A zaklatás problémája Magyarországon kevéssé ismert a nagy nyilvánosság előtt, a televízióban, illetve a sajtóban csak ritkán jelennek meg ezzel a kérdéssel foglalkozó tudósítások, cikkek. Ha mégis, akkor azok alapvetően a szexuális zaklatásra koncentrálnak.
A jogi relevanciával bíró zaklatásnak - közösségi/uniós források és egyes külföldi országokban érvényes jogi szabályozás alapján - három fő típusát különböztethetjük meg:
1. A legismertebb az ún. (munkahelyi) szexuális zaklatás, melynek a leküzdésére irányuló intézkedésekről az Európai Közösségek Bizottságának 1991. november 27-én kiadott, 92/131 (EGK) számú, a nők és a férfiak személyiségi jogainak munkahelyi védelméről szóló ajánlása gyakorlati kódexet nyújt.[1] A kódexben található meghatározás szerint a szexuális zaklatás olyan szexuális természetű, vagy a szexualitáson alapuló egyéb - nem kívánt, ok nélküli és támadó jellegű - magatartás, amely egy személy méltóságát érinti a munkahelyen, ahol megfélemlítő, ellenséges vagy megalázó környezetet teremt.
A diszkriminációval és a (szexuális) zaklatással kapcsolatos legújabb rendelkezéseket az Európai Parlament és a Tanács közös, 2002. szeptember 23-i, 2002/73/EC irányelve fogalmazza meg, amely a munka, a szakmai képzés és az előléptetés tekintetében a férfiakkal és a nőkkel való egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról szóló 76/207/EEC számú irányelvet módosította.[2] Az irányelv 1. cikkének 2. pontjában foglalt értelmező rendelkezés szerint a következő definíciókat kell alkalmazni:
A zaklatás (harassment) olyan nem kívánatos, az érintett személy nemével összefüggő magatartás, melynek célja vagy eredménye a személy méltóságának megsértése és megfélemlítő, ellenséges, lealacsonyító, megalázó vagy támadó környezet kialakítása/kialakulása. A szexuális zaklatás (sexual harassment) olyan nem kívánatos, szexuális természetű, verbális, nem verbális vagy fizikai formában megjelenő magatartás, melynek célja vagy eredménye az érintett személy méltóságának megsértése, különösen pedig megfélemlítő, ellenséges, lealacsonyító, megalázó vagy támadó környezet kialakítása/kialakulása. Az irányelv értelmében vett zaklatás, valamint szexuális zaklatás nemi alapú diszkriminációnak tekintendő, és ennélfogva tiltott.
2. A következő kategóriába az ún. etnikai, faji alapú zaklatás tartozik, melyet az Európai Tanács 2000. június 29-én elfogadott, 2000/43/EC számú, a személyek közötti egyenlő, faji vagy etnikai származástól független bánásmód elvének alkalmazásáról szóló irányelve fogalmaz meg. A 2. cikk szerint a zaklatás akkor minősül diszkriminációnak, ha a faji vagy etnikai származással kapcsolatban olyan nem kívánatos magatartásként jelenik meg, melynek célja vagy eredménye egy személy méltóságának a megsértése, és megfélemlítő, ellenséges, lealacsonyító, megalázó vagy támadó környezet kialakítása/kialakulása.[3] Az egyes definíciókban több közös fogalmi jegy figyelhető meg: a zaklatás nem kívánatos magatartás, ami egy adott személy méltóságát érinti/sérti és megfélemlítő, ellenséges vagy megalázó környezetet teremt a számára.
Az említett irányelvek alapján az Európai Unióban az embereknek mind a nemi, mind a faji (etnikai) alapon történő zaklatása diszkriminációnak, hátrányos megkülönböztetésnek minősül, melynek kiküszöbölésére a tagállamoknak meg kell tenniük a szükséges törvényhozási és egyéb (közigazgatási) intézkedéseket.
3. Az előző két speciális típustól több tekintetben eltér az "általános értelemben vett", kifejezetten személyes indítékú zaklatás, melynek részletes elemzése e dolgozat tárgya.
- 73/74 -
A zaklatások elkövetői jellemzően (de nem kizárólagosan) férfiak, akiket az áldozatok általában ismernek: a leggyakrabban olyan visszautasított férfiak/nők, ex-partnerek vagy volt házastársak, akik nem bírják elviselni a kudarcot, illetve elfogadni a szakítást vagy válást. A zaklatót a "szerelmi csalódáson" kívül azonban - ritkább esetekben - személyes bosszúvágy is motiválhatja, valamilyen vélt vagy valós sérelem elszenvedése miatt.[4]
Zaklató jellegű magatartásnak tekinthetőek:
- az ismétlődő, éjjel-nappali - akár névtelen - telefonhívások otthon és a munkahelyen;
- üzenetrögzítőn hagyott vagy e-mailen, SMS-ben küldött, gyakran sértő, szidalmazó ill. fenyegető üzenetek;
- virágcsokrok, ajándékok küldözgetése "szerelmes" üzenetekkel;
- az áldozat nevében a zaklató által önmagának küldött, és - újságban, rádióban vagy falragaszokon - nyilvánosságra hozott szerelmes üzenetek;
- az áldozat lakása, munkahelye, egyéb tartózkodási helye előtti rendszeres megjelenés, ill. folyamatos jelenlét, várakozás;
- az áldozat követése nyilvános helyekre.
A telefonhívások, a fenyegető vagy sértő üzenetek küldése, illetve a várakozás és a követés kiterjedhet az áldozat családtagjaira, barátaira is, de közülük elsősorban az esetleges új partnert fenyegeti a féltékenységtől is hajtott zaklató. Az idő múlásával a zaklató magatartása általában egyre fenyegetőbb, durvább lesz, ami az érintettek tulajdonának megrongálásáig, sőt tettlegességig, az áldozat vagy partnere bántalmazásáig - súlyos esetekben nemi erőszakig vagy akár gyilkosságig - fajulhat.
A folyamatos, gyakran hónapokig vagy évekig tartó és sok esetben pszichoterrorként is leírható zaklatásnak súlyos - mind pszichés, mind anyagi - következményei lehetnek az érintettekre nézve: félelem, szorongás, depresszió kialakulása; baráti kapcsolatok megszakadása, a partnerrel való szakítás, elszigetelődés; a munka- ill. lakóhely megváltoztatásának kényszere. Előfordulhat az is, hogy az áldozatok végül a zaklató vagy önmaguk ellen fordulnak.
A zaklatással összefüggésben külföldön alapvetően két angol kifejezést használnak a jogi nyelvben: "stalking" illetve "harassment". A köznyelvben ugyanakkor inkább a stalking terjedt el, valamint "stalking laws"-ként jelölik a vonatkozó jogszabályokat is.
A stalking eredetileg a vadnak a vadász (stalker) általi becserkészését jelentette. Napjainkban a híres embereket üldöző, "megszállott" rajongók magatartásával kapcsolatban merült fel ez a kifejezés, amit aztán általánosan, az egész társadalomban megfigyelhető jelenség leírására alkalmaztak. Ennek a cselekménynek ugyanis bárki az áldozatává válhat, ismert személyiségek és átlagemberek, nők és férfiak egyaránt.[5]
A zaklatás tilalmát az angolszász jogrendszerű országokban (az Amerikai Egyesült Államok minden tagállamában, Ausztráliában, Kanadában, Írországban, Angliában és Walesben, illetve Skóciában) büntető törvények szabályozzák, melyek összességének elemzése meghaladja e dolgozat kereteit. Szükségesnek tartom ugyanakkor néhány definíció és szabályozási mód ismertetését, ami az esetleges hazai jogalkotás szempontjából is hasznos lehet.
A világon elsőként, 1990-ben Kalifornia államban tették büntetendővé a zaklatást. A törvényi definíció szerint a bűncselekmény (stalking) akkor valósul meg, ha mást szándékosan, ismételten - legalább két alkalommal - követnek vagy zaklatnak, valamint ha komolyan fenyegetik, azzal a szándékkal, hogy a saját vagy a családja biztonságával kapcsolatban megalapozott félelmet keltsenek benne.[6] Az USA egyes tagállamaiban eltérő definíciókat tartalmaznak a vonatkozó törvények, de vannak közös fogalmi elemek is: a nem kívánt zaklató magatartás, a rejtett vagy nyílt fenyegetés, és ennek eredményeként az áldozatban keltett megalapozott félelem.[7] Ausztráliában először
- 74/75 -
1993-ban, Queenslandben hoztak törvényt a zaklatás ellen, majd ezt követően minden tartományban megszülettek a zaklatást tiltó törvények.[8]
Kanadában, Nagy-Britanniában és Írországban a szélesebb értelemben vett harassment kifejezést alkalmazták a jogalkotás során.
Kanadában a büntetőtörvénykönyv 1993 óta tartalmaz tiltó rendelkezéseket a zaklatás tárgyában. A vonatkozó szabályozás szerint jogi felhatalmazás nélkül senki nem tanúsíthat - szándékosan vagy gondatlanul - olyan magatartást, melynek eredményeként egy másik személy megalapozottan félti a saját vagy más, általa ismert személyek biztonságát. A bűncselekmény (criminal harassment) elkövetési magatartásait és büntetését a továbbiakban részletesen meghatározza a törvény.[9]
Nagy-Britanniában a "Protection from Harassment Act 1997" elfogadását széleskörű társadalmi és politikai vita előzte meg. Korábban ugyanis nem létezett a zaklatás problémáját kezelő specifikus jogszabály. 1995-ben, egy mérföldkőnek számító polgári perben egy zaklatást elszenvedő áldozatot (felperes) képviselő ügyvéd keresete alapján a Fellebbviteli Bíróság megállapította, hogy a zaklatás olyan jogellenes magatartás, amiért a sérelmet szenvedett fél kártérítést követelhet, valamint bírói végzés adható ki a zaklató magatartás továbbfolytatásának megakadályozása céljából.[10]
Ennek hatására az ügyvéd - észlelve a jogi szabályozás hiányosságait - törvényjavaslatot készített, amit 1996-ban egy képviselőnő terjesztett elő a parlamentben. A javaslat meghatározta a stalking fogalmát, és bűncselekménynek minősítette a magatartást. Noha a törvényjavaslatot (The Stalkers Bill 1996[11]) végül nem fogadták el, a nagy nyilvánosság és támogatás, amit kapott, arra késztette a kormányt, hogy kidolgozza a "Protection from Harassment Act"-et. A törvényt - melynek 1-7. szakaszai Angliára és Walesre, 8-11. szakaszai pedig Skóciára vonatkoznak -1997. március 21-én fogadta el a parlament.[12]
A törvény 1. szakasza kimondja a zaklatás tilalmát: senki nem tanúsíthat olyan magatartást, ami egy másik személy zaklatásában nyilvánul meg, és amelyről az elkövető tudja vagy tudnia kellene, hogy más zaklatását jelenti. A kérdéses magatartást tanúsító személynek akkor kellene tudnia, hogy mást zaklat, ha egy azonos információk birtokában levő értelmes személy úgy ítélné meg, hogy a magatartás más zaklatását jelenti. A bűnösség fennállása tehát ebben az esetben nem az elkövető szubjektív tudattartalmától, hanem a konkrét szituációnak egy értelmes ember általi "objektív" megítélésétől függ. A törvény - a "Stalkers Bill"-el ellentétben - nem határozza meg részletesen a zaklatás elkövetési magatartásait, csupán az értelmező rendelkezésekben utal arra, hogy a zaklatás magában foglalja más személyben rémület vagy szorongás keltését, illetve a szóbeli zaklatást is; valamint, hogy a zaklató magatartást legalább két alkalommal kell tanúsítani (7. szakasz). A 2. szakasz értelmében az ilyen magatartást tanúsító személy bűncselekményt (offence of harassment) követ el, és max. 6 hónapig terjedő szabadságvesztéssel vagy/és pénzbüntetéssel büntetendő.
Az áldozatnak ugyanakkor polgári jogi eszközök is a rendelkezésére állnak: az 1. szakasz tényleges vagy várható megsértése esetén kártérítést követelhet, ami - többek között - bármely, a zaklatással okozott aggodalomért vagy a zaklatás miatt elszenvedett pénzügyi veszteségért megítélhető. A bíróság olyan intézkedést is elrendelhet, melynek célja, hogy visszatartsa az alperest a zaklató magatartás további tanúsításától. Ilyen esetben, ha a felperes úgy ítéli meg, hogy az alperes olyasvalamit tett, amit az intézkedésben megtiltottak a számára, akkor kérheti, hogy elfogatóparancsot bocsássanak ki az alperes ellen. Amennyiben az alperes - ésszerű ok nélkül - bármit tesz, amit a bírói intézkedésben megtiltottak a számára, bűncselekményt követ el, és szabadságvesztéssel vagy/és pénzbüntetéssel büntetendő (3. szakasz).
A törvény 4. szakasza értelmében ugyancsak szabadságvesztéssel vagy/és pénzbüntetéssel büntetendő az a személy, akinek a magatartása - legalább két alkalommal - azt a megalapozott félelmet kelti egy másik személyben, hogy erőszakot fognak alkalmazni vele szemben; amennyiben az elkövető tudja vagy tudnia kellene, hogy a magatartása mindkét alkalommal félelmet kelt másokban (putting people in fear of violance). Ez utóbbi feltételt szintén egy értelmes ember megítélésére bízza a törvény, akárcsak a zaklatás esetében (1. szakasz).
- 75/76 -
A 2. vagy a 4. szakasz alapján elítélt elkövető számára ugyanakkor a büntető vagy a polgári bíróság - a büntetésen vagy egyéb intézkedésen felül is - "távoltartó rendelkezéseket" (restraining orders) írhat elő, a sértett vagy bármely más - a rendelkezésben említett személy - védelme érdekében. Ha az elkövető/alperes ésszerű ok nélkül bármi olyat tesz, amit a rendelkezésben megtiltottak a számára, bűncselekményt követ el (5. szakasz)
A Skóciára vonatkozó szabályozás értelmében mindenkinek joga van ahhoz, hogy zaklatástól mentesen éljen, ennélfogva senki nem tanúsíthat olyan magatartást, ami egy másik személy zaklatásában nyilvánul meg; és amit szándékosan követnek el, vagy a körülmények alapján egy értelmes ember úgy vélné, hogy a magatartás más zaklatását jelentené. (A zaklatás fogalmát értelmező rendelkezések azonosak az Angliára és Walesre vonatkozó, 7. szakaszban foglalt szabályokkal.) A rendelkezés tényleges vagy várható megsértése esetén a sérelmet szenvedett fél keresetet indíthat a polgári bíróságon (action of harassment). A kereset alapján a bíróság kártérítést ítélhet meg, és ideiglenes vagy végleges eltiltást írhat elő, vagy "zaklatás-elleni" rendelkezést (non-harassment orders) hozhat annak érdekében, hogy az áldozatot megvédje a további zaklatástól (8. szakasz). Aki megsérti az utóbbi rendelkezést, bűncselekményt követ el, és szabadságvesztéssel vagy/és pénzbüntetéssel büntetendő (9. szakasz).
Megállapítható tehát, hogy míg Angliában és Wales-ben a zaklatás, sőt a félelemkeltés is bűncselekménynek minősül, valamint a zaklatóval szemben egyaránt fel lehet lépni a büntető- és a polgári jog eszközeivel, addig Skóciában először a polgári bírósághoz kell fordulni, és csak nagyon szűk körben - a bíróság rendelkezésének végre nem hajtása esetén - vehető igénybe a büntetőjogi védelem.
Írországban a "Non-fatal offences against the person Act 1997" szabályozza a zaklatást.[13] A törvény 10. szakasza szerint aki jogi felhatalmazás vagy ésszerű ok nélkül mást bármilyen módon - akár telefonon - zaklat, azáltal, hogy állandóan követi, figyeli, háborgatja vagy kommunikál vele, bűncselekményt követ el. A zaklatás (harassment) akkor valósul meg, ha a zaklató szándékosan vagy gondatlanul, súlyosan megsérti egy másik személy magánszféráját, vagy rémületet, illetve szorongást kelt a másikban vagy árt neki; és ezt egy értelmes ember is így ítélné meg.
Ha az elkövetőt bűnösnek találják, a bíróság - a büntetésen felül vagy annak alternatívájaként - elrendelheti, hogy a zaklató - meghatározott ideig - semmilyen módon nem kommunikálhat a sértettel, vagy hogy nem jelenhet meg a sértett lakó- vagy munkahelyétől számított bizonyos távolságon belül. Ha a zaklató megsérti ezt a rendelkezést, bűncselekményt követ el, és pénzbüntetéssel vagy/és szabadságvesztéssel büntetendő.
Az említett országokban tehát - Skócia kivételével - külön bűncselekményi tényállást alkottak a zaklatás elleni hatékonyabb fellépés érdekében. A különbségek az egyes tényállási elemek meghatározása (az elkövetési magatartások részletes vagy általánosabb leírása, a bűnösség típusa, a célzat vagy az eredmény megkövetelése) tekintetében fedezhetőek fel.
Az angolszász jogrendszerű országokon kívül nem jellemző a cselekmény széleskörű üldözése, ugyanakkor néhány országban megtalálható a zaklatással összefüggő büntetőjogi szabályozás. Belgiumban bevezették a stalking (Nötigung) kifejezést: a büntető törvénykönyv 1998. október 30-i módosítása óta bűncselekményt követ el az, aki mást zaklat, ha tudja vagy tudnia kellene, hogy magatartása súlyosan megzavarja az érintett személy lelki nyugalmát. Az elkövető 15 naptól 2 évig terjedő szabadságvesztéssel vagy/és - viszonylag alacsony összegű - pénzbüntetéssel büntetendő.[14] Hollandiában a 2000. július 12-én hatályba lépett új törvény értelmében "zaklatás (belaging, stalking) elkövetése miatt max. 3 évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetendő az a személy, aki jogellenesen, szándékosan és ismételten megsérti másnak a magánszférához való jogát, azért hogy arra kényszerítse, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy félelmet keltsen benne."[15]
Dániában a vonatkozó törvény tiltja más személy nyugalmának a megsértését zaklatással, levelekkel való üldözéssel, vagy más hasonló módon kényelmetlenség okozásával. Norvégiában a megfélemlítő vagy zaklató magatartást vagy más olyan cselekményt tettek büntetendővé, ami sérti más személynek a nyugalomhoz való jogát. Ezen országokban ugyanakkor nem használják kifejezetten a stalking terminust.[16]
Németországban - ahol a becslések szerint évente 500 ezer eset történik - ugyan már évek óta foglalkoznak a problémával, ennek ellenére nincs speciális, a zaklatásra vonatkozó tényállás. Csupán a német büntető törvénykönyv egyes szakaszai - a becsületsértés, a kényszerítés, a fenyegetés, illetve a magánlaksértés vagy a testi sértés - alkalmazhatóak adott esetben. A polgári jogi eszközök viszont jóval
- 76/77 -
hatékonyabbak ezen a téren, ugyanis a zaklatást elszenvedő személy ún. abbahagyás iránti igényt érvényesíthet a bíróságon. A kereset alapján a bíróság ítéletben kötelezheti az alperest a tevékenység abbahagyására; az ítélet végrehajtásához pedig már igénybe vehető a rendőri segítség.[17]
Előrelépést jelent a 2001. december 11-én elfogadott, 2002. január 1-től hatályos törvény, az ún. "Gewaltschutzgesetz", amely elsősorban polgári jogi eszközöket biztosít az áldozatok számára az erőszakos cselekményekkel szembeni védelem érdekében, ugyanakkor -a végrehajtható bírói rendelkezés megszegése esetére - egy büntetőjogi előírást is tartalmaz.[18]
Az Egyesült Államokban, Hollandiában, Svédországban valamint Brémában "forró drótot" létesítettek a rendőrségen, melyen keresztül az érintettek azonnali segítséget kérhetnek. Emellett Európában több szervezet is működik, melyhez az áldozatok fordulhatnak.[19]
A zaklatás tehát az egész világon létező, jogilag is kezelhető probléma; a különbség csak az, hogy az egyes országokban milyen eszközökkel próbálják megoldani, illetve tesznek-e egyáltalán lépéseket a megoldására. Magyarországon a zaklatás kérdése szinte alig kap nyilvánosságot, noha az utóbbi időben is történt olyan eset, ami tragédiához vezetett.[20]
Az érintettek félnek, nem merik vállalni a nyilvánosságot, nem tudják, hova fordulhatnak a problémájukkal. A rendőrség - a vonatkozó jogi szabályozás hiányában - gyakorlatilag tehetetlen, vagyis amíg nem történik súlyos bűncselekmény, nem tud hatékonyan fellépni az "elkövetőkkel" szemben. (Ami természetesen nem mentesíti a rendőröket bizonyos intézkedések megtételének kötelezettsége alól.)
Az Alkotmánybíróság 56/1994. (XI. 10.) AB határozatában a következőket fejtette ki: "Az Alkotmánybíróság felfogásában az emberi méltósághoz való jog az ún. "általános személyiségi jog" egyik megfogalmazása, azaz a személyiségi jogok "anyajoga", amely a modern alkotmányokban, illetve alkotmánybírósági gyakorlatban "a személyiség szabad kibontakozásához való jog", "az önrendelkezés szabadságához való jog", "általános cselekvési szabadság", továbbá "a magánszférához való jog" elnevezésekkel szerepel [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44].
A "magánszférához való jogot" az Alkotmány konkrét, szubjektív alapjogként nem nevezi meg, de a magánélet szabadságához való jog kétségkívül az egyén autonómiájának védelmére szolgáló olyan alapjog, amely az ember veleszületett méltóságából ered, amelynek tehát az általános személyiségi jog - az emberi méltósághoz való jog - szubszidiárius alapjoga. A magánszférához való jog, az önmegvalósítás joga, a személyiség szabad kibontakozása és az autonómia védelme megköveteli az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében írt szempontok érvényesülését, azaz azt, hogy az állam az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tartsa tiszteletben és védelmezze."
Az Európai Emberi Jogi Bíróság egy 1985. március 26-án kelt ítéletében megállapította, hogy az Európai Emberi Jogi Egyezménynek a magánélet tiszteletben tartásáról szóló 8. cikke - a belőle levezethető beavatkozás tilalmán túl - az egyének közötti viszonyok pozitív szabályozását is magában foglalhatja.[21]
Mindezekből következik, hogy
- 77/78 -
az államnak alkotmányos kötelessége olyan jogi feltételeket teremtenie a polgárai számára, melyek között biztosított a magánszférához való jog érvényesülése és védelme. Az államnak ugyanis nemcsak a hatóságoknak a magánszférába való illetéktelen beavatkozásával szemben kell védelmet nyújtania, hanem egymással szemben is meg kell védenie a polgárait.[22] Nyilvánvaló, hogy zaklatás esetén az áldozatok magánszférához való joga folyamatosan és súlyosan sérül, a hatóságok pedig nem tudnak megfelelő védelmet biztosítani a számukra. Álláspontom szerint mindenképpen szükség lenne egyrészt arra, hogy a zaklatás problémája sokkal nagyobb nyilvánosságot kapjon, másrészt pedig arra, hogy a jogalkotó fontolja meg, hogy - akár egy új szabálysértési tényállás formájában - nálunk is megteremtse a zaklatást elkövető személyek felelősségre vonásának a lehetőségét. ■
JEGYZETEK
[1] Commission Recommendation 92/131 EEC of 27 November 1991 on the protection of the dignity of women and men at work. Ld: http://europa.eu.int/scadplus/leg/en/cha/c10917a.htm
Az 1. cikk rögzíti: "ajánlott az, hogy a tagállamok tegyenek intézkedéseket annak tudatosítása érdekében, hogy elfogadhatatlan az olyan szexuális természetű maga tartás... a munkahelyen, amely sérti a nők és férfiak méltóságát..."
[2] Directive 2002/73/EC of the European Parliament and of the Council amending Directive 76/207/EEC on the implementation of the principle of equal treatment for men and women as regards access to employment, vocational training and promotion, and working conditions. Ld: http://europa.eu.int/smartapi/cgi
[3] Council Directive 2000/43/EC of 29 June 2000 implementing of equal treatment between persons irrespective of racial or ethnic origin. Ld: http://europa.eu.int/infonet/library
[4] A North Dakota Council on Abused Women's Services / Coalition Against Sexual Assult weboldalán található tipizálás szerint az elkövetők nagy része (60%) ún. "közönséges megszállott", akik korábban valamilyen - házas- vagy élettársi, baráti, munkatársi - kapcsolatban álltak az áldozatokkal; ők a legveszélyesebbek. Az elkövetők 30 %-a "szerelem-megszállott", akik tulajdonképpen idegenek az áldozatok számára, és nincs/nem volt velük személyes kapcsolatuk. Végül a harmadik elkövető-típus az "erotomán": többnyire olyan nők tartoznak ide, akik híres emberek vagy magasabb társadalmi kategóriába tartozó, "elérhetetlen" személyek iránt rajonganak.
Ld: http://ndcaws.org/stalkingharassment/stalkinglaws.asp
[5] A felmérések szerint az Egyesült Államokban átlagosan a nők 8 %-át, illetve a férfiak 2 %-át éri zaklatás az élete folyamán, ami kb. 1,4 millió embert jelent. Az áldozatok 74 %-a 18 és 39 év közötti; az ismert elkövetők 87 %-a férfi. Ld: http://ndcaws.org/stalkingharassment/stalkinglaws.asp
[6] http://www.ncvc.org/src/Legislation/state/california.html
[7] Marijke Malsch (Institute for Study of Criminality and Law Enforcement): Stalking in the Netherlands; Paper presented at the Stalking: Criminal Justice Responses Conference, held in Sydney 7-8 December 2000, p. 3.
Ld: http://www.aic.gov.au/conferences/stalking/Malsch.pdf
Lásd még: American State Stalking Laws: http://members.aol.com/lrfuzzl/StalkingLaws/StateLaws.html
[8] Australian Stalking Laws: Nyugat-Ausztrália, Crimes Act 1900 (34A szakasz); Új-Dél Wales, Crimes Act 1900 (562AB szakasz); Északi Terület, Criminal Code Act 1997 (189 szakasz); Queensland, Criminal Code Act 1899 (359A szakasz); Dél-Ausztrália, Criminal Law Consolidation Act 1935 (19AA szakasz); Victoria, Crimes Act 1958 (21A szakasz).
Ld: http://www.cathcham.freeserve.co.uk/netscape/australia.htm
[9] Canadian Criminal Code - Provisions re stalking: 264. szakasz). Ld: http://www.cathcham.freeserve.co.uk/netscape/canada.htm
[10] Burris v. Azadani (1995) 1 WLR 1372. Idézi: Neil Addison (angol ügyvéd), aki Timothy Lawson-Cruttendennel, azzal az ügyvéddel együtt, aki a felperest képviselte a hivatkozott ügyben, két könyvet írt a zaklatás tárgyában.
Ld: http://www.cathcham.freeserve.co.uk/stalk.htm
[11] Ld: http://www.cathcham.freeserve.co.uk/book/bill.htm
[12] A törvény hatálya Észak-Írországra nem terjed ki.
A törvény teljes szövegét lásd: http://www.legislation.hmso.gov.uk/acts/actsl997/97040-a.htm
[13] Ld: Irish Republic Stalking Law: http://www.cathcham.freeserve.co.uk/law/stalkirl.htm
[14] http://meta.fgov.be/pl/pld/deld04.htm (p. 9.)
[15] Ld: M. Malsch: i. m. p. 4.
[16] Ld: M. Malsch: i. m. p. 3.
[17] Lásd a Bundesvernetzung autonomer Frauennotrufe (Baf) weboldalát: www.frauennotrufe.de/uebergewalt09.html
[18] A törvény "Gesetz zur Verbesserung des zivilrechtlichen Schutzes bei Gewalttaten und Nachstellungen..." I. cikkének (Gewaltschutzgesetz) 1. §-a az erőszakkal és az élet vagy testi épség elleni támadással szembeni védelem érdekében hozott bírói intézkedésekről szól, és a következőket mondja ki: Ha valaki más testi épségét, egészségét vagy szabadságát szándékosan és jogellenesen megsérti, a bíróság - a sérelmet szenvedett fél kérelmére - a további jogsértések megakadályozását célzó intézkedéseket hozhat. A bíróság - meghatározott időre - elrendelheti, hogy az elkövető a továbbiakban ne lépjen be a sértett lakásába; ne tartózkodjon a sértett lakásának környezetében; ne látogasson bizonyos helyeket, ahol a sértett rendszeresen tartózkodik; ne vegyen fel kapcsolatot a sértettel, telefonon keresztül sem; ill. ne találkozzon a sértettel; amennyiben ez a közérdek vagy jogos magánérdek megóvása céljából nem indokolt. Ez a szabály akkor is alkalmazható, ha a felperest jogellenesen fenyegetik az élete, testi épsége, egészsége vagy szabadsága elleni támadással; vagy ha az alperes jogellenesen és szándékosan behatol a felperes magánlakásába, valamint ha azáltal zaklatja a felperest, hogy - annak kifejezett akarata ellenére - ismételten üldözi vagy távközlési eszközök használata révén folyamatosan nyomon követi őt. A 4. § szerint a bírói rendelkezés megszegője egy évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
A törvény pontos szövegét lásd: Bundesgesetzblatt, Jahrgang 2001 Teil I. Nr. 67, p. 3513-14.
A zaklatással kapcsolatban lásd még a 4. § kezdeményezője, dr. Volkmar von Pechstaedt ügyvéd által létrehozott internetes oldalt: www.pechstaedt.de/kanzlei/stalking.htm
[19] Stalking Expertise Centre, Organization against Stalking, Institute for Stalking Problems stb.
[20] 2002. november 13-án, Ercsiben egy 13 éves kislányt megölt egy 17 éves fiú, aki nem bírta elviselni, hogy többször visszautasították. A lány szülei korábban kétszer is jelezték a rendőrségen, hogy a fiú folyamatosan zaklatja, bántalmazza a lányukat. Az emberölést követően indult belső rendőri vizsgálat mulasztást állapított meg, és több rendőr ellen fegyelmi ill. büntetőeljárást indítottak.
2003 március-áprilisában az RTL Klub Fókusz című műsorában foglalkoztak a problémával: egy asszony elmondta, hogy a lányát 9 éve folyamatosan zaklatja, követi és fenyegeti egy tudathasadásos elmezavarban szenvedő férfi. Minden nap ill. éjszaka órák hosszat áll a házuk előtt, hol "szerelmes", hol gyűlölködő leveleket küldözget. A lány sehova nem mer egyedül elmenni, a bezártság teljesen tönkreteszi. A barátját, aki 5 éve kitart mellette, szintén fenyegeti a férfi, alkalmanként halotti koszorúkat, döglött patkányt tesz az autójára. Egy másik nő pedig arról számolt be, hogy volt partnere 3 éve zaklatja őt és a környezetét (lányát, szomszédait, ismerőseit), állandóan hívogatja telefonon, noha már több ízben megváltoztatta a számát. Ráadásul több munkahelyéről is elküldték a férfi miatt, aki így mind anyagilag, mind a társas kapcsolatok szempontjából nézve ellehetetleníti az életét.
[21] Ld: Vincent Berges: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata; hvgorac, Budapest 1999, p. 399. Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Európai Emberi Jogi Egyezmény 8. cikke nevesíti a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot: "1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák."
[22] Az ügyészségi törvény (1972. évi V. törvény) a hatóság oldaláról közelíti meg a kérdést, mikor kimondja, hogy "az ügyész köteles biztosítani hogy senkit törvényellenesen ne vonjanak büntetőjogi felelősségre, ne fosszanak meg személyi szabadságától; senkit törvénytelen jogfosztás, korlátozás vagy zaklatás ne érjen." [7. § (1) b, pont]
Lábjegyzetek:
[1] A szerző az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosa Hivatalának munkatársa (Budapest).
Visszaugrás
