Igen szórakoztató és érdekes könyv került a kezembe, amit élvezettel olvastam végig. Egy jogelméleti könyvről írom ezt, ráadásul olyan olvasóként, aki nem foglalkozik a tárgykörrel, de még jogi képzettsége sincs. Az alábbiakban megkísérlem megindokolni állításomat.
A recenzió szerzője közgazda, aki sokat dolgozott az üzleti életben, a nemzetközi kereskedelemben ill. az oktatásban. Ne várja tehát senki tőle, hogy a könyvet jogi szempontból ítélje meg. Nem fog az egyes elméleti fejtegetések részleteibe bonyolódni. Csak a saját szakmai szemüvegén keresztül ítélhette meg a könyvet, alkothatta róla véleményét. Természetesen más számára a könyv mondanivalója, értéke, mint egy szakjogász számára.
A könyv célkitűzése, ahogy szerzője az előszóban kifejti, hogy az olasz jogászokat és joghallgatókat megismertesse a közösségi jogi modellt jellemző sajátságokkal. Ezek a sajátságok mások számára is tanulságosak, mindazoknak akik az Unión belül kereskednek vagy csak kíváncsiak pl. arra, hogyan alakul az Unió versenyképessége a jövőben, hasznos következtetéseket vonhatnak le maguknak. Mit tanulhat egy közgazda Benacchio könyvéből?
Mindenek előtt megismerkedhet azokkal a folyamatokkal, melyekkel az Európai Közösség igyekszik a nemzeti jogi szabályozások eltéréseinek csökkentésével növelni az Unió nemzetközi versenyképességét. A könyv is említi, hogy az Unió az Egyesült Államokkal összemérve is szeretne versenyképes lenni. Ennek egyik legjelentősebb akadálya az országonként eltérő jogrend. Bár Amerikában is vannak helyi (csak az egyes szövetségi államokra vonatkozó) szabályok, ezek nem akadályozzák a gazdasági tevékenység átnyúlását egyik államból a másikba. Az Unióban viszont ezek az eltérések sokszor torzítják a versenyt, rontják a versenyben az esélyeket. Ebben komoly szerepe van annak is, hogy míg a középkorban Európában egy nyelvet beszéltek a joggal foglalkozók és így könnyen megértették egymást, mára mindenki a saját, nemzeti nyelvén értelmezi a joggal kapcsolatos fogalmakat, sokszor egymástól eltérően.
A könyv két nagy részre oszlik, egy általános és egy különös részre. Ez is már jogi terminus technicus. Az első részben a jogszabályok egymáshoz közelebb hozásának fogalmaival ismerkedhetünk meg, pl. mi a különbség harmonizáció, egységesítés és unifikáció között. Az első, általános rész megismertet az Unió jogrendszerével, a jogi normák fajtáival, a szabályok keletkezésnek forrásaival és egymásra épülésnek rendjével. A recenzens számára az első fontos tanulság ebből a részből, hogy (30. o.) a gazdasági folyamatok sokszor ki tudják kényszeríteni a számukra fontos, nemzetek felett álló jogi szabályozást (lex mercatoria). A nyelvtudás fontosságára hívja fel a figyelmet a fordítási nehézségek bemutatása. Szép példákat találunk arra, hogy egyes fogalmak átültetése egy másik nyelvbe milyen eltérő értelmezésekhez vezethet (48-49. o.). Olyan egyszerű kifejezés, mint az angol contract és az olasz contratto jelentése sem azonos.
A Források c. fejezet megismertet a különböző jogszabályok - közösségi ill. nemzeti - közti viszonnyal, hierarchiával. Az EKSZ (Római Szerződés) normái és rendeletei nem okoznak gondot, hisz azonnal hatályba lépnek, érvényesek az összes tagországban, az Irányelvek hatályba lépéséhez viszont az egyes nemzetek jogalkotóinak kell a végrehajtást szolgáló jogszabályok kidolgozásáról és hatályba léptetéséről gondoskodni. E folyamat megismerése és a későbbiekben felbukkanó számtalan példa igen elkeserítő képet fest. A jogalkotásnak ez a módja először is rendkívül időigényes, nem ritka a 10, 20 éves vagy még hosszabb időtartam. Ez rendkívül elgondolkodtató. Ha számba vesszük, hogy a gazdaság milyen gyorsan változik, a verseny milyen gyors változtatásokra kényszeríti a vállalatokat, elképedünk a jogalkotás időigényén. Ez a helyzet az Unió 2004-es kibővítésével csak tovább romlik, hisz 10 olyan ország csatlakozott, melyekben a demokratikus hagyományok messze nem olyan erősek és a jogalkotó mechanizmus sem követ évtizedes, évszázados megszilárdult gyakorlatot. A következtetés egyfelől az lehet, hogy a kereskedelem maga ki fogja dolgozni a nemzetközi működésének kereteit. Erre utal a könyv is (136. o.). Másfelől igen szomorú következtetést vonhatunk le az Unió versenyképességét illetően, hisz aligha valószínű, hogy lépést tudna tartani az USA gazdaságával, mely saját belső piacán nem kell hogy hasonló jogi nehézségekkel megküzdjön.
A különös rész az egyes jogintézményekkel foglalkozik részletesen. Elsőre mindjárt a társasági jog harmonizációjának történetével ismerkedünk meg. Itt újra csak szembesülünk azzal, hogy elég ha egyetlen tagállam ragaszkodik valamilyen jogelvhez és vétójával megakadályozhatja a jogi harmonizációt. Példaként (151 o.) felhozható a Brüsszeli Egyezmény (Gazdasági társaságok és jogi személyek kölcsönös elismeréséről), melyet 1968-ban aláírtak ugyan, de a mai napig nem lépett hatályba Hollandia ellenkezése miatt (hiányzó ratifikáció).
A jogi harmonizáció nehézségeinek feloldásához, pontosabban megkerüléséhez jó megoldásnak tűnt a nemzetek feletti intézmények létrehozása, hisz ezekre a nemzeteknek nincs joghatálya. Ilyen kísérlet volt például az Európai részvénytársaság. Az időigény viszont megint csak elképesztő, a vonatkozó rendeletet 1970-ben mutatták be és 2001-ben fogadták el. Üzleti fejjel gondolkodva ez elfogadhatatlan. Fennáll a veszély, hogy mire egy születésekor korszerű, használható jogi megoldás felhasználhatóvá válik, már rég elavul, hisz a világ közben megváltozott. A fejezet (VII) a későbbiekben részletesen elemzi a Társasági jogi irányelvek megvalósulásának sorsát. Ebben az elemzésben is kiviláglik egy feloldhatatlannak látszó dilemma. A harmonizáció során, az irányelvek nemzeti jogba építésekor a tagországok egyfelől nem akarnak lemondani korábbi vívmányaikról, (pl. társasági tőke védelme), másfelől viszont figyelniük kell a többi Uniós ország lépéseire is, hisz ha másutt enyhébb szabályokat fogadnak el, a tőke, a vállalatok is azt az országot fogják választani. A szabályaihoz okkal ragaszkodó ország így versenyhátrányba kerül a tőkebefektetéseknél.
Azt gondolná az ember, hogy a vállalati testületek összetételében nem lehet igazán nagy különbség. Figyelemre méltó eltérés a megszokotthoz képest, hogy Olaszországban például nem lehet a felügyelőbizottság tagja az, aki nem regisztrált könyvvizsgáló. (Láttuk, ez sem akadályozta meg a Parmallatnál a csalásokat).
Ha a közösségi irányelv olyan jogintézményt tartalmaz, ami az adott országban korábban nem alkalmaztak, akkor a korábban megismertnél is több nehézséggel kell számolni. Ezt jól illusztrálja az egyszemélyes társaság adaptációja az olasz jogba (177. o.).
A részvénytársaságok szervezetéről szóló ötödik irányelv sorsa ismét egy üzleti szemmel tragikus történet (180. o.). Az első tervezet 1972-ben készült, 1983-ban a viták alapján új javaslatot nyújtottak be, melyet azután 1990-ben és 1991-ben módosítottak. A fő vita az irányító szerv (ügyvezetés) felépítésről és a dolgozói részvételről a döntéshozatalban folyik. És még csak az irányelv. Mikorra lesz ebből nemzeti szabályozás? Az EGK-ban folyó tárgyalásokat jól jellemzi, hogy "az egyeztetések célja sokszor nem annyira az igazán hatékony megoldás megtalálása, hanem sokkal inkább egy kiegyensúlyozott kompromisszum elérése volt" (209. o.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
