Az első jelentős német és francia tartományi (területi) jogkönyvek keletkezésének időszaka, vagyis a 13. század egyben az alacsony- és a magasbíráskodás elkülönülésének kora is volt. Kezdetben az alapját a büntetőjogi indíttatású ius gladii megléte vagy hiánya képezte. Ekkor a polgári- és a büntető ügyszak a bírói fórumok ítélkezésében még nem vált el egymástól, miként a bíráskodás és a közigazgatás sem különült el intézményeiben, sem egzakt funkcióiban. Mindezek mellett az említett évszázad az akkuzatórius és az inkvizitórius eljárás időbeli választóvonalát jelentette Nyugat-Európában, amelynek következtében a bíró és a bíróságok joghelyzete is változásokon ment keresztül.
A magasbíráskodás (iudicium supremum) eredetileg királyi jog volt, amellyel az uralkodó ruházhatta fel a fejedelmeket és a választófejedelmeket a Német-római Császárságban. Azonban az alacsonybíráskodás (iudicium minus) kialakulásával a földesúri hatalomgyakorlás úriszéki bíráskodási fórumai esetében de facto megszűnt a Szász tükörben is említett elv, mely szerint a bíró általában csak királyi parancs (Bahn) alapján ítélhetett,[1] míg Angliában a writek alkalmazásával a judikatúra királyi (lordkancellári) eredete formálisan jóval később is fennállt. Németországban a 13. századtól a századbíróságok (centem), a földesúri Vogt-bíróságok és a falubíróságok (Dorfgerichte) a tartományuraik hatalmára kezdték visszavezetni önnön törvénykezési jogaikat.[2] A 14. századra, részben önállósuló magánjogi bíráskodásban pedig a két bíróság közötti határvonalat a pertárgyérték vagy az ügytípus határozta meg; így például a birtokperek birodalom szerte rendszerint a magasbíráskodás körébe tartoztak. A király ius evocandi-ja ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy bármely fórum előtt folyó ügyet magához vonhasson. A birodalmi rendek kialakulásával együtt járó kiváltságok azonban ezt az elvet is megtörték, s a Német Aranybulla (1356) a választófejedelmek esetében csak akkor tette lehetővé e hatáskörelvonást, ha a törvényes bíró (ordentlicher Richter) a jogszolgáltatást megtagadta.[3] A tartományi kúriákban a korai recepció idejében megjelenő legisták, a "tanult bírák" alkalmazása, majd az egyetemi konzíliumok gyakorlata is ebbe az irányba hatottak.[4]
A középkori bíráskodást tehát a rendi és a hűbéri előjogok szőtték át, amelyek a bírák jogállására szintén kihatottak: ez volt a iudicium partum, azaz a hűbéri kúriában ítélkezőknek a felekkel azonos jogállásúaknak kellett lenniük.[5] Például a Szász tükör (Sachsenspiegel) rendelkezései szerint az esküdtképes nemesek csak velük azonos származásúak felett ítélkezhettek.[6] A Sváb tükörben (Schwabenspiegel) pedig még a lovagi magánharc (Fehde) esetén is érvényesíteni kellett ezt az elvet a megküzdők között.[7] Az angol Magna Charta Libertatum (1215) ugyancsak megkövetelte a szabad emberek (liber homo) ügyeinél a törvényes eljárásban a rendi hovatartozás következetes figyelembe vételét,[8] amely tényt Sir Walter Scott regényein keresztül a szépirodalomból is jól ismerhe-
- 233/234 -
tünk. A kiváltságolt városok esküdtjeire és bíráira pedig Európa-szerte az adott város szabadságai és statútumai tartalmaztak hasonló normákat.[9]
Mindezekre tekintettel a középkori jogkönyvek és a keresztényi jogfilozófia áthatotta világkrónikák[10] a bírák személyére is jelentős figyelmet fordítottak - mind a rendes bírák, mind a közreműködők és a laikusok vonatkozásában.
A jogkönyvek a keresztényi etika morális szabályait is felhasználták a bennük megfogalmazott jog és a társadalmi erkölcs párhuzamba állításához, ezért a Sváb tükörhöz tartozó Királyok könyve több, a Bibliából ismert útmutatást jelölt meg a helyes bíráskodással összefüggésben.[11] Ezáltal a tükör előszavaként a világi és az egyházi igazságosság mintegy szintézisét és ontológiai összhangját, valamint bibliai eredetét sugallta.
Minderre például szolgál többek között Bálám története: "ne fogadjatok el jutalmat, mert a bíró számára nincs megengedve, hogy elfogadhasson jutalmat az igazságos bíráskodásért. Sokkal kevésbé van megengedve, hogy jogtalan javakat fogadjon el." Ugyanakkor a szerződött szószólónak (Fürsprecher) az igaz- és ékesszólásért megengedhető volt fizetség átvétele. Ebből is látható, hogy a bíráktól fokozott feddhetetlenséget várt el a tükör, hiszen a földi bíráskodás joga és hatalma Istentől származó volt.[12] Ugyanakkor a tanácsadók felelősségét sem vitatta el a Királyok könyvének szerzője: "bűnösebb az, aki a gonosz tanácsot adja, mint aki a vétket elköveti" - ezzel indokolta az isteni büntetést Bálám és a pogányokkal paráználkodók felett.[13]
A jogszolgáltatás nem csupán feladata a bírónak, hanem hivatali kötelessége is. Mózeshez az Úr ekként szólott: "ha nem ítélkeznek az emberek felett, amikor észreveszik, hogy bűnt követtek el, akkor úgy ítélkezz felettük, mintha a vétket ők követték volna el". Isten szentenciája minden földi bíróra ugyanaz volt: "amelyik bíró nem ítéli meg a vétket, melyet előtte bepanaszolnak, akkor ugyanazt a kínt szenvedje el ő is, és az a bíróság ítélkezzen felette, amelynek ő a bírája". Mindez fokozottan volt irányadó a szegények és az urak jogvitái esetében: "szolgáltassatok igazságot a szegénynek éppúgy, mint a gazdagnak, és ítélkezzetek ezen a világi bíróságon úgy, hogy az örök ítélet ne vonuljon át fölöttetek úgy, hogy az utolsó ítéletkor [...] testeteknek és lelketeknek örökké égnie kelljen".[14] A királyok és a bírák - a világi jogszolgáltatás alanyai - hatalmukat felelősséggel nyerték az Úrtól, mivel ő azt rendelte, "hogy védelmezzétek az özvegyeket és árvákat, és a jognak megfelelően szolgáltassatok igazságot minden embernek".[15] Ugyanakkor ez utóbbi idézetnél érdemes felfigyelni arra, mi szerint a jognak megfelelő igazság kiszolgáltatásáról van benne szó, vagyis az erkölcsi tartalmú igazságszolgáltatás és a jognak megfelelő törvénykezés: a jogszolgáltatás már a 13. században sem volt azonos fogalom. Ezt támasztja alá azon intelem is, mely szerint a bírák "ítélkezzenek igazságosan, ne a szeretet és jó szándék vezérelje őket [...], mert aki jogtalanul felmenti a kár megtérítése alól az ilyeneket [t.i. rablókat, tolvajokat, uzsorásokat] és a bepanaszoltak fölött nem ítélkezik, azok fölött a Mindenható Isten fog nagyon haragosan ítélkezni".[16] Az isteni megítéltetés elől menekülni a Királyok könyve szerzője szerint egyébként sem lehetett: "ha Isten nem ítél felettetek ezen a világon, akkor a másikon fog, ahol a büntetés fájdalmasabb és súlyosabb lesz, mert ott nem segít sem adomány, sem gazdagság."[17]
Zsuzsanna történetének tanulsága és annak máig ható eszenciája mindenki előtt ismert: "ha tanúkat hallgatnak meg, akkor szavaikat csak akkor fogadják el igaznak, ha egyformán szólnak. Amennyiben mást mondanak egy dologról, akkor senkinek a javára nem tanúskodtak az ügyben. A tanúkat különítsék el egymástól, amikor szólniuk kell." Mindezen szabályok a perjogokban lényegileg ma sincsenek másként. Ha pedig valaki más érdekében hamisan vallott, "azokat a kínokat szenvedje el, amelyeket a másiknak kellett volna" - fogalmazott a Királyok könyve.[18] Zsuzsanna asszony, valamint Absolon történetéből egyébként egy további elv is következik: saját ügyében vagy érintettsége esetén senki sem ítélhet, vagy ha mégis megteszik a bírák, "akkor ugyan-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
