E jogtörténeti összefoglalás elsődleges célja az 1920-30-as években, érvényben volt családi hitbizomány, hitbizományi kisbirtok, családi birtok, hadi telek és vitézi telek mint jogintézmények bemutatása. Ehhez szükséges egy rövid történeti be- és felvezetés úgy is, mint összehasonlító elemzés. A tanulmány gondolatmenete, az alábbiak szerint épül fel:
- a hitbizomány európai előzményei és a majorátus;
- a családi hitbizomány megjelenése Magyarországon és jogi szabályozása 1918-ig;
- az időleges tulajdoni jogintézmények 1920-45 között, kitekintéssel a német Erbhofgesetzre (1933).
Peres Zsuzsanna[1] kutatásai alapján a középkori Spanyolország tekinthető a hitbizomány, mint nagy karrier előtt álló jogintézmény szülőhazájának. A spanyol elnevezése: mayorazgo, azaz egy birtokos család feljogosítása körülírt vagyon örökös élvezetére öröklési kötelezettséggel, alapító okirat szerinti öröklési rend vagy törvény rendelkezése szerint. Másik elnevezése: örökös lekötés, mivel az öröklési rend előre láthatatlan sorrendet generál a hitbizományi birtokos családon belül.
Nem célom a mayorazgo részletes ismertetése, de a Habsburgok trónra jutásával, azzal, hogy pl. Szicília, Nápoly spanyol uralom alá került, az immáron fideicommissumként (hitbizományként) karriert befutó jogintézmény a vagyoni osztathatatlanságot és a primogeniturát helyzete a középpontjába. Az itáliai területek a római jogi előzmények feléledése okán a Justinianusnál megtalálható fideicommissum familiae relictum nevű intézményt látták mintegy hamvaiból újjáéledni.
Ami közös bennük, az a hagyaték egyben történő megőrzése és átvitele-átvétele egy családon belül négy generáción keresztül, melyek kihaltával a vagyontömeg szabadon rendelkezhetővé változott át utolsó birtokosánál. Valójában a római eredet és a spanyol mayorazgo nem feleltethetők meg egymásnak. Sokkal inkább a Habsburgok trónöröklési rendjévé lett a mayorazgo, s Itáliában ennek fideicommissummá történő átnevezésével megnyílt az út a családi hitbizományok alapítása előtt.
Német területekre már a XV. század végére eljutott, 1495-ben a Reichskammergerichtsordnung szabályozta.
Az osztrák örökös tartományokban, a fideicommisssum mellett megjelentek olyan tartalmú végrendeletek, melyeket Majoratsordnungnak neveztek, mert primogenitura helyett az öröklési rendet a majorátusra helyezte. A Habsburgok, kihasználva a mayorazgoban, azaz a fideicommissumban rejlő dinamikát, a politikai főhatalmat hitbizományként való öröklésükre használták, s ráéreztek ennek gazdasági fontosságára, támogatási körük kiépítésére, hogy csak királyi jóváhagyással engedtek hitbizományokat létrehozni. Ezzel az aulikusság létrejöttét segítette elő.
Magyarországra értelemszerűen a Habsburgok alatt került át a hitbizomány intézménye. Törvényileg az 1687. évi IX. tc. szabályozta először. Ezt jóval megelőzően 1651-ben az uralkodó Pálffy Pál nádornak egyidejűleg két hitbizományt adott egy primogentúrát és egy senioratust, utóbbival járt a pozsonyi vár és a
- 186/187 -
grófi (őrgróf) cím. Miután a királynak törvényi jogcíme nem volt a hitbizományi juttatásra, egyértelműen királyi felségjoga ("tetszvényjog") körébe sorolható az intézkedése.
A törvénycikk (1687. évi IX. tc.) csak az elsőszülöttség (primogenitura) alapján engedi meg a hitbizomány alapítását az ország mágnásai és előkelői számára, uralkodói megerősítéssel ellátott végrendeleti intézkedés útján.
E javakat se elzálogosítani, se elidegeníteni nem lehetett. A jogszabály hatálya a köznemességre nem terjedt ki.
A hitbizomány öröklési rendje valójában speciális: primogenitura, maioratus (vagy senioratus). Előbbi kettőt már az 1723. évi L. tc. tartalmazta, mely a köznemességre is kiterjesztette a hitbizomány alapítását. Az alapítás történhetett végrendelettel, adománylevéllel, bevallással.
Hitbizományi vagyon: amikor a tulajdon és a birtok elválik egymástól, mivel a tulajdon a család egészét illeti (az ősiséghez hasonlóan), míg a haszonélvezeti jog (a használati jog) a hitbizományi birtokosnál van.
Ősiség alá tartozó vagyonra is lehetett hitbizományt alapítani, ha az osztályos egyezséget erre nézve a várományosok megkötötték. Az elidegenítés és terhelési tilalom az, ami a hitbizományt és az ősi vagyont egymáshoz olyan hasonlóvá teszi, tetézve az öröklési rend szabályozottságával. Hitbizomány esetén a tulajdonjog az alapító családját mint egészet illette"a mindenkor hitbizományi birtokos pedig csak és kizárólag birtokosi minőségében volt jelen a hitbizományi vagyonban."[2] Elbirtoklásról szó sem lehetett.
A hitbizomány előnyei: nem esett osztály alá (mint az ősiség), a hűtlenségi és felségsértési perek ítéletei nem érintették (nem kobozhatták el a hitbizományi vagyont), de hűtlenség esetén személyileg hitbizományi birtokosi mivoltából megfosztották és a legközelebbi várományosra szállt át a birtoklás joga.
Ősiség esetében az 1351 évi dekrétum 11. §-a tiltotta meg a végrendelkezési jogot, melyet még Szt. István törvényei és az Aranybulla biztosítottak illetve erősítettek meg.
Bár 1848-ban az ősiséget (XV. tc.) elvben megszűntnek nyilvánították, de lényege, az ági öröklés a gyakorlatban megmaradt. Az 1852. évi ősiségi pátens viszont törölte azzal, hogy a régi jog helyébe az OPTK-t állította. Az 1861. évi országbírói értekezleten az ultrakonzervatív gróf Apponyi György országbíró - újraszavazással és nyomásgyakorlással - elérte, hogy az örökjogi szabályok a régi jog szerint öröklött és szerzett vagyon szerint legyenek megkülönböztetve, ha nincsenek leszármazók. Ekkor a szerzett vagyon a túlélő házastársé, míg az öröklött vagyon visszaszáll arra az ágra, ahonnan eredt: ez az ági öröklés (paterna paternis; materna maternis), feltéve, hogy nincs végintézkedés.
Készült 1882-ben egy öröklésjogi törvénytervezet, amely az ági öröklést eltörölte volna, de az agrarius gondolat előtérbe kerülése ezt levette napirendről. Az 1900 évi tervezet újból tartalmazta az ági öröklés szabályozását (az 1848. XV. tc. 1. §-a mondta ki "az ősiség teljes és tökéletes" eltörlésével együtt egy Ptk. kidolgozását "a legközelebbi országgyűlés" elé terjesztése mellett.)
A XIX-XX. század fordulóján angol és német mintára az agráriusok a törzsöröklés (Anerbe) jogrendbe állítását javasolták. Egy külön agrár öröklési jogban gondolkoztak. Céljuk a birtokaprózódás és a terjedő egykézés megállítása volt.
Megjegyzendő, hogy az 1840. VIII. tc. a jobbágyság tekintetében ősi javaikban és a végintézkedés nélkül hátrahagyott szerzeményekben, törvényes házasságból származó gyermekei között nemüktől függetlenül egyenlő mértékű örökösödést írt elő a jövőre nézve.
Az agráriusok a vagyonos-tehetős parasztság segítségével és helyzetük stabilizálásával kívánta bevezetni a már említett törzsörökődést (Anerbenrecht), járadékbirtokot, a paraszthitbizományt (ez hígul fel a 1936. XI. tc. IV. fejezetében) és a végrendelkezési jog korlátozását a mezőgazdaság tekintetében.
1901-1905 között Boross János és Mattyasovszky Miklós a Földmívelésügyi Minisztérium felkérésére a fellelhető öröklési jogszokások összegyűjtésére kaptak megbízást. Ami ebből itt témánk szempontjából fontos, az a következő:
Boross három kategóriát állít fel:
A / = Anerbenrecht: törzsöröklés, amely mellett előzetesen is állást foglalt, s kutatásait erre hegyezte ki.
F / = fiúk előnyösítse, fiági öröklés /
- 187/188 -
E / = teljes egyenlőség, 1840: VIII. tc. /
Mattyasovszky megállapításai:
a törvényes öröklés a "túlnyomó szokás" , de a fiági öröklés -bePtkli szabályozását javasolná;
a törzsöröklés tekintetében szerinte ez kevésbé elterjedt és leginkább a dunántúli - délvidéki nemesség és az azzal kevert lakosságnál jelenik meg és néhol a románságnál (az oláhok körében);
a "fajmagyarok" körében az egyenlő osztály elve él, így a törzsöröklés gondolata kevéssé ismert, így nem alkalmazható.
az "igazi középosztály" számára viszont jó megoldásnak tartaná.
Visszatérve Boross kategorizálására: adatai alapján a három kategória közül:
A= 6%; F= 22%; E= 72%.
a végrendelkezés gyakoriságát 9,3%-ban adja meg országosan. Egyetért Mattyasovszkyval, hogy a végintézkedés gyakorisága és az írni-olvasni tudás mint műveltségi alap között összefüggés van;
a törzsöröklést ő is a németség körében látja legelfogadottabbnak, valamint a románságnál. Hozzáteszi, hogy ezekben a vármegyékben az átlagosnál kisebb a népességfogyás, sőt a románságnál "veszedelmes" a növekedés.
Baross a törzsöröklés támogatójaként meggyőzően érvel mellette, de nem hallgatja el, hogy a birtok eladósodással jár. Itt német példát hoz. Anerben-bankot kell létrehozni vagy kedvezményes hitellel segíteni a birtokot átvevőn, hogy örököstársait kifizethesse.
1908-1909-ben Meszlényi András és Gottl Ágost egy amerikai birtoktípusról a homesteadról (háztűzhely, családi otthon) értekeztek, utóbbi a törzsörökléssel együttesen. A homestead se zálogosítható el, adósság miatt pedig el se adható, öröklési joggal terhelt birtokról van szó.
Az I. világháború alatt született az 1820/1917 ME sz. rendelet a hadi telekről (ezt az 1920. XXXVI. tc. erősítette meg.)
1917/18-ban is napirenden volt a hitbizományi reform, melyet Wekerle Gyula jegyzett. A mindössze tíz paragrafusból álló tervezet szerint a hitbizomány akkor szűnhet meg, és vagyona felosztható, ha az utódlásra jogosult az utolsó birtokossal nem áll közeli rokonságban, vagy ha az érdekeltek ezt egyhangúlag elhatározták.
Az 5200/1919 ME rendelet az ingatlanok forgalmának ideiglenes szabályozásáról szólt, melynek 9. §-a új hitbizomány alapítását, annak növelését megtiltotta. Hitbizomány ingó vagyona mezőgazdasági művelésű ingatlan szerzésére pedig nem fordítható.
Időrendben haladva és a jogszabály tárgyára tekintettel:
- az 1920: XXXVI. tc. a földbirtok helyesebb megoszlásáról családi birtok; hadi telek; vitézi telek; jutatott telek; oszthatatlan családi birtok ('parasztbizomány")
- az 1936. XI. tc. a családi hitbizományról és a hitbizományi kisbirtokról valamint a 44 000 / 1936. I.M. sz. rendelet a tc. végrehajtására. A Nagyatádi-földreform néven ismeretes és elhíresült 1920. évi földosztás szakirodalmi feldolgozottsága teljes körűnek mondható, így csak annak a tárgyunk szempontjából fontos időleges tulajdoni jogintézményeiről teszünk említést.
Időrendileg a 2. pont alatt már említett hadi telek az első a sorban. Az 1917-ben alapított hadi telek a földtörvény 77. §-a által lett törvényileg elismerve. Az Országos Hadigondozó Hivatal (OHH) jóváhagyása mellett a hadirokkantak, hadi özvegyek vagy a hadi árvák számára bárkitől juttatott ingatlanról volt szó, tehát nem a földbirtokreform körébe vont területeket érintette. A telekkönyvbe ezt a minőségét be kellett jegyeztetni. Jelentős jogi korlátozások és megszorítások terhelték, melyek a családi birtoknál is előírásban voltak. Sajátosságai között említendő, hogy a hadi telek tulajdonosa a törvénytelen gyermekét örököséül nevezhette a követelésekre jogosítottak sérelme nélkül, sőt leszármazók, házastárs és szülők hiányában nem rokon személyt is örökössé nevezhetett, ha arra gondozásával vagy támogatásával magát érdemessé tette. Államellenes bűncselekmény miatti elítélés, tartósan külföldön élés miatt a hadi telek törvényileg visszaválható lehetett. Elidegenítéséhez vagy megterhelésé-
- 188/189 -
hez az OHH jóváhagyása kellett. Nem lehetett végrehajtást vezetni se állágára se haszonélvezetére, kivéve a köztartozás vagy a korábban engedélyezett megterhelés eseteit. Jogilag fokozottan védett ingatlan volt.
A következő nagyhatású és karriert befutó intézkedés a vitézi telek intézményének bevezetése volt. A király nélküli királyságban a kormányzót nem illette meg a nemesítés joga, ezért mintegy pótlékul és a rendszer támogatói körének kialakításaként létre hozták a Vitézi Rendet. A tagsággal vitézi telek is járhatott. Erről a 6650/1920 M.E. rendelet intézkedett, melyet az 1920. XXXVI. tc. 77. §-a emelt törvényi szintre jóváhagyása által.
Vitézi telek alapítása: államfői adományozással, azaz ingatlanokból, amelyeket magánszemélyek, köz- vagy magántestületek e célra felajánlották vagy egyébként rendelkezésre álltak. Az államfő jóváhagyásával bárki alapíthatott vitézi telket, így a tulajdonos is saját ingatlanaiból az öröklési jog egyéb előírásaira tekintettel (leszármazói kötelesrész, házastárs közszerzeményi igénye stb.)
A vitézi telek elidegenítési és terhelési tilalommal volt korlátozva. Mivel vitézi telek csak "a magyar állam védelmében kitűnt feddhetetlen hazafiak részére a haza hálája jeléül, meghatározott közszolgáltatások teljesítésének kötelezettségével adományozott ingatlan"[3] volt, s ez oszthatatlanul szállt át a telek átvételére alkalmas örökösre. 1920-30 között a vitézzé avatottak kevesebb mint harmada (31%-uk) rendelkezett vitézi telekkel. Így az arra való jogosultság miatt 1931-ben az 5863/1931 M.E. rendelet lehetővé tette a vitéz jelző viselését azoknak is, akik vitézi telekben még nem voltak részesíthetők. A 21.300/1935 J.M sz. rendelet végrehajtásmentessé tette az éves műveléshez szükséges vetőmagot, takarmányt és a háztartás szükségleteit fedező takarmánymennyiséget.
Harmadsorban említem az ún. juttatott telek kategóriát. Az állam által közvetlenül vagy a kijelölt szerv közvetítésével juttatott ingatlanok, ha családi birtokká nem váltak "a tulajdonjog tíz éven belül csak az Országos Földbirtokrendező Bíróság hozzájárulásával volt elidegeníthető. A jóváhagyásra nem volt szükség az örökös javára szóló átruházás és kisajátítás esetében."[4]
A földreform törvénycikk lényegi eleme volt a VIII. fejezet (A családi otthont védő rendelkezések). Itt került meghatározásra a családibirtok (70-75 §). Keletkezése: az Országos Földbirtokrendező Bíróság hivatalból minden olyan ingatlant családi birtokká nyilváníthat, melyet az állam egyeseknek kedvezmények alkalmazásával juttat; maga a tulajdonos az OFB hozzájárulásával, amelyet e tc. alapján szerez. Fontos korlát, hogy a családibirtok a vele egyesített ingatlanokra együtt sem "lehet nagyobb egy népes családnak szokásos, illő eltartására elegendő jövedelemnek gondos művelés mellett legfeljebb háromszorosát nyújtó birtoknál." (70. § utolsó bek.) A családibirtokot csak az OFB vagy az általa kijelölt hatóság, hatósági közeg hozzájárulásával lehetett megterhelni; kivéve: köztartozás esetén. Végrehajtás is csak köztartozás behajtására vagy korábbi követelésre, melyek megelőzik a bejegyzési rangsorban a mostani korlátozást.
A családibirtokra a törvényes öröklés rendjét írta elő a tc. 73. §-a. A családibirtok tulajdonosa az OFB hozzájárulása mellett végrendelet formájában kiköthette, hogy az oszthatatlan egészként egy örökösre szálljon át. Ezt a telekkönyvön át kellett vezetni.
Tudvalevő, hogy csak egy tulajdonos és egy örökös lehetett, ezért a tc. arra az esetre, ha az örökhagyónak nem akadt örökösödésre hivatott lemenője, a törvényes öröklés rendje lépett érvénybe azzal a megszorítással, hogy ugyanazon fokú rokonok közül a férfi megelőzi a nőt, ugyanazon nemű rokonok közül az idősebb a fiatalabbat (73-75. §).
Az oszthatatlan családi birtokot a népnyelv paraszt hitbizománynak nevezte, de a Horthy-rendszerben mindössze egy ilyen alapítására került sor.[5]
Az 1930-as évek közepére kiderült, hogy Magyarországon a földkérdést az 1920: XXXVI. tc. nem oldotta (nem is oldhatta) meg. Mintegy tűzoltásként fogadták el az 1936. XI. tc-ket a családi hitbizományról és a hitbizományi kisbirtokról. Az alábbiakban a törvénycikket és a végrehajtására kiadott 44.000/1936. I.M számú rendeletet tekintjük át.
A törvénycikk címe adja a két szabályzás alá vont területet: a hitbizomány a nagybirtokhoz kötődő jogintézmény, a létrehozni kívánt hitbizományi kisbirtok-nevéből adódóan - a kis-
- 189/190 -
(és közép) birtokosságot célozza meg. (Mivel az 1920:XXXVI. tc. nyitva hagyta a hitbizományi reform kapuját, ezért a nemzetgyűlés 1923. december 15-i ülésén határozattal kötelezte a kormányt, hogy terjesszen elő törvényjavaslatot a teljesen elavult magyar hitbizományi jog megújítására. Közben nemzetgyűlésből országgyűlés, egykamarásból kétkamarás törvényhozása lett az országnak és eltelt közel tizenhárom év.)
Az 1930-as évek közepére a kisgazdák politikai érdekérvényesítő szerepe a töredékére zsugorodott a '20-as évek elejéhez képest. Az agráriusok megőrizték befolyásukat. A Gömbös-kormány alatt elfogadott 1936:XI. tc. vitathatatlanul a nagybirtokos arisztokrácia álláspontját képviseli, s csak az állami beavatkozás szélesedése tekinthető korlátozó tényezőknek a szemszögükből nézve.
A törvénycikk általános indokolása csaknem hat oldalon át a hitbizományról szól, s alig több mint fél oldal marad a hitbizományi kisbirtok "felvezetésére" úgy, hogy még a hadi telek és a vitézi telek is említésre kerül egy rövid bekezdés erejéig.
Az I. fejezet a fennálló hitbizományok részleges feloldása címet viseli (2-29. §). Tíz pontba tömöríti a továbbra is hitbizományi kötöttség alatt maradó vagyontárgyakat, kis túlzással az addigi összest. A 10. § szerint a hitbizományi kötöttségből felszabaduló vagyontárgyak a hitbizományi birtokos tulajdonába kerülnek a részesedére jogosultak várományi jogával terhelten. A részesedés megnyiltával a vagyon két ötöde a legközelebbi várományosé, további két ötöde a törvényes örökösödés rendje szerint az utolsó hitbizományi birtokos fiúivadékaié, akiknek várományosi joguk lett volna és egyötöd rész az utolsó hitbizományi birtokos fiútestvéreit és ezek fiúivadékait illet, ha várományosi joguk lett volna.
Fentiekkel egy tekintet alá esik a méhmagzat, ha élve születik meg.
A II. fejezet a hitbizományi kötöttség alatt maradó vagyon jogviszonyait szabályozta. Meghatározott utódlási rend lehetett érvényben. Az utódlásból törvény erejénél fogva ki volt zárva (30. §), aki nem magyar állampolgár (kivéve viszonosság, hitbizomány esetek), aki állandóan külföldön tartózkodik (anélkül, hogy közszolgálata, betegsége, külföldi tanulmányai szükségessé tennék), az ünnepélyes szegénységi fogadalmat tett szerzetes, aki az alapító vagy közeli hozzátartozója sérelmére súlyos bűncselekményt követett el, vagy az utódlás rendjében őt megelőző várományostárs életére tört, aki hazaárulást követett el.
Az előd kizárása ivadéka utódlása jogát nem érintette. A hitbizományi birtokost megillette a lemondás joga. Érdekes a 49. § tartalma, e szerint a hitbizományi birtokos a várományosaik egyetértésével és a hitbizományi bíróság jóváhagyásával megállapodhat a vagyon kezelésére az általuk egyetértően kijelölt teljhatalmú vagyonkezelővel, aki általános meghatalmazottként jár el a vagyon állagára és kezelésére nézve. Ezt a jelenlegi (2013. évi V. tv. Ptk.) polgári jogunk bizalmi vagyonkezelésnek nevezné.
A III. fejezet az "Új családi hitbizomány alapítása és jogviszonyai" címet viseli. Önmagában anakronisztikus az, hogy egy magát túlélő intézményt további életre ítélik.
Az alapításhoz szükséges az államfő engedélye. A kérelmező az igazságügy miniszterhez juttatja el kérelmét, aki azt a minisztertanács elé terjeszti hozzájárulás céljából. Ha az előterjesztésben mező- vagy erdőgazdasági ingatlanok is vannak, a szakminiszterrel egyetértésben kell az előterjesztést megtenni. Egyfajta jogi kiskapu volt új hitbizományt alapítani, mert valójában a felszabaduló régi hitbizományi vagyon új hitbizománykénti lekötését segítette elő ez az intézkedés. Kizárólag ingóságokból álló vagyonból hitbizományt nem lehetett ott alapítani (71. § utolsó mondat).
E fejezet végén került szabályozásra az utódlásra jogosultak rendje. A miniszteri indokolás a kegyelemmel törvényesített esetében kitér arra, hogy csak akkor tekinthető az alapító ivadékának, ha maga az alapító a törvényesítő apa, de nem akkor, ha az alapító valamelyik ivadékától származik. Még kevésbé esik az alapító ivadékainak fogalma alá az, akit az alapító valamelyik ivadéka örökbefogadott, mert az örökbefogadás sem létesít rokonságot az örökbefogadó felmenői és az örökbefogadott között."[6]
A IV. fejezet címe: Hitbizományi kisbirtok: Újdonságként vezették be és a miniszteri indokolás szerint szakemberek "már régóta hangoztatják annak a szükségességét, hogy
- 190/191 -
mezőgazdasági kisbirtokos osztályunk részére a törzsöröklési rendhez hasonlóan osztatlanul egészben utódról utódra szálló kötött birtok intézménye létesíttessék."[7]
Az indokolás kitér az általam e 3. pont alatt tárgyalt haditelek, vitézi telek és oszthatatlan családi birtok formáira azzal, hogy utóbbi nem tudott gyökeret verni, ezért éppen e helyett kívánja bevezetni a kötött mezőgazdasági kisbirtok új típusát hitbizományi kisbirtok név alatt. A különbség e két intézmény között még csak fokozatbelinek sem mondható, inkább vélelem és erkölcsi kívánalom. Az indokolás szerint "a hitbizományi kisbirtok nem áll állandó hatósági felügyelet alatt és elesik vagy módosul minden olyan szabály, amelyet csupán a családi hitbizomány nagyobb terjedelmi és bonyolultabb viszonyai tesznek szükségessé. Az intézmény egyúttal alkalmas lehet arra is, hogy annak segítségével a falusi lakosság vezetésére gazdasági, szellemi erkölcsi tekintetben egyaránt alkalmas társadalmi réteg alakuljon ki."[8]
Ha tényleges különbségeket keresünk a két hitbizományi forma között, úgy a törvénycikk és az indokolás is világosan kiemeli a kisbirtok a mezei gazdálkodás céljára szolgál, s ezért alapításához - nyilván a jóval kisebb birtoknagyság / méret miatt - a közigazgatási bizottság gazdasági albizottsága engedélye és az alapító írásbeli végrendeletre megszabott alakban létrejött alapítói rendelkezése szükséges. Ezt követően előbbi albizottság a rendelkezést jóváhagyja. A kisbirtok területe nem lehet kisebb 30 kataszteri holdnál és kataszteri tiszta jövedelme 250 (arany) koronánál nem kevesebb és 1000 (arany) koronánál nem több Családi hitbizománynál 5000 (arany) korona alatt nincs kataszteri tiszta jövedelem...
A 89. § alapján hitbizományi kisbirtokos csak az lehet, aki mezei gazdálkodással élethivatás szerűen foglalkozik. Az utódlás rendjére a tc. megfelelő szakaszait kell alkalmazni. A hitbizományi kisbirtok nem tartozik az örökhagyó hagyatékához (90. § utolsó bek.). A magyar öröklési jog szabályai miatt a kötelesrész, az özvegyi jog és a leszármazók tartási kötelezettsége (pl. lányok kiházasítása) jelentős anyagi terhet róttak a kisbirtokosra. A hitbizományi birtok egészében nem volt elidegeníthető. Egyes ingatlanok ügyleti elidegenítéséhez - a már említett - közigazgatási bizottság albizottsága jóváhagyása kellett. A szabott birtokkorlátra is tekintettel elvárás lehetett új ingatlan belépése-beléptetése és az ellenértékben mutatkozó "azt az esetleges feleslegét, amely az állagváltoztatás után fennmarad és más ingatlan szerzésére már nem fordítható, a hitbizományi kisbirtokos a hitbizományi kisbirtok gazdasági felszerelésének kiegészítésére hiteles fordítani." (93. §) Ha viszont az ellenérték nem fedezi az új ingatlan, vételárát, nincs helye megtérítésnek szabad vagyona javára a hitbizományi kisbirtokból. A hitbizományi kisbirtok bérbe vagy haszonbérbe nem adható, azt törvényes rendeltetése és a rendes gazdálkodás szabályai szerint kell kezelnie. Zárlat akkor rendlehető el, ha a kisbirtokos a kisbirtok állagát rongálja, rendeltetésétől jogellenesen elvonja, rossz vagyonkezeléssel veszélyezteti.
A hitbizományi kisbirtok jogi kötöttsége megszűnik utódlásra jogosult várományos hiányában az utolsó birtokos halálával, lemondásával, kizáró okok bekövetkezte esetén. Ha a kisbirtokoshoz tartozó vagyon nagymértékben csökken, ekkor feloldással szűnik meg.
Az 1936:XI. tc. végrehajtására jelent meg a 44.000/1936. I.M. sz. rendelet (R). A tc. hatályba lépése napja: 1937. évi január hó 15. napja. A szervezeti-igazgatási kérdések sorában rendezi az eljáró bíróság hatáskörét, illetékességét, az ügyvédkényszer esetköreit majd elvi éllel mondja ki, hogy hitbizományi ügyben nincs helye szegénységi jogban részesítésnek (R8.§).
A R. igazodik a törvénycikkhez annyiban is, hogy a 162 §-ból 130 § a hitbizományhoz köthető, a fennmaradó a kisbirtoki részt "jogiasítja". A törvény a hitbizományi kisbirtok alapításában mintegy közreműködőként a közigazgatási bizottság gazdasági albizottságát nevezi meg. Ez a szerv így hatósági feladatot lát el, nélküle ilyen típusú alapítás lehetetlen.
Részletezésre kerül a kisbirtok állagváltozása, eladása, a követendő eljárások leírásával. Pl. a hitbizományi kisbirtok földbirtok politikai okból csak földművesnek vagy okleveles gazdának (ma mezőgazdasági szakembernek mondanánk) adhatta el.
Amennyiben a kisbirtokos jelzáloggal kívánja megterhelni a hitbizományi kisbirtokához tartozó ingatlanjait, a jóváhagyást a gazdasági albizottságnál kell kérelmeznie csatolmányaival együtt.
- 191/192 -
Gyámhatósági oltalom alatt álló hitbizomány kisbirtokos törvényes képviselője a kisbirtokot haszonbérbe adhatta, ha azt az albizottságnál bejelentette és a szerződést bemutatta. Ezt a törzskönyvbe be kellett vezetni.
A hitbizományi kisbirtok nem hozott áttörést a kisbirtokos parasztság körében. Az egész konstrukció életképtelen maradt. Figyelmet érdemel viszont fentiek fényében az a törvénycikk miniszteri indokolásában szereplő kitétel, hogy a hitbizományi kisbirtok lényegében a német öröklési rendszer átvétele lenne. (A "német" megjelölés az indokolásában nem szerepel!)
A 2. pont alatt már írtam ennek századfordulós vizsgálatáról, alább a náci Németországban 1933-ban elfogadott Reichserbhofgesetz néhány elemét tekintem át az összehasonlító módszer segítségével. Nem elemzem e körben a hazai telepítési törvényt (1936: XXVII. tc.), melynek szintén van "németes" felhangja.
Mint arról a 2. pont alatt már szó volt, a XX. század elején vizsgálták a német jogterületen illetve a magyarországi németség lakóterületén a törzsöröklési rendszer mibenlétét, adaptációs lehetőségét. Tudjuk, az átvételre-adaptációra nem került sor. A Nagyatádi-féle földreform során az oszthatatlan családi birtok mint az időlegesen tulajdon egyik jellegzetes esete, hasonlíthatóvá vált a német törzsörökléshez. Nem látták meg, hogy a magyar parasztság körében se az Anerbenrecht, se a most tárgyalandó Erbhofrecht nem igazán elfogadott a teljes egyenlőség eszméjének dominanciája és a fiúági öröklés erős másodlagossága mellett, öröklési jogunk körében.
A '30-as évek elején földcsuszamlásszerű változások következtek be a világban. A számunkra fontos német területeken, különösen Németországban 1933. január 30-án hatalomra került a nemzeti szocializmus. Karl Larenz a Kieli Egyetem professzora a hegeli filozófiában benne rejlő közösségi gondolatot felhasználta a kötelmi jogba az individuális szerződésközpontúsággal szemben a felek közötti közösségi viszonyok létrejöttére, s annak fennállására helyezték a hangsúlyt, így azok szerinte kötelemfakasztó erejűek lehetnek. Ezt nevezték "szorosabb kapcsolat"-nak is. Heinrich Stoll erre alapozta 1936-os írásában (Die Lehre von dem Leistungsstörungen) az úgynevezett oltalmi érdek / oltalmi kötelezettségek kategóriáit. Itt most időben ugyan előre léptem, de lényegében már Larenz megágyazott az 1933. szeptember 29-én elfogadott Reichserbhofgesetz (örökös parasztbirtokról szóló törvény) jogrendbe állításának. A törvény 1933. október 1-től lépett hatályba. Nem földreform, hanem hitbizományjellegű kisbirtoktörvényről van szó, melynek egyik célja a törpebirtokképződés kiküszöbölése volt.
Irányított gazdálkodás (termelés), piacra jutási garanciák és széles körű telepítés- és munkabérpolitika egészítette ki. A német újtelepes kiválasztása faji, egészségi, nemzetiségi és politikai szempontok alapján a gazdasági ismereteire tekintettel történt. Ezek a szempontok nálunk nem játszottak szerepet (csak az élethivatásszerű mezei gazdálkodás folytatása a kiemelt szempont). A faji szempont, az egységesítés náluk a lényeg, s ez választ is ad a nemzetiségi szemponttal való azonosítására. Van persze egy sötét oldala: a lengyel többségű területek elnémetesítése. Ez a német lovagrend Drang nach Osten előre nyomulásától Bismarckig, a West-Ost-Siedlung politikájáig már-már német hagyomány volt, s a náci Németország is követőjévé vált.
A törvény leszögezi: "A birodalmi kormány a parasztságot mind a német nép vére forrását ősi német szokás biztosításával akarja megtartani. A parasztbirtokokat az öröklés folyamán a túlterheléstől és felaprózástól meg kell védeni, hogy ezáltal mint a tágabb család öröksége szabad parasztok kezében, megmaradjanak. A mezőgazdasági birtoknagyságok egészséges elosztódására kell törekedni, mivel nagyszámú, életképes kis és közép parasztbirtok, lehetőleg egyformán elosztva az egész ország területén, legjobb biztosítékát képezi a nép és állam egészséges fennmaradásának.
Parasztbirtok az olyan mező- és erdőgazdasági birtok, melynek területe legalább egy család eltartására elégséges és legfeljebb 125 hektár, ha a parasztképes (bauernhäfig) személy tulajdona. Az örökös parasztbirtok tulajdonosának neve: paraszt. Paraszt csak az lehet, aki
- 192/193 -
német állampolgár, német vagy rokon vérből származik és becsületes. Az örökös parasztbirtok oszthatatlanul megy át a főörökösre. Az örököstársak joga a paraszt egyéb vagyonára korlátozódik. A nem főörökös joga halál esetére szóló rendelkezéssel nem zárható ki és nem korlátozható. Az örökös parasztbirtok elvileg el nem idegeníthető és meg nem terhelhető."[9]
A korabeli szakirodalom a kötelesség és közösség együttességében a tulajdon világában is egymáshoz közelíthetőnek láttatja az abszolút és relatív jogok, a dologi és kötelmi jogviszonyok világát. Utalnak továbbá arra, hogy a néptárs (Volksgenosse) eszméje szerint a jogviszony alanyai nem ellenfelek, "hanem a közösen kitűzött cél megvalósítására kölcsönösen összeműködő szerződés-társak (Vertragsgenossen)."[10]
A szerződési kötelék pedig a népközösség eszmekövébe kapcsolja be, hozza magasabb egységbe a néptársakat. Ez színtiszta ideológia ugyan, de szeretnék visszautalni a Stoll-féle oltalmi érdek kategóriájára, melyből a létrejövő jogviszony "nemcsak a szolgáltatás teljesítéséhez szorosan fűződő kötelezettségeket ölel fel, hanem olyanokat is, amelyek abból adódnak, hogy a feleknek nagyobb behatásuk van, egymás jogtárgyaira. Ez utóbbiakat nevezi Stoll oltalmi kötelezettségeknek..."[11]
A jogelméleti fejtegetésektől eltávolodva érdekes lehet, hogy az 1934 decemberében Németországba látogató Kerék Mihály (több mezőgazdasági föld tárgyú könyv szerzője) miként szemléltette az Erbhofgesezt átalakító erejét. Észlelte a náci tömegmozgósítás dinamikáját, s kiemeli, hogy Hitlerék a parasztbirtokosokban látják faji gondolatuk letéteményeseit. Rámutat: különbséget tesznek gazda (Landwirt) és paraszt (Bauer) között. Előbbi azért szerez és tart földet, mert jövedelmet hoz, számára ez tőkebefektetés, míg utóbbi a nemzedékeken átszármazott földjén gazdálkodik és hivatásból foglalkozik mezőgazdasággal. Ír a családi gazdaságokról (Erbhof), arról, hogy azt más néven paraszthitbizománynak nevezik (miként majd nálunk is a hitbizományi kisbirtokot). Érdekes, hogy Kerék úgy látja: a kötöttségek, a korlátozások ott is szokatlanok, nem is lelkesednek érte mindenütt, de elfogadják. Nem mondja meg ugyanakkor, hogy ezek esetében mire gondol (pl. a fajiságra).
Az államfordulatként számon tartott hatalomátvétel (Machtergreifung) jelentős szociálpolitikai előrelépést hozott. Az új "mezőgazdasági munkásházak építésénél és a régiek átalakításánál elsősorban a munkaadó tulajdonát képező cselédlakások emelését támogatja"[12]
A birtokost terhelő kötelezettségeket a hatóságok rendszeresen ellenőrzik, így pl. ha "a munkaadó szociális kötelezettségének súlyos megsértése állapítható meg, arra is van mód, hogy az üzem éléről eltávolítsák, vagy munkatáborba kerüljön"[13]
Álljon itt Erdei Ferenc előadásából egy kiragadott gondolat, amelyet 1943. augusztus 28-án tartott az ún. szárszói konferencián, amikor a Horthy-korszakbeli földkérdésről azt mondta: "Az 1921-es földreform volt a következő fordulat a birtokviszonyok alakulásában azonban ez a reform is nagyobb változásnak ígérkezett, mint amilyen lett belőle. A parasztság akkori nagy politikai jelentősége révén úgy látszott, hogy gyökeresen megváltoztathatók a birtokviszonyok, azonban az távolról sem következett be.
A következő időkben egy telepítési törvény és egy hitbizományi reform szólt bele a birtokviszonyok alakulásába. A telepítési törvény roppant lassú és kismértékű változást jelent, viszont a hitbizományi törvény éppen megkötni igyekszik a jelenlegi birtokállapotot. Annyira jelentéktelen volt mindeddig e két törvény hatása, hogy az 1935-ös összeírás alig mutat más viszonyokat, mint amilyenek 1926-ban voltak."[14] Erdei ezzel a valót, az igazat mondta ki. ■
JEGYZETEK
[1] Peres Zsuzsanna: A magyar "hitbizományi" jog kezdetei (doktori értekezés) Pécs, 2009
[2] Peres: i.m. 34. o.
[3] Szladits (főszerk.): Magyar Magánjog V. kötet Dologijog. Budapest 1942. 190. o.
Dr. Kolosváry Bálint: A tulajdonjog
[4] Stipta István: A tulajdonátruházás szabályozása a két világháború közötti Magyarországon. In: (Eric Stenpien - Miskolczi Bodnár Péter szerk.): A tulajdonátruházás összehasonlító kereskedelmi és üzleti jogi kérdései. Budapest, 2015. 42. p.
[5] Stipta: i.m. 41. o.
[6] https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=93600011.TVI&searchlure=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D5oletöltve:201809.02.10:14 56-47. o.
- 193/194 -
[7] Uo.
[8] Uo. 56/47-48
[9] Jogi előadások a nemzeti szocializmusról. A m. kir. Ferencz József-Tudományegyetem Barátai Egyesületének "Jog- és Államtudományi szakosztályában tartott ELŐADÁSOK 18-22. in. Dr. Szabó Mihály: A nemzeti szocialista magánjog alapelvei. Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged 1936. 142-143. o.
[10] UO. 145. o.
[11] Bán Dániel: Culpa in contrahendo. Felelősség lehetetlen szolgáltatás elvállalásáért. Doktori értekezés. Pécs 2014. 55. o.
[12] Dr. Heller András: Föld és munkabér. Egy középeurópai tanulmányút tapasztalatai. Statisztikai Tudósító Kiadása, Budapest 1939. 80. o.
[13] Heller: i.m. 85. o.
[14] Szárszó 1943. Előzményei, jegyzőkönyve és utóélete. Dokumentumok. (főszerkesztő: Pintér István) Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1983. 316. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, Budapest.
[2] A szerző főiskolai docens, Gyöngyös.
Visszaugrás
