hogy egy könyvvizsgáló cég öt évnél hosszabb ideig ne lehessen egy kibocsátó partnere.
Ami mind a hat esetben fontos és nemzetközi tanulságként is levonható, hogy a vállalatvezetőket meg kell tanulniuk beismerni a veszteségeket és szembenézni a saját és elődeik hibáival, ahelyett hogy rövid távú célokat határoznak meg és követnek, háttérbe szorítva a vállalat működésének stratégiai dimenzióit.
Egzotikus piacok társaságirányítási problémáról beszélve, megállapíthatjuk, hogy perspektivikus megfigyelés kérdése, melyik vállalati botrány honnan számít egzotikusnak. Ugyanakkor igenis fontos odafigyelni az olyan válságtényezőkre, melyek atipikusnak számítanak, mert a globális és szisztematikus krízisek mellett ezek is jelentős piaci megrendülést okozhatnak. Sőt, amennyiben olyan gazdasági szuperrégióban zajlanak le, mint a subprime válság az Egyesült Államokban, még globális gazdasági recesszióba is torkolhatnak.
Annak, hogy egy vállalati krízis, vagy átfogó válság miért nyer ilyen egzotikus karaktert több oka is lehet, de elemzésünkből világosan kiderül, hogy a gazdasági rendszer sajátosságai és az üzleti tradíciók mellett a jogi szabályozási környezet szerepe is meghatározó. Bizonyos típusú problémák csak bizonyos jogszabályi környezetben merülhetnek fel, ahogy azt a másodlagos jelzálog hitelpiaci összeomlás 2007-ben az Egyesült Államokban megmutatta.
Az egzotikus piacok krízisének gazdasági sajátossága, hogy egy ország vagy régió sajátosságaiból ered és kezelése annyiban lehet egyszerűbb, amennyiben más országok vállalatai és pénzügyi rendszere reálgazdasági szinten független tud maradni ezektől a megoldásoktól. Amint azonban a 2007-2009-es tőkepiaci krízis eseményeiből kiderül, az egyre diverzifikáltabb globális arculatú befektetési portfoliók és a pénzügyi dereguláció kapcsán eltávolított jogi garanciák hiánya folytán egy egzotikus válság könnyen terjedhet el a piacokon. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Bolyai János Kutatási ösztöndíj támogatásával készült.
[1] Diverzifikált pénzügyi tevékenységet végző vállalatcsoport.
[2] Lásd Kecskés András: Felelős társaságirányítás (Corporate Governance), Hvg-Orac, Budapest 2010. 148. o.
[3] Lásd Kecskés András: Felelős társaságirányítás (Corporate Governance), Hvg-Orac, Budapest 2010. 148. o.
[4] Az 1933-as Glass-Steagall Act által létrehozott részvénytársaság, amely letétbiztosítási funkciót lát el pénzintézetek számára.
[5] A rendelkezést Paul Volckerről, a Fed korábbi elnökéről nevezték el.
[6] Lásd Kecskés András: Felelős társaságirányítás (Corporate Governance), Hvg-Orac, Budapest 2010. 148. o.
[7] Az eset részletes leírását lásd
http://www.scribd.com/doc/29784907/ITC-Corporate-Governance-Case#scribd
[8] Az ITC eredeti neve Imperial Tobacco Company of India Limited, melyet 1970-ben Indian Tobacco Limited-re módosítottak és vette fel a rövidített nevet ITC Limited formájában 1974-ben 2001-től pedig mint egy fogyasztási cikk konglomerátum a széles termékkör miatt a tevékenységek a társaság nevéből törlésre kerültek és megmaradt az ITC Limited, de immáron nem rövidítésként
[9] BAT British American Tobacco a világ legnagyobb dohánytermelő társaságainak egyike.
[10] Lásd http://www.itcportal.com/about-itc/profile/history-and-evolution.aspx (2015. szeptember 19.)
[11] A név valószínűleg a félig kínai félig olasz származású gyermek elnevezésből ered
[12] Tájjellegű konyha.
[13] FERA - Foreign Exchange Regulation Act of 1973. India külkereskedelmi és devizagazdálkodási alaptörvénye 1999-ig, mely az indiai joggal ellentétben, azt az elvet követi, hogy minden tiltott kivéve, amit külön nem engedélyeznek az állami szervek, jellemzően az India Jegybank a lásd http://www.karmayog.org/centralgovtacts/centralgovtacts_6243.htm
[14] A chitaliak által pénzügyileg garantált tevékenységet végző exportfejlesztési ügynökség
[15] A társaság audit bizottsága egy speciális igazgatósági bizottság, amely a számvitel és a könyvvizsgálat felügyeletének kibővített feladatkörét látja el.
[16] ED Enforcement Directorate az India Pénzügyminisztériumának adóosztályának vizsgálati szerve. Célja elsősorban a külkereskedelem és devizagazdálkodás szabályainak (FERA majd 1999-től a FEMA - Foreign Exchange management Act alapján ) betartatása, valamint a pénzmosás elleni küzdelem ( PMLA a Prevention of Money Laundering Act of 2002, a 2002-es pénzmosás elleni törvény alapján) és a gazdasági bűncselekmények felderítése. Az intézmény 1956-ban alakult, adó, rendőrségi valamint pénzügyi szakembergárdával látja el feladatát.
[17] Lásd
http://www.icmrindia.org/free%20resources/casestudies/The%20iTC%20Classic%20Story-6.htm (2015. szeptember 17.)
[18] ICICI India legnagyobb magán tulajdonban lévő bankja. A 2015 márciusában zárult pénzügyi év alapján 103 milliárd USA dolláros eszközállománnyal és 4050 bankfiókkal rendelkezik.
[19] A társaság neve (Satyam) indiai nyelven igazságot jelent.
[20] Lásd http://edition.cnn.com/2015/04/09/asia/india-scandal/ (2015. szeptember 14.)
[21] lásd BHASIN, Madan Lal: Corporate Accounting Fraud: A Case Study of Satyam Computers Limited Open Journal of Accounting, 2013, 2, 26-38 30 old.
[22] Merill Lynch vezető Egyesült Államokbeli befektetési bankok egyike. A befektetési bankok a felvásárlások során tanácsadóként is közreműködnek, akár a vevő, mint jelen esetben, akár a felvásárolni kívánt cég oldalán.
- 168/169 -
[23] lásd BHASIN, Madan Lal: Corporate Accounting Fraud: A Case Study of Satyam Computers Limited Open Journal of Accounting, 2013, 2, 26-38 33 old.
[24] Lásd http://www.businessinsider.com/tsuyoshi-kikukawa-olympus-2011-11#ixzz3kUh5POMJ (2015. szeptember 12.)
[25] Lásd http://blogs.wsj.com/japanrealtime/2011/11/08/at-olympus-high-times-dark-shadow/ (2015. szeptember 12.)
[26] Lásd
http://www.cluteinstitute.com/ojs/index.php/AJBE/article/viewFile/8812/8797 (2015. szeptember 13.)
[27] Zaiteku a zaimu tekunoroji kifejezés rövidítéséből ered, amelynek jelentése profitot elérni a tőke értékpapírok ingatlan és más eszközök használatával
[28] Tobashi japánul azt jelenti, hogy elrepül. Maga a tobashi séma pedig az eredeti jelentés alapján azt foglalja magában, hogy egy olyan pénzügyi csalás melynek során a társaság a veszteségeinek elfedésére egy külső cég segítségével a veszteséges értékpapírjait eladja vagy elcseréli más ügyfelek értékpapírjaira.
[29] A konszolidáció során a folyamatba bevont leányvállatok és az anyavállalat társaságok egymással szembeni és minden egyes veszteségét és nyereségét összesítve és teljes körűen kötelesek megjeleníteni
[30] Lásd
http://www.japantimes.cojp/news/2011/11/17/business/financial-adviser-falsified-estimates-for-gyrus-buyout/#.VeW4DX0ggkt (2015. szeptember 1.)
[31] Lásd
http://www.cluteinstitute.com/ojs/index.php/AJBE/article/viewFile/8812/8797 (2015. szeptember 12.)
[32] Lásd http://www.businessinsider.com/afp-toshiba-scandal-exposes-japan-inc.s-governance-ilaws-2015-7#ixzz3kVA0c8GY (2015. szeptember 12.)
[33] Lásd
https://www.toshiba.co.jp/about/ir/en/finance/er/er2014/q4/ter2014q4e.pdf 11. o. (2015. szeptember 12.)
[34] Lásd
https://www.toshiba.co.jp/about/ir/en/finance/er/er2014/q4/ter2014q4e.pdf 12. o. (2015. szeptember 14.) [35]Lásd Quaestor Pénzügyi Tanácsadó Zrt. 2014. évi pénzügyi jelentése 21. old.
[36]A lejárati megfelelés azt jelenti, hogy a pénzintézetnek (kibocsátónak) az általa gyűjtött források és az általa kihelyezett eszközök (hitelek) lejárati idejének folyamatosan és minden időtávra biztosítani kell az egyezését.
[37] Lásd https://www.e-cegegyzek.hu/index.html (2015. június 14.)
[38] Lásd Origo: Két Quaestor-céget is felügyelt Kiss Szilárd, http://www.origo.hu/itthon/20150331-kiss-szilard-ket-quaestor-ceget-is-felugyelt.html (2015.június 20.)
[39] Lásd Hír24: Offshore cégek Tarsoly Csaba és a Quaestor erős emberei körül
http://www.hir24.hu/belfold/2015/03/29/offshore-cegek-tarsoly-csaba-es-a-quaestor-eros-emberei-korul/ (2015. június 20.)
[40] INSULA Management Establishment LI-9490 Vaduz, Lichtenstein
[41] Lásd HVG: Fiktív ügyfél kapott 62 milliárdot a Buda-Cashtől
http://hvg.hu/gazdasag/20150311_Fiktiv_ugyfel_kapott_62_milliardot_a_Buda (2015. szeptember 7.)
[42] Lásd
http://hvg.hu/gazdasag/20150313_Ugyanaz_volt_a_bedolt_BudaCash_es_a_Hung (2015. szeptember 18.)
[43] Lásd
http://gazdasagportal.hu/index.php/buda-cashquaestor-egy-konyvvizsgalo-a-kozos-kapocs-a-brokerbotranyban/ (2015 június 28.)
[44] Lásd 2015. évi LXXXV. törvény 35. szakasz 2. bekezdés (2015. június 21.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, PTE-ÁJK.
[2] A szerző habilitált egyetemi docens, tanszékvezető, PTE-ÁJK, Gazdasági és Kereskedelmi Jogi Tanszék.
Visszaugrás
