Bíró-Nagy András könyve az Európai Parlament világába kalauzol bennünket, abba a távoli és nem túlságosan ismerős világba, ahol a magyar EP-képviselők szavaznak és felszólalnak, bizottságokban vitáznak és politikai nyilatkozatokhoz csatlakoznak vagy éppen minimális aktivitást mutatnak akárcsak a nemzeti parlamentben ülő társaik. De kik ők és mit csinálnak valójában? A politikatudomány az EP szerepének és az Európai Unió képviseleti dimenziójának erősödésével párhuzamosan egyre nagyobb figyelmet szentel a kérdés megválaszolásának, az EP-képviselők szerepének és tevékenységük vizsgálatának. A szakirodalom azonban eddig adós maradt az újonnan, 2004 után csatlakozó országokból érkező képviselők átfogó vizsgálatával és elhelyezésével az európai és nemzeti politikai térben. Bíró-Nagy András könyve így hiánypótló mű, ami segít megérteni azt az összetett viszonyrendszert és intézményi struktúrát, ami meghatározza a régiónkból érkező képviselők politikai lehetőségszerkezetét. A megértést tovább segíti, hogy a szerző elméleti felkészültsége mellett a könyv minden sorában érződik gyakorlati tudása és személyes jártassága a témában, és így Bíró-Nagy András magabiztosan navigál bennünket az Európai Unió komplex intézménystruktúrájában. Önmeghatározása szerint a kutatás neo-institucionalista, vagyis az intézmény és a szereplők egymással összefüggésben kerülnek bemutatásra, ahol az intézményi szabályok meghatározzák a képviselők mozgásterét és lehetőségeit, de egyben ők azok, akik valódi tartalommal töltik meg a szabályrendszert.
A könyv több az európai képviselőket bemutató munkánál, az olvasó egy nagyon komoly tudományos munkát tart a kezében, amiben a szerző a nemzetközi szakirodalom ismeretében, empirikus alapokra építve mutatja be saját eredményeit és dolgozza ki szereptipológiáját a kelet-közép-európai képviselőkről. A kutatás többek között egy tagállamokra és pártcsaládokra reprezentatív primer kutatáson alapul, amely a 2009-2014-es ciklus közép-európai EP-képviselőinek közel 40%-ának válaszait tartalmazza, ami már előre jelzi, hogy a szerző valósan a közép-európai képviselőkre koncentrál és nemcsak a magyar adatokat egészíti
- 187/188 -
ki egy regionális kitekintéssel. A kötetet olvasva ez a feltételezés beigazolódik, hiszen a magyar olvasó számára ismerős politikai életutak felvillantása inkább csak illusztráció, az elemzés maga valóban kelet-közép-európai fókuszú.
A munka egy átfogó elméleti bevezetővel indul, amiből az olvasó képet kap a képviselői szerepkutatás irodalmáról és nyomon tudja követni, hogyan fordul a szerző a neoinstitucionalista irányzat felé: a szerepfelfogás vizsgálata az institucionalista megközelítés felől kezdi az építkezést, Bíró-Nagy András által is megidézett Wahlke et al. kutatásaiban (1962) egyértelműen intézményi konstrukcióként tekintenek rá.[2] Ezt a szigorú kötöttséget oldják fel és egészítik ki a szerző által megidézett további irányzatok és kutatók, akik már az egyének és az intézmények interakciójának eredményeképpen tekintenek a képviselői szerepekre. Bár a szerző biztos kézzel nyúl a képviseleti irodalomhoz, azok alkalmazása mégsem egyértelmű, hiszen az idézett művek nagy része a nemzeti parlamentekben tevékenykedő képviselők megfigyelése alapján formálta gondolatait, ráadásul többnyire tisztán többségi, egyéni választókörzetekben induló politikusokról írnak (lásd Searing, 1994 tipológiáját[3]). Bíró-Nagy András egyik érdeme, hogy átgondoltan reflektál ezekre az eredményekre és az európai intézményi kontextus bemutatása után a 2.2.6 fejezetben egyértelműen kijelöli, hogy milyen nyolc lényeges különbséget lát a nemzeti parlamentek és az európai parlamentek között, többek között a pártcsoportok szerepében, a választási kapcsolat és a pártkormányzás hiányában. Ebben a keretrendszerben jelennek meg aztán a kutatást vezető hipotézisek, amelyek között a fő kérdés az, hogy: "milyen tényezők befolyásolják a közép-európai képviselők szerepválasztását az EP-ben, és vannak-e különbségek az egyes szerepek között az EP-n belüli és kívüli tevékenységekben?
Értelmezésemben Bíró-Nagy András könyvének fő üzenete egy lépéssel messzebbről indul és azt mondja ki, hogy a kelet-közép-európai képviselők szerepeinek vizsgálata egyáltalán lehetséges: az új tagállamok képviselői nem ötletszerűen tevékenykednek, attitűdjeik és viselkedésük az intézményi lehetőségrendszerhez alkalmazkodó mintázatokba szerveződik. Csak a mintázatok azonosítása után kérdezhetjük meg, hogy milyenek is ezek, vannak-e azonosságok és különbségek az egyes szerepek között az EP-n belüli és kívüli tevékenységekben? Az egyik legfontosabb közös jellemző, hogy az EP-képviselők szerepe csak a nemzeti és az európai szint kettős kötésében értelmezhető. Ez a kettősség nem csak potenciális érdekkonfliktusokat hordoz, hanem teljesen eltérő intézményi struktúrát, érdekrendszert és érvényesülési utakat jelent. Bíró-Nagy András könyvében nagyon pontosan mutatja be ezt a komplex világot, úgy hogy egy percre sem téveszti szem elől ezt a képviselői kettős kötődést: miközben vizsgá-
- 188/189 -
latának tárgya a képviselők európai parlamenti szerepe és tevékenysége, kutatásában folyamatosan reflektál a nemzeti, "küldő" szint elvárásaira és befolyására (vagy annak hiányára).
A mintázatok másik fontos jellemzője a képviselők kötéseinek számossága, amiből következik a képviselet egyik alapkérdése: kiket képviselnek az EP képviselők? Az országukat, a szavazóikat, a pártjukat vagy az európai pártjukat? A könyv nem jelöli ki egyértelműen a képviselet alanyát, inkább amellett érvel, hogy ezek az ágensek nem egymástól függetlenek, hanem mind a mintázat részei. Ez a kölcsönhatás azonban kevés teret enged a pártok mint meghatározó szereplők befolyásának beépítésére, amit Bíró-Nagy András maga is hangsúlyoz, azonban érdemben nem old fel. Strøm (1997)[4] és Mayhew (1974)[5] szerepfelfogásra vonatkozó kutatásainak ismertetésénél jelzi: "Ha az újraválasztás motivációja érvényesül, akkor egy olyan rendszerben, ahol a pártvezetésen múlik, hogy ki lesz a jelölt, vagy ki milyen listás helyet foglal el, a képviselő jó eséllyel több energiát szentel arra, hogy a párton belül szerezzen jó pontokat" (24. oldal). A szerző elfogadja ezt a feltevést, de egyben azt is jelzi, hogy "az EP-n belüli teljesítmény, pozíció és megbecsültség szinte egyáltalán nem, vagy csak nagyon áttételesen van hatással az újraválasztásra" (51. oldal). Felmerül a kérdés, hogy akkor milyen tényezők hatnak egy európai parlamenti képviselő újraválasztására? Milyen teljesítmény számít erőforrásnak és vannak-e olyan esetek, amikor a nemzeti párt irányítja a képviselők tevékenységét? Bár az újraválasztás motívuma folyamatosan előkerül, hiszen ez az egyik legfontosabb motiváció, ezekre a kérdésekre nem kapunk választ a kutatásokból, részben azért, mert nem lehet az EP-n belül azonosítani a konfliktusos kérdéseket, hiszen az európai pártcsalád által képviselt álláspont sok esetben már a nemzeti pártok közötti kompromisszumot tükrözi. A parlamenti szavazásnál így nagyon ritkán mutatható ki a nemzeti és az európai párt között konfliktus, egyértelmű véleménykülönbség. A párt mint rekrutáló és jelölő szervezet feltehetően az EP logikájához szorosan nem kapcsolódó tényezők mentén értékeli a képviselők munkáját, amiben fontos szerepet játszhat akár a hazai politikai kontextusban betöltött szerep, a párt ottani választási esélyei. Az EP-képviselők stratégiájának értelmezésekor tehát meg kell erősíteni a kettős kötést, a kettős meghatározottságot: a saját, EP keretein belül értelmezhető teljesítmény mellett megjelennek a hazai, a képviselők által ismeretlen és befolyásolhatatlan tényezők is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
